Oldalak

2015. március 13., péntek

"Kinsella posztot!"

Még valamelyik első témázásunk alkalmával offoltuk szét az egyik társunk hozzászólásait kinsellás kommentekkel (bocsi, de lusta vagyok megkeresni, pontosan hogy is történt), és már akkor mondtam, hogy szeretnék írni egy kinsellás posztot, mire valaki azt mondta, hogy írjak, mert ő "Kinsella posztot!" feliratú táblával fogja ezt követelni. :D

Hát most jött el a pillanat. Az apropója, hogy tegnap este fejeztem be a Mézesheteket. Ennek külön bejegyzést nem szentelnék, de akkor végre megírom a... dobpergés... Kinsella posztot! :D

A nagyjából az első két Boltkóros-könyvet összefoglaló filmmel kezdődött a kapcsolatunk, ami nekem tetszett. Igen, lehet köveket dobálni, de ez van, tetszett,. pedig szinte mindenki szidta, és folytatása sem lett. Majdnem kétszer végignéztem. Bugyuta marhaság volt, tény és való, de Hugh Dancyért megérte, és a legyezős tánc igazán szórakoztató volt. John Goodman és Joan Cusack, mint Becky szülei igazán jól játszottak, és sosem felejtem el, ahogy Kristin Scott Thomas egy mikroszkopikus méretű süteménydarabkát eszik, hogy el ne hízzon.

Ettől megjött a kedvem a könyvsorozathoz is, és szép lassan el is olvastam őket sorban. Az első kötetről az egyik, ami megmaradt bennem, hogy a fordító (sem a szerkesztő vagy lektor) nem ismerte a Szép remények eredeti címét, mert Nagy elvárásoknak fordította. A másik, hogy akkoriban nagyon-nagyon nehéz anyagi körülmények között éltünk, amikor sokszor ennivalóra is alig futotta, és felháborított Becky esztelen pénzköltése teljesen felesleges dolgokra. 

A további kötetek egyébként nagyjából egy kaptafára mennek. Adva van Rebecca Bloomwood, egy boltkóros, azaz vásárlás mániás, akinek a kezéből kifolyik a pénz, fölösleges dolgokra herdálja el, ezer hitelkártyája van, és emiatt hatalmas adósságokba veri magát. Elsőre egy - ne kerteljünk - felületes, buta nő, akit legszívesebben tunikán billegetne az ember a hülyeségei miatt, de a végére felülemelkedik önmagán, és valami hirtelen bravúrral megoldja a fennálló problémáit. 

Ehhez a mindegyik könyvön végighúzódó igen hasonló szerkesztéshez más és más kerettörténet tartozik, Becky új állást kap, férjhez megy, babát vár, majd gyereket szül... Ezek talán nem számítanak spoilernek, mivel a könyvek címéből is kiderül. De az alaptörténet mindig ugyanaz, Becky túlköltekezi magát, Becky igen nagy bajba kerül emiatt, de végül Becky kivágja magát a bajból.

Belegondolva, nem is igazán tudom, miért olvastam végig az összeset, mikor Becky többnyire halálra idegesített az ostobaságaival, és ilyenekre gondoltam közben, hogy azt sem tudom, hogy néz ki közelről pl. egy Hermes sál vagy Louis Vuitton táska, nemhogy megvegyem, mert közben azon aggódom, hogy ki ne kapcsolják a villanyt, mert három hónapja nem fizettem. Ugyanakkor helyenként végtelenül vicces volt, amikbe keveredett, és a végén valahogy mindig megjött az esze, és megértette, mik a valódi értékek. Kicsit ront a szirupos végen, hogy a következő kötetben kezdte elölről...

A kiadó elkövetett egy hatalmas hibát a sorozat kiadásánál, ugyanis kihagyták a Boltkóros és a tesója kötetet, és egyből a Boltkóros babát vár című következett, ami miatt az olvasók nem értették, honnan került elő az addig egyke Beckynek a húga, aki ráadásul a valóságban a nővére, ami az angol sister szóból nem derül ki. De aki már a helyes sorrendben olvasta, mint én, annak is nagyon furcsa volt ez a húg-nővér dolog.

Nemrég jelent meg egy új kötet a sorozatból a Boltkóros Hollywoodban címmel, amit a kötetek minden hibája ellenére szeretnék elolvasni.

Sokkal jobban szeretem azokat a műveit, amik nem Becky világából valók. A Kétbalkezes istennő (ami egy kissé béna interpretálása az Undomestic Goddessnek, ugyanis a domestic goddess nálunk a konyhatündér vagy a házitündér lehetne) tele van vicces balfogásokkal, és egy számomra rendkívül bájos szerelmi szállal. A Segítség, kísértet egyik fejezetén percekig hangosan hahotáztam, annyira, hogy a fiam átjött a másik szobából megnézni, nincs-e valami bajom. De bármelyiket mondhatnám, a Csörögj rám is kimondottan kedves regény, az Emlékszel rám? vagy a Tudsz titkot tartani? is okozott kellemes perceket, stb.

A most elolvasott Mézeshetek volt eddig számomra a mélypont, bár ebben is voltak kimondottan vicces jelenetek, pl. a hárfás reggeli, vagy a lakáj, de igazából a legkevésbé tetszett az összes Kinsella közül. Túl soknak éreztem az 500 oldalt, mondjuk, ha kihúzzák belőle a sok felesleges nyafogást, egy feszesebb tempójú és még viccesebb 300 oldalas könyv lehetett volna belőle.

Vannak még Kinsellának az eredeti nevén, Madeleine Wickhamként megírt, valamivel komolyabb témájú könyvei. Ezek sem éppen tragikusak, de nem is a humor a lényeg bennük. A Tripla koktél tetszett, lehetett izgulni a három főhősnőért, de a Velem alszol? vége kiakasztott, pedig addig jó volt.

Összességében azonban mindegyik regényére jellemző, hogy a főhősnő csetlik-botlik, elkövet valami marhaságot, ami miatt nagy bajba keveredik, és amit a végén szépen megold, de előtte még egyik félreértés éri a másikat. 

Ha valaki a vámpírokat, zombikat, mindenféle veszélyes természetfölötti lényeket kedveli, ha a véres és zord svéd krimiket vagy a kardozós fantasyt, akkor nem javaslom Kinsellát, de ha pár könnyed percet szeretne magának, sok nevetéssel, és túl tudja tenni magát a bakijain, akkor feltétlenül szánjon rá időt.

2 megjegyzés: