Régen volt, talán igaz se volt?

Emlékszem, mikor kislány voltam, értetlenséggel vegyes csodálkozással néztem, ahogy anyukám felveszi a harisnyáját. Nem harisnyanadrágot, amit rövidítve szintén harisnyának hívunk, hanem rendes harisnyát, ami csak olyan combközépig ért, és harisnyakötővel, patenttal, meg mindenféle trükkökkel kellett a fehérneműhöz erősíteni, és a harisnya meg a bugyi között volt egy pár centis csík, ahol semmi sem takarta a bőrét. Emlékszem, ahogy arra gondoltam, hogy biztosan fázik az a része, és emlékszem, hogy azt mondtam neki, sosem fogok nejlon (vagy ahogy még akkoriban írták nylon) harisnyát hordani, Emlékszem, hogy nevetett, és azt mondta, dehogynem. Igaza lett, kamaszkoromban már felvettem, de nem a kötős, hanem a nadrágos változatot. Emlékszem, hogy télvíz idején is egy szál nejlonharisnyában jártam, és majd lefagytak a lábaim a csizma és a bélelt vastag szoknya ellenére. Aztán telt-múlt az idő, és már lassan tíz éve, hogy megint nem hordok nejlonharisnyát, sőt, szoknyát sem, csak nadrágot.

E havi témázásunk címe: Amiket másképp gondolok (olvasás, könyvek, blogolás). Hogy hogyan jön ehhez a nejlonharisnya? Hát mert az olvasással és a könyvekkel is valahogy úgy vagyok, mint eme ruhadarabbal. Az évek során sokat változott az ízlésem. Annyiban sántít a hasonlat, hogy a könyvekre sosem mondtam nemet.

Emlékszem, ovisként nagyon szerettem, ha a szüleim felolvasnak nekem, de kellett nyaggatni őket, nem mindig volt hozzá kedvük és idejük. Azért meséltek ám nekem sokat! Még nem tudtam olvasni, és kívülről tudtam a János vitéz komplett első két énekét (Ez 5-ikben jól jött. :D), és emlékszem, apu kitalált egy mesét egy mackócsaládról. Már csak annyira emlékszem belőle, hogy a mackópapa ült a barlangja előtt, és pipázott. :) Emlékszem, mennyire vártam, hogy végre megtanuljak olvasni, és attól a pillanattól fogva, hogy ez bekövetkezett, olvasó lettem, a könyvek és én elválaszthatatlanok lettünk. 

Emlékszem, hogy talán a legnagyobb boldogság az volt, ha könyvet kaptam vagy vettem. Talán másodikos lehettem, mikor megkaptam A két Lottit. és valami olyasmi volt az előszóban, hogy időnként pokolian kell majd figyelnetek, hogy mindent megértsetek. Emlékszem, felolvastam a vonatkozó passzust a szüleimnek, hogy hagyjanak békén olvasni, mert nem átallottak olyanokkal zargatni, mint iskolába menés meg alvás. Bah! 

Emlékszem, minden lehető és lehetetlen helyen olvastam, utcán, kádban, evés közben, vécén, órán... Ezek aztán olyanokkal jártak, mint hogy nekimentem dolgoknak, jéghideg vízből kellett kiimádkozni, és órákig képes voltam a vécén ülni, ha hagyják, pedig anyu aranyérrel, felfázással és hasonlókkal is fenyegetett. Egyik legnagyobb megdöbbenésem az volt, mikor egyszer hamarabb végeztem a dolgozattal, és elővettem a Pinokkiót, a tanító néni meg elvette. Akkor sem értettem, és most sem. A feladat kész volt, nem zavartam senkit, miért nem olvashattam?

Emlékszem, mikor a felsős osztályfőnöknőm, egyben magyar- és töritanárom rá akarta venni az osztályt az olvasásra. Már nem is emlékszem, milyen mennyiség volt feladva, napi egy oldal, vagy havi egy könyv? A füzet hátuljában kellett vezetni. Én meg ott ültem, és némiképp megdöbbenve vettem tudomásul ezt a porciót. Napi egy oldal? Havi egy könyv? Kedvem lett volna gúnyos kacajt hallatni, ha már akkoriban tudom, hogy azt hogy kell. (Meg ha mertem volna. :D) Egy vékonyabb könyvet, pl. a Delfin-sorozat tagjait egy délután alatt gyűrtem le könnyedén. De a vastagabbak is pár napot igényeltek csak. Pedig emellett kész volt a leckém, tévét néztem, moziba is jártam, játszottam a barátnőimmel, később csak úgy lógtunk a városban, fogalmam sincs, hogy fért bele a napjaimba ennyi minden.

