Oldalak

2015. július 9., csütörtök

Sorozat (nem?) ajánló: Jonathan Strange & Mr. Norrell

És mostantól A hollókirály lesz a cím, mert én ezt az angol címet ki nem írom még egyszer. Susanna Clarke regényének ugyanis ez a magyar címe, és ezúttal egyet bírok érteni vele. Az eredeti cím hosszú és  - legalábbis számomra  - nem is túl vonzó.

A könyvet nem olvastam, bár hallottam róla, sok-sok igen dicsérő szót, Neil Gaiman egyenesen az elmúlt hetven év legjobb fantasztikus regényének nevezte, amitől számomra nem lett vonzóbb, mivel Gaimannel ugye, döcögősen indult a "kapcsolatunk", és rögtön abba is maradt az Amerikai istenek közepén valahol.

Viszont, amint meghallottam, hogy sorozat készült belőle, érdekelni kezdett, mint szinte bármi, ami varázslós. Megnéztem, és nem is csalódtam. 

Vagyis egy kicsit.

Enyhén spoileres leírás következik!

A történet mondjuk úgy, egy párhuzamos univerzumban játszódik a napóleoni háborúk idején, amikor is Angliában a könyvesboltok és könyvtárak tele vannak az elméleti mágiáról szóló könyvekkel, klubok alakulnak az angol mágia barátainak, akik mindent megbeszélnek a mágiáról. Igen, megbeszélnek, merthogy gyakorlati mágia többé már nem létezik, legalábbis nem tudni egyetlen olyan varázslóról sem, aki valóban tudna is varázsolni, nemcsak könyvből olvasott róla.

Mígnem egy nap előkerül egy bizonyos Mr. Norrell, akiről az a hír járja, hogy képes a gyakorlati mágiára, csakhogy ő nagy elvonultságban él, és nem akar mutatkozni. Végül ráveszik, hogy mutassa be varázslótudományát, és ő elvarázsolja a yorki apátság szobrait, hogy azok beszéljenek és énekeljenek. Innentől fogva Norrell istenített és csodált mágus lesz, Londonba költözik, az előkelő társaság a kegyeit keresi. 

Aztán egy nap végrehajt egy veszélyes és elfeledett varázslatot, feltámaszt egy nőt, amivel hihetetlen kalamajkát okoz. Majd újabb meglepetés, előkerül egy másik gyakorlati mágus, Jonathan Strange, aki először Norrell tanítványa lesz, majd egyre inkább szembekerülnek egymással, míg szinte már ellenségekké válnak.

Végig fura, vegyes érzéseim voltak a sorozat nézése közben. Az első két rész még nem kötött le annyira, de kínlódás vagy unalom nélkül végig tudtam nézni, aztán egyre izgalmasabbá váltak az epizódok, az utolsó két résznél meg azt éreztem, amit sorozatnál már elég régen, hogy jaj, mikor jön már a következő, nem akarok egy hetet várni.

A történetnek és a sorozatnak amolyan igazi brit hangulata van, amit nagyon szeretek, eleinte erősen emlékeztetett Diana Wynne Jones könyveire, főleg A trónörökösre, A Merlin-összeesküvésre vagy A másik palotára, csak épp némileg komorabb változatban. Ez az érzésem enyhébb formában végig megmaradt, de semmiképp sem gondolnám A hollókirályt másolásnak (egy évvel későbbi, mint A Merlin-összeesküvés), bár érdekelne, Clarke-ot vajon befolyásolta-e Jones bármelyik könyve.

Ugyanakkor a jó kis brit hangulat mellett végig nem tudtam eldönteni, hogy ez most komoly-e, ugyanis az egyre sötétebb események mellett olyan volt, mint önmaga paródiája. Nem tudom, hogy a könyvben is ilyenek-e a karakterek vagy a színészek játszanak ilyen parodisztikusan, de némelyiküket nem lehetett komolyan venni. 

A Norrell-t játszó Eddie Marsan magányos, elvonult embert alakít, aki azonban titokban vágyik az elismerésre, és hogy bizonyítson, belemegy a végzetes feltámasztási varázslatba is. Végül egyre jobban a személyes sértettsége vezérli, de a nyilvánosság előtt csak az angol mágia érdekeit nézi. Befolyásolható, aki rossz emberek tanácsait fogadja meg. Pl. Henry Lascelles-ét, akit az a John Heffernan játszik, aki a Ripper Streetben Ronald Capshaw-t, és mindkét figura igencsak tenyérbemászó. Lascelles-ben nincs semmi parodisztikus, sokkal inkább félelmetes és visszataszító.

