Keresés ebben a blogban

2014. augusztus 26., kedd

Milly Johnson: Yorkshire puding Klub

Hát először is, nem értem, a puding szó miért kisbetű a magyar címben. Mindegy.

A borító, a téma és a könyv első pár oldala miatt azt hittem, egy könnyed kis chicklitet kapok, ezért erősen meglepődtem, mikor kiderült, hogy sokkal komolyabb témákat is feszeget, de ezt egyáltalán nem bántam. 

Három, a 30-as éveik végén járó barátnő elmegy egy termékenységi szoborhoz, mert egyikük, Helen, nagyon szeretne babát. Agyatlan libák, gondolhatná az ember, hogy ilyesmiben hisznek. Pár hónap múlva azonban kiderül, hogy nemcsak ő, hanem a barátnői is várandósak lesznek. A sors fintora, hogy hármójuk közül egyedül Helen örül a babának, Janey sosem akart gyereket, és most épp a legrosszabbkor lesz terhes, mert a munkahelyén előléptetik, ő pedig imádja a munkáját, Elizabeth pedig a gyerekkora miatt úgy érzi, nem fogja tudni szeretni a születendő babát. Ahogy szép lassan megismerjük a történetüket, úgy lesz jóval komolyabb a könyv. 

Érdekes, több helyen is azt olvastam, hogy a könyv első fele unalmas, túl részletes, és a 2. fele a jobb. Én nagyon nem így éreztem. Nekem épp az első fele volt a jobb, mert bele tudtam élni magam a lányok helyzetébe. Helen férje, Simon egy igazi rohadt szemétláda elnyomó. Leszólja a feleségét, aki rajong érte, hol ordít vele, hol lenézi, és gúnyolódik rajta. A babának egy csöppet sem örül. Valahányszor megszólalt, ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben jól pofán vágtam volna. Elgondolkodtam, hogy mi, nők miért tűrjük el sok esetben, hogy a férjünk, főnökünk, rokonunk, stb. így bánjon velünk? Helen ráadásul még anyagilag független is, nincs a férjéhez kötve a pénz miatt,  mégis mentegeti Simont. Hogy azért, mert szereti, vagy mert nem elég bátor a döntéshez, nem tudom.

Elizabeth-tel ennél sokkal súlyosabb dolgot művelt az apja, többnyire nem vagyok vérszomjas ember, de az ilyen "apának" a börtön túl enyhe büntetés. De mivel - hála a jó Istennek - nem találkoztam ilyennel sem a saját életemben, sem a környezetemben, mégsem viselt meg annyira, mint Simon viselkedése, amihez hasonlót, hogy úgy mondjam, testközelből tapasztaltam. Így csak együtt érezni tudtam vele, de azt nagyon.

Janey és George nagyon aranyos, kedves házaspár. George az álompasi kéne, hogy legyen minden nő számára. Mackós alkat, de (vagy és, én bírom a mackós pasikat) kedves, családcentrikus, házias, és elég szokatlan módon kettejük közül ő szeretne babát, a felesége nem. Alig egy-két éve még nem értettem volna, hogy létezik az, hogy egy nő, akinek ugye, az életfeladata a szülés, ne akarjon gyereket. Ma már az ilyen döntést sokkal jobban meg tudom érteni, és el is tudom fogadni.

A könyv második felében szépen megoldódik mindhárom lány élete, na, nekem épp ez a rész nem tetszett annyira.  Helen végre kiállt önmagáért Simonnal szemben, ennek örültem, de olyan módon, ami már csak fizikailag is nehezen hihető egy terhes nőtől. Janey és George olyan megoldást találnak, amivel az asszony folytathatja a karrierjét, kimondottan meghatónak éreztem George gesztusát, hozzáállását. Több ilyen férfi kéne. Bár addig is jó volt a házasságuk, de annyi év után kissé ellaposodott, és a baba érkezése, bármily furcsa, felpezsdíti. Elizabeth végre leszámol a múltjával, és kinyitja a szívét. Bár megnyugtató, megható, kedves lezárást kapott mindegyik nő, valahogy túl könnyen jön a megoldás, egyik-másik lépés nem volt életszerű, maradt bennem egy kis hiányérzet. Viszont egy ilyen könyvben csalódás lett volna valami tragédia a végén, elvárható volt a happy end, és ezt meg is kaptam. 

10/8

2014. augusztus 25., hétfő

Tracey Garvis Graves: Kötelék

Kétszer is megkaptam mostanában, hogy te azt a könyvet ne olvasd el, nem neked való! Az egyik egy fantasy volt, a másik egy romantikus. Ez elgondolkodtatott. Ennyire kiszámítható lennék? Vagy ennyire egysíkú lenne, amikről blogbejegyzést írok, és abból erre lehetne következtetni? A fantasyt, mint műfajt, szeretem, bár egyáltalán nem mindet. Az urbant ritkán, és a többiből is inkább a "lájtosabbakat", a mesésebbeket. A szél neve pl. eddig bejön, de a nagyon véreseket kerülöm. 

