Junot Díaz: Így veszíted el

Bevallom, mikor a kiadó felkért a könyv előolvasására, mellékelve az első novellát, hogy megkönnyítsék a döntést, nem voltam teljesen meggyőzve. Már arról, hogy ez nekem való könyv lesz. A novella egy szakítás történetét mesélte el, és a főhős kicsit sem volt szimpatikus. Az az igazi macsó seggfej típus, akitől a való életben az isten mentsen meg minden lányt és asszonyt! Furcsa volt a stílus, a "beépített" spanyol szavak, kifejezések, a szabadszájúság, sőt inkább trágárság, a szex szigorúan ösztönszintű ábrázolása.

Aztán arra gondoltam, talán a többi novella nem ilyen lesz, a kíváncsiságom is erős volt, így hát belevágtam.

Nem olvastam még ilyen ún. ARC példányt (mivel a könyv még csak tegnap jelent meg), de nem különösebben zavart. Az inkább, hogy a nem kis számú spanyol szót, kifejezést nem minden esetben magyarázzák meg. Van, hogy igen, de sokszor nem. Tanultam egy rövid ideig spanyolul, kicsit tovább olaszul, ami alapján ki tudtam következtetni a legtöbb jelentést, a megértést végül is nem akadályozta, és el kell ismerni, sokat hozzátett a novellák hangulatához, úgyhogy végül túltettem magam rajta.

Amiben viszont tévedtem, hogy a többi novella is eléggé hasonló stílusú volt, amihez nekem nem volt könnyű hozzászoknom. Tudok olyanról, aki egy ültő (fekvő?) helyében olvasta el mind a 9 novellát, hát én nem ez voltam. Nekem szép lassan, emészgetve kellett olvasnom őket, napi egyet, többet nem bírtam, hogy úgy mondjam, "lenyelni". Mert ezek nem könnyű történetek, már vagy két hete végigolvastam őket, de még mindig alig tudom megfogalmazni, mit is éreztem olvasás közben.

Nem szeretnék okosságokat leírni a szerzőről, aki irodalmi díjak garmadáját kapta meg, és írói pályája fényesen ragyog. Ezeket az információkat sokan leírták, és a neten is hozzáférhetőek. A novellákat sem szeretném elemezni, világéletemben utáltam az irodalmi alkotások elemzését (főleg a verselemzést, mert szerintem a vers nagyjából kötött formája miatt eleve nem lehet bármit leírni, mint a prózában vagy drámában, és ez a formai kötöttség határozott véleményem szerint befolyásolja a mondanivalót is - na, de kissé elkalandoztam), maximum annyít írhatok le, nekem mit jelentettek. És ahogy egy bekezdéssel feljebb írtam, ezt alig tudom megfogalmazni, úgyhogy most úgy érzem magam, mint aki összevissza dadog.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a könyv rossz. Szó sincs róla! Sőt! Igen kiváló alkotás. Inkább azt, hogy nagyon vegyes, nagyon intenzív érzéseket ébresztett bennem. Olyanokat, amikkel nem könnyű megküzdeni, néha még beazonosítani sem. Vagy az ember önmagának is letagadja.

Itt van például a történeteken végigvonuló erős szexualitás, méghozzá nem a romantikus fajta. Bár nem tartom prűdnek magam, mégis zavarba jöttem a nyers, szinte állatias szexábrázolástól. Semmi előjáték vagy romantika, azt hiszem, egy lány sem erről álmodik. Ez valóban puszta szex, vagy ha úgy tetszik, kefélés, dugás (hogy csúnyább szót ne használjak), és nem szeretkezés. De ez az ösztönszintű szexualitás, azt hiszem, mindannyiunkban megvan (ezt használják ki a pornófilmek), legfeljebb jó esetben megtanuljuk irányítani, és ezek a novellák bizony ezeket az "alsóbbrendű" (?) ösztönöket szólítják meg.