Ellenben Drawlight, akit Vincent Franklin alakít, már sokkal kevésbé komolyan vehető figura, eltúlzott és nevetséges, ugyanakkor szánalmasan gyáva.

Jonathan Strange, akit Bertie Carvel formál meg, nekem sokkal szimpatikusabb volt, mint Norrell. Ő ugyanis a felesége, Arabella kedvéért teszi, amit tesz, azért, hogy megtartsa a szerelmét, megszerezze a nő megbecsülését. Ez sem önzetlen ok ugyan, de nemesebb és számomra elfogadhatóbb, mint Norrell titkolt becsvágya. A színész iszonyat jól alakít, főleg az utolsó pár részben, de egyet nem bírtam elviselni, ha nyitott szájjal mosolygott. Attól kivert a víz, ugyanis vicsorgásnak éreztem.

Jonathan felesége, Arabella igazán szerethető karakter. Talpraesett nő, mindig tudja, mi a helyes és mit kell tenni. Épp ezért egy kicsit talán egysíkú, hisz nincsenek komoly vívódásai, szenvedései, a jelleme nem fejlődik, hisz nincs hova, úgy jó, ahogy van. Charlotte Riley pontosan, hitelesen alakítja.

Childermass (Enzo Cilenti) volt a másik kedvenc karakterem. Ő elméletileg Norrell szolgája, de inkább bizalmasa és józan esze.

Vinculus figurája még, akit kiemelnék, Paul Raye alakításában. (Ő is Ripper Street szereplő, a Drake életét tönkretevő szektás fickót játszotta.) Talán ő volt a legellentmondásosabb figura, akinek a játéka (szerepe? vajon így kellett megoldania vagy így sikerült?) súrolta a ripacskodást.

Írhatnék még Segundusról, Honeyfootról (a nevek megint egy kicsit Diana Wynne Jones-kategória, hozzávéve még J. K. Rowling névadási preferenciáit is) és a tündérről, aki csöppet sem kedves, nem az a kívánságteljesítő fajta (vagyis teljesíti ő, csak nincs benne köszönet), de akkor sosem lenne vége ennek a posztnak.

Az elején azt írtam, kicsit azért csalódtam, és ez az utolsó rész utolsó tíz perce. Egyszerűen nem értettem, hogy ez mi volt. Mintha az írónő? (nem tudom, a könyvben hogy lett vége, meglehet, a forgatókönyvírókat kell szidni) mindenképp el akarta volna kerülni a szirupos happy endet, ezért csinált valami szerinte váratlant, ami viszont így tényleg meghökkentő volt, és az előzmények fényében - bocsánat, de - marhaság. Igenis elvártam volna valami korrekt lezárást, uram bocsá, akár romantikus befejezést is. Sőt, még akár tragikusat is, de ez így jellegtelen volt, és semmilyen. Csak bámultam a monitort, és nem akartam hinni a szememnek. Az volt az érzésem, hogy az írónő talán akart írni egy 2. részt is, de aztán mégsem.

Ajánlom a sorozatot azoknak, akik szeretik a varázslós történeteket, de el tudják viselni, hogy komorabb, nehezebben emészthető, és nem riasztotta el őket, amit a legvégéről írtam. Nem ajánlom könnyed szórakozásnak, negyven fokos hőségben, mert figyelni kell, és nem árt egy kicsit befogadónak lenni. A látványvilág csodálatos, némelyik varázslat igazán mutatósra sikeredett, a jelmezeket és díszleteket én helyenként szürrealisztikusnak éreztem, de illett a sorozat egészéhez.

A könyv elolvasásához nem igazán jött meg a kedvem, nem tudom, tudna-e újat nyújtani. Nyilván sokkal részletesebb, hisz valami 800 oldal, szemben a 7 epizóddal, de most már nem vagyok benne biztos, hogy kíváncsi vagyok-e ezekre a plusz részletekre. Ez így volt kerek egész - mínusz a lezárás, amivel továbbra sem bírok kibékülni.

Emiatt pontot is vonok le. Nem volt tökéletes, de a 9-est megkapta volna, így azonban csak:

10/8,5




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése