Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Mindenki csak felsőfokon beszélt róla, hogy ilyen jó, meg olyan jó. Hogy a nyelvezet, meg a történet, stb. Már írtam, ha jól emlékszem, hogy ilyenkor bekapcsol nálam a vészjelző, és gyanússá válik a dolog, de úgy véltem, egy próbát megér. Hallgatnom kellett volna a vészcsengőre.

Kicsit megzavarodtam, mert időrendben ez a könyv van előbb, de a folytatást, A szél árnyékát meg előbb adták ki, úgyhogy nem tudtam, melyikkel is kezdjem. Az időrendiség mellett döntöttem, de később meg azt olvastam, mégiscsak A szél árnyékával kellett volna kezdenem, de addigra meg már jó felénél tartottam, úgyhogy: így jártam. Talán mégiscsak jól van ez így, a másik könyv ennél csak jobb lehet. Vagy nem?

Ez talán már elárul annyit, hogy ha röviden kéne leírnom a véleményemet, az lenne: nem tetszett. És ezzel be is fejezhetném ezt a posztot, de talán kevés számú olvasómat érdeklik a miértek is.

A történetről magáról nem írnék, a fülszöveg sok helyen elérhető, többet meg nem szívesen árulnék el. Azt tudtam, mert több helyen is szerepelt, hogy hosszú a bevezető, így e tudással és türelemmel felvértezve fogtam az olvasásba. Addig is azzal szórakoztattam magam, míg beindul a cselekmény, hogy az ismerős barcelonai helyeknek örültem meg nosztalgiáztam. Jártam ugyanis a könyv színhelyén, igaz 1995-ben, és nem a 20-as években, de sok dologra mégis jó volt emlékezni. Még kórista koromban vettünk részt egy kórusfesztiválon, és szerencsére egy kis városnézésre is akadt időnk. Emlékszem, mennyit szórakoztunk a Llobregat (ejtsd: jobregát) nevén (hol lehet a balregát?), meg a Ramblasén (ha nem vigyázunk, ott kira(m)bolhatnak), ahol lesétáltunk a tengerhez. Visszaidéztem a csodásan bizarr és bizarrul csodás Güell-parkot és a Sagrada Famíliát, amit a képek egyáltalán nem tudnak visszaadni, élőben viszont lenyűgözött, Kolombusz szobrát, a Montjuicot, stb. És a Palau de la Música! Hiszen ott léptünk fel! Bár a 20-as években biztos nem úgy nézett ki, pár évvel korábban újították fel, mint hogy ott jártunk. Emlékszem, akkoriban nem igazán tetszettek a falból félig kihajoló szobrok, de a mostani eszemmel sokkal érdekesebbnek találom az ötletet.

Amin elcsodálkoztam, hogy a könyvbeli Barcelonában folyton pocsék az idő, esik meg hideg van, és sötét és nyomasztó az egész, a "kárhozottak városa". Biztosan a történethez passzol ez, de én arra emlékszem, hogy mikor odaértünk szeptember elején, két napig esett, a helybeliek meg sehogy sem értették, mert az ott egyáltalán nem jellemző.

De aztán eltelt az a kb. 200 oldalnyi bevezető, amire számítottam, és a történet fikarcnyit sem lett érdekesebb. Már elhagytam a felét, de szerintem még ugyanúgy nem történt semmi, és félő volt, hogy teljesen elvesztem az érdeklődésemet. Megjelent ugyan a titokzatos megrendelő, de ettől én még nem dobtam hanyatt magam, mert egyáltalán nem derült ki, mi a fenének kellett neki az a bizonyos könyv? És végül is miről szólt? Ráadásul volt egy erős Mephisto-Faust érzésem, ami nem segített.

Ekkor volt az a pillanat, hogy elkezdtem újabb blogokat meg értékeléseket olvasgatni, hogy tényleg csak nekem nem tetszik? És valóban majdnem csupa pozitív kritikát találtam, ilyenekkel, hogy: nem lehetett letenni, a cselekmény végig pörög (ugyanazt a könyvet olvastuk?), stb. Majdnem csupa 5/4-4,5, 10/8-9. Sehogy sem értettem.  Mindenki a kiadótól kapta a könyvet, és ezért "muszáj" volt jókat írni? Valószínűleg nem. De akkor mit láttak benne, amit én nem? Egy olyan blogot találtam, akinél a könyv pályázhatott volna a 2011 legrosszabb olvasmánya címre. Na, vele már jobban tudtam azonosulni.

Szóval elhagytam a felét, és lám, végre felgyorsultak az események! Pörgősebb lett, de egyúttal még sötétebb és nyomasztóbb, amivel nem szerzett nálam jó pontot. Ráadásul nagyjából későn, mert az ellanyhult érdeklődésemet a horrorisztikus jelenetek sem tudták feléleszteni. Már csak egyszerűen tudni akartam a végét, úgy is mondhatnám, le akartam tudni az egész könyvet, csakis ezért olvastam végig. És akkor még nem említettem, hogy az Elveszett Könyvek Temetőjén kívül egyetlen eredeti ötletet sem találtam benne.

Tehát a történet nem kötött le. De vajon a könyv többi része jobb volt? A szereplők például. Hát nem. David Martín, a főhős nem jó, de rossz sem, amolyan sótlan figura. Nem tudtam azonosulni vele, nem sajnáltam, nem szerettem meg, nem izgultam érte, tőlem akár el is patkolhatott volna. Leginkább viszolyogtam tőle. Megmondták neki, hogy ne költözzön a tornyos házba, mert elátkozott hely, de ő odaköltözik. Persze, hogy tudni lehetett előre, hogy valami baj lesz. Az előző lakókról ott maradt holmikat bezsúfolja egy szobába, amit kulcsra zár, és senki be nem teheti oda a lábát. Jesszus, mi ő, valami elfuserált Kékszakáll? "Judit, nem nyithatod ki a 12. szobát!" Mint egy olcsó, kiszámítható horror.

Cristina egy beképzelt, buta liba, szívesen megtéptem volna. Vidal? Szintén öntelt, jó páros lehettek volna Cristinával, de legalább segítőkész. Az öreg Sempere bácsit kedveltem, bár nem értem, mit evett Martínon. A fia jellegtelen alak volt, de legalább jó. A főgonosz(?), Andreas Corelli meg nem annyira ijesztő volt, mint inkább pojáca. Hol van a zseniális Moriarty professzorhoz meg az alternatív erkölcsű Acheron Hadeshez képest? Sehol, kérem! Az egyetlen szerethető, hús-vér figura Isabella volt. Feldobta a könyvet egyértelműen.

A kacifántos nyelvezet Sütő Andrásnak jól állt, de ezt itt inkább modorosságnak éreztem. 

A könyv nem szépirodalom, ez elég egyértelmű, de szórakoztatónak sem mondanám. Ha tavaly olvastam volna, vetélkedhetett volna a 2012 legrosszabb olvasmánya címért, de az a kétes dicsőség A szürke ötven árnyalatát illeti, ahhoz kétség sem fér. A pontozáson vacilláltam, de ha a "szürke" két pontot ért, ez azért  jobb. Az alapötlet mindenképp (kár, hogy a kivitelezés már nem lett olyan jó), a barcelonai emlékek és Isabella emeltek rajta egy-egy pontot. Ha nem az, ami, hanem mondjuk egy író emlékei ifjúkoráról, egész másképp alakulhatott volna. A főszereplő ettől még sajnos ugyanakkora s...fej lenne, de mégis...

Így sajnos (bár néhány rajongó majd biztos a pokolba kíván majd) nem adhatok többet:

10/5

Azért A szél árnyékával majd megpróbálkozom. Pár hónap (év?) múlva...