A másik igen intenzív érzés a veszteség érzése, amit szintén mindenki átélt már. Az eredeti angol cím: This Is How You Lose Her, ami azt jelenti, Így veszíted el a nőt (vagy valami nőneműt), amit mi a magyarban nem tudunk kifejezni személyes névmással, tekintve, hogy férfira és nőre egyaránt csak az "ő" van nekünk. A könyv végére úgy találtam, ezúttal ez kimondottan előny. Míg az angol cím eleve utal arra, hogy itt egy férfi veszít el egy nőt (nekem legalábbis ez jut róla eszembe), addig a magyar cím sokkal nagyobb szabadságot biztosít. És a történetekben nemcsak szakításokról van szó, hanem arról is, hogy hogyan veszíti el egy öcs a bátyját, egy anya a fiát, egy nő a szeretőjét, egy család a családfőt. Vagy akár a nő egy férfit, a szeretőt, a kedvest.

Mondom, küzdöttem a sokféle érzéssel, ezért-e, vagy mert addigra szoktam meg a történetek stílusát, nem tudom, de nekem úgy a 4-5. novella környékére kezdett összeállni a kép, akkortól kezdtek kimondottan tetszeni. Akkor jöttem rá, hogy a történetek lazán összefüggenek, egy és ugyanazon, az USA-ba bevándorló dominikai családról szólnak.

A legtöbb novellát Yunior, a kisebbik fiú szemszögéből olvashatjuk, de van más nézőpont is, van, hogy egy lány írja le az eseményeket. Van, hogy E/1-ben íródnak a novellák, de van, hogy E/2-ben, ami elég szokatlan, azt hiszem, én még legalábbis nem sűrűn találkoztam ilyesmivel. Így olyan érzése támad az embernek, mintha pl. sörözés közben mesélné el a főhős, hogy mi is történt.

A rengeteg érzelem ellenére én mégis távolságtartónak éreztem a könyv stílusát, mintha a mesélő csak úgy bírná elviselni ezeket, ha személytelen marad. Ezt számomra még csak fokozta az, hogy a párbeszédeket nem jelölik gondolatjellel, amit először nagyon furcsállottam, de aztán megszoktam. Így az egész könyvnek lett egy sima, ha lehet ilyet mondani, pozitív értelemben vett monoton hangulata, mint ahogy a folyó halad a medrében, a felszíne egyenletes, de a mélyben ott vannak a hullámok és az örvények.

Elgondolkodtam olvasás közben azon is, hogy Amerikában, a lehetőségek és az egyenlőség hazájában, mennyire nincs egyenlőség. A latin-amerikai családoknak nem akarják eladni a házukat a fehérek, még mindig csak viszonylag alantas munkákat kaphatnak, stb. Alacsonyabbrendűnek számítanak, talán alacsonyabbnak, mint a feketék.

És ez még csak néhány rétege a könyvnek, ha újra olvasnám, valószínűleg még több réteget fedeznék fel. Nem volt könnyű olvasmány, nem esti, elalvás előtti laza kis limonádé, de az biztos, hogy elgondolkodtató, felkavaró, és nyomot hagy az emberben. Kíváncsian várom a szerző többi művét is.

A borító nagyon tetszik, bár még csak képen láttam, de sokkal jobb, mint a külföldi kiadáson levő, én csak úgy hívom, "lego szív", ami akár valami romantikus történetet is sugallhatna. Az egymásnak háttal ülő, arctalan alakok sokkal többet elárulnak a tartalomról, és sokkal többet fejeznek is ki.

10/9

Sorozat (nem?) ajánló: Terápia

Szeretem az HBO saját gyártású sorozatait (már amelyiket), és ha magyar, akkor különösen kedves a szívemnek. A Született lúzer kellemesen szórakoztatott és kellőképpen elborzasztott (hogy mekkora külyék vannak ezen a világon, te jó Ég!), a Társas játékon (így két szóban írva) elandalodtam, így nagyon vártam a Terápiát. Mácsai Pált ritkán látni tévében, főleg sorozatban, érdekelnek a lélek titkai, bár a pszichoterápiában nem igazán hiszek (hosszú történet), de mindenképpen kíváncsi voltam, mit hoznak ki ebből a felállásból.

Nos, nem is csalódtam - eleinte. A részek minden héten hétfőtől péntekig mentek, mindennap bemutatva a főszereplő pszichológus, Dargay András egy-egy betegét, kivéve a pénteket, amikor ő ment ún. szupervízióra egy régi pszichológusnő ismerőséhez.

Az HBO OD-nek köszönhetőan azonban már hétfőn fent volt az egész heti 5 rész, így magam oszthattam be, milyen tempóban akarom nézni. És eleinte bizony sűrűn volt olyan, hogy a heti adagot akár egyszerre néztem meg, vagy legalábbis több részt együtt.

