Eltértem a listától...

Hát persze, hogy eltértem, gyarló ember vagyok, ez van.

Két viszonylag rövid írás vonta el a figyelmemet az eredeti olvasmánylistámról, aminek nem tudtam ellenállni.

1. Alessando Baricco: Selyem

Az írótól először a Novecentót... ööö, izé, nem olvastam, hallottam (hangoskönyvben). Valami teljesen mást kerestem, és valamiért ez egy mappába volt csomgolva vele. Ha már ott voltam, gondoltam, belehallgatok, bár (szokás szerint) fogalmam sem volt, ki az író, vagy miről szól a könyve, és azonnal beszippantott. Magával ragadott a férfi története, aki egy hajón élt, és évtizedekig nem lépett le róla. Kivételesen jó filmfeldolgozást készítettek belőle Az óceánjáró zongorista legendája címmel. (Olyan csemege magyar hangokkal, mint Mácsai Pál, akit nem sűrűn hallani szinkronizálni.)

Így amikor lehetőségem támadt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy el ne olvassam a Selyem c. művét is. A könyv még 100 oldal sincs, a szeptember eleji hőségben épp ki tudtam olvasni a strandon töltött 3 óra alatt (én nem fürödtem) az árnyékban.

A könyv novellának hosszú, regénynek rövid, az író maga is egyszerűen történetnek hívja. "Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap." Ez a történet igen nagy mértékű leegyszerűsítése, de végül is igaz. A szerző ezt írja róla:

"Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. "

A történet elég egyszerű, néhány mondatban el lehetne mondani, ami mégis megragadó, az Baricco mesélői stílusa. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, milyen lehet az eredeti, de én végig úgy éreztem, hogy a szavak lebegnek, könnyedén és gyönyörűen. Pedig látszólag csak egymás után vannak téve, a történet lineáris sorrendjében, szinte csak tényeket ír le, és mégsem tudtam szabadulni ettől a lebegéstől.

Az ismétlődő mondatok, bekezdések voltak a kedvenceim, ahogy a történet látszólag újra meg újra ugyanúgy alakul, de valójában mégsem. Mikor a főhős ismét elindul Japánba selyemhernyó petéért (innen a cím), a szerző ugyanazokkal a szavakkal írja le az utazását, de mindig van egyetlen szó változás, ami jelzi, hogy a történetben is lesz változás. Az egyetlen változás a Bajkál-tó leírása, ami hol tenger, hol démon, hol végzetes.

"Metz közelében lépte át a francia határt, keresztülment Wüttembergen és Bajorországon, belépett Ausztriába, vonaton érte el Bécset és Budapestet, aztán Kijevbe vezetett útja. Lovon tett meg kétezer kilométert az orosz sztyeppéken, átkelt az Urálon, Szibériába jutott, negyven napig utazott, míg elérte a Bajkál-tavat, melyet a helybéliek tengernek mondtak. Onnan az Amúr folyó partján haladt, majd végig a kínai határ mentén az Óceánig, s mikor elérte az Óceánt, tizenegy napra megállt Szabirk kikötőjében, akkor egy holland csempészhajó elvitte a Teraja-fokra, Japán nyugati partjára. Mellékutakon, gyalog vágott Ishikawa, Tojama, Niigita tartományokon, majd Fukushima tartományba jutott, s elérte Shirakawa városát..."

Mikor belevágtam a könyvbe, azt hittem, nem tudom, miről szól, de menetközben rájöttem, hogy ismerem, mert láttam már filmben. De a film a történetén kívül, úgy látszik, nem hagyott bennem mélyebb nyomokat, mert a szereplőkre sem emlékeztem. Valamiért Tom Cruise rémlett a főszereplőnek, de nagyon nem ő volt, és az, hogy a feleségét Keira Knightley játszotta, végképp kiesett. Köszönhető ez talán annak, hogy nem tartom jó színésznőnek, minden filmjében, amit eddig láttam, ugyanazokat az eszközöket használta. Ugyanazok a mosolyok, fintorok, ugyanazok a mozdulatok. Szemben a Novecento filmfeldolgozásával, ami méltó párja a könyvnek, itt győzött a papírforma, hogy a könyv jobb.

A pont pedig mi más lehetne, mint 10/10 Nem tudok rá rosszat mondani.

2. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei

Nos, talán ez a könyv volt a büntetésem a listám megszegéséért (kell nekem az a lista egyáltalán?), mivel hatalmas csalódást jelentett.

Pedig minden adva volt egy jó könyvhöz, a nagy név (ha valakinek nem rémlene az író, Narnia környékén keresgéljen), a szellemes alapötlet, és a jópofa cím.

Csűrcsavar egy ördög, aki az unokaöccsének (aki gondolom, szintén a szarvas-patás fajtából való) írt levelekben tanácsokkal látja el, hogy miként csábítsa az embereket a rosszra. Az unokaöcsöt Ürömvölgyi öcsémnek szólítja. Ebből talán látható, hogy valami kis könnyed, vicces írást vártam, ehelyett egy csomó unalmas szöveget kaptam. Szegény fordítónak elege lehetett a tekervényes, de amúgy semmitmondó mondatok lefordításából. Ráadásul a levelekben kb. ugyanazok ismétlődnek, nagyjából, hogy Ürömvölgyi érje el, hogy a kiszemelt áldozat ne járjon templomba, vagy unjon ott lenni, vagy horrobile dictu, ne is higgyen Istenben. Hogy ezt hogy érje el, arra már sok gyakorlati tanácsa nincs.

Erről meg a nevelési tanácsok jutottak eszembe: érje el a kedves anyuka, hogy a gyerek szót fogadjon, meg legyen következetes, de hogy a gyakorlatban ez hogy is néz ki, arra már nem tudnak példát mondani. Úgyhogy ez engem olyan mértékben bosszantott, hogy szégyen ide, szégyen oda, olyat tettem, ami évente max kétszer fordul elő, alig pár oldal után abbahagytam a könyvet.

És mivel így tettem, pontozni sem fogom. Passz.

Sophie Kinsella: Kétbalkezes istennő

Az írónőtől már elolvastam a boltkóros-sorozat eddig fellelhető köteteit, de az önálló könyveit jobban szeretem, mivel Becky Bloomwood néha rettentő idegesítő a vásárlási mániájával (jó lehet annyi pénzt elkölteni, amennyit ő...), és hát valljuk be, valami irtó bután tud viselkedni.

Pár hónapja olvastam a "Segítség, kísértet"-et, és az egyik fejezetén annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt. A kétbalkezes istennő nem annyira ferge- (most figyelj!) -teges (bocs, nem tudtam kihagyni), de a tőle elvárható színvonalat hozza, és kiválóan szórakoztam rajta.

Az alaphelyzet annyiban egyforma minden Kinsella-könyvben, hogy a főhősnők (E/1-ben írva) valami oltári nagy zűrbe keverednek, amiből aztán, sok mulatságos helyzetet átélve, szerencsésen kikeverednek. Ebben persze valakitől mindig kapnak segítséget. Hát ez nem egy Dosztojevszkij, Thomas Mann vagy Tolsztoj mélysége (magassága?), de nem is annak van szánva.

A következő leírás spoileres lehet!

Samantha menő jogász Londonban, de elkövet egy apró hibát, elmulaszt egy határidőt. Ám ez az apró hiba 50 millió fontjába kerül a cégének (50 millió font! el se tudok képzelni ekkora összeget!). Samantha sokkos állapotba kerül, kábán kimegy a cég épületéből, valahogy a vasútállomásra keveredik, felszáll egy vonatra, aztán találomra leszáll valahol. Becsönget egy házba, hogy fájdalomcsillapítót kérjen, mivel sajog a feje, ott azonban azt hiszik, hogy az álláshírdetésre jött, házvezetőnőnek jelentkezik. És fel is veszik. (Itt egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ha valaki nem jelentkezik egy állásra, miért nem oszlatja el a félreértést, de végül is az írónő egy kb. elfogadható magyarázattal szolgál.)

