A falusi élet örömei: Tyúkok

Leszögezném, hogy sosem akartam falun élni. Városi lány vagyok. Egy akkora nagyváros, mint például Budapest, sem a vágyaim netovábbja, de az a közepes méretű város, ahol 30 éves koromig éltem, tökéletesen megfelelt. De az élet úgy hozta, hogy lassan 14 éve egy faluban lakom. És nem szeretem. A hagyományos falusi életformát meg végképp nem tudtam volna elképzelni magamnak, pedig vannak ilyesfajta gyökereim nagyszüleim révén, akiknél voltak tyúkok, és évente vettünk részt a nagy disznómészárláson. De sosem óhajtottam ennél közelebbi ismeretségbe kerülni ezzel az életformával.

A legtöbb, amiben hajlandó voltam részt venni, az némi kertészkedés volt, pár tő paradicsom, patiszon, cukkíni. Meg a fűszerkert, bazsalikom, petrezselyem, kapor, zeller. De a férjem az idén kitalálta, hogy márpedig mi tyúkokat fogunk tartani, és hajthatatlannak bizonyult. A disznókról egyelőre sikerült lebeszélni, de pár hónapja egy barátjával nekiláttak a tyúkól építésének.

Mivel erős averzióim voltak (vannak) az egész állattartással kapcsolatban, az elmúlt hónapokban kérdésekkel bombáztam a férjemet. Honnan fogják tudni a tyúkok, hogy az ólban kialakított tójófészkekbe kell pottyantani a tojásokat? Honnan fogják tudni, hogy az ólban kell aludniuk? Szerintem ezek teljesen helyénvaló aggályok, de férjem fölényesen leintett:

- Nem olyan buta tyúkok azok, az csak tévhit. Tudni fogják, és kész.

Ezzel engem ugyan nem győzött meg, de sóhajtva vettem tudomásul, hogy értelmesebb válaszra nem számíthatok.

Tegnap aztán megérkeztek a tyúkok. 20 darab, 15 fekete és 5 fehér. Persze egész nap poénkodtak a régi juhászos vicc mintájára, hogy például:

- Ezek kinek a tyúkjai?

- Melyikek? A feketék?

- Igen.

- Azok az enyémek.

- És a fehérek?

- Azok is.

Arra a kérdésre, hogy miért 15-5 az arány, nem kaptam megnyugtató választ. Eredetileg 25 vörös tyúk volt a terv, de mivel olyanok nem érkeztek a kereskedőhöz, így csak 20-at vettek, mivel a 25 nem osztható kettővel.  Könyörgöm, de a 20 igen, akkor miért is 15-5 az arány? Irtó logikus. Férfiak... És még a nőket nem lehet érteni.

A tyúkocskákat lepakolták az udvarban, akik rögtön nekiláttak csipegetni, kapirgálni, jöttek-mentek, leültek, felálltak, egyszóval igen nyugodtan viselkedtek. Mint később kiderült, ez volt a beetetés.

Eljöve ugyanis az este, és kezde leszállani a sötétség. A tyúkok társtuladonosa, a haver, akivel közösen építették az ólat, mivel nekik nincs lehetőségük állatot tartani, és akivel a tojásokon is osztozni fognak (a tyúkokkal járó munkán valahogy nem, az persze nekem van szánva, mégis ki másnak?), a felesége és még egy ismerősük bejött megcsodálni az állományt, aztán elmentek, majd férjem az elégedett gazda büszkeségével hozta be az első saját tojást. Apró jércetojás, de saját!

Azonban a tyúkok nem vonultak be kijelölt alvóhelyükre. Úgy látszik, ők nem tudják, hogy nem is buták, és rá kellett volna jönniük, így férjem úgy döntött, majd betereli őket egy kis táppal.

- Elég, ha egy bemegy, a többi majd követi őket. - bizonykodott.

- Aha. - én csak ennyit mondtam némiképp szkeptikusan.

Pár perc múlva gyanúsan hangos kárálást hallottam a kb. 20 méterre fekvő tyúkudvar felől. Már épp el akartam indulni, hogy megnézzem, mi történt, mikor megszólalt a telefon. A férjem volt, és azonnal kirendelt engem és nagyobbik fiunkat, hogy segítsünk neki. Na hiszen, engem? Mikor eddig még a tyúkok közé sem mertem bemenni, talán a gyerekkoromból megmaradt félelem miatt, amit néhány harcias kakas okozott. Ezek ugyan elvileg mind tyúkok, de van, ami nem múlik el nyomtalanul.

Mindegy, azért mentem hősisesen, és a látvány, ami a szemem elé tárult, a legrosszabb balsejtelmeimet látta beigazolni. Az egyik tyúk már a szomszédban volt, őt fiam vette üldözőbe. Néhányan a kerítés tetején ücsörögtek, egy pedig - nem akartam hinni a szememnek - a mandulafa ágai közé cuccolt be. A földön maradottak között a férjem sétált, lassú, óvatos léptekkel, mint egy szkafander nélküli asztronauta a Hold felszínén, és egyesével fogta be a jószágokat, akiket aztán bedobált a tyúkól ajtaján. Nekem az volt a feladatom, hogy ne engedjem elrepülni a kerítésen illegálisan tartózkodókat. Na, hiszen! Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megakadályozni. Férjem szépen, egymás után leszedegette a kerítésen levőket is, fiam tyúkfogó akciója is sikerrel járt a szomszédban, egy pillanatra megkönnyebbülten lehunytam a szememet. Egy furcsa, röppenő zajra nyitottam ki, és szembe találtam magam  az egyik pipivel, aki épp a kerítésnek arra a részére röppent fel, ahol én álltam.

Méreteimet meghazudtoló módon ugrottam vagy fél méter magasra, velőtrázó sikoly kíséretében, mire a férjem rám szólt:

- Ne ijesztegesd szegényt!

Micsoda? Még hogy én őt?

Hamarosan mind bent volt az ólban, megnyugodhattunk. Még egy utolsó pillantást vetettünk rájuk a tyúkól ablakán keresztül, és az egyik jószág persze azt a pillanatot válaszotta ki, hogy nekirepüljön az ablaknak, mikor én néztem be rajta. Szerencsére a rács megakadályozta, hogy ki is jusson rajta.

Ma reggel ismét igen példamutató módon viselkednek, csipegetnek méltóságteljesen, de engem nem tévesztenek meg. Tudom, hogy estére zombityúkká változnak.