Aztán már később néztem meg a részeket, mint ahogy leadták, és végül az utolsó hetet már egyáltalán nem. Közben lekerült az HBO műsoráról, ki a műsortárból is, és csak pár hete, mikor újra adni kezdték, csak akkor fejeztem be. Őszintén szólva nem hiányzott, és már csak, hogy úgy mondjam, "becsületből" néztem meg a végét.

Vajon mi történt menet közben? Hová tűnt a lelkesedésem? Még mindig csak részben tudom megfogalmazni, mi romlott el bennem.

Az egyik a borzalmas nőalakok. Mivel ez eredetileg egy izraeli sorozat, nem tudom, mennyire volt muszáj átvenni az eredeti forgatókönyvet, szereplőket, stb., így azt sem tudom, kit átkozzak ezért. A forgatókönyvírókat, a színésznőket, a rendezőt, mindegyikőjüket együtt?

Ott van mindjárt Laura (Marozsán Erika), aki hétfőnként jár Andráshoz, ő volt a heti első epizód főszereplője. Nem ismerem a színésznő egyéb alakításait, így nincs összehasonlítási alapom, ezért nem tudom, hogy ez a játékstílus az ő sajátossága-e, vagy úgy gondolta, hogy a szerep követeli meg, netán rendezői koncepció volt, de az ő történetszálát utáltam legjobban. Ugyanis állandóan egy egészen halvány mosoly van a száján. Mindig. Ez olyasmi, mint Kristen Stewart folyton nyitott szája, az ember szívesen rászólna, hogy: Csukd már be a szád! Nála pedig kedvem lett volna ráüvölteni, hogy: Mégis mi a fenén vigyorogsz? Ha tragédiát mesél el, ha valami vidám dolgot, ha meg akar botránkoztatni, ha örül, ha szomorú, tök mindegy, ott a szája sarkában az a kis mosoly. Jaj! Ráadásul a szerelmével üldözi szegény pszichomókit, olyan szövegekkel, hogy a hajamat téptem volna ki legszívesebben. Pl. hogy András tud róla legtöbbet, többet, mint egy átlagos párkapcsolatban, hát hagyná ezt veszni? Persze, hogy ez elegendő ok arra, hogy összejöjjenek! Hát nem? Szerencsére András nem ment bele a játékba  - egy darabig, mert aztán kezdi viszonozni Laura vonzalmát. Emiatt is megy Ágneshez péntekenként, remélve, hogy ő majd lebeszéli erről marhaságról. Végül is a "boldog" (?) véget sikerül elkerülni, az évad végéig nem jönnek össze, de csak egy hajszálon múlik.

Szerdán egy problémás kamaszlány jön, Zsófi (Sztarenki Dóra), akinél felmerült a gyanú, hogy öngyilkos akart lenni. A női alakok közül még őt tudtam elfogadni, az ifjú hölgy hitelesen testesíti meg a morcos, mindenkiben ellenséget látó, mindent jobban tudó kamaszt. Talán azért is őt értettem meg legjobban, mert hasonló korú kamaszfiam van, aki szintén nem könnyű eset, és aki sok hasonlóságot mutat Zsófival. Bár ettől még igencsak kiállhatatlan természet. Mindenkibe belemar a környezetében, állandóan sértegeti és elutasítja az anyját, aki azt sem tudja, hogyan járjon a kedvében.

Csütörtökön párterápiára jön egy házaspár, Petra és Tamás (Szamosi Zsófi és Nagy Zsolt), akik először arra akarnak választ kapni, hogy megtartsák-e a váratlanul beállító babát, majd, miután a természet megválaszolja a kérdést, már a házasságuk megmentéséért harcolnak. Vagy legalábbis látszólag. Mert Petra szerintem nem harcol, már magában eldöntötte. Ő az a tipikus, hm, izé, ne használjak csúnya szót, liba, akinek túl jó dolga van. Jóképű, vagány férj, egy szép kisfiú, menő állás, elegendő pénz, és ő folyton nyafog. Ha a férje nem elég gyengéd, akkor egy tudatlan bunkó, ha gyengéd, akkor meg azért nézi le, mert nem elég agresszív. Mi van?

