Gyerekkori kedvencek újratöltve: A kék madár (film, 1976)

Nem szeretném kielemezni, hogy miért nyúlok egyre többször vissza azokhoz az alkotásokhoz, amik a gyerekkoromhoz kötnek. Nyilván megvannak az okai, tisztában vagyok némelyikkel, mások viszont valahol mélyen lapulnak a lelkemben, de ez most nem fontos.

A kék madár az egyik kedvenc mesefilmem volt zsenge gyerekkoromban. Nem tudom, mikor láttam, mert az, hogy 1976-ban készült, nem jelenti azt, hogy akkor is láttam, mivel a boldog (?) gulyáskommunizmusban a rothadó kapitalista filmeket kb. 3-4 év késéssel vetítették, ha nem több. Ugyanakkor, mivel szovjet-amerikai mesefilm volt, lehet, hogy hamar bemutatták.

Nagy dolog volt az akkoriban, a hidegháború korszakában, hogy egy film szovjet-amerikai koprodukcióban készült, a két tábor egymáshoz való közeledését jelezte. Bár gyerekként láttam, emlékszem, mégis felfogtam valamilyen szinten a történelmi jelentőségét. És hogy a magyar származású George Cukor volt a rendező, még nagyobb filmtörténeti csemegévé avatta.

A film maga amúgy még a téli szünet előtt jutott eszembe, mikor az egyik iskolában, ahol dolgozom, a gyerekek karácsonyi műsorának részeként előadták Maeterlinck színdarabját. Nem tudom, milyen hosszú az eredeti darab, gyanítom, ennél hosszabb. Ültem ott feszengve, mert nem is tudtam, mit gondoljak. Persze, értékelem az erőfeszítést, hogy megtanulták és eljátsszák, ugyanakkor nem tudok jobb szót, elég gyenge előadás volt. Na, és ekkor jutott eszembe a film, és hogy vajon megtalálom-e az internet hatalmas bugyrában. Megtaláltam. Iszonyat rossz minőségben, de nézhetően. Meglehet, már akkor is ilyen színvonalú volt a kópia, amikor először láttam.

Hónapokig csücsült a gépen, várva a megfelelő pillanatot, ami a héten érkezett el.

Fura dolog felnőtt fejjel átélni egy gyerekkori alkotást, legyen könyv vagy film, mert az ember figyelmét más dolgok ragadják meg. Ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, hogy vajon tudom-e most is élvezni. Erre a kérdésre a válasz egyértelmű igen. Különösen egy jelenetet vártam, de erről majd később.

A film igen röviden arról szól, ha valaki nem ismerné, hogy két gyerek különböző helyszíneken keresi a kék madarat, vagyis a boldogságot.

Elnéztem Elizabeth Taylort, és arra gondoltam, milyen érdekes, ahogy változik a szépségideál. Merthogy a ma divatos anorexiás, sőt néha topis színésznőkhöz képest láthatunk egy telt keblű, széles csípőjű, gyönyörű nőt. Ez anno egészen biztosan nem jutott eszembe. Elnéztem, hogy szinte minden jelenetben újabb és újabb ruhakölteményekben pompázik, a haja feltornyozva, benne diadém. Nekem még az ilyen nő az igazi, nőies nő. Aztán eszembe jutott, hogy egy mesefilmben miért van kipakolva a főszereplőnő melle? :D Erről eszembe jutott a Once Upon A Time sorozat, amiben a (már nem annyira) gonosz királynőt játszó Lana Parillának is így ki van pakolva vagy a mostani évad első felében szereplő Elizabeth Mitchellnek. Jó, viszont az nem kimondottan mesefilm, még ha meseszereplők vannak is benne.

Szóval ilyen profán gondolatok jártak a fejemben, miközben néztem, de igazából sikerült majdnem teljesen elkapnom a hangulatát. Gondolom, valamivel jobban megértettem a mondanivalót, mint akkor, bár úgy emlékszem, felfogtam már gyerekként is, hogy hiába kergetjük a boldogság kék madarát, hiszen végig ott van az orrunk előtt. Ma már ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a boldogság lehetősége bennünk van, és elvileg nem függ kortól, nemtől, körülményektől. 

