Kedves Howard Jacobson!
Mint bizonyára tudja (ha másból nem, a jogdíjakból), hogy magyarul is megjelent, Shylock a nevem c. könyve. Én pedig, mint megrögzött Shakespeare-mániás, rohantam is a könyvesboltba megvenni.
Kedves Mr. Jacobson! Azt olvasom, hogy ön Booker-díjas, és a brit zsidó irodalom kiemelkedő tagja. Meglehet, bár sajnos, ezt nem tudom megítélni, de egy biztos, Önnek nem sok fogalma van az átirat szó jelentéséről. Sajnálattal értesítem, hogy A velencei kalmár átirata kategóriát nem fedi az a tény, hogy az egyik szereplőt Shylocknak hívják. Ez olyasmi, mint az én múlt vasárnapi ebédem, az ázsiai joghurtos csirke, amiben pulyka volt és tejföl. Tejfölös pulykának finom volt, de nem sok köze volt a joghurtos csirkéhez. Az ön könyve önálló regénynek, amiben van Shylock nevű szereplő, elmegy, de A velencei kalmár átiratának nem felel meg.
Ez a tény mélységes csalódással töltött el, és azzal fenyegetett, hogy abbahagyom az Ön könyvét, de a fülszöveg azon mondata, hogy "az egy font hús más értelmet nyer" tartotta bennem valamennyire égve a kíváncsiság amúgy épp csak pislákoló lángját, ezért a 70. oldal táján elengedtem azon elvárásomat, hogy könyvének bármi köze is legyen Shakespeare színdarabjához, és "lássuk, mit ér, mint önálló regény!" felkiáltással olvastam tovább.
Kedves Howard! Sajnos, a helyzet így sem lett sokkal jobb, mivel Ön keveri a szezont a fazonnal, és gőze sem volt, hogy mit is akar írni. Társadalomkritikát? Szülő-gyerek kapcsolatot boncolgató könyvet? Keresztény-zsidó viszonyt elemezgető filozofálgatást? Shakespeare-átiratot? Netán vásári komédiát? Mindenből volt benne egy kicsi, és a végén mégsem lett belőle semmi, mindezt sajnos, még baromi unalmasan is előadva.
Mr. Jacobson! Mivel, felteszem, nem tud magyarul, nem ismeri a mi egykori híres humoristánkat, Hofi Gézát. Az ő egyik műsorában elhangzott mondatot alkalmazom most Önre. Önben valami mocorog. Vagy tehetség, vagy kukac.
Nem állítanám, hogy Ön tehetségtelen író. De azt sem, hogy tehetséges. Vannak zseniális ötletei, amikkel nem tud mit kezdeni. Miután már egyáltalán nem számítottam rá, egyszer csak ott volt előttem egy oldal, amin egy csodálatos ötlet lehetőségét láttam: az eredeti darab soraira egy mai szereplő válaszol. Ó, de jó! Hát mégis van köze a színdarabhoz? De nem, csak fél oldalon át tartott...
Majd Strulovitch felteszi Shylocknak, a mai, 2016-os Angliában a kérdést, hogy végül is kivágta volna-e Antonióból azt a bizonyos egy font húst. Csak pislogtam. Hogy mi van, kérem? És akkor leesett, hogy ez micsoda pazar elképzelés! Úgy tenni, mintha ez a Shylock ugyanaz a Shylock lenne. Fantasztikus! Zseniális! A fejtegetés is magával ragadott, hogy miért volt rákényszerítve, hogy tartsa magát a megállapodáshoz. Ez a beszélgetés aztán még párszor előjön, mint egy búvópatak, és a regénye legélvezetesebb részeit nyújtotta. Jacob! Ha Önnek ilyen ötletei vannak, miért csak kb. 15 oldalon keresztül használta fel őket, miért nem az egész regényben? Bár hozzá kell tennem, a feltételezés, hogy az a bizonyos egy font Antonio pénisze lett volna, túl profán ehhez az ötlethez, és könyve magasztos(nak szánt) stílusához.
Az apa-lánya viszonyról szóló terjengős részek valamilyen szinten elfogadhatók voltak, ugyan nem apa vagyok, hanem anya, és nincs lányom, csak két fiam, de azt gondolom, a szülő-gyerek viszony általános vonásokat mutat, amellett persze, hogy minden családban más. Ezért aztán Strulovitchnak a lánya iránti aggodalmával, az ugyanakkor elkövetett súlyos és ostoba szülői hibáival tudtam azonosulni. A zsidó-keresztény viszony ábrázolásával viszont már voltak gondjaim.
Kadves Jacob! Nem tudom, Ön milyen környezetben nőtt fel, sűrűn érték-e megpróbáltatások, meghurcolások zsidó származása miatt. El tudom képzelni, sőt egészen biztos, hogy sok olyan ember van (kereszténynek nem nevezném őket, mivel a kereszténység egyik lényege a felebaráti szeretet), akik valóban úgy tekintenek a zsidókra, ahogy Ön ezt könyvében ábrázolja, pajeszos zsidóként, kipával a fején, és olyan szavakat használnak rájuk, mint krisztusgyilkos, kilincsorrú, de tudja, mit? Nem mindenki! Pl. én sem. Otthon nem neveltek zsidógyűlöletre, sőt, még zsidózásra sem (a kettő véleményem szerint nem ugyanaz). Ráadásul az a kép, amit Ön a keresztényekről ábrázol, nem túl hízelgő ránk nézve, de sajnos, Önökre, zsidókra nézve sem. Sem az, amit a keresztényekről gondolnak, sem az, amit önmagukról. Mondjuk, így belegondolva, nem tudom, az Önnek a könyvben szereplő véleménye mennyire tekinthető általánosnak a zsidóság körében. Ez így, meglehet, hogy valós helyzetet ábrázol, de hogy megoldani nem segít a konfliktusokat, az is biztos.
Úgy 30 oldallal a könyv vége előtt végre megkaptam a választ az egy font hús új értelmére (mivel ez a levél kettőnk közt marad, nem számít spoilernek, a szövegkörnyezetből kiragadva meg amúgy sem ért belőle senki egy kukkot sem), miszerint Gratan helyett D'Antont metélik körül. Mi ez a pénisz mánia Önnél? Az ötlet végül is jó, ha túllépek azon, hogy az előbőr aligha nyom egy fontot (de ne kicsinyeskedjek már, nem igaz?), valóban szellemes megoldás, bár megint csak profán a magasztos(nak szánt) témái mellett. Az addig sem túl érdekfeszítő, sőt a könyv 80%-ában agyzsibbasztóan unalmas könyvének utolsó 30 oldalát szívem szerint akár át is ugorhattam volna, de nem tettem, azt mondom, szerencsére, mert a slusszpoénért megérte átrágni magam az érdektelen befejezésen. (Ha mégis olvasná valaki a levelemet, aki nem olvasta az Ön könyvét, annak a következő mondat spoileres lehet!) Ha! Szóval D'Antont már körülmetélték gyerekkorában? Ez ám a poén! Az egyetlen, amin felnevettem. Viszont már ne haragudjon, de elég alpári. Semmi baj sem lenne ezzel, ha az egész könyv ebben a szellemben íródik, de így finoman szólva is elütött a többi résztől.
Azon már el sem csodálkoztam, hogy csak valami részleges happy endet kapunk, nem is számítottam jobbra.
Befejezésül arra kérem, ha legközelebb valami átiratra vetemedne, olyan szerzőt válasszon, akit nem kedvelek, hogy még véletlenül se kerüljön a kezembe!
Üdvözlettel: az Ír gulyás és csalamádé blog írója