A pénteki szupervizor, Ágnes (Csákányi Eszter) sajnos, eléggé vértelen jellemre sikerült, ami nem a színésznő hibája szerintem, ő kihozta ebből a szerepből azt, amit lehetett. Egyszerűen olyan semmilyen. Megpróbálja a helyes irányba terelni Andrást, aki a hóhért akasztják jelleggel érkezik hozzá, mivel ő sem tudja megoldani a saját problémáit egyedül. És nem tudom, kinek az ötlete volt ez a frizura, de egy tincs mindig Ágnes szemébe lóg. Kedvem lett volna benyúlni a nyomorult tévékészülékbe, és kisöpörni onnan. De mivel ezt nem lehetett, ezért a pénteki epizódok felében azt figyeltem, hogy minden pislogásnál hogyan mozog az a rohadt tincs együtt Csákányi Eszter szempillájával.

Ott van még aztán András felesége, Judit (Für Anikó), aki a tipikus boldogtalan feleséget játssza. Rájön, hogy a házassága kihűlt, úgymond feláldozta magát a gyerekek és a férje oltárán, és most épp ideje megvalósítani önmagát.

Egyik női figura ellenszenvesebb, mint a másik. A végére már szívesen kihagytam volna a hétfőket teljes egészében (valószínűleg így is érthető lett volna a többi nap), a csütörtökök meg csak Tamás karakterének köszönhetően voltak elviselhetők. Természetesen nem vártam, hogy csupa harmonikus, jókedélyű, boldog nő legyen a sorozatban, hisz nem véletlenül járnak terápiára, de legalább egyikük lett volna egy picivel elviselhetőbb.

A férfi alakok sokkal életszerűbbek, szimpatikusabbak, problémásságuk ellenére is elfogadhatók.

Kedden jött Máté (Nagy Ervin). A színész amúgy is egyik személyes kedvencem, őt még nem láttam (hallottam szinkronban - Charlie és a csokigyár, ó, de remek volt!) kétszer egyformán játszani. Most is kitűnő volt. Kár, hogy az ő karaktere az évad végén kiesik, így, ha lesz is 2. évad, már nem térhet vissza. Vajon ki lesz helyette?

Tamást (Nagy Zsolt) nagyon sajnáltam a hisztis felesége miatt. Sok nő boldogan fogadta volna el társának. Kimondottan szimpatikus karaktere volt, akinek szerintem egyáltalán nem volt szüksége kezelésre.

(Mért van az, hogy ha valaki jó, akkor sokkal nehezebb jellemezni, hogy mi a jó benne, míg a rosszat sokkal hosszabban lehet elemezni?)

És végül maga a pszichológus. Hm. Hát őróla a legnehezebb bármit is mondani. Mácsai Pál mindenképpen összetett figurát hozott, igen vegyes érzéseket keltve bennem. Korántsem egyértelműen pozitív figura, a jó doktor bácsi, aki meggyógyítja a pácienseit. A vége felé inkább éreztem ellenszenvesnek, mint rokonszenvesnek, azt hiszem, jórészt Laura iránti, szinte már megszállottsága miatt.

A másik bajom épp a sorozat napi jellege volt. Sokszor még a heti egyszer sugárzott sorozatokkal is alig tudom tartani a lépést, nemhogy heti öt résszel. Egy idő után menthetetlenül lemaradtam.

Ami még újfent nem tetszett, az maga a terápiás rész. Azt hiszem, a dolgok nem ennyire egyértelműek egy ember életében. Hopp, találtunk egy traumát, jól feldolgozzuk, és máris kiegyensúlyozott emberek vagyunk, akik megoldották az életüket. Nem. Az emberi személyiség igencsak összetett, minden mindennel összefügg bennünk. Nem lehet mindig egyes eseményekkel összefüggésbe hozni egyes lélekbeli történéseket. (Néha igen, pl. 27 éves koromig nem ettem meg a gombát, mert az oviban belém erőltették. De mikor aztán egyszer vendégségben nem akartam visszautasítani, rájöttem, hogy finom.) Anyaként a legbosszantóbb az ilyen leegyszerűsítés, hogy hülye szülő - hülye gyerek. Ez nem ilyen egyértelmű, kérem. Vannak szülők, akik a lelküket kiteszik, a gyerekük meg olyan, amilyen, és vannak rettenetesen rossz szülők, akiknek áldott jó gyerekük van. Összefüggés van, persze, csak nem ennyire direkt. Olvastam is erről egy cikket a sorozattal kapcsolatosan egy pszichológus tollából, de fájdalom, nem találom.