Kimondottan romantikust már igen régen olvastam, de eszembe jutott, hogy itt van ez a könyv, amit most olvastam a nyáron. Szóval olvasok én kérem, szerelmeset is! Azért lettem rá kíváncsi, mert mostanában érdekel, hogy működik-e egy olyan kapcsolat, ahol a nő az idősebb. Nem egy-két évvel, hanem mondjuk, 8-10 vagy akár 15 évvel is. Én még abban nőttem fel, hogy a férfinak kell idősebbnek lenni, és még mindig van egy olyan szemlélet, hogy ha egy férfi nálánál jóval idősebb nővel jár, ilyet vesz feleségül, akkor dzsigoló vagy anyakomplexusa van, stb., a nő meg pedofil. Ha egy férfi jóval idősebb, akár 20 évvel is, azt a társadalom sokkal jobb néven veszi, mint fordítva. Csak mostanában gondolkodom el rajta, hogy egy kapcsolat sikere rohadtul nem függ össze a korkülönbséggel, bár a társadalom, a család ítélete vagy támogatása befolyásolhatja.

Persze, nem tudom, mit vártam, hisz ez egy könyv, az írója természetesen olyan véget ír neki, amilyet szeretne. A való életben is vannak példák mindkét oldalra, ott van pl. Hugh Jackman, aki 13 évvel fiatalabb a feleségénél, és vagy 15 éve szeretik egymást. A közvetlen környezetemben volt egy pár, ahol a nő 15 évvel volt idősebb, és 20 évig éltek együtt, úgy tűnt, jól. Majd tavaly összeházasodtak, és rá pár hónapra a pasi elköltözött. És hány ezer házasságot lehetne felsorolni, ahol a férfi az idősebb, és a kapcsolat maga a pokol! Szóval alapjában ez nem mérvadó. Aztán persze, el lehetne gondolkodni, hogy meddig egészséges a korkülönbség, bármelyik félről is legyen szó. Nyilván nincs egy konkrét szám, hogy a 15 még oké, de a 16 már nem.

Annak, hogy az idősebb férj a kívánatos, megvannak a gazdasági és társadalmi okai, egy idősebb férfi jó eséllyel érettebb, anyagilag jobban el van eresztve, egy fiatal, csinos nő trófea is lehet, stb., ugyanakkor, míg egy akár 60 éves férfi is lehet nemzőképes, egy 45-50 éves nő egyre nagyobb valószínűséggel már nem tud szülni, de ha mégis, megnőnek a kockázatok. Szóval nincs erre egyértelmű válasz.

A történet szerint Anna 30 éves, és magántanári munkát kap a 17 éves T. J. mellett, aki a betegsége miatt mulasztott az iskolából, és Anna feladata lenne felkészíteni a vizsgákra. Egy kis magángépen utaznak T. J. szülei után azok nyaralójába, de a pilóta szívrohamot kap, és a tengerbe zuhannak. Csak ketten maradnak, és nem számíthatnak másra, csak egymásra.

Akinek A kék lagúna jut eszébe, az nem véletlen, bár itt már mondhatni mindketten felnőttek, mikor a történet elkezdődik, és szerintem A kék lagúna ehhez képest sokkal idillibb képet ábrázol. Itt is vannak "vicces", nem igazán életszerű, szinte mesés elemek, - SPOILER! mint mikor pl. kis idő múlva a tenger partra sodorja Anna egyik bőröndjét, amiben a pipereholmija van, így aztán hurrá, van samponjuk meg fogkrémjük! Vagy amikor megtámadják őket a cápák, és a kedves delfinek a segítségükre sietnek. Aha. - SPOILER VÉGE! Ugyanakkor tetszett, ahogy azt ábrázolta az írónő, hogy bizony lefogynak, legyengülnek, hiánybetegségek alakulnak ki, stb., ahogy egyre inkább kialakul a két túlélő között a címbeli kötelék, ami eleinte csak a túlélésről szól, de aztán lassan átfordul valami másba. Tetszettek Anna kétségei épp a korkülönbség miatt, hogy hogyan kell ezt legyőznie vagy hogy T. J. a kora ellenére meglehetősen érett, talán a betegsége tette azzá. Nem árulom el a történet végét, bár romantikus könyv lévén, nem nehéz kitalálni.

A borítón levő összekötött kézről nekem elsősorban olyan filmek jutottak eszembe, ahol a főhősök kényszerűségből összebilincselve menekülnek, de ha valaki netán valami kikötözős szexre asszociál, csalódni fog. A tenger még csak oké, de a virágokat már nem értem. Az eredeti cím azt jelenti A szigeten, ami nem valami szellemes, bár nekem a Kötelék sem az igazi.

Egy szó, mint száz, nem volt tökéletes könyv, de laza nyáresti olvasmánynak kitűnően megfelelt. 

10/8





2014. augusztus 21., csütörtök

It's been a hard... night

Ti hogy aludtatok az éjjel? Hát én így (nem)...

