Emlékszem, mikor kislány voltam, értetlenséggel vegyes csodálkozással néztem, ahogy anyukám felveszi a harisnyáját. Nem harisnyanadrágot, amit rövidítve szintén harisnyának hívunk, hanem rendes harisnyát, ami csak olyan combközépig ért, és harisnyakötővel, patenttal, meg mindenféle trükkökkel kellett a fehérneműhöz erősíteni, és a harisnya meg a bugyi között volt egy pár centis csík, ahol semmi sem takarta a bőrét. Emlékszem, ahogy arra gondoltam, hogy biztosan fázik az a része, és emlékszem, hogy azt mondtam neki, sosem fogok nejlon (vagy ahogy még akkoriban írták nylon) harisnyát hordani, Emlékszem, hogy nevetett, és azt mondta, dehogynem. Igaza lett, kamaszkoromban már felvettem, de nem a kötős, hanem a nadrágos változatot. Emlékszem, hogy télvíz idején is egy szál nejlonharisnyában jártam, és majd lefagytak a lábaim a csizma és a bélelt vastag szoknya ellenére. Aztán telt-múlt az idő, és már lassan tíz éve, hogy megint nem hordok nejlonharisnyát, sőt, szoknyát sem, csak nadrágot.
E havi témázásunk címe: Amiket másképp gondolok (olvasás, könyvek, blogolás). Hogy hogyan jön ehhez a nejlonharisnya? Hát mert az olvasással és a könyvekkel is valahogy úgy vagyok, mint eme ruhadarabbal. Az évek során sokat változott az ízlésem. Annyiban sántít a hasonlat, hogy a könyvekre sosem mondtam nemet.
Emlékszem, ovisként nagyon szerettem, ha a szüleim felolvasnak nekem, de kellett nyaggatni őket, nem mindig volt hozzá kedvük és idejük. Azért meséltek ám nekem sokat! Még nem tudtam olvasni, és kívülről tudtam a János vitéz komplett első két énekét (Ez 5-ikben jól jött. :D), és emlékszem, apu kitalált egy mesét egy mackócsaládról. Már csak annyira emlékszem belőle, hogy a mackópapa ült a barlangja előtt, és pipázott. :) Emlékszem, mennyire vártam, hogy végre megtanuljak olvasni, és attól a pillanattól fogva, hogy ez bekövetkezett, olvasó lettem, a könyvek és én elválaszthatatlanok lettünk.
Emlékszem, hogy talán a legnagyobb boldogság az volt, ha könyvet kaptam vagy vettem. Talán másodikos lehettem, mikor megkaptam A két Lottit. és valami olyasmi volt az előszóban, hogy időnként pokolian kell majd figyelnetek, hogy mindent megértsetek. Emlékszem, felolvastam a vonatkozó passzust a szüleimnek, hogy hagyjanak békén olvasni, mert nem átallottak olyanokkal zargatni, mint iskolába menés meg alvás. Bah!
Emlékszem, minden lehető és lehetetlen helyen olvastam, utcán, kádban, evés közben, vécén, órán... Ezek aztán olyanokkal jártak, mint hogy nekimentem dolgoknak, jéghideg vízből kellett kiimádkozni, és órákig képes voltam a vécén ülni, ha hagyják, pedig anyu aranyérrel, felfázással és hasonlókkal is fenyegetett. Egyik legnagyobb megdöbbenésem az volt, mikor egyszer hamarabb végeztem a dolgozattal, és elővettem a Pinokkiót, a tanító néni meg elvette. Akkor sem értettem, és most sem. A feladat kész volt, nem zavartam senkit, miért nem olvashattam?
Emlékszem, mikor a felsős osztályfőnöknőm, egyben magyar- és töritanárom rá akarta venni az osztályt az olvasásra. Már nem is emlékszem, milyen mennyiség volt feladva, napi egy oldal, vagy havi egy könyv? A füzet hátuljában kellett vezetni. Én meg ott ültem, és némiképp megdöbbenve vettem tudomásul ezt a porciót. Napi egy oldal? Havi egy könyv? Kedvem lett volna gúnyos kacajt hallatni, ha már akkoriban tudom, hogy azt hogy kell. (Meg ha mertem volna. :D) Egy vékonyabb könyvet, pl. a Delfin-sorozat tagjait egy délután alatt gyűrtem le könnyedén. De a vastagabbak is pár napot igényeltek csak. Pedig emellett kész volt a leckém, tévét néztem, moziba is jártam, játszottam a barátnőimmel, később csak úgy lógtunk a városban, fogalmam sincs, hogy fért bele a napjaimba ennyi minden.
Emlékszem, voltak nagyon koravén olvasmányaim. A Pillangót 12 évesen olvastam ki egy nyáron. Emlékszem, anyu azt mondta, mikor meglátta, hogy ígérjem meg, hogy kihagyom a nem nekem való részt. Én meg kiolvastam, és nem tudtam, mit kellett volna kihagynom. :D Talán a következő nyáron lehetett, hogy már nem volt mit olvasnom, és kipakoltam a szüleim könyvespolcát. A postás mindig kétszer csenget, Tíz kicsi néger, Vörös és fekete, Passuth-könyvek.
