In memoriam...

Mikor megláttam a nevet a telefon kijelzőjén, nagyjából már tudtam, miért hív. Évek óta nem találkoztunk, nem beszéltünk telefonon sem, se levél, se email nem jött, még egy karácsonyi lap se.

Lehetne rajta hosszan molyolni, hogy alakult ez így, gyerekkorunkban olyan jóban voltunk, mindig öröm volt, ha meglátogattak. Aztán ritkultak a látogatások, végül elmaradtak teljesen. Mindig bajban voltunk, ha meg kellett határoznunk, milyen rokonsági fokban állunk egymással, mert egy generációs ugrás miatt az apám öccse (féltestvére) egy évvel fiatalabb nálam. Akárhogy nézzük, a nagybátyámnak kéne lennie, de mivel fiatalabb nálam, ez sosem jött a nyelvünkre.

Aznap is sejtettem, hogy nem bájcsevegni akar este 9-kor. Azt akarta közölni, hogy meghalt az utolsó nagyszülőm, a nagyanyám, az apám és az ő édesanyja.

Amikor az apám, lassan 5 éve meghalt, hatalmas sokk ért. Épp csak kezdtem kiheverni az anyám 15 hónappal korábbi halálát, mikor jött az újabb temetés. Ezért sokáig fel sem fogtam, hogy az apám anyja még él, aki a fiát vesztette el! Nem nagyon tudok rosszabbat elképzelni, mint hogy valaki túlélje a saját gyerekét, természetellenes. A gyerek temeti el a szülőt, és nem fordítva. Pedig talán nem is olyan ritka ez, mint gondolnánk. Anyai nagyanyám is eltemette négy gyermeke közül az egyetlen fiát, és a családom másik részeiből, ismerősök, barátok között is mindig akad hasonló történet. De akkor is...

A temetés tervezett módja meglepett. Ún. szóróparcellás temetést kért a nagyanyám. Nem akar a 2. férje mellé kerülni. Megvan ennek az oka, de elég intim történet, nem mesélem el. Bevallom, nem hallottam róla, hogy már nálunk is létezik ilyen temetési forma. Valahol elakadtam az amerikai filmeknél, ahol a hamvakat kiszórják a szélbe, bele a tengerbe, stb. (Mint a számomra felháborító és gusztustalan Elisabethtown.) De ez nem egészen az, hiszen itt a temető egy meghatározott részében szórják szét a hamvakat. De vajon nem válik ez így személytelenné? Hisz onnantól nincs egy sír, ahová ki lehet menni, virágot vinni, elmondani adott esetben a bánatunkat, örömünket, Mindenszentekkor gyertyát gyújtani, stb. Olyan, mint egy tömegsír. Jó, teher sincs, kényszerű kötelesség, sírgondozás, sírmegváltás, és ha már minden rokon eltávozott, kidőlt-bedőlt, felismerhetetlen sírhely sem. Nem ítélkezem, mindenkinek magának kell ezt eldöntenie, de jómagam egyelőre viszolygok ettől a lehetőségtől.

Senkit nem terhelnék a gyászommal, amúgy sem tartottam nagyanyámmal sem szoros kapcsolatot az utóbbi időben, évi 1-2 telefon, karácsonyi lap, ennyi. Azért persze megviselt az újabb haláleset, egy újabb ember tűnt el az életemből. Amiért ezt a posztot írom, az inkább az, hogy elgondolkodtam, az élet hogyan tűnik el, hogy pereg ki az ujjaink közül, mint a homok.

Elgondolkodtam, hogyan is éljük az életünket, elsősorban persze a magamét, hisz azt ismerem legjobban, de elég sok ilyen-olyan példát látok magam körül.

Hányan mondhatjuk el vajon magunkról, hogy teljes életet éltünk, hogy amikor visszatérünk a Teremtőnkhöz (ki miben hisz, úgy nevezi), Popper Péterrel szólva, nem hagyunk magunk után maradékokat? Ezt ő úgy értette, hogy megéljük, átéljük az adott életkort, annak feladatait, a iskolás nem akar ovis lenni, a felnőtt nem akar kamasz lenni, stb. Valahogy úgy szerepel a Bibliában, hogy az élettel betelve tér meg Istenhez.

Vagy inkább vonszoljuk magunk mögött az életünket, mint egy koloncot, amiben nem sok öröm akad? Mókuskeréknek érezzük. Reggel felkelünk, elmegyünk dolgozni (már aki olyan szerencsés, hogy még van munkája), végigrobotoljuk a munkaidőt, utána rohanás bevásárolni, gyerekért menni, haza, vacsora, házimunka, jó esetben lerogyunk a tévé elé, pár percig mélán bámuljuk, és már vége is a napnak. Másnap kezdődik elölről az egész. És akik mellettünk vannak, akikkel együtt, legalábbis egy fedél alatt élünk, velük vajon milyen a kapcsolat? Felületes mondatok, mi volt az iskolában, milyen napod volt a munkahelyen, holnap ki megy a gyerekért az oviba? Vagy van benne valódi tartalom?

Hány évet, évtizedet töltünk el azzal, hogy boldogtalan helyzeteket, kapcsolatokat tartunk fent, mert nem merünk változtatni, vagy úgy érezzük, lehetetlen a változtatás, pl. nincs meg rá az anyagi fedezet? Hogy váljak el, hogy költözzek el, hogy kezdjek új vállalkozásba pénz nélkül? És minden marad a régiben.

Valahol azt olvastam, nemcsak jogunk, egyenesen kötelességünk boldoggá tenni az életünket. Jól hangzik, és szívesen egyet is értenék vele, csak éppen nem ilyen egyszerű. Hisz annyi minden befolyásolja az embert. Sajnos, nincsenek válaszaim, nem tudom megmondani, mi a megoldás. Csak annyit tehetek, hogy megállok, és elgondolkodom. És sajnos egyre több az ilyen megállásra késztető alkalom...

Frissítés: Mégsem szórásos temetés lesz, hanem sima urnás. Én megkönnyebbültem, bár biztosan mindegyik fajtának meglehet a maga létjogosultsága, értelme.