Boldog-szomorú helyzetjelentés

Sajnos, inkább szomorú, helyenként pár örömmorzsával.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy ismét abbahagyom a blogolást. Úgy érzem, nincs mit mondanom, és azt a keveset, ami van, sem jól csinálom. Néha olvasok máshol egy-egy különösen jól sikerült blogbejegyzést, és arra gondolok, hogy én ehhez sosem fogok felérni. A blogom olvasottsága kicsi, és bár elvileg nem a látogatottságért ír az ember, de hazudik az, aki azt mondja, hogy az egyáltalán nem fontos. 20-30 olvasásra azt mondom, hm, ez az átlag, 50 körül, tyűha! 100 felett meg már szinte elalélok. Marhaság...

Emellett kezdem kissé kötelességnek érezni, hogy ha már belekezdtem, blogot írok, ha beleszakadok is, pedig ennek örömforrásnak kéne lennie, nem kínos feladatnak. Volt egy-két érdekes reakció korábban, vagy semmilyen (nekem semmi sem jó, nem? haha), viszont úgy éreztem, igazán reális, vagy jól kifejtett visszajelzést nem kapok (kivéve egyet, akinek ezúton is köszönöm, rengeteget segített). Ezért ennek most nem látom értelmét ebben a formában. Nem szüntetem meg egy az egyben, mint az elsőt, de nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre ritkák és/vagy rövidek lesznek a bejegyzések.

A tyúkos sorozatot abbahagyom. Lett volna még tervem vele, például az evési szokásaikról, amik igen viccesek tudnak lenni, ki látott már teszem azt, ugráló tyúkot, amelyik így próbálja elérni a kerítésre felfutó vadszőlő leveleit? Még videót is készítettünk (okostelefonnal) arról, ahogy a jószág megrohan, amint megjelenek a teraszon, tök mindegy, hogy van-e nálam kaja vagy sem. Az ő prekoncepciójuk az, hogy van, és kész. Ha meg mégsincs, akkor addig kárálnak, és keveregnek a lábam alatt, amíg odaadom. Mert biztos csak rejtegetem valahol. Más lehetőség, ugye, nincs.

A megszüntetés oka, hogy elméletileg hamarosan levágják őket. Valami elképesztő módon elkezdtek vedleni, ami nem tudom, hogy a rendes őszi vedlés-e, csak ilyen későre esik az eddigi szuper jó időnek köszönhetően, vagy pedig, mint az őszi legyek, érzik a vesztüket. Kettő az utóbbi pár hétben csak úgy elpusztult, és aggaszt, hogy vajon betegek vagy egyszerűen lejárt az idejük. Úgy másfél évesek, de mivel hibridek (mondhatnánk, mutánsok) talán az ő életük rövidebb. Az egyikük annyira megkopaszodott, hogy már nem is vonult be az ólba este aludni. Nem tudom, önkéntes száműzetésbe vonult-e, vagy a többiek kizárták, de komolyan mondom, a szívem szakad meg érte. Már kezd ugyan helyrejönni, nő ki a tolla, de még mindig nem megy be az ólba. Pedig csak egy tyúk, amit az ember arra tart, hogy a tojását, ill. végül őt magát is megegye. Sokszor mondom, ha nekem kéne leölni az állatot, vegetáriánus lennék. Sajnos, szeretem a húst, és talán képmutató vagyok, de megeszem, ha feldolgozva megvehetem valahol. Szóval részemről lezártnak tekintem a hagyományos paraszti életformába tett kirándulást (amit eddig sem jószántamból tettem), és mindent el fogok követni, hogy a jövőben se nagyon legyen hozzá közöm. Félre ne értsenek, semmi bajom azokkal, akik szeretik ezt csinálni, de nem vagyunk egyformák, és nekem nem való.

Az olvasmányok tekintetében bizonyos okok miatt (nem titok, csak hosszú, és nem szeretném részletezni) már-már ott tartok, hogy bojkottálni fogom az új megjelenéseket. Embertelen mennyiségű könyvet adnak ki manapság, és talán nem állok egyedül a véleményemmel, hogy egyre több köztük a silány, legjobb esetben közepes mű, ami csak arra szolgál, hogy a kiadó gyorsan megszedje magát. Egyre nehezebb kihalászni a gyöngyszemeket. Ránézek a borítókra, és viszolygok, elolvasom a fülszöveget, és nemhogy nem vonz, hanem legszívesebben világgá futnék tőle. És szinte minden minimum trilógia, de lehet akár hét vagy kilenc kötet is. (Abba már bele sem szeretnék menni, hogy elkezdik kiadni, aztán két-három rész után esetleg abbamarad). Azt hiszem, maradnak az elkezdett sorozatok, és inkább újra olvasom Tamásit, Shakespeare-t, de még az is lehet, hogy előszedem a Karl May köteteket. (Bár a gyerekkori kedvencek leporolása nem mindig pozitív élmény.) Az új könyvekből pedig igen szigorú válogatás lesz. Meg ne kérdezzék, mi alapján. Magam sem tudom. Megérzés. Na meg a pénztárcám. Ez a könyv pl. nagyon vonz. És ha a Thursday Next sorozatot nem folytatják, hát akkor én... akkor én... igencsak dühös leszek. És csalódott.

Ami a boldog részt illeti, nem kellett kifizetnem egy kisebb összeget, aminek következtében megvehettem ezt az e-könyvet, amire azóta ácsingózom, mióta tudom, hogy Rosamunde Pilcher fia is ír, és állítólag hasonlóan elragadó stílusban. Nemsokára meg fogom tudni, igaz-e. És talán be is fogok róla számolni.

Ami ennél is nagyobb örömet okozott, sőt a vezető örömhír az elmúlt hónapokban (képzelhetni, mennyi lehet az öröm az életemben...), hogy végre újra van mosógépem! Igen, kérem, mosógép, ami már a mai háztartások elengedhetetlen része. Még júliusban romlott el, a szerelőnek eltört a bokája, ezért csak augusztusban jött ki megnézni. A verdikt dobhiba. A javítás 40.000 HUF. Na, nem. Először gondoltam, újat veszek, összegyűjtöm a rá a pénzt. (Na, persze, mintha nem ismerném magam... összegyűjteni, jó vicc!) A hitelt bizonyos okok miatt elvetettük, így maradt a használt. Gondolom, van, akinek nem okoz gondot egy 25.000 forintos tétel kifizetése, nekem igen, így csak a múlt héten vettem meg a vaterán, amit aztán tegnap hozott ki a futár. Röpke négy hónap után. 

Tessék elképzelni, beteszem a ruhát, mosószert, öblítőt, megnyomok egy gombot, elforgatok egy másikat, és x idő múlva kiveszem tisztán, illatosan és kicentrifugázva! Maga a mennyország! Nem ázik a kádban egész nap, nem csöpög a fejemre, mikor fürdenék. Igaz, hogy a centrifuga fordulatszáma nem állítható, és ez az 1000 fordulat/perc a kényes holmikat, gyapjút, selymet, stb,. eléggé meggyűri, és a gyorsprogramja fél órás, pedig az újabb típusokon már csak 15 perces, de sose legyen nagyobb bajom az életben. Drukkoljanak, hogy legalább pár évig működjön!

No, egyelőre ennyi. Jöhet az ebéd.