John Steinbeck: Kék öböl

Még Valentin-napkor került elém véletlenül (nem, véletlenek nincsenek) egy körbetweetelésnek (uramisten, de randa szó!)  köszönhetően a híres amerikai író egyik levele, amelyet szerelmes kamaszfiának írt. Erről eszembe jutott, hogy valamikor 15 és 25 éves korom között mennyire szerettem a műveit, és nem egyet el is olvastam. Sőt, az Édentől keletre volt az egyik első komoly angol nyelvű olvasmányom, úgy 17 évesen. Az olyan "kötelező" (?) olvasmányok mellett, mint az Egerek és emberek vagy a Lement a hold, nekem a Szerelem csütörtök volt a kedvencem. Viszont azon kívül, hogy tetszett, meg hogy valami szerelem van benne (a címe alapján mily meglepő!) egy betűre sem emlékszem belőle. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy létezik az, hogy az ember képes tökéletesen elfelejteni olyan könyveket, amik valaha kedvesek voltak a szívének, majd úgy döntöttem, tűnődés helyett inkább újra olvasom.

Csakhogy épp a Szerelem csütörtök nincs meg. Némi kutatás után (rukkolán várólistás, újonnan nem találtam), sikerült felhajtanom egy antikvár példányt. Kicsit ódzkodom a használt könyvektől, ki tudja, kinél járt már, bár alapvetően nincs bajom vele, de hiszek benne, hogy a tárgyak átvesznek valamit a gazdájuk lelkivilágából, ezért mindenképp rizikós. Sokáig nem voltak ilyen skrupulusaim, de a Téli mese óta, amit tavaly augusztusban kezdtem, és azóta sem bírtam befejezni (meggyőződésem, hogy a könyv el van átkozva, mint szerencsétlen Bagaméri), már nem vagyok olyan határozott.

De hát más megoldás nem lévén, én meg akartam azt a könyvet, beletörődtem az antikvár példányba. És nem csak a Szerelem csütörtököt, hanem még két másik, számomra eddig ismeretlen regényt is kaptam. Azonnal erre a történetre ugrottam (a másik kettő majd ráér), de a bevezető meg a fülszöveg meggyőztek róla, még épp időben, hogy a kötetben elsőként szereplő Kék öböl valamiféle előzménye a Szerelem csütörtöknek, így azzal kezdtem. Bár nem rémlik, hogy feltűnt volna annak idején, hogy ez a folytatása valaminek, tehát valószínűleg önállóan is megállja a helyét, de ha már így van, haladjunk szépen sorrendben.

A regényben... várjunk csak, nem is tudom, jó szó-e a regény erre a műre, mert kb. feléig inkább novellák laza összekapcsolódásának nevezném, hisz az író minden fejezetben bemutat valakit vagy valakiket, és velük kapcsolatban elmesél valamit, aztán a következő fejezetben megint másokat, akiknek az élete szépen összekapcsolódik így vagy úgy, és a könyv második felétől áll össze egy összefüggő történetté.

A regény szereplői csupa lecsúszott egzisztencia, gyanús alak, törvényenkívüli, stb. Testi és főleg lelki nyomorékok, olyan életutakkal, amit a társadalom nem fogad el, ezért ezek az emberek félig vagy teljesen a társadalom számkivetettjei. De ezeket az embereket Steinbeck olyan szeretettel írja le, hogy az ember úgy érzi, mégis értékes emberek, szánnivalók, de szeretre méltók.

Megismerjük pl. a kínai szatócsot, a kuplerájosnét, akinek nagyobb szíve van, mint egy nemes hölgynek, Macket és barátait, akikről azt sem nagyon lehet tudni, hogy miből élnek meg (seftelés, lopás, kisebb-nagyobb stiklik), mit keresnek a Konzervgyár utcában, Frankie-t, a fogyatékos kisfiút, és Dokit, aki talán a legkevésbé él a társadalom peremén, de azért ő sem egészen "hivatalos".

A történetet a novellaszerűségnek köszönhetően nehéz lenne elmesélni, talán nem is lehet, mert nincs is, de talán nem is kell. El kell olvasni, át kell élni, bele kell magunkat képzelni ezeknek az embereknek a helyzetébe, akiktől, mi, átlagemberek meglehet, undorodva elfordulnánk, de akik ettől még emberek, vágyakkal, reményekkel, szomorúságokkal és örömökkel.

A könyv ennek ellenére nem tökéletes, maradt bennem hiányérzet, egyrészt a lezáratlansága miatt, másrészt felvetett néhány történetszálat, amiknek nem lett folytatása, és mivel mégiscsak regényről van szó, ha nem is a szó klasszikus értelmében, ezek csak úgy ott maradtak lógva a levegőben.

Viszont míg olvastam, előbukkant némi történetfoszlány a Szerelem csütörtökből, emlékszem, hogy volt benne valami ku..., bocsánat, örömlány, és ő meg talán Doki...? Na, sebaj, hamarosan megtudom.

Egy biztos, Steinbecket olvasni kell. Manapság talán már nem divatos szerző, de tessék újra felfedezni!

10/9