Karl May: Winnetou - hangoskönyv változat

Valami hangoskönyvet kerestem, amit ebédfőzés, vasalás, meggymagozás, és hasonló lélekölő házimunkák közben hallgathatok. Már túl voltam pár Rejtőn (Rudolf Péter és Bodrogi Gyula zseniális tolmácsolásában), de valami mást szerettem volna. Már meg nem tudnám mondani, hogy mi vezetett pont a Winnetouhoz, kivéve, hogy gyerekkorom egyik igencsak kedvelt olvasmánya volt.

Olyannyira kedvelt, hogy 10 éves korom tájékán nyolcszor olvastam, abból négyszer mind a négy kötetet, négyszer pedig csak az utolsó kötet kb. feléig, mivel akkor történik valami szomorú, amit gyerekként nem akartam újra meg újra az olvasás révén átélni.

Igen hamar, pár oldal, vagy helyénvalóbb lenne, hogy pár perc után rákaptam a könyv hangulatára, és ráemlékeztem, hogy gyerekként miért is szerettem annyira. Vadregényes tájak, izgalmas történet, egy őszinte és tiszta barátság, és nem utolsósorban, még ha talán furcsának tűnik is, a választékos nyelvezet, ami valószínűleg a fordító érdeme. Szókincsem, merem állítani, jelentős részét szedtem össze gyerekkori olvasmányaimból. Négy kötetet persze jó néhány órán keresztül hallgathattam, de nemhogy nem bántam egy cseppet sem, kimondottan sajnáltam, mikor vége lett. Sajnos, több Karl May hangoskönyvre nem bukkantam, pedig szívesen utaznék még vissza egy kicsit a gyerekkor világába.

Persze, felnőttként néhány dolgot másként látok. Nem vonz például a szabad ég alatt, a puszta földön alvás, sem az, hogy nemhogy napi fürdésről, de talán még hetiről sem lehetett szó. Nem vagyok ugyan orvos, de nem vagyok benne biztos, hogy valaki, akinek átszúrják az állkapcsát és a nyelvét, igen gyors orvosi beavatkozás nélkül túlélné, hiszen valószínűleg megfulladna a szájüregét, torkát elöntő vértől, az meg biztosra vehető, hogy hetekig tartó szomjúságot és éhséget - még ha, vagy épp főleg, ha nincs eszméleténél - nincs emberfia, aki túlélné.

Mikor gyerek voltam, részben ebből a könyvből tanultam meg, hogy szegény indiánoknak milyen szörnyű is volt, hisz a gonosz fehérek csak úgy odamentek, és elvették a földjüket, halomra mészárolták az állataikat, és őket magukat is, a megmaradtakat meg rezervátumokba zárták. Ezt nagyon felháborítónak találtam, és persze az is. Most így újra hallgatva azonban feltűnt egy-két dolog. A könyv szerint az apacs törzs nemes, és nagylelkű, és békére törekszik, és okos, és ravasz, és... sorolhatnám, a többi indián törzs viszont szinte mind silányabb valami miatt (kivéve a szövetségeseiket), a kajovák pl. gyávák és tolvajok, a komancsok vérszomjasak, a sziúk meg megszegik a szavukat. Pedig a valóságban ez biztosan nem így volt/van. Ja, és ne felejtsük el, hogy az indiánok éppúgy lenézték a feketéket, mint a fehérek. A vegyes házasságból/kapcsolatból születő embereket pedig mindenki egyformán lenézte és megvetette (tisztelet a kivételnek), egyik oldalhoz sem tartoztak igazán. Viszont innen tudtam meg, hogy van olyan, hogy mulatt (fekete és fehér ember keveréke), és van olyan, hogy mesztic (indián + fehér). Emellett bizony a nemes és nagyszerű Winnetout is hajtja a bosszúvágy, és a könyvben annyi gyilkosság történik, hogy jobb bele sem gondolni.

Ja, és mi is a helyzet a híres-hírhedt kínzócölöppel, ahová az indiánok az ellenségeiket kötözték, hogy ott végezzenek vele? És a skalpolással? A kedvenc idézetem a könyvből így hangzott: "Szép halálod lesz. Sokat fogsz szenvedni." Tudom, hogy a lassú kínhalál az indiánoknál az ellenség tiszteletének a jele, aki erre nem volt érdemes, azt a 10 éves fiúk végezték ki (nagyon szép...), de nekem valahogy nem ez ugrik be a szép halálról... Természetesen hosszan lehetne taglalni, hogy az elvileg keresztény fehérek mi minden rosszat műveltek, de most nem ez a cél.

Nem tudom, a könynek mennyi a valóságalapja, gyanítom, nem túl sok lehet, mivel Karl May sosem járt a Vadnyugaton, az ismereteit főleg könyvekből szerezte, amit kipótolt határtalan képzelőerejével. Csak viszonylag öreg korában jutott el Amerikába, de a Vadnyugatra akkor sem. Emlékszem, gyerekként ez mekkora csalódás volt, akkoriban azt képzeltem, hogy az író saját élményeit írta le. Részben, mert a főhőst Charlie-nak hívják (belőle lesz később Old Shatterhand), ami a Karl angol megfelelője, és Európából származik, részben mert a könyv egyes szám első személyben íródott, ami akkoriban nem volt olyan gyakori, mint most, amikor - némi túlzással - jóformán nagyítóval kell keresni  olyan könyvet, ami nem úgy íródik. (Azt olvastam nemrég, hogy állítólag az író a magyar Xantus Jánosról mintázta Old Shatterhand figuráját.)

Apropó nevek! Abban a korszakban nőttem fel, amikor még az orosz volt a kötelező idegen nyelv, és máshonnan sem érték az embert jelentős egyéb nyelvi ingerek, legfeljebb pár ABBA-szám révén, így az angol nevek kiejtéséről fogalmunk sem volt, és mi bizony új ejtettünk mindent, ahogy írva volt. Tehát "old satterhand" volt, és "old firehand" (így: fi-re-hand), nem "fájörhend", úgyhogy igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy hogyan kell helyesen ejteni. :D

Nyolcszori olvasás után azt várná az ember, hogy a történet meglehetősen ismerős, de ez nem így van! Az első kötetre még szinte szó szerint emlékeztem, a negyedikből is sokra, de a második és harmadik kötetekből már alig valamire. Volt, ami hallgatás közben előjött, de sok dolog olyannak tűnt, mintha most hallanám először. Emlékszem néhány dologra, amik nagyon megragadtak annak idején, például a ruházkodás és a szokások leírása, vagy ez a mondat: A számlát könnyebb elolvasni, mint kifizetni. (na, ez semmit sem változott az amerikai polgárháború óta...)

Volt egy pillanat, amikor már-már elővettem a könyvet, hogy úgy olvassam tovább, de aztán maradtam a hallgatásnál. Ennek a fő oka az előadó személye, Galambos Péter volt. Mindig is kedveltem szép, zengő baritonját, és jó színészhez méltón nemcsak felolvassa, de dramatizálja is a szöveget. Egy idő után már akkor is tudtam, hogy Old Shatterhand, Winnetou vagy Sam Hawkins beszél, ha még el sem hangzott a nevük. A kedvenceim azonban a kukluxosok, részeg disznók és egyéb bajkeverők voltak, akiket igen viccesen formált meg, illetve a negyedik kötet elején Donna Eulalia alakja. Egy dolog zavart, hogy Winnetou nevében folyton hosszú t-t hallottam, de ez már szinte szőrszálhasogatásnak tűnik.