Nálunk van pár napig az unoka (férjem lányának a 2,5 éves kislánya, aki emígyen ugyan nem vérrokonom, de akkor is az unokám, és Beja maminak hív, ami fölött még mindig nem tudok rendesen napirendre térni, mármint a mamin, mivel van egy 16 meg egy 10 éves fiam, és valahogy nem érzem még magam maminak. :D Na, mindegy, nem ez a lényeg), és eddig átaludta az éjszakákat, de ma éjjel hajnal 3/4 3-kor arra ébredtem, hogy kiabál. Nem értettem, hogy mit, de valami olyasminek tűnt, hogy segítség! Nem hallatszott ugyan kétségbeesettnek a hangja, de persze, felrobogtam megnézni, mi történt, merthogy épp felettem alszik a tetőtérben. Na, a felrobogtam eléggé költői túlzás, mivel a rossz térdemmel (porckopással egybekötött ízületi gyulladás, ha valakit érdekelne) max. vánszorogni tudok a lépcsőn fájdalmas sziszegések kíséretében. Szóval felrobogok, kérdem:

- Mi a baj, Szaffi? 
- Pisilnem kell.
- Van rajtad pelus.
- Nem akarok abba.

Megadom magam, levánszorgunk a földszintre, mivel ott a bili, pizsi le (végig patentos, szóval teljesen le kell venni), pelus le, bilizés, pelus vissza, pizsi vissza, tetőtérbe fel. Lefektetem a kisasszonyt, majd meghallom, hogy dörög az ég. Le a földszintre. 

Hajnal 3. Vajon rátoltam a reteszt a kertkapura? Igen, rá, határozottan emlékszem. De mi van, ha mégsem? Mert ha nem, a kutya, aki betegesen retteg vihartól, petárdázástól, stb., ki fogja lökni a kaput, és meglóg, és akkor aztán bottal üthetem a nyomát. Kilesek az ablakon, a kapu egyelőre zárva. A biztonság kedvéért csak meg kéne néznem azt a reteszt. De ha kinyitom a bejárati ajtót, hogy ellenőrizzem, a macskák (anyacica és négy kölyke) tuti felébrednek, és mind ott fog keveregni a lábam alatt, meg lévén győződve róla, hogy evés idő van. Egy percig tanakodok, mérlegelve, hogy a két rossz közül melyik a kisebb, aztán újra kilesek az ablakon... Basszus, nyitva a kertkapu! Ezt elbaltáztam. Kirohanok, az öt macska naná, hogy felébred, de addigra a kutyának se híre, se hamva. Ilyenkor egy idő után mindig előkerül, de hogy ez fél óra vagy fél nap, előre nem lehet tudni. Adok a cicáknak enni, majd mérgemben elolvasok pár oldalt a Vasdruida 3-ból, hogy elálmosodjak, mikor különös zörgést hallok a terasz felől. Kinézek, és ott a kutya, épp eszi a macskák kajáját! Juppi! Csak úgy negyed órát volt el, szuper! A kutyát visszazárom az udvarra, a kapura ráhúzom az összes reteszt és kallantyút, ami csak létezik - na, most szökj meg, ha tudsz! - és visszafekszem aludni.

Negyed 4. Sírás a tetőtérből... Az a nyomorult lépcső! Felérek:

- Mi a baj, csillagom?
- Kérek tejet.

Ott a cumisüveg az asztalon, benne kis maradék tejjel az esti elalvásról, odaadom neki, megissza, majd:

- Kérek még!

Na, ez nem jött be. Elindulok lefelé a konyhába tejért, félúton rájövök, hogy nem hoztam a cumisüveget, visszafordulok, de ekkor utolérnek a cicák, akiknek az ennivalóját megette a kutya, tehát ők most fel vannak háborodva. Ahogy belépek Szaffi szobájába, már csörtet is utánam kettő. Nagy nehezen összeszedem őket, egyik kezemben két kapálózó macska, a másikban a cumisüveg, le a konyhába. Felteszem a tejet, és míg melegszik, újra adok enni a jószágnak. Azok végre megnyugszanak úgy-ahogy, bár mivel ébren vagyok, azt hiszik, játszani is szabad. Némi macskanevelés következik, prédikációval az éjjeli alvásról.

Fél 4. Felviszem a tejet (ekkor már legszívesebben megölném azt, aki kitalálta a lépcsőt), Szaffi úgy issza, mint aki egy hete nem kapott inni, aztán lefekszik. 

- Maradjak még egy kicsit?
- Igen.

Jó, odafekszem mellé, és hamarosan hallom az egyenletes szuszogást.

4 óra 6 perc. Visszavánszorgok az ágyamba. 

Mit gondoltok, ez alatt az idő alatt mit csinált a gyerek öregapja, a férjem? Hát aludt. VÉGIGALUDTA AZ EGÉSZET! Semmire fel sem riadt, sem a kutyára, sem a macskákra, sem a viharra, sem az ötszöri le-fel mászkálásra a lépcsőn. 

Reggel azt mondja, a gyerek milyen jól végigaludta az éjszakát. Hát ja, tényleg...

