És dühös is vagyok. Azt mondják, a harag rossz tanácsadó, és az agyam hátsó felében ott motoszkál, hogy nem most kéne írnom, de ugyanakkor meg visszafojtani sem jó.
Szóval ki vagyok borulva, akadva, padlót fogtam, vagy ahogy tetszik. Már hosszú évek óta - azt mondják - nem dolgozom. Ez már eleve felháborító a szememben, hisz mi az, hogy nem dolgozom? És a háztartás, a két gyerek, egy férj, két macska, egy kutya, és harminc tyúk? Ezek csak úgy maguktól elvannak? Ha csak azt nézem, hogy a porszívózás, fűnyírás, stb. fizikai munka, jó, nem betonozás, elismerem (bár már olyat is csináltam), de az, akkor már nem igaz. És az ügyintézés, a hivatalokban való sorbanállás, a papírok kitöltögetése, stb., az nem munka? Akkor igen sok szellemi munkát végző ember nem dolgozik. A baj inkább az, hogy a házimunkát a társadalom egy (jelentős? mekkora réteg lehet?) része nem tekinti munkának. És vajon akkor minden munka, amiért pénzt kap az ember? Ez esetben a bűnözők is dolgoznak, hogy az éjszakai pillangókról ne is beszéljünk, vagy a szerencsejátékosokról.
Akkor fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs munkahelyem, nem keresek pénzt. Ez mondjuk így már korrekt. És az elkeserítő ez benne. Pár hete jött egy levél a kormánytól, hogy milyen munkahelyteremtő elképzeléseik vannak. Támogatni akarják az 50 felettieket, a pályakezdőket, a gyesről visszatérőket, a szakképzés nélkülieket. Én egyik kategóriába sem esem, mégis többszörösen hátrányos helyzetben vagyok. A viszonylag késői (és ez amúgy egyre gyakrabb jelenség) szüléseknek köszönhetően elmúltam 40, de az egyik gyerekem még elég kicsi. Ha pl. beteg, itthon kell vele maradni. Mivel több év esett ki munka szempontjából, a tudásom megkopott, referenciám nincs, ismeretségem nuku, a munkavállalók szemszögéből tulajdonképpen - kegyetlenül hangzik, de - értéktelen vagyok.
A másik oldalról pedig ott van az ország nem túl rózsás helyzete (nem fogok politizálni, hogy hogyan s miért), valami elképesztő, hogy mennyire kéne az embereknek a munka! Nemrég azt hallottam, hogy az egyik cégnél egy sima ügyintézői állásra kb. 300-an jelentkeztek! És ez nem Pesten volt, hanem egy vidéki, mondjuk közepes méretű városban. Mivel mint mondtam, hátszélre nem számíthatok, marad a hírdetések böngészése. Először is, nincsenek. Vagyis dehogynem, rengeteg álláshírdetés van, csak épp alig passzol rám valamelyik is. Az eredeti végzettségemhez illő (magyar-könyvtár szak, és szegény édesanyám nem repesett ugyan a döntésemért, de azt mondta, a tanári az nyugdíjas állás, nem tudom, mit szólna most) szinte egyáltalán nincs, évente, ha egy, de csak egy kicsit is passzoló is alig. Az adminisztrátor már szinte álommunka lenne, de takarítónőnek és pizzafutárnak is jelentkeztem. A főiskolai diplomámmal, ami mellé nyelvvizsgát is szereztem, tanfolyamokat végeztem, tudom kezelni a számítógépet, stb.
És közben azt érzem (senki ne értsen félre!), hogy vajon minek tanultam, ha ilyen munkára kéne fanyalodnom? Természetesen maximálisan megbecsülöm a takarítókat, nem könnyű kenyér az, de azért ahhoz nem kell diploma. Azt is tudom, hogy vannak diplomások, akik ezt csinálják (én is csinálnám), de valahol azért mégiscsak az lenne a világ rendje, hogy ha már évekig koptattam a hátsó felemet az iskolapadban (és még csak nem is az állam pénzén, mert munka mellett diplomáztam), akkor a végzettségemnek megfelelő vagy legalábbis ahhoz hasonló munkát kaphassak, nem?
És ami a valóban elkeseserítő, hogy esélyt sem kapok arra, hogy bizonyíthassak. Az elmúlt években mindössze egyetlenegy munkáltatóhoz mehettem be személyes interjúra. A többi esetben 99%-ban visszajelzés sincs, a legtöbb hébe-hóba egy elutasító levél.
Tudom, hogy nem az egyetlen ember vagyok ilyen problémákkal. Ezres, talán százezres nagyságrendű is lehet a hozzám hasonlók száma. Tanultunk, tisztességesen élünk (élnénk), családunk, gyerekeink vannak, szerény álmaink nyaralásról és átlagos életről. A másik oldalról viszont az állam, hivatalok, ún. szolgáltatók elvárásai maximálisak. Minden be legyen és időben legyen befizetve, különben úgy bánnak velünk, mint valami bűnözővel.
18 éves koromban, érettségi után kezdtem dolgozni, megszoktam, hogy ha nem is fényesen, de el tudom tartani magam. Megvehettem egy könyvet magamnak, ha akartam, elmehettem színházba, moziba, kirándulni, néha még külföldre is. Nem olyan régen azon kaptam magam, hogy megállok egy kirakat előtt megnézni a benne levő órákat (nem mintha kéne), s akkor döbbentem rá, hogy évek óta nem tettem ilyet! Semmilyen kirakatot nem nézek meg, hisz úgysem tudnék megvenni onnan semmit, minek fájdítsam a szívem?
Mi lesz az olyanokkal, mint én? Aki még ereje teljében van, de már nem (annyira...) fiatal, családja van, tehát nem vállalhat el bármit, hisz 4-kor ott kell lenni a gyerekért a napköziben, és nem csomagolhatja fel az életét egy perc alatt, hogy egy másik városban kezdjen új életet (bár már bőven hajlandó vagyok erre is), mert a gyerekeknek megfelelő körülmények kellenek, stb.? Velünk mi lesz? A társadalom számára elvesztünk?
Jelenleg nincsenek válaszaim. Csak a keserűség van bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése