"Nem kell Lokinak lenned ahhoz, hogy letérdeljek eléd"

Mikor szembejött velem (mondjuk így) ez a gif (tényleg, ezeket a mozgó kis képecskéket gifnek hívják egyáltalán?): az első reakcióm nekem is ez volt volt: Hehe! Aztán meg: Ó!

Aki nem tudna angolul, a párbeszéd ezt jelenti:

- Néha azt kívánom, bár Loki lennék, és mindenki letérdelne elém.

- Nem kell Lokinak lenned ahhoz, hogy letérdeljek eléd.

Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, a riporternő vajon mi célból térdelne le a sármos színész elé, de nem abból, amire ő eredetileg célzott, mármint, hogy hatalma legyen az emberek felett, sokkal inkább szexuális célzattal... Nem részletezném, hátha kiskorúak is olvassák a blogot, bár vannak olyan 12-13 évesek, akik meglehet, engem világosítanának fel egyes pózokról. 

Na, de éppen erről akartam beszélni, a szexuális szabadosságról. Nem tartom magamat prűdnek, viszont erősen szemérmes vagyok, ráadásul monogám típus, ha szeretek valakit, meg sem látok más férfit, nem csorgatom a nyálam kockahasú (és feltehetően, de persze, ez lehet előítélet is, üresfejű) pasik képeit látva, nem ábrándozom Barronsról meg Ryodanről (és még sorolhatnám, bár Hugh Jackman felsőteste azért kivétel, na), stb., stb. Ezért nekem ez a világ, amiben 12 éves lányok kurvás szelfiket posztolnak magukról, amiben egy tinédzser korú lány szeksz(!) utáni szelfit posztol, és nem azért szólnak rá, hogy mégis milyen dolog ez, hanem, hogy szexnek kell írni, amiben egy olyan beteg állat, mint Christian Grey nők millióinak vágyálma, amiben természetfölötti elemeket tartalmazó vagy fantasy könyv részletes és vad szex nélkül már elképzelhetetlen (kivéve még egyelőre - talán - az ifjúsági irodalmat, de már ott sem biztos) idegen. Nem találom benne a helyemet. 

Tény, hogy a nőket évezredeken keresztül elnyomták a férfiak. A lovagkorban a szívük hölgyéért mentek kalandra és hosszú verseket írtak hozzájuk, ugyanakkor erényöv volt rájuk csatolva (el nem tudom képzelni, hogy lehetett abban pisilni, más egyébről nem is beszélve). Ahhoz mentek, akit a szülők választottak, ha a férj erőszakos volt vagy kegyetlen, a nőt nem védte meg senki, a férje akár meg is ölhette, főleg, ha befolyásos volt. Ott a Bibliában a házasságtörő asszony története. Vagy a tavaly látott Anna Karenina, amiben Anna bátyja összeszűri a levet a nevelőnővel, és Anna megy könyörögni a feleségének, hogy béküljenek ki, hisz ez bocsánatos bűn, nem? De mikor ő "jön össze" Vronszkijjal, és kipattan a botrány, ugyanez a báty sajnos, nem tudja fogadni... Emlékszem a döbbenetre, mikor anyukám először mondta gyerekkoromban, hogy ő azért kap kevesebb fizetést ugyanazért a munkáért, mint férfi kollégái, mert nő. Nem tudom elmondani, mennyire felháborított. Hosszan sorolhatnám, és bár a nők helyzete már sokat javult, de még mindig nem mindenhol. Indiában például a lányok még mindig tárgynak számítanak. A megerőszakolásuk, a meggyilkolásuk nem számít bűnnek.

De én úgy látom, hogy a kivívott jogainkkal, az emancipációval, az elégetett fűzővel, a nadrágviseléssel, a szavazati joggal mi, nők rengeteget veszítettünk is. Én személy szerint egyértelműen támogatom, hogy a nők azonos jogokat kapjanak, hogy hivatásuk lehessen, hogy ne az legyen életük egyetlen célja, hogy megfelelő férjet találjanak, ami alatt a pénz értendő, hogy el tudja tartani. Hogy ha boldogtalan a házassága, elválhasson, és mégse kelljen lemondania a gyerekeiről, stb., de ez a fajta felfokozott szexuális szabadosság nekem sok. 