A jelenet, amit nagyon vártam, ami gyerekként olyan erősen megfogott, a következő volt. Tyltyl és Mytyl a jövőben keresik a kék madarat, ahol egy csomó még meg sem született gyerek várja, hogy ha eljött az idő és szólítják őket, leszülessenek a földre. Van azonban egy kisfiú és egy kislány, akik szeretik egymást, és együtt szeretnének maradni. Ez azonban sajnos, nem lehetséges, a fiúnak sokkal előbb le kell születnie. Nagyon meghatónak és szomorúnak találtam, ahogy kérik az Időt, aki eljön a fiúért, hogy ne szakítsa el őket egymástól. Most is szívszorítónak éreztem, ha annyira nem is, mint annak idején. Volt egy furcsaság, arra emlékeztem, a fiú azt mondja, mire a lány megszületik, ő már nagyon öreg lesz. De most azt hallottam, már ott sem lesz. Na mármost, mivel ez az eredeti szinkron, az újrafordítás sem jöhet szóba, tehát vagy annak idején félrehallottam, vagy másképp maradt meg a fejemben.

Összességében most is nagyon tetszett ez a film. A technika jóval alulmarad a maihoz képest, de kit izgat, a színészi játékok briliánsak, a film zsúfolva van a kor nagy színészeivel, a történet megkapó és még ma is átjön az üzenete. 

És rájöttem még valamire, hogy a macskák iránti gyanakvásom lehet, hogy ebből a fimből adódik. :)

Miért nem szeretek sokkolódni?

Az e havi körposzt témája a sokkoló könyvek, az "ilyen nincs vagy mégis van" alkotások, amiről úgy döntöttem, nem írok, mert ha tehetem, tudatosan kerülöm a sokkoló könyveket. Furcsa módon filmek, sorozatok esetében nem vagyok ilyen szigorú magammal, nem is igazán tudom, miért, talán mert az a 45 perc vagy másfél óra kevesebb időt vesz el az életemből, mint egy akár hetekig olvasott könyv. De ott is, ha tudható, hogy nagyon sokkoló, akkor nem nézem meg. Viszont ez sem egyértelmű, hogy mi a sokkoló, mert pl. A véres gyémánt c. filmen nem akadtam ki, de a Hét életet meg végigbőgtem, pedig mostanában az ilyen érzelmi reakciók nem jellemzőek rám. A bárányok hallgatnak c. filmet mind a mai napig nem láttam, a Keresztapát a híres lófejes jelenetnél hagytam abba, és soha többé nem folytattam, az Elemi ösztönt meg kb. a harmadik percben hagytam ott, amikor előkerült a jégvágó.

A társaim posztjait végigolvasva igazán hálás lehetek nekik, mert legalább ezeket az általuk erősen sokkolónak nevezett könyveket soha a büdös életben sem fogom elolvasni. A Beszélnünk kell Kevinről az egyik, amit ezután bottal sem piszkálnék meg, de a Salamon király szorong vagy Az édes életünk sem vonz, stb., lehetne még sorolni.

Amiért mégis írok a témáról, csak épp ellenkező előjellel, mint ők, az, hogy egyes posztokban voltak olyan mondatok, amik elgondolkodtattak. Az egyik Ilwerannál hangzott el: Azt hiszem egyébként, valahol nagyon sajnálom azokat, akik nem engedik be ezeket a sokkoló élményeket – azzal együtt, hogy értem, miért. Értem a fiatalos önteltséget éppúgy, mint a távolságtartással való védekezést – átestem mindkettőn.

Ez volt az a pont, amikor megint azt éreztem, hogy valami baj van velem, mint amikor azt írtam, hogy nem zavarnak a spoilerek. Ott az hangzott el, hogy valami pszichológiai oka van, hogy nem bírom (bírjuk mi néhányan) a feszültséget, most meg fiatalos önteltség? Távolságtartással való védekezés? Tessék? A fiatalos önteltség már csak a koromnál fogva is távol áll tőlem, de az önteltség sem hiszem, hogy jellemző lenne rám. A távolságtartással való védekezésen elgondolkodtam, és ebben lehet valami, de ettől még nem hiszem, hogy sajnálni kéne. Nem állítom, hogy egész pontosan meg tudnám fogalmazni, miért kerülöm a sokkoló könyveket, de azt hiszem, azért, mert épp elég sokkoló esemény van a saját életemben is, és a világban is, ezért ezekről már nem szeretnék még olvasni is. Persze, nekem is voltak olyan korszakaim, amikor ilyesmit elolvastam, az 1984 nekem sem maradt ki, és egyértelműen elborzasztott, Az ötödik Sally vagy a Virágot Algernonnak viszont számomra nem volt sokkoló, inkább csak izgalmas.

Az is kérdéses, hogy mit tekintünk sokkolónak. Társaim leírták, hogy sokkoló lehet pl. egy nagyon rossz könyv, a csapnivaló fordítás, egy szeretett szereplő halála, stb. Ezek engem sem sokkolnak. Az első kettő bosszant vagy dühít, a harmadik elszomorít, de nem sokkol. Leírták azt is, hogy van pozitív sokk, én ilyet sem tudnék mondani hirtelen. Számomra a sokk egyértelműen negatív szó, de nem kell egyetérteni. :)

Engem az sokkol, amire nem számítok, ami embertelen, kegyetlen, gusztustalan, fölöslegesen, öncélúan erőszakos vagy megbotránkoztató. Talán ezért nem tudok mondani konkrét könyveket, mert inkább csak egyes jeleneteik sokkolnak, mint az egész "am block". 

