Hogyan rontottam el a konyhai villanyt?

Nem vagyok az a fajta nő, aki egy konzervdoboz felnyitásához vagy egy villanykörte becsavarásához is valamely hímnemű segítségét kéri, sőt! Ha kell, be tudok verni egy szöget a falba, polcot, zárat szerelek, meg tudom különböztetni a csavarhúzót a csavarkulcstól, mi több, használni is tudom őket, és ha a férjem azt kéri, hogy hozzam oda neki, teszem fel, a bőrlyukasztót, nem azt kérdem, hogy az melyik, hanem azt, hogy hol van. Jó, elismerem, a végeredmény talán nem lesz olyan tökéletes, mintha egy pasi csinálná, de azért nem rossz.

Ilyen előzményekkel érthető, hogy némi önbizalommal vágtam bele abba a bonyolultnak éppen nem nevezhető feladatba, hogy betekerjem a villanykörtét a konyha mennyezeti lámpájába. Az, hogy kissé szorult, nem tűnt fel, nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak, de nekem ezek az energiatakarékos izzók nehezen csavarodnak be, a sima égők könnyebben forognak. A művelet végén felkapcsolom a villanyt, várva a hatást, mármint, hogy ég, ami ezúttal elmarad. Némi kattintgatás következik, majd be kell látnom, hogy valami nem stimmel. Közelebb lépek, és látom, hogy ferdén tekertem be az izzót. Sebaj, gondolom én, ekkor még bizakodva, kitekerem, és kijavítom a hibát. De a nyomorult égő nem tekeredik kifelé, hanem makacsul ragaszkodik a foglalathoz. Pár perces birkózás következik (nem fog ki rajtam a nyavalyás!), majd rájövök, hogy nem tudom kitekerni.

Egy pillanatra átsuhan a fejemen, hogy megvárom a férjemet, és ő majd megoldja, de aztán eszembe jut, hogy határidős munkája van, és lehetőleg ne szóljunk hozzá, lehetőleg ne zavarjuk semmivel, és lehetőleg lábujjhegyen közlekedjünk a házban is, pedig a műhelyben dolgozik. Nem, az kizárt, hogy azzal fogadjam, hogy szereljen villanyt! Megoldom, ha beleszakadok is!

Lazán és könnyedén odaszólok elsőszülött magzatomnak:

- Kisfiam, nézd már meg ezt az égőt, nem tudom kitekerni!

Ő készségesen jön, ami már önmagában kisebb csodával ér fel, talán, hogy bizonyítsa, ügyesebb nálam, és 14 éve minden erejével, izomból nekiáll tekerni az izzót. Én közben közömbösen tekintgetek körbe-körbe. Egyszer csak halk reccsenés hallatszik, majd gyermekem megszólal:

- Te anyu, ez eltört. Majd apu megcsinálja. - és elhagyja a tett helyszínét.

Odaugrok, és látom, hogy az égő a foglalatból félig kiválva, ernyedten lóg, de a tekerős része még mindig bent van a helyén. A "majd apu megcsinálja" a fent említettek miatt továbbra sem opció, így odahúzok egy széket, és felállok rá, hogy közelebbről megnézzem, mit lehetne tenni. Utólag belátom, ez volt az a pillanat, mikor fel kellett volna adnom. Csavarhúzót ragadok (mondom, hogy tudom használni), és feszegetni kezdem az égőt. Közben halványan rémlik valami olyasmi, hogy talán előbb le kéne kapcsolni a villanyt a főkapcsolónál, ha nem szeretnék áramütést kapni, de lebeszélem magam. A csavarhúzós módszer sem vezet eredményre, elkezdem hát keresni, hogy lehetne az egész foglalatot leszedni, és mondjuk egy asztalnál bizergálni tovább, nem egy széken billegve, és közben a mennyezet felé tekintgetve. Találok is két csavart, amiket szakszerűen kitekerek, majd egy erős rántással ott van az egész a kezemben, a foglalat és a törött égő.

Ja, meg ott van a két kiálló villanyvezeték, ami bánatosan és meglehetősen pucéran lóg a mennyezetről. Nem sokat tudok a villanyszerelésről, de annyit igen, hogy nem tanácsos a puszta, földeletlen, borítás néküli, áram alatt levő madzagokat fogdosni, ha még fel szeretném nevelni egy (félig) serdült és egy serdületlen gyermekemet, ezért gyorsan, gondosan ügyelve rá, hogy ne érjek a vezetékekhez, ragasztószalaggal körbetekerem őket.

A jól végzett munka örömével szállnék le a székről, ha nem kellene ráébrednem, hogy én bizony nem fogom tudni visszaszerelni a lámpát, és hogy bizony végül mégiscsak a férjemre marad, hogy megjavítsa.

Abbeli bősz igyekezetemben, hogy ne zavarjam a munkájában, tényleg elfelejtek szólni neki, hogy rossz a konyhában a villany, és mivel mikor megjön, még világos van, meg sem próbálja felkapcsolni.

Nem úgy, mint este 9-kor, mikor bejön a műhelyből... Épp a kádban ülök, mikor halk pukkanás kíséretében sötétbe borul a ház. Levágta a biztosítékot, na igen. Hát erre nem gondoltam. Kisebbik fiam visít, mert egyedül maradt a sötét tetőtérben, ahol tévét nézett, de miután férjem és nagyobbik fiam gyertyát gyújtanak,  már élvezi a helyzetet, és közli, hogy most olyan, mint egy kísértetkastélyban. Másnap megkérdezi, hogy mikor csinálok újra áramszünetet, mert megint jó lenne egy kis kísértetesdi.

