Sorozat (nem?) ajánló: The Enfield Haunting

Reea a Kossuthkifli alatt kommentben azt írta, hogy sok sorozatot nem ajánlok mostanában. Igazából nem mondanám, hogy nem ajánlom őket, ami annyira rossz vagy unalmas, hogy ténylegesen nem ajánlanám, azokat általában végig sem nézem, írni meg végképp nem írok róluk. Különben is nézőpont kérdése, hogy kinek mi tetszik. 

Eredetileg egy sorozatról akartam csak így írni, aztán valóban egyre több olyan sorozat került elém, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, így ez a cím lassacskán önálló rovattá nőtte ki magát. A zárójeles "nem" szó, mögötte a kérdőjellel számomra azt hivatott jelezni, hogy valamilyen szinten, igen, ajánlom azt a sorozatot, de valamiért mégsem. Ez minden sorozat esetében más ok.

Ezúttal egy olyan sorozatról essék szó, ami nekem egyértelműen nagyon tetszett, nem igazán tudok belekötni, de mégsem ajánlom mindenkinek. 

Nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik a kísértetes sztorikat, netán félnek tőlük. Persze, kísértetes sorozat és kísértetes sorozat között is van különbség. Gyerekkoromban volt egy, amiben meghal egy ember, de a szelleme a földön marad láthatatlanul, csak a barátja látja, aki (talán) rendőr, és ennek a nem látható halottnak a segítségével nyomoz, és old meg bűnügyeket. Nemhogy nem féltem tőle, egyenesen imádtam. (Valakinek nem rémlik, hogy mi lehetett ez?)

Ugyanakkor volt egy másik, kosztümös változat, talán a 18. vagy 19. században játszódott, már nem emlékszem igazán, csak arra, hogy a csavar az volt benne, hogy a főhős látta a szellemeket. Arra viszont a mai napig jól emlékszem, milyen ijesztőnek találtam, hogy a szellemek egy része köztünk jár a földön, mi nem látjuk őket, de ők nagyon is jól látnak minket. Ijesztő volt belegondolni, hogy látják, mikor eszem, alszom, fürdök, vécére megyek vagy még intimebb dolgot teszek, én viszont nem látom őket.

Nos, az Enfield Haunting az utóbbi fajtából való, abból a fajtából, amit este nyolc után és egyedül egy sötét lakásban ne nézzen senki, aki egy kicsit is ijedős!

Nem azért, mert annyira horrorisztikus, bár van benne pár rémisztő jelenet, de még egy átlagos Teen Wolf epizód is (a 3. évadtól kezdve) véresebb, mint ez. Engem az borzasztott el, hogy a sorozat valós események alapján készült, és belegondoltam, hogy mi lenne, ha egyszer csak a mi házunkban jelenne meg egy poltergeist, törne-zúzna, és szállná meg a testemet vagy valamelyik gyerekemét. (Bár néha a nagyfiam esetében komolyan elgondolkodom, hogy nem ez történt-e...) Aztán nem hinnének nekem, azt gondolnák, hogy őrült vagyok, és elektrosokkal ki akarnák sütni az agyamat. És ez igencsak megijesztett. 

A sorozat Guy Lyon Playfair könyvéből készült, és a 70-es években játszódik. Őt személyesíti meg Matthew Macfadyen.

Adva van egy, ha jól számoltam, ötgyerekes csonka család, az apa elhagyta öket, az anya egyedül neveli a gyerekeket, amikor is egy szépnek éppen nem nevezhető napon a legkisebb lány, Janet, "hazahoz" egy szellemet. Ráadásul egy kopogószellemet, azt a fajtát, amelyik tárgyakat képes mozgatni, meg tud szállni egy embert, és ezáltal tud kommunikálni. És hogy teljes legyen az öröm, ez a poltergeist még rosszindulatú és veszélyes is...

Itt kerül a képbe Maurice Grosse, a Pszichikai Kutató Társaságtól, aki úgymond nyomozni kezd az ügyben, majd a társaság odaküldi magát Playfairt is, aki eleinte erősen kétkedő. Aztán a fő történetszál, a Hodgson-család kálváriája mellé csatlakozik még Grosse-ék tragédiája is, ami végül szerves részévé válik az egész sorozatnak. A többit nem árulom el, aki bírja az ilyen műveket, feltétlenül nézze meg!

Ami engem lenyűgözött, az egyértelműen a színészi játék volt, Timothy Spall, mint Grosse alig néhány gesztussal és szóval is egész történeteket tudott elmesélni. A 11 éves Janetet játszó Elisabeth Worthington-Cox zsenge kora ellenére nem most kezdte a szakmát, játszott pl. a Demónában, és ő a legfiatalabb Olivier-díjazott. Egyértelműen tehetséges kislány, de a többi színész is tudása legjavát adta.

A látványvilág, díszletek, ruhák, frizurák és a rendezés számomra tökéletes volt, nem tudok és nem is akarok benne hibát keresni. Mivel én is kb. akkor voltam gyerek, mint amikor ez a sorozat játszódik, egy csomó minden fájdalmasan ismerős volt. A borzalmasan kényelmetlen, szúrós dzsörzé ruhák, a garbók, a feltupírozott frizurák, a förtelmesen randa bútorok, tapéták nem váltottak ki belőlem semmiféle nosztalgikus érzést, inkább csak viszolygást, mert ezeket már abban az időben is utáltam. Viszont mindezek hozzájárultak a hitelességhez. A főcím és a zene is fokozza a hátborzongató élményt.

Ezúttal a "nem" szót nyugodtan ki lehetne venni a címből, mert igazán jó, vérbeli angol sorozatot láthat az, aki nem fél a saját árnyékától.

10/10