Figyelem, sokkoló leírások következnek, ha gyenge a gyomrod, vagy most reggeliztél, hagyd ki! (én szóltam) És még spoileres is lehet...

Mint az első és egyúttal egyetlen találkozásom Gaimennel az Amerikai istenekben, amiben van egy jelenet egy fickóról, akit felakasztanak, és halála pillanatában feláll a bránere olyan keményen, hogy sisakot lehetne rá akasztani. Pfuj, erre meg mégis mi a fene szükség volt? A történetet nem viszi előre, semmi jelentősége, öncélú megbotránkoztatás. Abba is hagytam, bár nem konkrétan emiatt. Ezzel szemben a Ripper Street c. sorozatban bemutatnak egy akasztást, amiben elmondják azt is, hogy milyen fontos a kötél megfelelő hossza, a testsúlyhoz képest, stb., és mivel sorozat, ugye, látni is lehet, hogy rángatózik a kötélen a delikvens. Ezt mégsem éreztem sokkolónak, mert célja van. Az epizódban szereplő fiatal fiút akarják ily módon rávenni, hogy beszéljen, mert magára vett egy gyilkosságot, amit nem ő követett el. Tehát a jelenetnek célja van, méghozzá valahol jó, mert a fiút akarják megmenteni vele. Elfogadom a durvaságot, mert megmagyarázható, oka van. Még egy akasztós jelenet, aztán abbahagyom, ígérem. A szitakötő borostyánban (Outlander 2.) c. kötetben egy hóhér részletesen elmeséli, hogy végzik ki a hazaárulókat, hogy kell úgy felakasztani, hogy életben maradjon, ki is lehessen belezni, és még azt is túlélje egy darabig. Ez annyira gusztustalan volt, hogy már-már elérte a sokk határát, főleg, hogy a hóhér egyértelműen egy beteg állat, és gyakorlatilag élvezi, ahogy erről beszél, de mégsem teljesen öncélú, mert egy kicsit figyelmeztetés Jamie számára, hogy mi vár rá, ha a trónbitorló mellé áll. Így bár végtelenül undorodtam, és szívesen kihagytam volna a könyvből, sőt, most is úgy gondolom, hogy felesleges volt ennyire részletesen leírni, valahol mégis el tudtam fogadni, igazából mégsem sokkolt. (A folyamatosan szemükbe lógó hajuk már inkább. :D)

A másik, ami miatt mégis megírom ezt a posztot, az Búkfaló Bill pár sora volt: Azok a könyvek érintenek meg igazán, amikben nem a nagy gaztettek, hanem a hétköznapok apró, kicsinyes gonoszságai vagy málladozó sorsai állnak össze életté(rré). Az atombomba ledobása, vagy a nácik rémtettei döbbenetes, és sokkoló történetek, de amikor a metróban meglátom a fiatal, kezdő, még nem szétrongyolt arcú, viszonylag rendezett ruhájú kéregetőt (akit társai, miután pénzt adtunk és arrébb mentünk, kiraboltak), valóban napokig nem térek magamhoz.

Ezzel tökéletesen tudok azonosulni, a hétköznapi gonoszságok a legsokkolóbbak számomra, a valódi napi történések, és épp ez az, ami miatt tudatosan kerülöm a sokkoló könyveket. Nem engedem be őket az életembe, ha egy mód van rá, mert nekem a könyv menedék is valahol, ahová nem akarom, hogy beférkőzhessenek a való élet borzalmai. Nevetni akarok, izgulni akarok, drukkolni a pozitív hősnek, reménykedni, hogy elkapja gonoszt, elvarázsolódni, netán művelődni, tágítani a horizontomat, de sokkolódni nem akarok. Ha emiatt szánalomra méltó vagyok, hát legyen úgy, én nem érzem magam annak.