A kedvenc történetem egy férfiról szól, aki a 60-as években rászokik a drogra. Csak úgy kíváncsiságból kipróbálja, és rászokik. Éveken keresztül járt terápiára, ahol azt tapasztalta, hogy úgy akarták megoldani a dolgot, hogy valakire vezetik vissza, hogy az a valaki mit tett, illetve mit nem tett, ami idáig vezetett. Megvizsgálták az illető férfi családi körülményeit, és azt találták, hogy szerető, gondoskodó szülei, családja volt, kiegyensúlyozott gyerekkora. Jött az iskola, ahol szintén nem érte semmiféle hatalmas trauma, és így tovább. Egyszerűen nem találtak direkt okot, ami miatt drogozni kezdett volna. Végül azt mondták neki, nem csoda, ha rászokott a drogra, túl jó dolga volt!

Na, ez az egyik, amit miatt nem hiszek a pszichoterápiában, a másik meg az egyéni felelősség (és még sok minden más miatt sem). 18 éves korig rá lehet fogni sok mindent a szülőkre, a családra, a társadalomra, a tanítónénire, a mutagatós bácsira a parkban, de 18 éves kor után, amikor az egyén elvileg felnőtté válik, kire fogja rá a nyomorát? Persze vannak rettenetes traumák, amik egy életre rányomják a bélyegét egy emberre, igen. Ezt sem tagadom. De mégis, az egyén felelőssége nem elhanyagolható.

Amit viszont tetszett, hogy az egyes sorsokat nem zárták le valami szirupos, happy endes befejezéssel. Egyedül Zsófi történetében lett valamiféle pozitív elmozdulás. Nyítva maradtak, és így egyrészt folytathatók egy következő évadban, másrészt így hiteles, hiszen az életben sincs végleges megoldás. Egyes feladatokat sikerrel megoldhatunk, de aztán jönnak az újabbak.

A sorozat fele tájékán kaptam egy kérdőívet, amiben az egyik kérdés az volt, hogy nézném-e tovább a 2. évaddal. Akkor egyértelmű igennel válaszoltam, de már nem annyira biztos. Bár ki tudja nálam? A Trónok harca eddigi két évadát úgy zártam, hogy nem folytatom, de valószínűleg mégis fogom. Mindig van benne egy történetszál, ami érdekel.

A Terápiában is látok ilyet, bár jelenleg sajnos, számomra csak ennyi pontot érdemel:

10/6

David Mitchell: Felhőatlasz

Tartok tőle, hogy semmi eredetit vagy újat nem tudok mondani a könyvről vagy filmről. Előttem már rengetegen méltatták a könyv lépcsőzetes, egymásra épülő szerkezetét, a film jó tulajdonságait. Legfeljebb azt tudom leírni, nekem mit jelentett.

November óta spóroltam a könyv elolvasására, de csak pár hete jutottam hozzá. Sőt, már előbb érdekelt, onnantól fogva, hogy láttam a filmről készült első előzetest, és rákerestem a könyvre. Akkor láttam, hogy magyarul még ki sem adták, de amit megtudtam róla, az roppant kíváncsivá tett.

Nos, a hat történet közül az első, Adam Ewing csendes-óceáni naplója kötött le legkevésbé, pontosabban úgy a feléig nem kötött le. Pedig nem volt rossz, egy csomó érdekes dolgot tudhatunk meg a maorikról és a moriorikról, de azt hiszem, a sok szuperlatívusz miatt valami teljesen mást vártam, és a sok leírás nekem száraznak és vonakodva bár, de bevallom, unalmasnak bizonyult. De aztán, mikor beindul a történet, már sokkal érdekesebbnek találtam.

A következő történet, a Levelek a kastélyból, már egyértelműen tetszett. Robert Frobisher, az apja által lenézett zeneszerző, aki rá is szolgál erre a lenézésre, ugyanakkor mégis nagyon szeretné bizonyítani, hogy nem igaz, honnan is ismerős? Tetszett a rész iróniája, humora, és abszolút nem számítottam a végkifejletre.

A Fél-életek - Az első Luisa Rey-rejtély izgalmas volt, bár a politikai részeket nem igazán tudtam követni, de ez mit sem von le az értékéből.