Emlékszem, voltak nagyon koravén olvasmányaim. A Pillangót 12 évesen olvastam ki egy nyáron. Emlékszem, anyu azt mondta, mikor meglátta, hogy ígérjem meg, hogy kihagyom a nem nekem való részt. Én meg kiolvastam, és nem tudtam, mit kellett volna kihagynom. :D Talán a következő nyáron lehetett, hogy már nem volt mit olvasnom, és kipakoltam a szüleim könyvespolcát. A postás mindig kétszer csenget, Tíz kicsi néger, Vörös és fekete, Passuth-könyvek. 

Ugyanakkor nagyon gyerekes olvasmányaim is voltak. Mesék, alsósoknak való könyvek felsőben, de talán még gimiben is.

Utólag visszagondolva nagyon szép időszak volt. Ahogy teltek az évek, szépen lassan változtak meg a dolgok. Nem is tudnám tetten érni, mikor, nem egyszerre történt, és jelen pillanatban is változik.

Gimiben kevesebb időm lett olvasni, de még akkor is elég sok volt azért. Akkor kaptam rá Shakespeare-re, azt hiszem, már leírtam, miképpen. És sok klasszikust olvastam, teljesen magamtól.

Aztán dolgozni mentem, és mellette főiskolára. Mivel magyar szakot végeztem, rengeteg kötelező volt feladva, és sajnos, a magam örömére történő olvasás háttérbe szorult, de szinte minden vizsgaidőszak végén megjutalmaztam magam egy olyan könyvvel, ami nem kötelező. A végtelen történet, Momo, és az akkor ügyeletes kedvenc íróm, Sütő András.

Aztán házasság, és 30 évesen az első szülés... Drága fiam már akkor kiszúrt velem, mert három nappal később született a kiírt időpontnál, én pedig bent dekkoltam a kőrházban, és olvastam... a Háború és békét. A 3. kötet végén jártam, 60 oldal volt már csak hátra, mikor megindult a szülés. Ha még egy napot vár, kiolvastam volna, de így sokáig nem jutottam a végére, 

Hosszú olvasásmentes időszak jött, amikor hónapokon át nem olvastam semmit, vagy csak alig pár oldalt, vagy nagyon rövid, könnyen emészthető könyveket. Nagyon hiányzott a rendszeres olvasás, de annyira kimerítő időszak volt, hogy bele sem tudtam gondolni, mennyire hiányzik. Aztán Harry Potter jött, látott, és győzött, és pedig azóta igyekszem újra lehetőleg mindennap beiktatni az olvasást, ami nem mindig sikerül, de legalább nem telnek el hónapok két könyv között.

Van, ami maradt, pl. a vécén olvasás, de evés közben, utcán vagy kádban már nem jutna eszembe. De sok minden változott. Sokkal-sokkal nehezebben kötnek le a könyvek, könnyebben félreteszem, ha nem tetszik, és már többnyire nem olvasom el előre a könyvek végét... :) (Na, azért HP7-nél az első dolgom volt. :D)

A spoilerek nem zavartak sosem, szerintem eztán sem fognak. Alig-alig olvasok romantikus könyvet (kb. 2-3 évente egyet átlagban), de jobban bírom a keményebb, véresebb témákat. A horror, és az öncélú erőszak továbbra sincs a palettán. A mesék most is jöhetnek, de leginkább csak akkor, ha van bennük egy kis (vagy nagy) csavar, netán felnőttesebb feldolgozás. A ya-szereplők egyre jobban idegesítenek, ezért újabban már kerülöm ezt a műfajt. Még nem adtam fel teljesen, de egy-két megkezdett sorozattól eltekintve már nem akarok újabb ya-t, most úgy érzem, hogy soha többet, de soha ne mondd, hogy soha! Régen  bőven voltak ezoterikus olvasmányaim, most jobban kedvelem a misztikusat.

Talán a legnagyobb változás az e-olvasó megjelenése. Nagyon szeretem az én kis Kindle-met, de a papíralapú könyveknek is megvan a varázsuk. A másik nagy változás, hogy régen csak úgy betértem a könyvesboltba mondjuk, fizetéskor, és körülnéztem. Ha valami megtetszett, és volt rá pénzem, megvettem. Nem voltak hírlevelek, emailek (net, és számítógép sem), már nem is emlékszem, hogyan értesültem róla, ha egy sorozat következő kötete megjelent, vagy a kedvenc szerzőm újabb könyve. Most viszont már csak neten veszek könyvet, lesem az akciókat, a hírleveleket, előrendelek, és számolom a napokat, míg megjelenik a könyv, amit várok.