2014. augusztus 18., hétfő

Gonosz könyvek? - avagy mitől megyek a falnak olvasás közben (2. felvonás)

Eljött az ideje az újabb témázásnak, bár az elsőben nem vettem részt, illetve nem egészen úgy, ahogy a bloggerina-társak, ráadásul mivel az egyik előző posztban már érintettem, hogy mi bosszant egy könyvben, nem is voltam benne biztos, hogy akarok erről írni, de aztán némi gondolkodás után rájöttem, hogy van még bosszankodni való a tarsolyomban. Lássuk akkor ezeket pontokba szedve! (Rend a lelke mindennek!)

A könyvek külalakja:

1. A puhakötéses könyvek - igen, utálom a puhakötéses könyveket. Szétesik, megtörik a gerince, kicsúszik a kezemből, stb. Szívem szerint minden könyvet kiadnék keményborítósban is (akkor is, ha drágább), hogy legalább eldönthessem, melyiket akarom. 

2. Ezzel kapcsolatos a következő, ami böki a csőrömet: az indokolatlanul vastag könyvek. Könyörgöm, miért kell egy 500 oldalas könyvnek 4 centi vastagnak lenni, egy 300 oldalasnak meg 3 centisnek? Ha mindehhez még puhakötéses is, meg sem lehet rendesen fogni. Tartani, mondjuk, egy vonaton vagy az ágyban? Netán fél kézzel? Képtelenség! Értem én, hogy ennek - legalábbis részben - gazdasági megfontolásai vannak, a vastagabb papír, és ezzel áttérünk a...

3. pontra, a szellős sortáv, a nagy margók vastagabb, tehát drágább könyvet eredményeznek. Én pedig utálom, ha hülyének néznek, mert ugye, úgyse jövök rá, meg elsős kisdiák vagyok, aki nem tud megbirkózni egy sűrűbb szedésű könyvvel...

4. A sablonos borítók. Mert fantasy-borítón 99%-ban zord arckifejezésű férfi van, csuklya alá rejtett arccal, vagy anélkül, de karddal, íjjal, vagy valami hasonlóval, netán valami természetfölötti lény. Vagy mindez együtt.

A romantikusokon meg félig meztelen nő egyedül vagy egy szintén félig ruhátlan férfival, szexre éhes képpel. Na, és persze, tökéletes testtel. Brr. Ismét az olvasók lenézésével találkozhatunk. Biztos van, akit ez vonz, de ha én meglátok egy ilyen borítót, kb. már az sem érdekel, milyen a tartalma, menekülőre fogom.

Helyesírás, nyelvhelyesség:

Hm, ez nagyjából a fordítón múlik idegen nyelvű könyv esetében, de a szerkesztőnek, lektornak is nagy szerepe kell(ene), hogy legyen, akár magyar, akár külföldi alkotásról van szó, de sajnos, egyre több hibával, következetlenséggel találkozom mostanában. Pedig egy csomó kiküszöbölhető lenne egy szimpla helyesírás ellenőrző programmal. Ami nekem nagyon szemet szúr, az a helytelen toldalékolás. Már az olyan egyszerű neveknél is, mint mondjuk, János, találkozhatunk olyan formával, hogy János-t. És akkor még hol vannak a bonyolultabbak, mint hogy bármilyen furcsa, de a Jo alak pl. "Jóval" lesz a toldalékoláskor, stb. Pedig ezekre is vannak szabályok, utána lehet járni, kérem! Az internet korában, amikor ez mindössze pár kattintás, nemigen van rá más magyarázat, mint az igénytelenség, netán a sietség.

Arról már szóltam a Kakukkszónál, hogy nekem a "kell menjek" még mindig helytelen forma, de úgy tűnik, semmit sem tehetek ellene, hiába ágálok.

A könyv tartalma:

1.Klisék a történetvezetésben és a szereplőkben. Kimásolom ezt a részt a korábbi bejegyzésből, mert úgysem tudnám jobban megfogalmazni: "Sikítva menekülök az ellenkező irányba, ha egy fülszöveg így kezdődik: A jóképű és gazdag - itt jön egy férfinév, lehetőleg valami jó kacifántos, egy Billre meg Joe-ra sem emlékszem közülük, Alastair meg Craig, de minimum Edward vagy Christian - megismerkedik a szép, de félénk - tetszés szerinti női név, szintén nem jellemző egy Lizzy vagy Jane, annál több Anastasia meg Abigail, és hasonlók - ... na, én itt félre is dobom a könyvet. Többnyire kapunk egy adoniszi testű, krőzus gazdag pasit, meg egy szép, de önbizalom hiányos vagy átlagos lányt, akik halálosan egymásba szeretnek. De mert semmi sem megy egyszerűen, a pasiról kiderül, hogy egy agresszív állat, akit kezeltetni kéne, a lány meg egy idióta, mert egyáltalán szóba áll vele, ahelyett, hogy feljelentené zaklatásért. Persze, minden jó, ha a vége jó, és a női olvasók egy része sóhajtozva epekedhet az ilyen vadbarmok után."

YA esetén az idegesítő tini főhősök verik le a biztosítékot, hisztis kis hm... kamaszlánykák, beképzelt fiúcskák, rosszul megírt, egysíkú karakterek, szerelmi háromszög, stb. 