Az ám, csakhogy Samanthának fogalmas sincs a házvezetésről. Nemhogy főzni nem tud, de még egy pirítós elkészítése is gondot okoz neki. Életében nem takarított, vasalt vagy mosott, neki magának is bejárónője volt. Az hagyján, hogy ezeket nem kellett soha elvégeznie, de még azt sem tudja pl., hogy porzsákos porszívója van-e. Vannak ilyen emberek a világon? Biztos vannak, de eddig azt hittem, ez inkább a pasikra jellemző.

Most pedig itt áll egy teljes háztartás önálló elvezetésének a feladatával. Ráadásul igen magasra helyezte magának a lécet, mivel munkaadóinak - többek között - azt hazudta, hogy képzett cordon bleu szakácsnő, és  Michel de la Roux de la Blanc keze alatt tanult, aki persze nem is létezik.

Mint várható, az égvilágon mindent összekutyul, a mosásban rózsaszínné vált ruhák, elégetett, ehetetlen étel, vasalatlan ingek, tönkretett gránitlap szegélyezik az útját. De Samantha talpraesett nő, és megtalálja a megoldást, emellett hathatós segítséget is kap.

Több értékelést olvastam a könyvről, hogy klisészerű meg kiszámítható. Ez mind igaz is, viszont olyan kellemes humorral fűszerezi mindezt az írónő, amitől abszolút fogyaszthatóvá válik. Az egyik kedvenc poénom az volt, mikor Samantha nem tudja kinyitni a vasalódeszkát, és azzal védekezik, hogy ő eddig a Nimbus2000 márkájú deszkákhoz volt szokva.

Mivel a szürke könyv nem múlt el teljesen nyomtalanul felettem, időnként még mindig újabb és újabb értékelésekbe futok bele, ezért nem tudom megállni, hogy ne szóljak pár szót a könyv egyetlen "olyan" szerelmi jelenetéről a málnásban(!). A rendkívül bájos, aranyos, kedves és ötletes oldalak bebizonyították számomra, hogy nemcsak bilincsekkel és korbáccsal lehet feldobni egy pár szexuális életét, és a tökéletes külsejű, kőgazdag (és pszichopata) Mr. Grey a kanyarban sincs a kertész mellett.

A befejezés persze idilli, de ez ebben a műfajban szinte kötelező, és cseppet sem meglepő, nem is vártam mást. A könyv esténként tökéletesen kikapcsolt és ellazított, párszor jót nevettem, sokszor mosolyogtam, ennél többet pedig nem is vártam tőle.

10/9

Tyúkaltatás

Már vagy a hónapja tervezek írni a tyúkkalandjaink folytatásáról, de valahogy nem jutottam hozzá, pedig jelentős haladásokat értünk el. Az esti "lefektetés" mára zökkenőmentesnek mondható. Ha az most valami film lenne, akkor láthatnánk több rövid jelenetet, amint egyre könnyebb és könnyebb a tyúkok ólba terelése. Olyasmit, mint a Rockyban pl., mikor Stallone először csak felvánszorog a lépcsőn, és alig kap levegőt, majd egyre könnyebben fut fel, a végén pedig már szinte felszökell, mint egy gazella.