A happy end ezúttal elmarad, mert azóta sincs villany a konyhában, csak a mosogató feletti vonalizzó ad némi bányadt fényt. A villanykapcsolót meg le kellett ragasztanom egy nagy, piros papírral, mert reflexből folyton mindenki nyúlkál feléje. Én meg nem szeretem a kísérteteket, és azt hiszem, a villanyszerelés sem a nekem való munka.

Jessica Day George: Éjféli bál

A varázsló-vámpír-bukott angyal-dorama korszakaim után itt vannak a mesék, mesefeldolgozások (Grimm, Once Upon A Time, hogy a sorozatokat említsem).

Ez a könyv egy ismert Grimm-mese, A széttáncolt cipellők továbbálmodása.

Röviden az eredeti történet: Adva van egy király, akinek 12 lánya van. Ezek a lányok, bár minden este rájuk zárják az ajtót, reggelre mégis széttáncolják a cipőjüket. Adva van egy kiszolgált katona, aki úgy gondolja, kideríti, hogyan lehetséges ez. Tovább nem mesélem, aki olvasta, tudja, miről szól, aki meg nem, az sürgősen pótolja!

Nem igazán tudom, mit vártam, mikor ezt a könyvet kezdtem olvasni, leginkább valami kis könnyed, könnyen emészthető mesét, de azt biztosan nem, amit kaptam. Egy kicsit szkeptikus is voltam, egy kicsit bizony előre fanyalogtam, hogy vajon mit lehet ebből a történetből egy egész regényre valót kihozni.

A jó hír, hogy hát bizony ki lehet! És sokkal, de sokkal komolyabb lett, mint amire számítani lehetett.

Mikor gyerekek vagyunk (nálam legalábbis így volt), elfogadjuk, hogy amit olvasunk, úgy van, és kész. Elgondolkodik valaki azon, hogy hogyan választják szét a galambok az ocsút a lencsétől, hogy kisegítsék Hamupipőkét? Hogy a mostohaanyja meg a mostohatestvérei hogyan nem ismerik fel csak azért, mert szép ruha van rajta? Hogy Hófehérke hogyan lehet olyan ostoba, hogy harmadszor is bedől a királynő trükkjének? Hogy hogyan beszél a farkas, és hogyan nem hal bele abba, hogy telepakolják a hasát kövekkel? Szerintem nem.

Jessica Day George viszont elgondolkodott, és általa én is. Az eredeti mesében a lányok örülnek a minden esti bálnak, de én belegondoltam: tényleg olyan jó lehet éveken keresztül minden éjjel táncolni, ha van kedve az ember lányának, ha nincs? Akkor is, ha beteg, ha szomorú, ha fáradt, ha inkább aludna vagy olvasna? Télen-nyáron, ha esik, ha fúj?

Ezek a lányok nem örülnek. Ezek a lányok csak úgy belecsöppentek a dologba. A legkisebb még csak hatéves, és ágyban lenne a helye. De a legidősebb is csak 18 körüli. Ezeket a lányokat valami kényszeríti, hogy ezt tegyék. Királyi apjuk kétségbe van esve, mert nem tudja elképzelni, hová tűnnek a lányai minden éjjel, és mitől szaggatják szét a cipőjüket. (Amúgy milyen cipő lehet az, amit egy éjszaka alatt szét lehet szaggatni?) Mint a mesében, ő is keresi a rejtély kulcsát. Közben egy túlbuzgó püspök boszorkánysággal vádolja a lányokat.

Galen még csak 19 éves, de már kiszolgált katona, aki most tér haza a háborúból. A királyi udvarba kerül a kertész mellé, és igen hamar feltűnik neki a legidősebb hercegnő, Rózsa (mind a 12 lánynak virágneve van), és mivel nem ejtették a feje lágyára, a hercegnők furcsa viselkedése is. Hát óvatosan nyomozni kezd...

Nem írom le a történet további részét, akit érdekel, olvassa el!

Újabban azon mérem le, hogy egy könyv jó-e, hogy milyen gyakran nézem meg, hányadik oldalon tartok. Ennél a könyvnél először kb. negyedénél néztem meg az oldalszámot, akkor sem unalomból, csak kíváncsiságból, tehát lekötött, pedig itt még a rejtélyről semmivel sem tudunk többet, mint az elején.

Nagyon tetszett, ahogy az írónő leírja a lányok életét, hogy mekkora nyűg nekik a tánc, Galent, aki zsenge kora ellenére komoly, érett, felelősségteljes férfi, aki megjárta a háborút, és nem mellesleg kötöget! (Ez igen hasznos képesség tud lenni, ha az embernek elfogy az összes zoknija, és a harctéren nem tud újat beszerezni.) Nem mellesleg Galen eme tudománya még igen jó hasznot fog hajtani a későbbiekben.

Érdekes volt, hogy a hercegnők kivételével a nevek javarészt németesek, talán a Grimm-fivérek tiszteletére.

Az országnevekben pedig kis ügyességgel felismerhetők létező földrajzi nevek. Vesztfálin, Analúzia, Breton, stb.

Egyes kritikák a könyv hibájául róják fel, hogy a karakterek nem elég kidolgozottak, a jók jók, a rosszak rosszak. Ebben van is valami, de végül is meséről van szó alapvetően, vagy mi a szösz!

Sokak szerint túl mesés a történet, szerintem meg annál sokkal komolyabb, és épp azt találtam a könyv legnagyobb pozitívumának, hogy nem ragad le az eredeti műnél.

Ennek ellenére nálam az egyszer olvasható kategória, akkora pluszot nem adott, néhány estére elszórakoztatott, viszont szívesen olvasnék az írónőtől más mesefeldolgozást is.

10/8

Újrázzunk!

Új helyen, új formában próbálkozom meg ismét a blogolással. Most persze újra kezdhetem az összes beállítást, stb., de sebaj. Fogjunk neki! :)