Ha pedig még egy picit el akarok menni ezoterikus irányba, állítólag az jelenik meg az életedben, amire figyelsz. Ha a szegénységre, akkor az, ha az erőszakra, akkor az, ha pedig a bőségre, akkor az. Nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez ilyen egyszerű lenne, de az biztos, hogy mikor olvasok, a sokkoló dolgoknak nem szeretnék figyelmet szentelni. Szembe tudok nézni magammal, a környezetemmel, tudok egyetértően bólogatni úgy is, hogy közben nem akarok meghalni, nem érzem azt, hogy "ezt most miért kellett?", nem érzem azt, hogy lerombolják azt, ami számomra kedves, hogy elveszik a hitemet, mert a világ egy szörnyű és kegyetlen hely. Mert persze, valahol az is. Másfelől meg mégsem az. :)

(Megint nagyon kilógok a sorból... :D)

A többiek sokkoló élményei:

Bill

szeee

Miamona

PuPilla

Ilweran

tigi

Anaria

Bubu Maczkó

Katacita
Nikkincs

Germán, kelta regék és mondák

Már egy ideje szerettem volna picit többet tudni erről a világról, hiszen egyre több helyen bukkannak fel a kelták meg a germán istenek. Gondoljunk csak a Thor-filmekre, Kevin Hearne könyveire (germánok) vagy Karen Marie Moning sorozatára (kelták), ami magyarul a Tündérkrónikák címet kapta.

Ezek az alkotások többnyire úgy veszik, hogy valamit már tudunk a világukról, és bár adnak valami alap ismertetőt, nekem leginkább sűrű homály maradt.

Mivel pár hónappal ezelőtti témázásunk óta némiképp bizonytalan vagyok, hogy mi számít spoilernek, ezért most szólok, hogy ha valakit nem érdekel, milyen történetek ezek, esetleg mi a végük, akkor csak óvatosan a poszt elolvasásával!

Már a könyv elejét olvasva is furcsa érzésem volt, annyira mások ezek a történetek, mint a mi meséink, mondáink, vagy akár a római mondák, amikről azért normál esetben többet tudunk. Először is a nevek. Ki se nagyon tudtam olvasni egyik-másikat, nemhogy megjegyezni, pedig azzal hízelgek magamnak, hogy jó nyelvérzékem van. Néhány a teljesség igénye nélkül: Wolfdietrich, Berchtung, Hiltigundi, stb. Aki szereti a Wagner-operákat, a Nibelungok gyűrűje történetét, annak Siegfried, Kriemhild vagy Brünhild neve ismerős lehet. Az ír-kelta nevek egy része át van írva magyar helyesírással, pl. Aingusz, Fergusz, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy valóban így kellene ejteni, gyanítom, hogy Angus és Fergus akart lenni eredetileg. Viszont sok név meg eredetiben maradt, pl. Bruig na Boann, amiről meg így nem lehet tudni, hogyan kell kimondani.

Az első szakasz az északi istenek története, kalandjai. Adott egy Gylfi nevű király, aki útnak indul, és általa ismerjük meg Odin, Loki, Thor és a többiek történetét. Az igen-igen alapon kívül nem sokban hasonlít a Thor-filmekhez, vagyis, hogy Odin a főisten, Thor a mennydörgés istene és Loki a cselszövésé (egy csúnyább kifejezést használva kavarja azt a bizonyos matériát), stb. A Vasdruida-krónikákból már inkább több az egyezés. Bár Loki a gonosz, nekem egyik isten sem lett a kedvencem, Thor sem, aki a filmek alapján a jó és nemes. Akkora szemétládának sem tűnt, mint ahogy Hearne leírja a Hammered c. részben, de nem is szimpatikus.

Következtek a germán hősmondák, középkori epikus költemények alapján. Az Edda-dalokról talán többen hallottunk már, de nem Pataki Attilára kell gondolni meg Miskolcra! Itt olvashatunk a fentebb már említett Nibelungokról. Ami a történetekben közös, hogy mindenki vérszomjas, pénzéhes, még a hős Siegfried is, akinek a pozitív értékeket kellene képviselni, nemtelen, kicsinyes és anyagias. Pfff, szép... A szereplők egytől-egyik csúfos véget érnek. Leginkább a Gyűrűk ura meg a Harry Potterből a bodzapálca története jutott eszembe az elátkozott kincsről, ahogy egymástól ragadják el csellel, vagy leginkább erőszakkal. És akkor még nem beszéltünk a szexmániáról. Nem is emlékszem, már ki volt, aki bosszúból elrabolta ellensége lányát, elaltatta, és asszonyává tette. Igazán kedves kis kifejezés a nemi erőszakra... 

Sajnos (?), a könyv hibás, a 96. és 115. oldal közötti rész hiányzik, így pl. Wolfdietrich története végét nem tudtam meg, de gyanítom, az sem volt kevésbé lelombozó, mint a többi. Kimaradt emiatt a történeti hősökről szóló rész is, Rőtszakállú Frigyes vagy Tell Vilmos mondája.