Romantikus könyvet és YA-t ezek miatt már nem is olvasok egy ideje, minek? Tizenkettő egy tucat, tisztelet a kivételnek. 

2. Megjegyezhetetlen nevek. Ez főleg a fantasyre jellemző, a Trónok harcában (bár a könyveket nem olvastam, és a sorozattal is elakadtam valahol a 3. évadban) pl. még a 2. évadban is csak a főszereplőket bírtam megkülönböztetni név alapján, és még párat arcról, de üssetek agyon, most nem tudnék hirtelen háromnál többet felsorolni, leírni meg pláne nem.

3. Túl sok szereplő és történetszál. Főleg, ha ez már a megértés rovására megy. És ennek ikertestvére, a...

4. Logikátlanság. Most nem apró bakikra gondolok, mint hogy a főszereplő a 120. oldalon még fehér lovon nyargalt, a 121-en meg már feketén, és közben le sem szállt a lóról, hanem nagy hibákról, önellentmondásokról.

5. Kidolgozatlanság. Megalkot a szerző mondjuk egy új világot, de nincs rendesen kifejtve a háttér, ilyenkor nem tudom elképzelni, és ez zavar. Ennek ellentéte az...

6. Elveszünk a részletekben. Hacsak nem gasztro-könyv vagy a történet szempontjából elengedhetetlen, ki a fenét érdekel, hogy mit evett a főhős, vagy hogy milyen utcákon keresztül futott a gyanúsított. Mintha ez utóbbi jelentene az olvasók zömének bármit is, mivel még sosem járt arra. Különösképp, ha ez még egy kitalált városban is játszódik. Kivétel, ha mondjuk, a szereplő jellemének jobb megismerését szolgálják az ilyen részletek.

7. Öncélú erőszak vagy szex. Már sokat fejlődtem (ha ezt annak lehet nevezni), és nem akadok ki egy brutálisabb jelenetnél, amiben folyik a vér vagy egy szaftosabb szexjelenet olvastán, amennyiben tényleg szükséges, de ha csak azért van benne, hogy így vagy úgy megbotránkoztasson, azt ki nem állhatom. És végezetül a számomra legnagyobb bűn, az...

8. Unalmasság, vontatottság. Ez persze, igen szubjektív, kinek mi az unalmas, és nem keverendő össze a lassan csordogálással. A most olvasott A szél neve például az átlagosnál hosszabb könyv, úgy 20%-ánál járok, és még mindig alig történt valami, de egy betűjét sem untam eddig. Ügyesen adagolja az információkat, úgy, hogy tudni akarjam, mi jön ezután. Egy krimiben sem muszáj folyton akciónak lenni, és ha csak beszélgetnek, jönnek-mennek, az is megírható úgy, hogy érdekes legyen.

Ha jól megvakargatnám, biztosan jutna még eszembe egy s más, de bosszankodásból ennyi egyszerre elég, azt hiszem. Kíváncsian várom, a többieket mi bosszant fel olvasás közben, és kommentelni is ér!

És a többieket mi dühíti fel? (Ha kihagytam valakit, sikítson, és pótolom)


2014. augusztus 16., szombat

William Shakespeare: Coriolanus

Egy ideje már tervezem, de Zenka nagy nyári Shakespeare-kihívása adta meg a végső löketet, hogy újraolvassam az avoni hattyú pár művét. Hogy mi vezetett épp a Coriolanushoz, főleg, hogy már írtam arról, hogy nem a tragédiái a kedvenceim, arról majd kicsit később.

Bár már olvastam valamikor, talán még gimis lehettem, talán főiskolás, de teljesen elfelejtettem, hogy ezt a drámát Petőfi Sándor fordította. Még csak arra sem emlékeztem, hogy valaha tanultam volna, hogy Petőfi egyáltalán tudott angolul, de nyilván tudott. A latin nevek átírásánál van egy kis keveredés: Caius Martius helyett Cajus Marcius szerepel, ami így elég öszvér megoldás lett, míg a többi név nem változott. 

Caius Martius egy római nemes, akinek szó szerint a mindene a háborúskodás, arra nevelték gyerekkora óta, hogy Rómáért mindent, és minél több sérülése van, annál jobb. Ha pedig elesik a harcban, hát dicsőséggel hal meg. A Coriolanus melléknevet azután kapja, hogy gyakorlatilag egyedül beveszi az ellenséges volszkok városát, Coriolit. Megvív és majdnem le is győzi a volszkok vezérét, Tullus Aufidiust, majd győzedelmesen hazatér. Nem értettem az anyját, akinek fontosabb volt a fia dicsőséges győzelme, mint az élete, de bizonyára ilyen nők is vannak. 

Anyja és atyai jó barátja, Menenius Agrippa azt szeretnék, ha megtenné a következő logikus lépést, és indulna a szenátusi helyért. Ehhez azonban el kell nyernie a nép jóindulatát, akik amúgy ki nem állhatják, többek között, mert gőgösnek tartják. Ez az ellenszenv kölcsönös, hisz Coriolanus megveti a népet, és rendkívül nehezére esik a kedvükben járni, szavazatot koldulni. Akkoriban az volt a szokás, hogy a sebesült katonák kiállnak a térre, és mutogatják a sebeiket, ezzel is kivívva a nép rokonszenvét. Nagyon-nagyon nehezen, de Coriolanus megteszi ezt, és végül sikerül is elég szavazatot szereznie, de aztán csak sikerül a népet ellene hangolni, és az áhított szenátori cím helyett száműzetés lesz a jutalma. 