Régebben sosem érdekeltek túlzottan a borítók, és most sem veszek könyvet az alapján, de igenis megnézem, és fontos, hogy egy sorozat egységes borítóval legyen a polcomon.

És hát a blogolás. Nem igazán tudom, miben vagyok más, mint mikor kezdtem. Sokkal ritkábban írok. Sokkal kevesebb recit, azaz recenziós könyvet vállalok. Igyekszem csak akkor írni, ha kedvem és mondanivalóm van. Szeretek személyes dolgokról írni. Mások posztjait akkor szeretem, ha rövidek (ahhoz képest ez a poszt egy kisebb regény, bocsánat mindenkitől, aki idetéved!), személyesek, frappánsak, viccesek. Nem szeretem, ha terjengősek, kacifántos a megfogalmazásuk vagy árad belőlük a negativitás. Egyre jobban szeretnék csak úgy az olvasás kedvéért olvasni, és nem érezni a "kényszert", hogy írjak róla (persze, nem igazi kényszer az, remélem, értitek. :)).

És ki írt még a témáról?

Pupi

Zenka

Miamona

Nima

Szee

Utóvéd:

Katacita
Dóri

Norbert Winney: Sárkányok, farkasok, almák

Megint sárkányos könyvre került a sor, és szintén magyar szerzőtől, hiszen a szerző neve Vakulya Norbertet rejti. 

Sajnos az olvasási élménynek nem tett jót, hogy nagyon szétszaggatva tudtam csak olvasni egy jó kis hektikus időszak miatt, de még így is elmondható, hogy a könyv pozitív élményt nyújtott.

A fülszöveg szerint egy sorozat első részét tartja kezében az olvasó, ami a főszereplő, Vízfüttyő Loson három kalandját meséli el. 

A könyv elején megismerjük Losont és két barátját, Pinizsáló Gyíkort és Homokító Musztafát. Bevallom, nem voltam kibékülve a nevekkel az elején, de egyrészt magyarázatot is kapunk rájuk, másrészt nem kell őket véresen komolyan venni. A többi név sem egyszerűbb semmivel. Loson szívszerelme pl. Csilláncs, de mást már nem árulok el. :)

Az első kalandban Loson sárkányokkal vagy egy sárkánnyal (vajon egy hétfejű sárkány hét sárkány vagy egy?) keveredik összetűzésbe, mert úgy dönt, hogy megpróbálja megmenteni tőle a királylányt. A második rész a Piroska és a farkas történetét dolgozza fel meglehetősen érdekes fordulatokkal, míg a harmadik a Hófehérke és a hét törpét.

Bár a könyv tele van mesei fordulatokkal, mégsem hagyományos mesekönyv, és gyereknek egyáltalán nem való. Nagyon is felnőttesek a megoldások, a szereplők életvitele, foglalkozása (gondoljunk Csilláncsra...), stb. Ugyanakkor végigvonul a könyvön az irónia és a humor. A hagyományos elemeket is egy kis csavarral mutatja be, pl. a hét törpe Disney-filmbeli neve egyszer sem hangzik el (az eredeti Grimm-mesében nincs nevük), de a jellemzőikről fel lehet őket ismerni, emellett elég parodisztikusak is. De a legegyszerűbb figurákból is, mint amilyen a két palotaőr, Zukács és Tikunya, igazi karakterszereplőket faragott a szerző.

Loson kedvelhető szereplő, aki már 13 évesen is talpraesett, és találékony. A történetek között több év telik el, ez idő alatt a fiú sokat fejlődik. Losonnak igencsak különleges foglalkozása van, de ezt nem igazán szeretném lelőni, mindenesetre köze van a királylány kezéért folytatott próbákhoz. Nagyon kedveltem még a boszorkányt, Háromkalapi Rozált, és Musztit, a patkányt. Különben meg vagyok róla győződve, hogy ő egy elvarázsolt lány, és nem véletlenül ragaszkodik annyira Losonhoz. A gyanúm eddig nem igazolódott be, de mivel sorozat, még kiderülhet a később részekben. ;) Remélem, ezek hamarosan érkeznek, mert a kötet jó kis függővéggel zárult, és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra.