Ezután varázslókról, tündérekről és óriásokról olvashattam. Ez a szakasz sokban emlékeztetett a Grimm-mesék egyes elemeire. Holle asszony szerepelt benne név szerint, aki azonos, a kölni törpékről pedig a suszter manói jutottak eszembe. De vannak más kisebb egyezések, pl. a fókabőr, amit levet egy szép lány, és el kell dugni előle, hogy meg ne tudjon szökni (ez a motívum, ha nem is fókabőrrel, de még egyes magyar népmesékben is megjelenik), lásd a szamárbőrös Grimm-mese. 

Viszont ezek sem végződnek jól. A kölni törpék megsértődnek és többé nem segítenek a város lakóinak, a lány visszaszerzi a fókabőrt és eltűnik örökre, a hamelni patkányfogó elviszi a város összes gyerekét, akiket soha többé nem találnak meg, stb.

Az utolsó nagy szakasz a könyvben a kelta regék és mondák. Először írországi történeteket olvashatunk tündérekről, akiket sidheknek hívnak. Moning-olvasók, figyelem! Bár ott a tündér sidhe, itt pedig sidh. Megmondom őszintén, eddigre már kissé eluntam a depressziós történeteket, és alig tudtam figyelni rájuk. Ezek is tele vannak csatákkal, ármánykodással, de pár mesei elem itt is felfedezhető, pl. a szarvassá változtatott leány, vagy a féltékeny anya, aki a saját lányát adta volna a királyhoz, ezért elrabolja a királynő újszülött fiacskáját és a helyébe valami állatot rak, vagy vérrel keni be a száját, hogy úgy tűnjön, mintha megölte volna a gyerekét, stb. Ojszin, más néven Osszián történetéről is megtudhatunk egy keveset.

Walesi monda összevissza kettő van, de ezeknek csodák csodájára jó a vége. Éljenek a walesiek!

A legutolsó rész Artus (nem Artúr!) király és a kerekasztal lovagjairól szól. Bár innen-onnan voltak már ismereteim erről a mondakörről, de most végre megértettem, hogy mi a helyzet a kőből kihúzott, meg a tó asszonyától kapott kard körül. Az előbbi miatt lesz Artus király, hiszen az lehet az uralkodó, aki ki tudja húzni, de nem ez az Excalibur, hanem, amit a tó tündérétől kap.

Megtudtam többek között azt is, hogyan szerzett magának Gawain feleséget, ami ismét bebizonyította, hogy a férfiakat nem az agyuk irányítja. Meg is érdemlik a sorsukat! :D

Az utolsó történet Trisztán és Izoldáé, amit nem értettem, hogy került az Artus mondakörbe. Erről is láttam már filmet, ismerős volt tehát, emlékszem, mennyire meghatónak találtam az egymás iránti rendíthetetlen szerelmüket, milyen igazságtalannak éreztem, hogy Trisztán másnak kell, hogy megkérje a lányt, akit szeret, hogy már akkor is felháborított, hogy a lány nem dönthet, kihez akar menni feleségül. Viszont itt többször is kihangsúlyozzák, hogy a két fiatal szerelme varázslat eredménye, ami így nekem csalódás volt, mert így a halhatatlan szerelem elveszik, hiszen mindössze egy tévedésből megivott varázsital az alapja. Ámbár a kémia, ahogy manapság mondani szokták, megvolt a két főhős között, de a varázslat nélkül valószínűleg győzött volna a kötelességérzet és a hagyomány. Így pedig kizárt a happy end. Itt is szerepel grimmes motívum. Trisztán legyőzi a sárkányt, kivágja a nyelvét, hogy később igazolni tudja, de mikor elalszik, egy másik lovag ellopja tőle. (A két testvér meséje.)

Olyan szempontból nem bánom a könyv elolvasását, hogy kicsit nőtt a műveltségem (bár erősen kérdéses, hogy mennyire fogok emlékezni pár hónap vagy év múlva), de amúgy eléggé lehangoltak ezek a történetek, ezért most valami tinglitangli kis könnyed marhaságba kezdtem, hogy ne akarjam magam felkötni. :D 

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Bár, ahogy az írónő három novelláját taglaló posztban már leírtam, úgy gondoltam, hogy a vámpírkorszakom lejárt, ez a könyv mégis vonzott magához. Nem tudtam, mielőtt belefogtam, hogy a könyv tulajdonképpen pontosan a manapság divatos vámpírdömping ellen íródott, a csillogó, szerethető vámpírok ellen, akiknek éppen a lényegük vész el, azok a jelképek, amiket eredetileg jelentettek, de nagyjából így is átjött az írónő szándéka.