Ugyanakkor nagyon gyerekes olvasmányaim is voltak. Mesék, alsósoknak való könyvek felsőben, de talán még gimiben is.
Utólag visszagondolva nagyon szép időszak volt. Ahogy teltek az évek, szépen lassan változtak meg a dolgok. Nem is tudnám tetten érni, mikor, nem egyszerre történt, és jelen pillanatban is változik.
Gimiben kevesebb időm lett olvasni, de még akkor is elég sok volt azért. Akkor kaptam rá Shakespeare-re, azt hiszem, már leírtam, miképpen. És sok klasszikust olvastam, teljesen magamtól.
Aztán dolgozni mentem, és mellette főiskolára. Mivel magyar szakot végeztem, rengeteg kötelező volt feladva, és sajnos, a magam örömére történő olvasás háttérbe szorult, de szinte minden vizsgaidőszak végén megjutalmaztam magam egy olyan könyvvel, ami nem kötelező. A végtelen történet, Momo, és az akkor ügyeletes kedvenc íróm, Sütő András.
Aztán házasság, és 30 évesen az első szülés... Drága fiam már akkor kiszúrt velem, mert három nappal később született a kiírt időpontnál, én pedig bent dekkoltam a kőrházban, és olvastam... a Háború és békét. A 3. kötet végén jártam, 60 oldal volt már csak hátra, mikor megindult a szülés. Ha még egy napot vár, kiolvastam volna, de így sokáig nem jutottam a végére,
Hosszú olvasásmentes időszak jött, amikor hónapokon át nem olvastam semmit, vagy csak alig pár oldalt, vagy nagyon rövid, könnyen emészthető könyveket. Nagyon hiányzott a rendszeres olvasás, de annyira kimerítő időszak volt, hogy bele sem tudtam gondolni, mennyire hiányzik. Aztán Harry Potter jött, látott, és győzött, és pedig azóta igyekszem újra lehetőleg mindennap beiktatni az olvasást, ami nem mindig sikerül, de legalább nem telnek el hónapok két könyv között.
Van, ami maradt, pl. a vécén olvasás, de evés közben, utcán vagy kádban már nem jutna eszembe. De sok minden változott. Sokkal-sokkal nehezebben kötnek le a könyvek, könnyebben félreteszem, ha nem tetszik, és már többnyire nem olvasom el előre a könyvek végét... :) (Na, azért HP7-nél az első dolgom volt. :D)
A spoilerek nem zavartak sosem, szerintem eztán sem fognak. Alig-alig olvasok romantikus könyvet (kb. 2-3 évente egyet átlagban), de jobban bírom a keményebb, véresebb témákat. A horror, és az öncélú erőszak továbbra sincs a palettán. A mesék most is jöhetnek, de leginkább csak akkor, ha van bennük egy kis (vagy nagy) csavar, netán felnőttesebb feldolgozás. A ya-szereplők egyre jobban idegesítenek, ezért újabban már kerülöm ezt a műfajt. Még nem adtam fel teljesen, de egy-két megkezdett sorozattól eltekintve már nem akarok újabb ya-t, most úgy érzem, hogy soha többet, de soha ne mondd, hogy soha! Régen bőven voltak ezoterikus olvasmányaim, most jobban kedvelem a misztikusat.
Talán a legnagyobb változás az e-olvasó megjelenése. Nagyon szeretem az én kis Kindle-met, de a papíralapú könyveknek is megvan a varázsuk. A másik nagy változás, hogy régen csak úgy betértem a könyvesboltba mondjuk, fizetéskor, és körülnéztem. Ha valami megtetszett, és volt rá pénzem, megvettem. Nem voltak hírlevelek, emailek (net, és számítógép sem), már nem is emlékszem, hogyan értesültem róla, ha egy sorozat következő kötete megjelent, vagy a kedvenc szerzőm újabb könyve. Most viszont már csak neten veszek könyvet, lesem az akciókat, a hírleveleket, előrendelek, és számolom a napokat, míg megjelenik a könyv, amit várok.
Régebben sosem érdekeltek túlzottan a borítók, és most sem veszek könyvet az alapján, de igenis megnézem, és fontos, hogy egy sorozat egységes borítóval legyen a polcomon.
És hát a blogolás. Nem igazán tudom, miben vagyok más, mint mikor kezdtem. Sokkal ritkábban írok. Sokkal kevesebb recit, azaz recenziós könyvet vállalok. Igyekszem csak akkor írni, ha kedvem és mondanivalóm van. Szeretek személyes dolgokról írni. Mások posztjait akkor szeretem, ha rövidek (ahhoz képest ez a poszt egy kisebb regény, bocsánat mindenkitől, aki idetéved!), személyesek, frappánsak, viccesek. Nem szeretem, ha terjengősek, kacifántos a megfogalmazásuk vagy árad belőlük a negativitás. Egyre jobban szeretnék csak úgy az olvasás kedvéért olvasni, és nem érezni a "kényszert", hogy írjak róla (persze, nem igazi kényszer az, remélem, értitek. :)).
És ki írt még a témáról?