Egy filmben láthatnánk, hogy eleinte a tyúkok jó részét egyesével kellett befogni, és bedobálni az ólba, aztán egyre kevesebbet, a többieket elég volt terelni, majd láthatnánk, amint én, a kis észlény, rájöttem, hogy nem kell csinálni semmit, maguktól is szépen besétálnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre véletlenül derült fény. Bár már egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kéne várni, míg elkezd besötétedni, és meglátjuk, mi történik. A csudának sem volt kedve minden este fogócskázni 20 tyúkkal. De a férjem, talán az első esti rossz tapasztalatnak hála, ragaszkodott hozzá, hogy még világosban hajtsuk be őket. Aztán agusztusban egy hétre elutazott, a tyúkok (háztartás, gyerekek, kutya és két macska mellett) rám maradtak, és én arra gondoltam, amiről férjem nem tud, az nem fáj neki. Később mentem le a tyúkudvarba, majdnem sötét volt már. És bár reméltem, hogy pozitív dolog vár rám, mégis megállt bennem az ütő az üres udvar láttán. De a tyúkocskák bentről bíztatóan kurrogtak: itt vagyunk, ne aggódj! Mivel azonban az ólban már sötét volt, azt nem láttam, mind bent van-e, így reggel némi izgalomal számolgattam őket. Mind megvolt.

Másnap este, gondoltam, végignézem a műsort, és akkor mentem le, mikor kicsit szürkülni kezdett. Úgy 20 perc alatt szépen lassan beszállingóztak. És ez máig így van. Hamarosan a fevési rendre is rájöttem. Vannak a korán fekvők. Ők olyanok, mint a társasági eseményekre korán érkezők, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Aztán van a középmezőny, akik esznek-isznak bevonulás előtt, kimulatják magukat, ők vannak a legtöbben. Ilyenkor már hallhatóak belülről a helyezkedés hangjai. "Nem mész innen, hé, ez az én helyem!" Majd maradnak négyen, végül ketten. Többnyire egy fehér meg egy fekete. Őket őrszemeknek hívom. Mindegyik pipi, mielőtt belépne az ólba, megáll az ajtajában, és körülnéz. Talán ismerőst keresnek, talán felmérik, hogy szabad-e még valamelyik páholyülés, vagy már csak a nézőtéren, az egyszerű pórnép között van hely, nem tudom.

Mindig van egy, amelyik, miután bement az egyik ajtón, némi verekedést idéző hangok után (mint a Bud Spencer filmekben, mikor nem látunk semmit, csak a hangokat halljuk, majd előtámolyognak az összevert rosszfiúk), előjön a másikon, közömbösnek szánt arckifejezéssel. Tesz egy kört, és újból bevonul. Amikor a két őr is bemegy, akkor lehet bezárni az ajtókat. Egy ideig még folyik a helyek elosztása (ennek a hangjaitól eleinte megfagyott az ereimben a vér, de mára már megszoktam, és rá se hederítek), aztán csönd lesz reggelig, amikor is hangos kárálással jelzik, hogy "feljött a nap, és mégis hol késik a reggeli?"

Az ember azt gondolná, a tyúkok unalmas jószágok, egész nap semmit sem csinálnak, csak csipegetnek meg kapirgálnak, tojást tojnak, ilyesmi, de ez tévedés. Ám erről legközelebb.

Szabó Magda: Álarcosbál

Az úgy volt, hogy olyan hosszúra nőtt már az elolvasandó könyveim listája (már arra is gondoltam, hogy nem kéne több könyvesblogot látogatnom, mivel MINDIG akadok valamire, ami érdekelne, hanem ki kéne kapcsolnom az internetet, és messziről elkerülni az újabb és újabb könyveket, de erre meg képtelen vagyok), hogy úgy döntöttem, egy időre lezárom a listát, és elolvasom az eddig felgyülemlett alkotásokat. Az is tekintélyes mennyiség.

Kivéve persze, ha valami igazán jóra akadok. Vagy valami régen vágyottat tudok beszerezni. Na, persze, hogy van kivétel. De azért alapjában, mondjuk, hogy ehhez tartom magam. Vagy legalábbis igyekszem.

