Olvasási válság (na ne, már megint?) meg a komfortzóna, avagy mitől megyek a falnak

Megjött a 35 fok, csurog az izzadság a frissen mosott hajamból (ilyenkor mindig csutkára vágatom, nem csoda, hogy soha az életben nem nő meg arra a formára, amire szeretném), bár állítólag holnap jön valami kis lehűlés, ha már csak 27 fok lesz, és éjszaka bírok aludni, nekem már jó, és itt van a menetrend szerinti(?) olvasási válságom. Tavaly is sok blogger panaszkodott, hogy semmi sem köti le őket, most is egyre több helyen olvasom, hogy kitört az olvasási válság.

Bár nálam nemcsak a meleg játszik szerepet ebben, olyan állandó fáradtság és kedvetlenség van rajtam, hogy többnyire csak ülök és bámulok magam elé. Ha már könyv nem, akkor darálhatnék sorozatot vagy megnézhetnék pár filmet, de azokhoz sincs semmi kedvem. Este esélyem sincs kinyitni egy könyvet, bekapcsolni a kindle-t, mert néha azelőtt elalszom, hogy be tudnék takarózni (ami ebben a kuka hőségben nem is gond). A múltkor a strandom megpróbáltam olvasni, de nem jutott üres pad, én pedig szenvedek, ha a földön kell ülni, és még ott sem bírtam figyelni. Ilyenkor szoktam elővenni régi, bejáratott kedvenceket, amiket szinte kívülről fújok, és nem kell rá túlzottan odafigyelni. Újranéztem a Vissza a jövőbe első részét (belehallgattam az új szinkronba - tényleg, tudja valaki, minek kell újraszinkronizálni valamit? - és olyan fura volt, hogy kb. fél perc után kapcsoltam vissza a régire. Rudolf Péter hangja maradt ugyan, de annyira érződik, hogy sokat öregedett, hogy még 1985-ben elment 17 évesnek, de ma már ez sehogy sem őrzi meg az illúziót.) meg az örök kedvencet, amit sosem tudok megunni, A Jó, a Rossz és a Csúfot. A világ legjobb westernje, most, írás közben is épp a soundtracket hallgatom. A pár hete, 97 évesen elhunyt Eli Wallach alakítása pazar, a nemrég 85. születésnapját ünneplő (ki hinné?) Clint Eastwood, a hallgatag hős szerepében örök klasszikus.

Könyvben talán meg kéne próbálkoznom Rosamunde Pilcherrel, aki nekem mindig az otthon melegét fogja jelenteni. Nem tudom, beválna-e, de talán egy próbát megér.

Ma megjelent blogberkekben egy "körposzt" a komfortzónákból való kilépésről, a határok feszegetéséről. Én ugyan nem akartam benne lenni, mostanában nem nagyon megy a határidőre való akármi, nemcsak írás (Zenka volt az ötletadó, a bejegyzése alatt található a résztvevők listája. Bocsánat, hogy nem linkelem be őket ide, de lusta vagyok.), de eszembe jutott valami.

A legtöbben (amennyit eddig elolvastam) arról írtak, hogyan próbáltak ki olyan irodalmi műfajokat, amiket korábban nem szerettek, de mivel én világéletemben mindenevő voltam könyvfronton, és alig egy-két műfaj maradt ki (pl. horror vagy pornó), ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. A könyvespolcomon ugyanolyan jól megfértek-férnek a pöttyös könyvek (a régi fajták, nem a KMK vörös pöttyösei) az indiános regényekkel, a szépirodalommal, a krimivel, a fantasyvel és még egy-két szakkönyvvel is. De még sorolhatnám a műfajokat, gyerekkoromban például még a képregények is idetartoztak, azt ma már nem olvasok.

Nekem inkább azt tűnt fel mostanában, hogy egyre több műfajt zárok ki, vagy inkább bizonyos típusú könyveket. Sikítva menekülök az ellenkező irányba, ha egy fülszöveg így kezdődik: A jóképű és gazdag - itt jön egy férfinév, lehetőleg valami jó kacifántos, egy Billre meg Joe-ra sem emlékszem közülük, Alastair meg Craig, de minimum Edward vagy Christian - megismerkedik a szép, de félénk - tetszés szerinti női név, szintén nem jellemző egy Lizzy vagy Jane, annál több Anastasia meg Abigail, és hasonlók - ... na, én itt félre is dobom a könyvet. Többnyire kapunk egy adoniszi testű, krőzus gazdag pasit, meg egy szép, de önbizalom hiányos vagy átlagos lányt, akik halálosan egymásba szeretnek. De mert semmi sem megy egyszerűen, a pasiról kiderül, hogy egy agresszív állat, akit kezeltetni kéne, a lány meg egy idióta, mert egyáltalán szóba áll vele, ahelyett, hogy feljelentené zaklatásért. Persze, minden jó, ha a vége jó, és a női olvasók egy része sóhajtozva epekedhet az ilyen vadbarmok után.

De azt is észrevettem, hogy az alig pár hónapja még kedvelt fantasy, urban fantasy sem köt már le. A Tündérkrónikák Barronsze meg Ryodanje szerintem alig jobb a fenti kategóriánál. (Tudom, most páran felszisszennek.) Erős egyéniségek, akik elvárják, hogy a nők azt tegyék, amit ők akarnak, leginkább kérdezés nélkül, én meg nem nagyon szeretem, ha irányítanak, és olvasni sem szeretek róla. De nemcsak ezért nem köt már le, hanem egyre kevésbé szeretem a sok természetfölötti lényt, a nevüket meg sem tudom jegyezni, nem szeretem a gyakran öncélú véres és szexjeleneteket. A Trónok harca teszem azt, szerintem egy agyonhype-olt sorozat (újabb megvető sziszegés), bár csak a tévében láttam, nem olvastam, de a 3. évad közepén (mikor abbahagytam) még mindig nem tudtam megjegyezni kb. 5 szereplőnél több nevet, és olyan 15-nél többet arcról sem tudtam megkülönböztetni. Túl sok a mellékszál, túl sok a szereplő, túl sokan halnak meg, és helyenként valami rettentően unalmas és terjengős. Itt-ott egy Shakespeare-királydrámára emlékeztet, annyi a kavarás, intrika meg halál (bár az avoni hattyúnál közel sincs ennyi dugás), azokban meg pont ezeket nem szeretem. Eleinte azt gondoltam, majd folytatom a sorozatot, de rájöttem, egy csöppet sem hiányzik.

Vámpírok. Eleinte izgalmasnak tűnt a téma, a kedvencem volt Bill a True Bloodból, de pár év után ebbe is belefáradtam. A könyv- és a filmsorozat is ellaposodott, és bár az utolsó két könyvet egyszer majd elolvasom, mert kíváncsi vagyok, Sookie kinél horgonyoz le végül, de a sorozatot még csak nem is tervezem befejezni. Az 5. évadnál álltam le vele. Vér, kefélés, ölés. Brrr. Egy idő után ennyi már nem elég. Ma már borzongva gondolok arra az igaz, rövid időszakra is, mikor tetszett a Twilight. Nem is értem magam.

Hol vannak ezekből az alkotásokból az erős, önálló női karakterek, akik azért még nem növesztenek maguknak farkat, vagyis megmaradnak nőnek, de nem kis szerencsétlenek, akiket az erős pasinak kell megvédenie, és nem mellesleg cserébe elnyomnia?

Szóval ezektől a típusoktól menekülök mostanában, ami a gond, hogy nem nagyon köt le épp most más, de előbb-utóbb megtalálom majd, ami érdekel. Talán újra elő kéne szednem Jókait...