Egyszer fent, egyszer lent, avagy menjünk hullámvasutazni?

E havi témázásunk az Olvasás mint hullámvasút, azaz mitől unjuk meg a könyveket? Mitől van az, hogy egy darabig könnyen csúszik egy olvasmány, aztán (köszi, Pupi a találó hasonlatot!) mintha az ember combig járna a mocsárban. Hogy egyszer napi egy oldal is alig "fogy", másszor meg 100-150 oldalt olvasunk egy ültő helyünkben. Hogy egy szerzőtől elolvassuk az összes könyvét, majd mikor megjelenik a következő, netán újraolvassuk, azt sem tudjuk, mi a fenét ettünk rajta korábban.

Őszintén szólva fogalmam sincs. 

Csak azt tudom, hogy egyre többször járok így. Vagy egyre többször fordul elő, hogy bátrabban mondom azt, hogy elég volt, és nem gyötröm magam vele tovább? 

Nincs mindenre bevált receptem. Nem tudok indokokat mondani. Még csak tetten sem mindig tudom érni azt a pillanatot, amikor "eddig és ne tovább!" Ezért inkább példákat fogok mondani.

Az elmúlt hetekben két könyv is volt, amit félbehagytam. Még áltatom magam, hogy folytatom, de erre elég kicsi az esély.

Az egyik A boltkóros Hollywoodban. A korábbi magyarul elérhető részeket mind olvastam, és bár Becky baromira ki tud idegelni a vásárlásmániájával és azzal az ostoba képességévél, hogy hülye helyzetekbe keveri magát, de a könyvek humorát meg szeretem, Becky a végén mindig belátja a hibáit, és változtat a viselkedésén. Más kérdés, hogy a következő regény elején kezdi elölről... De most alig öt oldal elég volt, hogy azt mondjam, na ne! Becky még önmagához képest is viharos sebességgel keveredik bajba, és miért? Hogy közel kerüljön egy ismert sztárhoz. Hogy elmondhassa, ő XY-nal barátkozik, összejárnak, stb. Amiből amúgy egy szó sem igaz, és rettenően bosszantott Becky felületessége és sznobizmusa. Az is lehet, hogy ha egy másik életszakaszban "kap el" ez a könyv, gond nélkül átlendülök rajta, és továbbolvasom, de most nem. Hogy miért nem? Gőzöm sincs.

A másik A fiú, aki éjjel meglátta a napot. Tavaly karácsonyi ajándék volt, de csak pár hete álltam neki. És ami már az elejétől szerepel benne, a kegyetlenség. Egy ideje jobban viselem az ilyen ábrázolást könyvben és filmben (az életben nem), de ez most sok volt. Itt mindenkit megöltek, megerőszakoltak, megcsonkítottak, megkínoztak, stb. Azon gondolkodtam olvasás közben, hogy itt még a jók is rosszak. A parasztok is érzéketlenek, szívtelenek, és koszosak. Attól mert valaki szegény, még nem muszáj koszosnak is lennie. Persze, meg van ez indokolva, hogy nincs meleg ruhájuk meg rendes fűtés, és megfáznak, ha megfürdenek, de nekem akkor is sántított. A szegénység számomra nem mentség a lelki torzulásra. Ok lehet, de nem mentség. Ha nem jön Raphael, a barlangban élő, jószívű remete, aki olyan kedves Mikaellel, valószínűleg hamarabb lesz elegem ebből a könyvből. A vége előre borítékolható, de sok a 600 oldal. A felénél még mindig csak egyre mélyebbre süllyedtünk a mocsárba. Ez esetben azt hiszem, tudom, mi volt az a pillanat, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább olvasni. Mikor a gonosz, perverz Ojsternig herceg észreveszi Mikael szerelmét, Eloisát. Nem tudom, mi lesz a folytatás, de egyik elképzelhető szál sem vonz. Egy idő után azt éreztem, hogy ha kinyitom ezt a könyvet, kifolyik belőle a sok mocsok...

Néhány régebbi élmény is eszembe jutott. Egyik kedvenc íróm Tamási Áron, és korábban minden könyvét nagyon szerettem, sosem volt gond végigolvasni őket. De a Magyari rózsafa cíművel meggyűlt a bajom. Egyszerűen nem ment. Keservesen gyűrtem le a lapjait, és már csak olyan ötven oldal lehetett hátra, mikor félretettem. Már arra sem emlékszem, hogy mi bajom volt vele igazából. Aztán jó egy év elteltével befejeztem, de mindmáig nincsenek róla jó emlékeim.

Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Sokáig tiltott könyv volt hazánkban az antiszemitizmusa miatt. És bizony ez a könyv antiszemita. Nem tudtam. Azt hittem, kapok egy korrajzot az őszirózsás forradalomról és a tanácsköztársaságról, de kaptam egy könyvet, amiben mindenért csakis és kizárólag a zsidók felelősek. Ez pedig ebben a formában a tények leegyszerűsítése, mondjuk így, olyan formában való csoportosítása, ami ezt tűnik igazolni. Pl. hogy a tanácsköztársaság vezetői közül egy kivétellel mindenki zsidó volt. Vagy hogy a zsidók nem engedtek kilépni az első világháborúból. Ez lehet, hogy igaz, nem jártam utána, nem is fogok, de kizárólag erre fogni minden bajunkat minimum erős túlzás.  És azok a sértő kifejezések rájuk, pajeszos, kaftános, stb. Borsódzott tőle a hátam. És ha ez még mind nem lenne elég, valami agyzsibbasztóan unalmas. Pár oldal után abbahagytam.

Hopp, mégis tudok mondani egy általánosságot! Az ilyen túlzások, sértegetések, féligazságok, manipulációk, stb., mindegy, hogy nép, társadalmi réteg vagy bármilyen csoport negatív megkülönböztetése elég ahhoz, hogy félbehagyjak egy könyvet. Legyen szó zsidókról, muszlimokról, szegényekről, gazdagokról, betegekről vagy kövérekről, mindegy. Nem, nem és nem vagyok hajlandó ilyesmikről olvasni.

Mikor megkaptam a Kindle-t, és még újdonság volt, sokat böngésztem e-könyvek után, és akkor akadtam rá Nicolet Égeni: Az ötödik leszármazott c. könyvére. A bájos borító rögtön megfogott, és a nimfákról szóló történet igazán kedvemre való volt, de valahol a könyv felénél elakadtam. Az évről évre menetrendszerűen megérkező hőhullám és a vele együtt járó olvasási válság volt az oka talán, nem tudom. Mikor néhány hónappal később visszatértem a könyvhöz, már egyhuzamban, gond nélkül végigolvastam. Azóta is várom a következő részt, ami úgy tűnik, sosem fog megérkezni...

Kisebb, egy-két hetes félbehagyások ennél jóval sűrűbben vannak. Legutóbb A tizenharmadik boszorkánnyal jártam így. Valószínűleg Az átkozott boszorkák c. film miatt, ami szintén Alice Hoffman egyik könyvéből készült, valami sokkal varázsosabbat vártam, valami hagyományosabbat, bájitalokkal, varázsigékkel. Ehhez képest kaptam egy családregényt némi misztikummal fűszerezve. Először csalódás volt, aztán mikor ebbe bele tudtam törődni, és később folytattam, már azt mondhatom, tetszett. Az írónő rajongója azért nem lettem.

Nagy "klasszikus", amit először szerettem, aztán meg már nem értettem, mit láttam benne, nem más, mint az Alkonyat sorozat. Az első részből készült filmet láttam először, és meglepően tetszett. Elolvastam az első két részt, ami akkor megjelent magyarul, majd gyorsan megrendeltem a másik kettőt angolul. Nem állítom, hogy én voltam a sorozat legnagyobb rajongója, de szerettem. Aztán elolvastam a 3. részt magyarul, mikor megjelent, és nem értettem, Ez tetszett nekem eddig? EZ? Ez a "minden második oldalon megrándult az arca a fájdalomtól"? Jézus! Mit láthattam én ebben? Biztosan mazochista hajlamaim lehetnek, mert a 4. részt is elolvastam azért magyarul. Ennél a kötetnél fordítóváltás volt, és bár sokan elégedetlenek voltak vele, de szerintem sokban hozzájárult, hogy a befejező rész szinte élvezhető volt. De summa summarum mai napig nem értem, mit szerettem ezen a sorozaton.

Sajnos, a bevezetőben felvetett kérdésre válaszolni nem tudok, de az biztos, hogy az olvasók útjai kifürkészhetetlenek. Szeszélyesek tudunk lenni, és néha hűtlen cédák. Változnak a kedvenc íróink, könyveink, csak egy dolog nem változik, hogy könyvet olvasni muszáj.

A többiek posztjai:

Miamona
Nima
PuPilla
Ilweran
Zakkant

Utóvéd:

Katacita