Az álarcosbál a lista tetején volt. Még gyerekkoromban olvastam valamikor, a főbb vonalára emlékszem csak, meg egy-két apróság maradt meg (pl. hogy az osztálynak még mosolyognia sem volt szabad engedély nélkül - hát én még a 70-es években jártam általánosba, amikor a tanárverésnek még - hála Istennek - se híre, se hamva nem volt, na de azért ezt már akkor is túlzásnak tartottam, meg hogy nem szabad a padra könyökölni, mert ráncos lesz az ember lányának a könyöke, ilyesmik), úgyhogy úgy kezdtem neki, hogy biztosan lesz benne egy csomó dolog, ami újnak fog hatni.

Kicsit nyögvenyelősen kezdtem olvasni, de pár oldal után ráálltam, és utána már könnyedén és gyorsan haladtam vele. Az elolvasása után viszont rákerestem, hogy mások, akik szintén olvasták, mit írtak róla, mivel tudni akartam, hogy csak én érzek-e így. És azok közül, amikre rátaláltam, bizony úgy tűnik, hogy csak én. Merthogy nekik tetszett. Nekem meg nem. Azon gondolkodtam, hogy anno, első olvasatra mi volt róla a véleményem, de csak valami olyasmi rémlik, hogy fura könyvnek éreztem, és ellentmondásosak voltak az érzelmeim. Valószínűleg nem tudtam megfogalmazni úgy, ahogy most, mennyi? 30? vagy kicsit több? év után talán meg tudom.

Ott van ez az Éva néni, a szuper-tökéletes pedagógus, aki egy halálosan idegesítő figura. Ezt (szinte) mindenki imádja, mindent jobban tud (a 28 évével), és szerinte mindenki megnevelhető (az öregek is), és meg is akarja nevelni. Sőt, sikerül is neki! Ilyen ember a valóságban nincsen. Ilyen önfeláldozó, meg kedves, és jó, és határozott, és nagytudású. És ha van, akkor halálosan unalmas ember lehet. Szerénység viszont egy csepp sem szorult bele, és kétségei sincsenek, hogy vajon jól teszi-e, amit tesz. Állandóan jön a modern pedagógiával (a történet 1960-ban játszódik), ami ugye, a szocialista nevelés. Én még tanultam olyat a tanárképző főiskolán, hogy a célunk a szocialista embertípus kinevelése, de akkor már (a 80-as évek végén) röhögött rajta mindenki, és meg nem tudnám mondani, hogy az milyen is volt.

Ott van Kriszti, aki nem ismerte az édesanyját, mert a 2. világháború végén meghalt, közvetlen a lánya megszületése után egy bombázás következtében. Ő meg olyan semmilyen. Még ő a legelfogadhatóbb ennek ellenére. Az ő reakciói legalább érthetőek.

Ott van Endre, az apja. Ez kérem, egy tökéletesen sótlan figura. Ez elmegy dolgozni, aztán haza, a lányára szinte rá sem néz, az anyósával él együtt,  jóformán az neveli Krisztit. A lakásukban csend van, a rádiót sem kapcsolják be, tévé meg még nincs is. Belehabarodik Éva nénibe, és persze happy end a vége, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hát meg is érdemlik egymást. Az uralkodó, irányító Éva néni, meg a megadó, mindenbe beletörődő apuka. Atyám!

Nem tudom, a könyvet dícsérők hány évesek, mennyire vannak saját emlékeik a korról. De mint említém, az "átkosban" nőttem fel, úgyhogy ez az úttörőzés nekem még a mindennapjaimat jelentette. Hogy én már akkor is hogy utáltam ezeket a közösségi cuccokat! Hogy délután a szabadidőmben mehettem vissza rajgyűlésre, meg a kötelező számháborúk (inkább lőjenek le, minthogy még egyszer részt vegyek egy ilyenben) akadályversenyek és felvonulások! Erőltetett dolgok voltak ezek. Bár kétségtelen, hogy a gyerekek felügyelet alatt voltak, de amúgy sem volt divat a csavargás meg a drog.

Ami még nagyon zavart, hogy Kriszti az anyukáját úgy nevezte, "a Zsuzsa". Ennek a Zsuzsának volt egy levele, amit a fronton harcoló férjének írt az óvóhelyről. Ebben a férfit Endinek szólította! Endinek, te jó ég!

