Nem vagyok közösségi ember

Töröltem magamat a Molyról. Vagyis ez még egyáltalán nem biztos, ugyanis töröltem magam, aztán próbaképpen megpróbáltam belépni, és nem mondta azt, hogy menjek a francba, ilyen nevű felhasználó nincs, hanem simán beengedett. Ekkor először megszüntettem a kapcsolatot a facebookkal, úgy töröltem magam. Újabb próba, megint be tudtam lépni. Mi van? A különbség mindössze annyi, hogy nem látszik az fb-s profilképem. Nem adtam fel, harmadszor is töröltem magam, de most már nem nézem meg, hogy be tudok-e lépni, egyszerűen nem fogom használni. Ez lesz az én egyszemélyes, totál értelmetlen lázadásom, mert a Moly vezetői észre sem fogják venni, hogy a távollétemmel tüntetek.

Könnyű és magasztos lenne hősnek tüntetnem fel magam, hogy az elmúlt napok molyos eseményei vezettek erre a döntésre (l. eggyel korábbi bejegyzés), bár az is kétségtelen, hogy nagyban befolyásolta a döntésemet. Nem akarok egy olyan közösség tagja lenni, ahol ilyesmik megtörténhetnek. Ahol  mondvacsinált ürüggyel se szó, se beszéd rúghatnak ki embereket. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem nem sokat jelentett a Moly tagság. Nem igazán használtam. Alig pár ember volt az ismerősöm, nem szóltam hozzá vitákhoz, pár értékelést írtam csak. Egy árva szál kihívásban sem vettem részt, nem vásároltam a molyboltban, nem vettem pro-tagságot. Bár mit tagadás, az Egyszervoltot a molyon keresztül sikerült eladnom. Gyakorlatilag csak arra használtam, hogy feljegyezzem, épp mit olvasok, hány százaléknál tartok benne. Erre meg őszintén szólva, nem tudom, mi szükség, hisz én úgyis tudom. Azt a három ismerősömet meg úgyse érdekelte túlzottan.

A dolog iróniája, hogy épp most kezdtem én is másokat, ill. kezdtek el mások is engem figyelni (figyelni! nem gyanús így visszamenőleg a szó? hm?), és már épp abba a hamis hitbe kezdtem volna ringatni magam, hogy valaki érdeklődik szerény személyem iránt, mikor rájöttem, hogy emez utóbbi két ember, boldog-boldogtalant figyel. Ettől meg úgy éreztem, mint fb-n, ahol a fiatalok ész nélkül jelölnek be mindenkit, akit érnek. Kamasz fiamnak több, mint ezer "ismerőse" van. Na, persze! Mikor megkérdeztem, minek jelöl be olyanokat, akiket nem ismer, az volt a válasz, fogadásból. Aha. Mivel kamasz, sok furcsasága van, amit ráfogunk a korára. De hogy elvileg felnőtt emberek is így tegyenek, azt nem értem.

Én nem vagyok közösségi ember. Ez már általános iskolás koromtól fogva kísérti az életemet, mivel a(z ál)szocializmusban nőttem fel (gyermekem történelem könyvében szerepelt így, és bár abban a korban cseperedtem, ez azt bizonyítja, hogy nekem is lehet újat mondani), amikor is bizony önkéntesen kötelező volt a közösségi élet. Kisdobos, úttörő, KISZ-tag, esetleges párttagság (ez utóbbi engem már hála Istennek elkerült), kommunista szombat, május 1-jei nem kötelező felvonulás (próbáltál volna meg nem elmenni rá), építőtábor, ebben szépen mindben illett részt venni. Nekem meg herótom volt az egésztől.

A fogadóórákon édesanyámnak elmondták, hogy semmi baj velem, nagyon jól tanulok, problémamentes gyerek vagyok, csak éppen nem közösségi ember. Nem jelentkezek az órákon, nem vállalok plusz feladatokat. Ha megkérnek valamire, megcsinálom, de ennyi. Nekem meg pont úgy volt jó. Máig sem értem, minek megváltoztatni valakit, akinek úgy jó, ahogy van.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem vágytam a közösségbe, de nem tudtam, nem is akartam tenni érte, és keserves tapasztalatok, csalódások árán rá kellett jönnöm, hogy ha végül mégis befogadott (vagy legalábbis úgy tett) egy közösség, ahová be szerettem volna jutni, az végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és végül örülhettem, ha ki tudtam lépni.

Nekem öt ember már tömeg, soha nem ittam és nem dohányoztam, a bulikról az elsők között távoztam. Soha nem felejtem el a döbbenetet az egyik gimis osztálykiránduláson, mikor szinte az összes lány bugyira és trikóra vetkőzött, és úgy mórikálta magát a mindössze három szem fiúnak. Ezt kellene tennem, hogy befogadjanak? Hát nem. Igaz, kissé irigyen figyeltem a fiúk mohó tekintetét, nekem nem sikerült felkeltenem a figyelmüket. De ha ez az ára, akkor inkább nem is kell.

Az internetes közösségekbe se akartam belépni. Mi a búbánatnak jelöljem be iwiw-en, hogy kiket ismerek? Régi iskolatársakat, akikkel kölcsönösen meg sem ismernénk egymást az utcán. Távoli, ki a fenét érdekelnek rokonokat, falubelieket, akiknek max. köszönök, ha szembejön, de lehet, hogy még a nevüket sem tudom. De a közösségi nyomás erős tud lenni, nevezzük nevén, csordaszellem, hát beléptem. Aztán töröltem magam. A facebooktól, twittertől egész sokáig sikerült távol tartanom magam, de végül is egyre több funkcióhoz, alkalmazáshoz kellett fb-tagság, hát megadtam magam. De nem beszélek ki senkit, nem lájkolok ész nélkül, megfontolom, hogy mit osztok meg, és a legtöbb ismerősömet valamilyen szinten ismerem is. Lehet, hogy csak a netről, de nem jelölök be (általában, mert tökéletes én se vagyok...) olyan embert, akiről gőzöm sincs, kicsoda, pusztán és kizárólag azért, hogy befogadjon a közösség.

Mert ez nem befogadás. És ha cserébe rám ragasztják, hogy nem vagyok közösségi ember, hát az sem baj. Amúgy meg igaz is. 

Természetesen társas lény vagyok, a twitterre pl. rászántam magam a feliratok miatt, hogy tudjam jelezni, ahogy készülnek, reagálhassak, amire kell, és egész sok kedves emberrel találkoztam itt, náha jókat beszélgetünk. A hobbifeliratozók kis közössége is úgy érzem, befogadott, bár tudatosan nem fordítok hájpos sorozatot, ami azzal jár, hogy nem engem említenek meg a rádióban, de nem is engem küldenek el minősíthetetlen, ordenáré stílusban melegebb éghajlatra. Teszem a dolgom, fordítok a legjobb tudásomnak megfelelően mindaddig, amíg ez örömet okoz. Ennyi.

Egy közösség részének lenni jó és fontos lehet. Védelmet adhat, de legalább annyi áldozatot is kíván. Meggondolandó, hogy mennyit érdemes érte adni.