Ekkor jön az a rész, amit ugyan értek, de szerintem nem következik elég logikusan az előzőekből, nincs eléggé megindokolva, Coriolanus sértettségében, bosszúvágyból átáll a volszkokhoz. Bár elismerem, hogy a harag és a bosszú igen erős érzelmek, igen sok borzalmas dologra rá tudják venni az embert, valahogy az előzményekből Coriolanus nem tűnt olyan embernek, aki ilyen lépéshez folyamodna. Hol van a Róma iránti szeretete, hűsége? Mindegy lenne számára, hogy hol harcol? Mondom, megértem az érzelmeit, de hogy épp ahhoz forduljon, aki alig pár napja még a halálos ellensége volt? Megtámadná azt a várost, ahol nem mellesleg a barátja, az anyja, a felesége és a fia él? Ez legalábbis felvet néhány érdekes kérdést a jellemével kapcsolatban. 

De amit szintén nem értek, hogy Aufidius vajon miért fogadja be gyakorlatilag azonnal az ellenségét? Számára sem fontos semmi más, csak, hogy nemvárt szövetségest kap Róma ellen? Coriolanus segítsége igencsak értékes, hiszen amellett, hogy testközelből tapasztalhatta, milyen kíméletlen katona is, még bőséges helyismerettel is rendelkezik. De hol van a tisztességes, nemes vezér, aki nem kér az árulóból, akármennyi előnye is származhat belőle? Sehol. Már együttes erővel készülnek Róma ellen. Nem csoda, ha Rómában megijednek, és többen is elmennek irgalomért könyörögni. Először Menenius, a barát, akit Coriolanus meg sem akar ismerni, majd a családja, anyja, felesége, fia, akik már nagyobb szerencsével járnak, mert sírásuk meglágyítja a katona szívét, aki azzal áll Aufidius elé, hogy inkább kössenek békét Rómával. Nem tudom, mit várt, de ezúttal nem lepődtem meg a volszk vezér reakcióján, aki több más emberrel együtt megöli, majd mikor elpárolog a haragja, tisztességes végbúcsút vesznek tőle.

Talán érződik, hogy másodszori olvasásra sem lett a kedvencem a darab, és bár WS-nek más művei sem tökéletesek, de szemet tudok hunyni a hibák felett az egyéb erényei miatt, itt ez nem sikerült. Nagy hiányérzet maradt bennem.

S hogy miért mégis ez a darab lett az első az újraolvasós sorban? Mert még január végén láttam a National Theatre Live előadássorozatán belül. Lassan egy éve, hogy először hallottam erről a kezdeményezésről, pedig nem újkeletű. A lényege, hogy angol színházi előadásokat közvetítenek a világ számos mozijában, részben felvételről, részben az előadással azonos időben, kivetítő segítségével. Budapesten az Uránia moziban láthatók ezek, ha valakit érdekel, érdemes jó előre lefoglalni a jegyeket, mert elég gyorsan fogynak. Az idén Shakespeare-emlékév is van, csak szólok! 

Mikor elkezdtük nézni a darabot, úgy éreztem, valamiről csúnyán lemaradtam, hogy talán nem a színdarab elején kezdődik ez előadás (újraolvasás után, de, ott kezdődik), kicsit "csapjunk a lecsóba" érzésem volt, és kapkodtam a fejem, ezért már ott elhatároztam, hogy ezt nekem ismét el kell olvasnom, hogy meg is értsem, amit láttam. Eddig tartott... A másik zavaró körülmény a felirat volt. Alul ugyanis ott maradt az angol felirat, és ahelyett, hogy kitakarták volna, és ráteszik a magyart, az felülre került, ami némiképp tudathasadásos állapotot eredményezett, mert nem tudtam eldönteni, melyiket olvassam, ráadásul a magyar felirat igen komoly, több másodperces csúszásban volt. Shakespeare angolul azért elég nagy falat nekem, ezért aztán a szövegértéssel is bőven akadtak gondok. Helyenként jóformán csak most értettem meg, hogy mit láttam. Némi túlzással. 

Ez a darab azok közé tartozott, amik élőben mentek, furcsa érzés volt arra gondolni, hogy Angliában és a világ még sok más mozijában egyszerre nézi ugyanazt az előadást több ezer ember. Mit tesz a modern technika! Az elején megnézhettünk egy érdekes rövidfilmet magáról a színházról, ami valaha banánérlelő raktár volt, és az alkotókról, szereplőkről, az alkotás folyamatáról. Ez jó volt ráhangolódásnak. 