A Vámpírok múzsája a Borbíró Borbála-sorozat első kötete. Már a név is milyen ízes, szívesen meghallgatnám, hogy ejti ki pl. egy amerikai. :D A történet egy alternatív magyar valóságban játszódik, amiről inkább az írónő honlapjának idevágó oldalát olvassátok el, nálam ügyesebben foglalja össze a "Boriverzum" alapjait. Amúgy is érdemes végigböngészni a honlapot, igazán igényes kivitelezésű.

Mint bevezető kötet szépen felépíti a világot, bemutatja a szereplőket, stb. Ehhez mérten elég sok a bevezetés, de nem unalmas, és a megértéshez sem árt, sőt! Amibe egyedül bele tudnék kötni, hogy egy picit több akciót vártam, picit pörgősebbre számítottam, amit inkább csak a könyv utolsó harmadában-negyedében kaptam meg. Mondom, addig sem volt vontatott, nem úgy kellett átszuszakolnom magam a lapokon, de egy picit lehetett volna akciódúsabb. De tényleg ennyi az összes negatívum, amit fel tudok hozni.

Hogy viszont akkor elmondjam a pozitívumokat, ott van a humor, ami nem afféle térdet csapkodós, hanem finom, helyenként ironikus, csipkelődő. Itt is megvan, amiből már a novelláknál ízelítőt kaptam, a társadalmi-politikai áthallások, pl. mindjárt az első oldalak egyikén felnevettem a húszmillió román vámpírbevándorló említésénél, de ez még csak fokozódik, és az egész magyar vámpírokkal tűzdelt valóságot át lehetne írni mai valós viszonyainkra - pártállástól függetlenül.

Az egész regényt át-meg átszövik a műveltségi utalások, nem számítottam rá, hogy egy vámpíros regényben olaszul olvashatom el Dante híres sorát: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Vagy hogy az egyik szereplő a Zrínyiásszal viccelődik, és Vonnegut említése is meglepett volna, ha egy idő után már kifejezetten nem várom, hogy legközelebb mit bujtattak el a sorok közé. Edgar Allan Poe beleszövése pedig már szinte kötelező elem ezek fényében. Az írónő saját bevallása szerint sok energiát fektet a háttérvilág kutatásába, ami meg is látszik. 

A Démoni színjátékhoz hasonlóan itt is megismerhetjük a vámpírok valós énjét. Ha véletlenül valamelyikük egy kicsit is szimpatikus kezdene lenni, Gaura Ágnes gondoskodik róla, hogy viharos sebességgel kiderüljön, valójában nem mások, mint kifinomult vérszívók, akiknek nincsenek emberi érzéseik, és bár szövetséget, jobb szó híján "barátságot" (ami nem összetévesztendő az emberi fogalommal) lehet velük kötni, valójában csak és kizárólag a saját érdekeiket nézik, a barátságuk és jóindulatuk pedig mindössze addig terjed, amíg az nekik jó. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy műveltek, okosak, szépek, művészetpártolók a maguk torz és hátborzongató módján. Legalábbis egy részük, mert a vámpírok között is megvan a hierarchia. Az események egy része szépen halad a várható útján, de mindig van egy-egy fordulat, ami meglep és elismerésre késztet.

Ha valaki szeretné megtudni, ki a vámpírok múzsája, és hogy vajon miért dúdolgattam az elmúlt pár napban Szörényi Levente dalát, A múzsa csókját, feltétlenül olvassa el a könyvet. Én alig várom, hogy a következő részt is megismerhessem.

10/9,5

Nógrádi Gábor: A mi Kinizsink (hangoskönyv)

Hallgatni valót kerestem, ráadásul egy ideje kacérkodom Nógrádi Gábor könyveivel, így akadtam erre a példányra. Erős kétségeim voltak, lévén, hogy ez is MVGYOSZ-os változat, de ezúttal nem akartam eret vágni magamon a szöveget hallva, mert a Gépész névre hallgató felolvasó, ha nem is egyenértékű egy profi mondjuk, színésszel, teljesen elfogadható színvonalon olvas. Többféle hanggal próbálkozik, és a tirpák polgármester meg Kinizsi hangja igazán jól sikerült.

Adva van egy találmány, amivel bárkit vissza lehet hozni a múltból, holtából, ha úgy tetszik, és hogy hogy nem, ez egy csapat általános iskolás kezébe kerül, akik úgy döntenek, nem mást, mint magát Kinizsi Pált hozzák vissza, hogy szembeszálljon a városka magát kiskirálynak képzelő, teljhatalmú polgármesterével.

A történetről nem árulnék el sokat, de a végkifejlet nem okozott különösebb sokkot, viszont az odavezető út igazán szórakoztató volt. Nógrádi jól fogalmaz, fordulatos, hangulatteremtő, kifejezetten mulatságos, és ha eltekintünk az alapállástól, ami azért elég abszurd, szépen ki van dolgozva a történet, a jellemek, a cselekmény.