10/9

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

Tegeződés és magázódás az angol nyelvű sorozatokban

(Tisztára mintha valami szakdolgozat címe lenne. :D )

Aki már fordított bármilyen angol nyelvű szöveget, amiben legalább két ember beszélget, lett légyen az könyv, sorozat vagy film, az már belefutott ebbe a kérdésbe, tegeződés vagy magázódás? Mivel az angolban nem létezik kétféle ragozás, mint pl. nálunk, és még számos más nyelvnél, erre nem hagyatkozhatunk. Nem tudom, mennyire közismert, hogy a mai angolban használt ragozás a magázó forma, a tegező alakok kikoptak az aktív nyelvből, már csak a templomi nyelvezetben találkozhatunk velük. L. Miatyánk. Our Father who art in Heaven, Hallowed be Thy name, stb. Vagy Shakespeare-nél.

Lévén elsősorban sorozatokat fordítok, ezt a témát szeretném most kicsit körbejárni. Előrebocsátanám, hogy ezen írás a saját tapasztalataimat, szokásaimat tükrözi, meglehet, mások másképp csinálják.

Első körben egyszerűnek tűnik a válasz, ha két szereplő vezetéknéven hívja egymást (Mr., Miss és társaival megspékelve), magázódnak, ha keresznéven, tegeződnek. Ám szerintem nem ilyen egyszerű a helyzet. Függ a társadalmi helyzetüktől, viszonyuktól, és még ezer más dologtól. Többek között tőlem is, hogy én hogy érzem. :) Van, amikor beválik a megérzésem, és keresztnév ellenére magázódásnál maradok, van, hogy nem. Sok esetben vakrepülés. És még akkor arról nem beszéltünk, hogy több évados sorozatnál már táblázatot kellene vezetni, hogy ki kivel tegeződik és magázódik... Ja, és amit legjobban gyűlölök, a "visszamagázódás". Hogy ez mi, arról majd mindjárt.

Hogy milyen csúnyán mellé lehet fogni, arról egy rövid kis történet. A Dr. House c. sorozat szinkronjáról olvastam, hogy a fordító úgy döntött, House és a főnöknője magázódjanak. Ám az x-edik évadban kiderült, hogy valaha szeretők voltak. Végül - szerintem ügyesen - úgy oldották meg, hogy amikor ezt emlegették, tegeződtek, majd visszatértek a magázódáshoz.

Nézzünk egy-két olyan sorozatot, amiben, hogy úgy mondjam, benne van a kezem. Arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a példák spoileresek lehetnek!

Mr. Selfridge és a visszamagázódás esete

A legegyértelműbbnek az tűnik, hogy az azonos munkahelyen dolgozók magázódnak, főleg a 20. század első felében. Hamarosan kiderül azonban, hogy Mr. Grove és Miss Mardle szeretők, időnként keresztnéven szólítják egymást az áruházban is. Az ám, de szakítanak, és elkezdik egymást újra vezetéknéven, hivatalosan szólítani. Ezt hívom én úgy, hogy visszamagázódás. De hogy ne legyen túl egyszerű a dolog, nemcsak olyankor, mikor más is hallja, hanem néha kettesben is hol Roger és Josie, hol Mr. Grove és Miss Mardle. Pffff... Azt az áthidaló megoldást találtuk ki fordítótársammal, hogy folyton váltogattuk a megszólításokat. Josie és Roger tegeződnek, de Miss Mardle és Mr. Grove magázódnak. 

Erősen hasonló a helyzet a Ripper Streetben. Deborah Goren Reid felügyelő szeretője volt egy rövid ideig, de a románc nem tart sokáig, és mikor 3 évaddal később újra találkoznak, elég faramuci a helyzet. Deborah Edmundnak hívja, ő viszont néha Deborah-nak, néha Miss Gorennek, de még akkor is, ha nem hallja más. Itt aztán tényleg összevissza írtam a ragozásokat, kb. olyan megérzés-formán, amilyennek éreztem a helyzetet.

Család, barátok, szeretők

Azt hihetnénk, itt egyszerű a dolgunk, tegeződés. Ohó, de nem ennyi ám! A szeretőkről fentebb már esett szó. De még sokszor barátoknál és rokonoknál is rettentő nehéz eldönteni, mi legyen. Nem tudom, most hogy divat, de engem még úgy neveltek, hogy nagyszülőket, nagynéniket, nagybácsikat, stb. is magáztunk. Sőt, édesanyám a saját szüleit is magázta. Édesapám viszont tegezte. De hogy mondjak még cifrábbat, olyan is volt, főleg arisztokratáknál, hogy nemcsak a gyerek magázta a szüleit, hanem a szülő is a gyerekeit. Rettentő viccesnek tartom, hogy a grófné azt mondta a hároméves gyerekének, hogy meséljen, hogy van. :D Vagy a feleség magázta az "urát", a férj viszont tegezte a nejét.