Nem tudok a könyv keletkezéséről semmit. Nem tudom, Szabó Magdának mennyire volt muszáj ezt a könyvet ilyenre megírnia. Annyit tudok a korról, hogy bizony akkoriban, ha egy író élni (akár szó szerint is) és írni akart, meg kellett alkudnia, és olyat is írnia, amit különben magától nem tett volna. Talán még az írónő is idealista volt akkoriban, nem tudom. Ha ez egy ilyen könyv, akkor a helyén kéne kezelni, és nem venni halálosan komolyan.

A pontozással bajban vagyok, mert vannak benne szép megoldások. A háborús és az előtte levő évekre visszaemlékezés majdnem tökéletes. A nagymama figurája, aki nem tudja feldolgozni a lánya elvesztését, és emiatt majdnem teljesen félreneveli az unokáját is, majd egy öregkori szerelem hatására kinyílik, telitalálat. Ill. ilyen Lujza néni, a matek-fizika szakos tanárnő is, akinek, ha megismerjük az életét, megsajnáljuk, és együtt tudunk érezni vele. Ahogy már írtam, a stílusa gördülékeny, könnyen olvasható, ez is a javára írható a könyvnek.

Ugyanakkor sok a sérült figura, akiknek mindnek sikerül, Éva néni áldásos ténykedése nyomán, megjavulnia. Csakhogy szerintem az emberek nem változnak meg ilyen gyorsan. Több éves, évtizedes berögződések, sérülések nem tűnnek el csak úgy pár hónap alatt.

Egyszóval nem hiszem, hogy lesz 3. elolvasás is, legalábbis önszántamból nem. Ha Szabó Magda, és ifjúsági irodalom, akkor az Abigél.

Na jó, legyen:

10/6

In memoriam...

Mikor megláttam a nevet a telefon kijelzőjén, nagyjából már tudtam, miért hív. Évek óta nem találkoztunk, nem beszéltünk telefonon sem, se levél, se email nem jött, még egy karácsonyi lap se.

Lehetne rajta hosszan molyolni, hogy alakult ez így, gyerekkorunkban olyan jóban voltunk, mindig öröm volt, ha meglátogattak. Aztán ritkultak a látogatások, végül elmaradtak teljesen. Mindig bajban voltunk, ha meg kellett határoznunk, milyen rokonsági fokban állunk egymással, mert egy generációs ugrás miatt az apám öccse (féltestvére) egy évvel fiatalabb nálam. Akárhogy nézzük, a nagybátyámnak kéne lennie, de mivel fiatalabb nálam, ez sosem jött a nyelvünkre.

Aznap is sejtettem, hogy nem bájcsevegni akar este 9-kor. Azt akarta közölni, hogy meghalt az utolsó nagyszülőm, a nagyanyám, az apám és az ő édesanyja.

Amikor az apám, lassan 5 éve meghalt, hatalmas sokk ért. Épp csak kezdtem kiheverni az anyám 15 hónappal korábbi halálát, mikor jött az újabb temetés. Ezért sokáig fel sem fogtam, hogy az apám anyja még él, aki a fiát vesztette el! Nem nagyon tudok rosszabbat elképzelni, mint hogy valaki túlélje a saját gyerekét, természetellenes. A gyerek temeti el a szülőt, és nem fordítva. Pedig talán nem is olyan ritka ez, mint gondolnánk. Anyai nagyanyám is eltemette négy gyermeke közül az egyetlen fiát, és a családom másik részeiből, ismerősök, barátok között is mindig akad hasonló történet. De akkor is...