A Timothy Cavendish rettenetes megpróbáltatásai volt a másik kedvencem, ismét humoros, helyenként meghökkentő, és bizonyítja a mondást, hogy öreg ember nem vénember.

Szonmi-451 oriszon-tanúsága már a jövőben játszódik, klónok között, egy félig elpusztult világban. És bár csak részleteket tudunk meg, az előzmények jó része a fantáziánkra van bízva, mégis jól kidolgozottnak éreztem ezt a világot. Eléggé ijesztőnek is, remélem, nem ez vár az emberiségre, bár sajnos, vannak errefelé mutató jelek is.

Újabb vallomás, a 6. résszel volt még a legtöbb bajom: A Loccsogó-gázlóNál, Meg aMi utáNa jött. Igen, így írva, és pontosan ez volt vele a bajom, ez a furcsa írásmód. Egy apokalipszis után járunk, és egy meglehetősen egyszerű, tudatlan fiú, Zakri írja le a vele történteket. Értettem én, hogy így akarták visszaadni a fiú és népe tudatlan, ha úgy tetszik, primitív voltát, de nagyon-nagyon megnehezítette az olvasást. Nem tudom, hogy nézett ki eredetiben, és őszinte részvétem a fordítónak, elege lehetett ezzel a résszel, de nem tehetek róla, engem zavart. Végül csak úgy voltam képes végigolvasni, hogy egyszerűen nem vettem tudomást a fura írásról, és úgy olvastam ki magamban a szavakat, ahogy helyesen lennének.

A moziba nem jutottam el, hogy ott nézzem meg a filmet, így csak pár napja láttam, de most már örülök, hogy előbb a könyvet olvastam. Bár a film közel 3 órás, mégis egy csomó minden kimaradt, kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöltek benne. A Robert Frobisher részből pl. teljesen kimaradt Eva (bár meg kell mondanom, nem éreztem hiányát), és a film Cambridge-ben játszódik, szemben a könyvbeli Belgiummal. De ezek inkább csak apróságok, az igazán fontos mozzanatok megmaradtak.

A filmben jóval gyakoribbak a történetszálak közti váltások, ezért nagyobb figyelmet igényel, és pörgősebb is lesz. A közel 3 óra ellenére egy percig sem untam, bár nekem a nagy katarzis elmaradt, talán, mert olvastam a könyvet. A könyvben egyáltalán nincs ennyire kihangsúlyozva a "minden mindennel összefügg" mozzanat, amit az üstökös anyajegy jelképezett.

Nagyon tetszett, hogy a színészek több szerepet játszottak, hol főszerepet, hol egészen picit. A maszkosok, fodrászok nagyot alkottak, a vége főcím alatt néztem egy-kettőt, bár a legtöbb szereplőt felismertem. Ebben a szinkron is segített, azonos hang, azonos színész. Bár Hugo Weaving, mint Noakes nővér, nem esett le. Ez egyébként zseniális volt, mind a külső, mind az alakítás.

A kedvenceim a két Jim voltak, Sturgess és Broadbent, és Ben Whishaw, akit a II. Richárd óta figyelek. De egyetlen szereplőt sem tudnék mondani, aki nem a maximumot nyújtotta volna. A film amúgy is kész sztárparádé.

Tudom, hogy a film és a könyv szinte egyszerre jött ki magyarul, ezért a film valószínűleg nem követhette a magyar fordítást. Ez egy picit zavaró volt. Talán jobb lett volna egyeztetni egyes fordítási fordulatokat, de gondolom, ez technikailag nem volt megoldható. Papa Szong - Szong Papa, Zakri - Zachary, bölcselődök - jövőbelátók, stb. Bár pl. a Gyönyörhév egyezett, ami meg meglepett, mert nem annyira köznapi név, hogy egyértelmű legyen.

Olvastam, hogy a kasszáknál megbukott, ami kár, de nem lep meg, mivel gondolkodni és figyelni kell közben. Nem az agy rágógumija.

Összességében két szinte tökéletes alkotást láthattam-olvashattam. Kicsit bajban voltam a pontozásnál, mert 9-nél többet érnek, de egy hajszállal nem érik el a 10-est, így legyen:

10/9,8

PS: Apropó! Nincs meg valakinek a Szellemírók?