Junot Díaz: Így veszíted el

Bevallom, mikor a kiadó felkért a könyv előolvasására, mellékelve az első novellát, hogy megkönnyítsék a döntést, nem voltam teljesen meggyőzve. Már arról, hogy ez nekem való könyv lesz. A novella egy szakítás történetét mesélte el, és a főhős kicsit sem volt szimpatikus. Az az igazi macsó seggfej típus, akitől a való életben az isten mentsen meg minden lányt és asszonyt! Furcsa volt a stílus, a "beépített" spanyol szavak, kifejezések, a szabadszájúság, sőt inkább trágárság, a szex szigorúan ösztönszintű ábrázolása.

Aztán arra gondoltam, talán a többi novella nem ilyen lesz, a kíváncsiságom is erős volt, így hát belevágtam.

Nem olvastam még ilyen ún. ARC példányt (mivel a könyv még csak tegnap jelent meg), de nem különösebben zavart. Az inkább, hogy a nem kis számú spanyol szót, kifejezést nem minden esetben magyarázzák meg. Van, hogy igen, de sokszor nem. Tanultam egy rövid ideig spanyolul, kicsit tovább olaszul, ami alapján ki tudtam következtetni a legtöbb jelentést, a megértést végül is nem akadályozta, és el kell ismerni, sokat hozzátett a novellák hangulatához, úgyhogy végül túltettem magam rajta.

Amiben viszont tévedtem, hogy a többi novella is eléggé hasonló stílusú volt, amihez nekem nem volt könnyű hozzászoknom. Tudok olyanról, aki egy ültő (fekvő?) helyében olvasta el mind a 9 novellát, hát én nem ez voltam. Nekem szép lassan, emészgetve kellett olvasnom őket, napi egyet, többet nem bírtam, hogy úgy mondjam, "lenyelni". Mert ezek nem könnyű történetek, már vagy két hete végigolvastam őket, de még mindig alig tudom megfogalmazni, mit is éreztem olvasás közben.

Nem szeretnék okosságokat leírni a szerzőről, aki irodalmi díjak garmadáját kapta meg, és írói pályája fényesen ragyog. Ezeket az információkat sokan leírták, és a neten is hozzáférhetőek. A novellákat sem szeretném elemezni, világéletemben utáltam az irodalmi alkotások elemzését (főleg a verselemzést, mert szerintem a vers nagyjából kötött formája miatt eleve nem lehet bármit leírni, mint a prózában vagy drámában, és ez a formai kötöttség határozott véleményem szerint befolyásolja a mondanivalót is - na, de kissé elkalandoztam), maximum annyít írhatok le, nekem mit jelentettek. És ahogy egy bekezdéssel feljebb írtam, ezt alig tudom megfogalmazni, úgyhogy most úgy érzem magam, mint aki összevissza dadog.

Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a könyv rossz. Szó sincs róla! Sőt! Igen kiváló alkotás. Inkább azt, hogy nagyon vegyes, nagyon intenzív érzéseket ébresztett bennem. Olyanokat, amikkel nem könnyű megküzdeni, néha még beazonosítani sem. Vagy az ember önmagának is letagadja.

Itt van például a történeteken végigvonuló erős szexualitás, méghozzá nem a romantikus fajta. Bár nem tartom prűdnek magam, mégis zavarba jöttem a nyers, szinte állatias szexábrázolástól. Semmi előjáték vagy romantika, azt hiszem, egy lány sem erről álmodik. Ez valóban puszta szex, vagy ha úgy tetszik, kefélés, dugás (hogy csúnyább szót ne használjak), és nem szeretkezés. De ez az ösztönszintű szexualitás, azt hiszem, mindannyiunkban megvan (ezt használják ki a pornófilmek), legfeljebb jó esetben megtanuljuk irányítani, és ezek a novellák bizony ezeket az "alsóbbrendű" (?) ösztönöket szólítják meg.

A másik igen intenzív érzés a veszteség érzése, amit szintén mindenki átélt már. Az eredeti angol cím: This Is How You Lose Her, ami azt jelenti, Így veszíted el a nőt (vagy valami nőneműt), amit mi a magyarban nem tudunk kifejezni személyes névmással, tekintve, hogy férfira és nőre egyaránt csak az "ő" van nekünk. A könyv végére úgy találtam, ezúttal ez kimondottan előny. Míg az angol cím eleve utal arra, hogy itt egy férfi veszít el egy nőt (nekem legalábbis ez jut róla eszembe), addig a magyar cím sokkal nagyobb szabadságot biztosít. És a történetekben nemcsak szakításokról van szó, hanem arról is, hogy hogyan veszíti el egy öcs a bátyját, egy anya a fiát, egy nő a szeretőjét, egy család a családfőt. Vagy akár a nő egy férfit, a szeretőt, a kedvest.

Mondom, küzdöttem a sokféle érzéssel, ezért-e, vagy mert addigra szoktam meg a történetek stílusát, nem tudom, de nekem úgy a 4-5. novella környékére kezdett összeállni a kép, akkortól kezdtek kimondottan tetszeni. Akkor jöttem rá, hogy a történetek lazán összefüggenek, egy és ugyanazon, az USA-ba bevándorló dominikai családról szólnak.

A legtöbb novellát Yunior, a kisebbik fiú szemszögéből olvashatjuk, de van más nézőpont is, van, hogy egy lány írja le az eseményeket. Van, hogy E/1-ben íródnak a novellák, de van, hogy E/2-ben, ami elég szokatlan, azt hiszem, én még legalábbis nem sűrűn találkoztam ilyesmivel. Így olyan érzése támad az embernek, mintha pl. sörözés közben mesélné el a főhős, hogy mi is történt.

A rengeteg érzelem ellenére én mégis távolságtartónak éreztem a könyv stílusát, mintha a mesélő csak úgy bírná elviselni ezeket, ha személytelen marad. Ezt számomra még csak fokozta az, hogy a párbeszédeket nem jelölik gondolatjellel, amit először nagyon furcsállottam, de aztán megszoktam. Így az egész könyvnek lett egy sima, ha lehet ilyet mondani, pozitív értelemben vett monoton hangulata, mint ahogy a folyó halad a medrében, a felszíne egyenletes, de a mélyben ott vannak a hullámok és az örvények.

Elgondolkodtam olvasás közben azon is, hogy Amerikában, a lehetőségek és az egyenlőség hazájában, mennyire nincs egyenlőség. A latin-amerikai családoknak nem akarják eladni a házukat a fehérek, még mindig csak viszonylag alantas munkákat kaphatnak, stb. Alacsonyabbrendűnek számítanak, talán alacsonyabbnak, mint a feketék.

És ez még csak néhány rétege a könyvnek, ha újra olvasnám, valószínűleg még több réteget fedeznék fel. Nem volt könnyű olvasmány, nem esti, elalvás előtti laza kis limonádé, de az biztos, hogy elgondolkodtató, felkavaró, és nyomot hagy az emberben. Kíváncsian várom a szerző többi művét is.

A borító nagyon tetszik, bár még csak képen láttam, de sokkal jobb, mint a külföldi kiadáson levő, én csak úgy hívom, "lego szív", ami akár valami romantikus történetet is sugallhatna. Az egymásnak háttal ülő, arctalan alakok sokkal többet elárulnak a tartalomról, és sokkal többet fejeznek is ki.

10/9