Különösen tetszett, ahogy Kinizsi megpróbál eltájékozódni, valamilyen szinten beilleszkedni a mai viszonyokba (1990-es évek), és ez okoz pár félreértést, helyzetkomikumot. Megtudunk néhány érdekes dolgot a történelemből, ami nem igazán vagy nem így szerepel a történelemkönyvekben. Tudtátok például, hogy a fekete sereget csak Mátyás halála után nevezték el így? Vagy hogy mi történt Kinizsi halála után a feleségével, Magyar Benignával? 

A könyv másik erőssége a társadalmi viszonyok leképezése a kisvárosra. A hatalmaskodó polgármester, a begyulladt, megfélemlített vagy megzsarolt tanácstagok, a szolgalelkű beosztottak, az idióta, teljesen értelmetlen döntések, amik egy ember vagy szűk embercsoport érdekeit szolgálják, de a nagy tömegekét semmiképp, mind simán átválthatók országos vagy akár világméretű szintre.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nógrádi Gábor rajongó leszek, és más könyveit is el fogom olvasni.

Nem állítom, hogy tökéletes, de annyira jól szórakoztam, hogy nem vagyok hajlandó belekötni semmibe. Bájos, humoros, könnyen emészthető ifjúsági regény némi tanulsággal és még a történelmi ismereteinket is gyarapítja.

10/10

Sorozat (nem?) ajánló: Terápia 2. évad

Miután az 1. évadot elég nyögvenyelősen fejeztem be, nem voltam benne biztos, hogy kíváncsi vagyok a 2.-ra, de úgy tűnik, elég sok idő telt el közben, mert mégiscsak belekezdtem.

A forgatókönyv ezúttal nem az eredeti izraeli változat átvétele, hanem saját termés, ami határozottan jót tett neki. "Magyarabb" lett vagy hogy is mondjam. Jobban passzol a viszonyainkhoz.

Figyelem, spoilerveszély!

A női karakterek, sajnos, ugyanolyan borzalmasak, mint az előző évadban voltak. A keddi nap Orsolyája (Péterfy Bori) egy látszólag erős, kiállhatatlan, törtető ügyvédnő. Az évad végére lesz kicsit elviselhetőbb. A pszichológust okolja az élete 15 évvel korábbi rossz fordulatáért, és mivel ez a feszültség mindjárt az elején ki is jön, nem is értettem, mit keresnek ők együtt ketten. Nem értek ugyan hozzá, de ez számomra súlyos szakmai hibának tűnik

.

A szerda a Petra-Tamás házaspár fiáé (ők maradtak meg egyedül az 1. évadból). Petra nem lett szimpatikusabb, sajnos, még mindig nem tudja, mit akar.

Csütörtökön Virág érkezik (Kurta Niké), akiről kiderül, hogy súlyos beteg, de nem akarja kezeltetni magát. Dargay úgy bánik vele, mintha a saját lánya lenne, bár a szupervizor Ágnes szerint megvan ennek a maga oka, de mégis ezek az epizódok voltak számomra a legkedvesebbek.

Ágnesé megint a péntek, és végre nincs Csákányi Eszter szemében a haja. Nem tudom, ki szólt neki, de köszönöm szépen! Ezer hála érte! Ő az ellenpont András életében, aki ezúttal a pszichológust szeretné "megjavítani", bár ez nem túl szerencsés szó, szeretné, ha szembenézne, helyretenne dolgokat a saját életében. Talán sikerrel is jár.

András volt felesége, Judit (Für Anikó) még semmilyenebb sajnos, mint az első évadban volt, simán ki lehetett volna hagyni, az András kamaszkori szerelmét alakító Kovács Adél pedig egy számomra határozottan ellenszenves karaktert formál meg.

Ezúttal sajnos a férfiak sem igazán "jöttek be". A hétfői napon Ferenc érkezik, az ismert politikus (Máté Gábor), akihez olyan semmilyen volt a viszonyom, sem rokon-, sem ellenszenves nem volt a szerepe. Szegény hétfői nappal nincs szerencsém.

Szerdán Tamás sem jelentett "enyhülést", már nem volt az a jófej pasi, mint először, ugyanis most elsősorban apaszerepben láthatjuk, és elköveti az összes hibát, amit apaként el lehet követni. Sajnos, túl jó ismerem ezt a típust, amitől Tamás is inkább ellenszenvessé válik. Igaz, ő legalább fejlődik, a végére megpróbál jobb apa lenni.