Az előadással kapcsolatosan vegyesek az érzelmeim. Az épp csak jelzés értékű díszlet, a mai ruhák nem zavartak, azon is túltettem magam, hogy egyes szerepeket nők alakítottak, akik eredetileg férfiak voltak. Vigye kánya, belefér! A rendezéssel sem volt különösebb bajom, de a színészi alakításokkal már nem voltam maradéktalanul elégedett. Bár Tom Hiddlestont jó színésznek tartom, magamban nem őt látom, ha elképzelem, hogy néz ki Coriolanus, inkább valami nagydarab gyilkológépet, mint pl. Russell Crowe a Gladiátorban vagy Hadley Frasert, aki Aufidiust alakította. Kétségtelenül igen lelkes, energikus előadást láttam tőle, beleadott mindent, de nekem ezúttal ez nem volt elég. 

A Meneniust alakító Mark Gatiss jó választás volt, de az anyát és a feleséget alakító színésznők nem tudtak magukkal ragadni. Mikor könyörögni mennek Coriolanushoz, engem nem hatott meg, én biztos nem fakadtam volna könnyekre tőle. Pinduri szerepben feltűnik Alfred Enoch, a Harry Potter-filmek Dean Thomasa, mint C. katonatársa, bajtársa, alakítása korrekt volt, talán egy nagyobb szerepben jobban megcsillogtathatta volna a képességeit.

Az előadás két részből állt, az első fele nem igazán kötött le, szemben a másodikkal, ami sokkal jobban tetszett. Volt néhány történetbeli apró eltérés az eredeti darabhoz képest, ami túlzottan nem volt zavaró, a vége pedig igen hatásosra sikerült. 

Akárhogy is, hibái ellenére nagy élmény volt, és remélem, megismételhetem majd ezt a fura színház-mozit valamikor egy másik darab megtekintésével. De legközelebb igyekszem valami vígjátékot választani. Vagy legalábbis valami kevésbé véreset...




2014. augusztus 9., szombat

Robert Galbraith: Kakukkszó

Vagy inkább J. K. Rowlingot kellene írnom? Az irodalomkedvelők nagy része biztosan hallott a botrányról, amiben kipattant, hogy a fenti név alatt valójában a Harry Potter-sorozat nagy sikerű írója rejtőzik. Ő állítása szerint azért nem a saját nevén írt, mert ki akarta próbálni magát úgy is, hogy az olvasók nem tudják, ki Galbraith valójában. 

Persze, rögtön lábra kaptak mindenféle híresztelések, összeesküvés-elméletek marketing fogásokról, stb. Szerintem Rowlingnak nincs rá szüksége, hogy így szerezzen magának figyelmet, hiszen akár telefonkönyvet vagy használati utasítást is írhatna, akkor is vennék, mint a cukrot, de már én is elviccelődtem magamban azon, hogy talán valóban létezik valahol egy Robert Galbraith, aki megírta ezt a könyvet, és aki mondjuk, Rowling barátja vagy rokona, akinek a révén sikerült egy "kicsit" felturbóznia a könyve eladási példányszámát... Ki tudja, mi az igazság?

Egész biztos, hogy sokan soha nem vették volna a kezükbe ezt a könyvet, ha nem derül ki, hogy valójában Rowling a szerző, és be kell vallanom, én is köztük vagyok. Nem vagyok nagy krimirajongó, bár filmen, sorozatban elég sokat megnéztem, olyan klasszikusokat, mint a Columbo, a Starsky és Hutch vagy Agatha Christie Miss Marple és Hercule Poirot történeteiből párat, de olvasni nagyon keveset olvastam, így hozzám nem valószínű, hogy eljutott volna.

Az Átmeneti üresedés nálam is, és a többi olvasónál is vegyes fogadtatása után azért nagyon óvatos voltam, és nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy a Kakukkszó meg én egymásra találunk, de hajtott a kíváncsiság. Eleinte úgy is tűnt, hogy az aggodalmaim nem voltak alaptalanok, mert nagyon nehezen haladtam. A meleg, az olvasási válság, egyéb magánéleti gondok sem könnyítették meg, hogy bármely könyvre koncentráljak, és bizony jó darabig úgy éreztem, nem is leszek képes végigolvasni. Mondjuk ki nyíltan, úgy 40%-áig határozottan untam. Még az is felmerült bennem, hogy Rowling nem is jó író, és csak az hajtott előre, hogy kíváncsi voltam, volt-e gyilkos végül, és ha igen, ki, és hogy csinálta. 

Valaki azt mondta, az írónő rétegíró lett, elég sok pénze van ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Ha ez így van, úgy éreztem, az útjaink elválnak egymástól, mert én nem tartozom azokba a rétegekbe, akiknek a HP befejezése óta írt.

De aztán volt egy pillanat, amikor egyszer csak felültem a fotelban, ahová addig teljesen belesüppedtem, és azt mondtam, hoppá! Onnantól kezdve kezdett érdekelni a könyv. Még magam sem tudtam, mi lesz az apró nyom jelentősége, ahogy a főszereplő, Cormoran Strike sem tudta, hogy talált-e valamit, de azt éreztem, hogy ez itt most fontos. E pillanattól kezdve lett a történet egyre érdekesebb, és a végére már rendesen felgyorsultak az események, bár kimondott akciózás csak pár oldal volt a vége felé, a többi inkább csak nyomozás, beszélgetés, kérdezősködés, kihallgatás, és a mozaikdarabkák összerakása volt.