A temetés tervezett módja meglepett. Ún. szóróparcellás temetést kért a nagyanyám. Nem akar a 2. férje mellé kerülni. Megvan ennek az oka, de elég intim történet, nem mesélem el. Bevallom, nem hallottam róla, hogy már nálunk is létezik ilyen temetési forma. Valahol elakadtam az amerikai filmeknél, ahol a hamvakat kiszórják a szélbe, bele a tengerbe, stb. (Mint a számomra felháborító és gusztustalan Elisabethtown.) De ez nem egészen az, hiszen itt a temető egy meghatározott részében szórják szét a hamvakat. De vajon nem válik ez így személytelenné? Hisz onnantól nincs egy sír, ahová ki lehet menni, virágot vinni, elmondani adott esetben a bánatunkat, örömünket, Mindenszentekkor gyertyát gyújtani, stb. Olyan, mint egy tömegsír. Jó, teher sincs, kényszerű kötelesség, sírgondozás, sírmegváltás, és ha már minden rokon eltávozott, kidőlt-bedőlt, felismerhetetlen sírhely sem. Nem ítélkezem, mindenkinek magának kell ezt eldöntenie, de jómagam egyelőre viszolygok ettől a lehetőségtől.

Senkit nem terhelnék a gyászommal, amúgy sem tartottam nagyanyámmal sem szoros kapcsolatot az utóbbi időben, évi 1-2 telefon, karácsonyi lap, ennyi. Azért persze megviselt az újabb haláleset, egy újabb ember tűnt el az életemből. Amiért ezt a posztot írom, az inkább az, hogy elgondolkodtam, az élet hogyan tűnik el, hogy pereg ki az ujjaink közül, mint a homok.

Elgondolkodtam, hogyan is éljük az életünket, elsősorban persze a magamét, hisz azt ismerem legjobban, de elég sok ilyen-olyan példát látok magam körül.

Hányan mondhatjuk el vajon magunkról, hogy teljes életet éltünk, hogy amikor visszatérünk a Teremtőnkhöz (ki miben hisz, úgy nevezi), Popper Péterrel szólva, nem hagyunk magunk után maradékokat? Ezt ő úgy értette, hogy megéljük, átéljük az adott életkort, annak feladatait, a iskolás nem akar ovis lenni, a felnőtt nem akar kamasz lenni, stb. Valahogy úgy szerepel a Bibliában, hogy az élettel betelve tér meg Istenhez.

Vagy inkább vonszoljuk magunk mögött az életünket, mint egy koloncot, amiben nem sok öröm akad? Mókuskeréknek érezzük. Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni (már aki olyan szerencsés, hogy még van munkája), végigrobotoljuk a munkaidőt, utána rohanás bevásárolni, gyerekért menni, haza, vacsora, házimunka, jó esetben lerogyunk a tévé elé, pár percig mélán bámuljuk, és már vége is a napnak. Másnap kezdődik elölről az egész. És akik mellettünk vannak, akikkel együtt, legalábbis egy fedél alatt élünk, velük vajon milyen a kapcsolat? Felületes mondatok, mi volt az iskolában, milyen napod volt a munkahelyen, holnap ki megy a gyerekért az oviba? Vagy van benne valódi tartalom?

Hány évet, évtizedet töltünk el azzal, hogy boldogtalan helyzeteket, kapcsolatokat tartunk fent, mert nem merünk változtatni, vagy úgy érezzük, lehetetlen a változtatás, pl. nincs meg rá az anyagi fedezet? Hogy váljak el, hogy költözzek el, hogy kezdjek új vállalkozásba pénz nélkül? És minden marad a régiben.

Valahol azt olvastam, nemcsak jogunk, egyenesen kötelességünk boldoggá tenni az életünket. Jól hangzik, és szívesen egyet is értenék vele, csak éppen nem ilyen egyszerű. Hisz annyi minden befolyásolja az embert. Sajnos, nincsenek válaszaim, nem tudom megmondani, mi a megoldás. Csak annyit tehetek, hogy megállok, és elgondolkodom. És sajnos egyre több az ilyen megállásra késztető alkalom...

Frissítés: Mégsem szórásos temetés lesz, hanem sima urnás. Én megkönnyebbültem, bár biztosan mindegyik fajtának meglehet a maga létjogosultsága, értelme.