Namármost ennélfogva tegeződjenek vagy magázódjanak a családtagok? Ha pl. valaki az anyósát Loisnak szólítja, ahhoz nagyon idétlenül hangzik a magázódás. De ha meg egy 20. század eleji vagy még régebbi sorozatot fordítunk, a manapság általános tegeződés nem korhű.

A barátoknál megint csak az lenne az első ötlet, hogy tegeződés, mi sem természetesebb? Nem, ez nem is olyan természetes. Főleg a visszafogott angoloknál nem érzem ezt természetesnek, még akkor sem, ha már eljutottak a keresztnévhez. Nagyon gyakran meghagytam a magázódó formát munkahelyi kapcsolatok esetén is. Pl. Reid felügyelő és Abberline főfelügyelő valaha kollégák voltak, és a sorozatban Edmund és Fred a megszólítás. Ennek ellenére azt éreztem, ne tegeződjenek, ami később jó döntésnek bizonyult, mert ők gyakran hívták egymást felügyelő-főfelügyelőnek, ami számomra nem jellemző a tegeződésre.

Így aztán eléggé korlátozni szoktam a tegeződést, ha nem mai a sorozat. Szülő-gyerek azért tegeződik, házastársak is, nagyszülők-unokák is, ezt valahogy könnyebb így fordítani, kevesebb a belegabalyodási lehetőség.

Van, amikor az egyik fél tegez, a másik magáz. Miss Susan tegezte Rose-t, de Rose már magázta Miss Susant. Ugyanez van Jackson kapitány és Rose esetében. Ilyenkor én a megszólításokból indulok ki.

Gyere, igyunk pertut!

Néha bizony eljön a pillanat, mikor két szereplőt össze kell tegeztetni, akik addig magázódtak. Na, de mkor?

Lady Mae-t igazán tarthatjuk Mr. Selfridge jó barátjának, de amíg Mr. Selfridge és Lady Mae volt a megszólítás, szó sem lehetett tegeződésről. De amikor a nő visszatér a 4. évadban, és már Mae és Harry, úgy döntöttünk, innentől tegeződni fognak.

Bennet és Rose sokáig magázódtak, eleinte persze, Mr. Drake és Miss Rose voltak, aztán Bennet és Rose lettek, de még ekkor sem éreztem úgy, hogy elég bizalmas a viszonyuk a tegeződéshez. De amikor Drake megmenti Rose-t, úgy gondoltam, most már elég közel állnak egymáshoz, hogy tegeződjenek.

Van, amikor a fordító memóriája vetekszik az aranyhaléval...

Igen, és van, amikor szimplán nem emlékszünk, hogy hogyan is döntöttünk hónapokkal, netán évekkel ezelőtt. :D Ilyenkor jön a bősz keresgélés, fordítótársak, nézők megkérdezése, stb. Hát, mit mondjak, kínos tud lenni.

Ezerszer megfogadtam már, hogy táblázatot vezetek arról, hogy ki kivel tegeződik-magázódik, de eddig még valahogy nem jött össsze.

Vakrepülés

Itt most csak egy példát tudok mondani, de erre a "rejtélyre" még nem derült fény addig a részig, ahol épp tartok. A Dickensianben szereplő Mrs. Gamp és Miss Biggetywitch kapcsolatáról semmit sem lehet tudni, ráadául jó darabig semmilyen megszólítást sem alkalmaztak, sem Miss-Mrs., sem keresztnév... Na, ez ám a kellemetlen helyzet. Mert ha barátnők, netán kiderül róluk, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, rokonok, bármi, akkor a magázódás nem jó. De ha később elkezdik egymást vezetéknéven szólítani, és előtte tegeztettem őket, ott is gond van. Végül némi töprengés után a magázódásnál maradtam, mire néhány rész után Mrs. Gamp Fannynek, ill. Fannek nevezte Miss Biggetywitchet. Na, jól nézek ki. De mivel a keresztnév nem feltétlenül egyenlő a tegeződéssel, ez még nem lehet baj, kivéve, ha valamelyik fentebb leírt eset vagy ahhoz hasonló áll elő.