Maga András, a pszichológus... hááát, nem is tudom, mi mondjak róla. Pszichológusként nem tudok rá jobb szót, sótlan. Ül szemben a páciensével, és értelmesen néz. Sokszor csak hallgat. A magánéletben viszont egyre inkább egy idegesítő seggfej. Bocs, ez van. A problémáit nem tudja megoldani, és olyan hibákat követ el, hogy az ember arra gondol, hirtelenjében elfelejtette, mi is a szakmája, és ettől számomra kissé hiteltelenné válik. Vagy nála is az van, ahogy a mondás tartja, hogy a cipésznek mindig lyukas a cipője.

Bár túl sok jót nem mondtam a sorozatról, mégis egyértelműen jobban tetszett, mint az első évad. Feszesebb volt és feszültebb is, jobban vártam hétről-hétre a folytatásokat, és nem úgy kellett lenyomni a saját torkomon. Ha lesz 3. évad, talán sikerül nem tökéletes, de szerethetőbb karakteret írni és eljátszani.

10/7,5

Hát én immár mit... olvassak?

Ezúttal nem olvasási válságom van, hanem műfaji. Szinte szó szerint egyik pillanatról a másikra untam rá eddig kedvelt műfajokra. Nevezetesen a ifjúsági irodalomra és a fantasy/urban fantasyre. Persze, valószínűleg nem az összes darabjukra, hanem úgy nagy általánosságban.

Nemrég fejeztem be a Skrupulus Fondort, és kérem szépen, olyan hidegen hagyott, mint egy tányér... kelkáposzta főzelék. Ez talán nem mond sokat annak, aki szereti, de én nem tartozom közéjük. Nem utálom, mint mondjuk, a hurkát, aminek a szagát sem állhatom, egyszerűen eszembe sem jut ételként gondolni rá... Még csak azt sem mondhatom, hogy nem tetszett, egyszerűen nem érdekelt, sem a cselekmény, sem a szereplők. Kitalálható volt, ha nem is minden, de a fő vonala. Amikor azt olvastam pl., hogy a jogar nem létezik, felhorkantam, nem létezik, mi? És mi ad isten? Na, de nem spoilerezek.

Nem állítom, hogy többé nem olvasok ifjúsági irodalmat, a Riordan-sorozatot (Az Olimposz hősei) folytatnám, ha jönne, de másba nem szeretnék kezdeni.

A fantasy vonalból is elegem lett, pár napja jelent meg a Moning-sorozat következő darabja angolul, a Burned, és minimálisan sem mozgatta meg a fantáziámat, főleg, hogy azt sem lehet tudni, lesz-e magyar kiadása, a Kelly után most úgy tűnik, a sorozatot átvevő Cor Leonis is magára hagyja. Elolvashatnám angolul, de nem akarom. Ha rágondolok Barronsra meg Ryodanre, sikítva tudnék elfutni a másik irányba a tökéletes testüktől meg az irányításmániájuktól. A Riyria-krónikákat még befejezem, de aztán a könyvek mennek a vaterára, a Vasdruidát pedig egyáltalán nem szándékozom folytatni.

Némiképp ellentmondok önmagamnak, mert épp most olvasom Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsáját, de ezt nem érzem klasszikus uf-nek. Ezt majd megpróbálom kifejteni, ha egyszer a végére jutok.

Na, de akkor mit olvassak? Amihez most kedvem lenne, az valami szívmelengető, de nem "eretvágós" módon, nem nagy tragédiák, szerelmi háromszögek, stb, hanem pl. Janikovszky Éva, Fehér Klára. De lehet, hogy klasszikusokat szedek elő, ki tudja? Egyelőre keresgetem, hogy mi legyen.

A nyilvánvaló válasz az lenne, hogy azt olvassak, amitől jól érzem magam, de ha nem írok ún. trendi könyvekről, a blogot is halálra ítélem. Meg lehet nézni, hogy pl. a Tüskevár-Téli berek 10, azaz tíz (!) olvasót vonzott vagy a Mogyoró 12-t... Ami azért szomorú.

De úgy általában elmondható, hogy a nem könyves bejegyzéseknek nagyobb a látogatottságuk, mint a könyveseknek. Ez nekem fura picit, bár ha belegondolok, valahol logikus is. Ha más blogokat olvasok, én is jobban szeretem a személyes bejegyzéseket, mint az olyan könyvekről szólókat, amiket sosem fogok elolvasni.

Szóval a lényeg, hogy valószínűleg ritkulni fognak a könyves bejegyzések, és talán több lesz egyes témákhoz kapcsolódó poszt.

Szeretnék írni az e-könyvekről vagy arról, hogy milyen elképesztően hibás az emberek megítélése, énképe és miért nem jó minden esetben alkalmazkodni az elvárásokhoz. Majd kialakul... Mindenesetre megköszönöm mindenkinek, aki kitart mellettem.