Összességében örülök, hogy nem adtam fel, de azért korántsem tökéletes könyv. Megint úgy éreztem, túl sok a több, mint 500 oldal, túl aprólékos, túl terjengős, túl sok az apró történés, túl hosszú a bevezetés. Ha belegondolok, Rowling a HP-kben is ugyanígy járt el, a könyvek első fele nagyjából előkészítés, mi történt nyáron, a Roxfortba utazás, a tanévkezdet, kviddicsmeccsek, stb. És igen, voltak azért izgalmas közjátékok is, mint pl. A titkok kamrájában a repülő autózás a vonatút helyett, Az azkabani fogolyban Marge néni felpuffasztása, de alapjában a könyvek jó fele, talán még tovább is, bevezetés. Ám, amíg a HP esetében egyetlen betűt sem untam ebből, itt ez sok volt, kövezzenek meg, de akkor is vállalom, hogy vontatott volt majd' a közepéig. Nem csodálom, hogy volt, aki nem is jutott el tovább. Az egyik például, ami nagyon zavart, hogy részletesen leírják, hogy milyen utcákon járnak, hogy a térfigyelő kamera által felvett alakok merre futhattak el. Kérdem én, a londoniakon kívül mond ez valakinek valamit? Még vidéki lévén a pesti utcák 99%-a sem jelent számomra semmit, nemhogy a londoniak. Kellett volna egy szerkesztő, aki kihúz mondjuk száz oldalt, mindjárt feszesebb tempójú lett volna. Ez csak nekem tűnt fel vajon, vagy Rowlingnak nem merik megmondani?

Ami a könyv erőssége, mint (eddig) minden Rowling alkotásnál, a karakterek és a társadalomrajz. Strike-ot én nagyon megkedveltem, Robint is szeretném, mert igazán jó figura, de kissé kidolgozatlan, hogy úgy mondjam, némiképp súlytalan. Remélhetőleg a további kötetekben ez változni fog. Kissé bajban voltam, hogy ki a fekete és ki a fehér a könyvben, nem mindig volt egyértelmű, pedig ez nekem fontos lenne, mikor megpróbálom elképzelni, hogy néz ki az illető. A többi szereplő is megfelelően megrajzolt volt, és nem éreztem azt, mint az Átmeneti üresedésben, hogy mindegyik szereplő egy merő förtelem, és tőlem mind felfordulhatna, akkor sem éreznék irántuk semmit. A nevekkel sem álltam annyira hadilábon, sokkal hamarabb megjegyeztem őket.

Bár a végére sikerült megbarátkoznom a könyvvel, sajnos, még így is csak egyszer olvasós. Nem vágyom rá, hogy a polcomon csücsüljön, de - ugyan ezt se hittem volna még pár napja - a folytatásra határozottan kíváncsi lettem. És mivel a 2. rész már megjelent angolul, talán nem is kell túl sokat várnom. Azért nagyon remélem, hogy Rowling ír majd még olyat, amit többször is a kezembe veszek.

A fordításról. Alapjában véve nem volt bajom vele, de azért pár dolognál felhúztam a szemöldököm. Nekem ez a "kell menjek" formula még mindig helytelen, magyartalan. Sajnos, a köznyelvben olyan mértékben elterjedt (sajnos, mert iszonyat ronda), amit már nem lehet megállítani, de jobban örülnék, ha az irodalmi nyelvbe nem került volna be, de úgy tűnik, ez ellen nem tehetek semmit, legfeljebb jómagam nem használom. Legalábbis nagyon igyekszem elkerülni. Volt egy-két fordulat, amit kicsit furcsállottam, sose hallottam pl. a foglaltház kifejezést, de úgy tűnik, létezik. Aztán az egyik szereplő folyton azt mondja, hogy "így". Valahol értettem, hogy a karaktere szavajárása akart ez lenni, de aztán rájöttem, hogy az angol beszélt nyelvben (túl) gyakran előforduló "like" szót fordította emígyen a fordító, ami ott valamiféle töltelékszó, és amit én fordításban simán kihagyok, de ha már minden áron bele akarnám venni, inkább a "szóval", "hát", és hasonlókkal helyettesíteném. Vagy ott vannak a "nem"-mel kezdődő mondatok, ami szintén angol sajátosság. Erre gondolok: Nem, szívesen segítek. Ilyen esetekben a "nem" valamiféle reagálás az előző szituációra, egy kimondott vagy épp kimondatlan (fél)mondatra, és a magyar fülnek szerintem furcsa. Legalábbis annak kéne, hogy legyen, én ezt sem szoktam lefordítani, csak annyit: Szívesen segítek. Esetleg: De, szívesen segítek.

A pontozással kissé bajban vagyok, mert az Átmenetire 8-at adtam, ez annál egyértelműen jobban tetszett, de a HP-khez viszonyítva meg nem érdemel 9-est, így legyen:

10/8,5