A címadó gifben a riporternő gyakorlatilag felajánlkozik egy bizonyos szexuális szolgáltatásra, nem lehet úgy végigmenni egy utcán (főleg így, nyáron), hogy ne látnánk igen erősen alul öltözött nőket, lányokat, némelyik ennyi erővel meztelenül is végigvonulhatna, és hát azok a bizonyos posztok, szelfik, és társaik, nemhogy kamaszok, hanem gyakorlatilag gyerekek vannak úgy öltözve, sminkelve, hogy egyes útszéli pillangók ahhoz képest kismiskák. A tiniknek-tinikről szóló sorozatokban is megjelent a szex, 15-16 éves szereplők már vígan gyakorolják. (Nem tilos az USA-ban elméletben 18 év alatt a szex? Mint ahogy nálunk is? Jó, más kérdés, hogy mi a tilos, és mit tartanak be belőle, de a nyílt ábrázolását legalább nem kellene kerülni?)

Ez a sok minden az alantas(?), ősi, vad vágyakra, ösztönökre alapoz, ami teljesen érthető, és bevallom, én is olvastam ilyesmit, megnéztem ilyen sorozatot, de meglehetősen hamar csömöröm lett tőle, mert ha egy alkotásnak nincs más értéke, mint a bujaság, nekem az már rég nem elég. 

Ha pedig azt szeretnénk, hogy a férfiak tiszteljenek bennünket, tekintsenek egyenrangúnak, akkor talán úgy is kéne viselkedni. Pl. méltósággal. Ami nem jelenti azt, hogy visszakívánom a fűzőt meg a térdig érő fürdőrucit, dehogyis! (Ámbár a strandon elnézve a fürdőzők igen jelentős részét, lenne, akit köteleznék rá...) Csak éppen hová lett a misztikum, a finom célzások, az óvatos közeledés? Egymás megismerése?

Persze, összetett kérdés ez, és nem lehet csak a nőkre fogni, de én egyre inkább a szabadosság futótűzként való elharapózását látom, és ez baj, mert bár csak két betű a különbség, a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal. 

Olvasási válság (na ne, már megint?) meg a komfortzóna, avagy mitől megyek a falnak

Megjött a 35 fok, csurog az izzadság a frissen mosott hajamból (ilyenkor mindig csutkára vágatom, nem csoda, hogy soha az életben nem nő meg arra a formára, amire szeretném), bár állítólag holnap jön valami kis lehűlés, ha már csak 27 fok lesz, és éjszaka bírok aludni, nekem már jó, és itt van a menetrend szerinti(?) olvasási válságom. Tavaly is sok blogger panaszkodott, hogy semmi sem köti le őket, most is egyre több helyen olvasom, hogy kitört az olvasási válság.

Bár nálam nemcsak a meleg játszik szerepet ebben, olyan állandó fáradtság és kedvetlenség van rajtam, hogy többnyire csak ülök és bámulok magam elé. Ha már könyv nem, akkor darálhatnék sorozatot vagy megnézhetnék pár filmet, de azokhoz sincs semmi kedvem. Este esélyem sincs kinyitni egy könyvet, bekapcsolni a kindle-t, mert néha azelőtt elalszom, hogy be tudnék takarózni (ami ebben a kuka hőségben nem is gond). A múltkor a strandom megpróbáltam olvasni, de nem jutott üres pad, én pedig szenvedek, ha a földön kell ülni, és még ott sem bírtam figyelni. Ilyenkor szoktam elővenni régi, bejáratott kedvenceket, amiket szinte kívülről fújok, és nem kell rá túlzottan odafigyelni. Újranéztem a Vissza a jövőbe első részét (belehallgattam az új szinkronba - tényleg, tudja valaki, minek kell újraszinkronizálni valamit? - és olyan fura volt, hogy kb. fél perc után kapcsoltam vissza a régire. Rudolf Péter hangja maradt ugyan, de annyira érződik, hogy sokat öregedett, hogy még 1985-ben elment 17 évesnek, de ma már ez sehogy sem őrzi meg az illúziót.) meg az örök kedvencet, amit sosem tudok megunni, A Jó, a Rossz és a Csúfot. A világ legjobb westernje, most, írás közben is épp a soundtracket hallgatom. A pár hete, 97 évesen elhunyt Eli Wallach alakítása pazar, a nemrég 85. születésnapját ünneplő (ki hinné?) Clint Eastwood, a hallgatag hős szerepében örök klasszikus.

Könyvben talán meg kéne próbálkoznom Rosamunde Pilcherrel, aki nekem mindig az otthon melegét fogja jelenteni. Nem tudom, beválna-e, de talán egy próbát megér.

Ma megjelent blogberkekben egy "körposzt" a komfortzónákból való kilépésről, a határok feszegetéséről. Én ugyan nem akartam benne lenni, mostanában nem nagyon megy a határidőre való akármi, nemcsak írás (Zenka volt az ötletadó, a bejegyzése alatt található a résztvevők listája. Bocsánat, hogy nem linkelem be őket ide, de lusta vagyok.), de eszembe jutott valami.

A legtöbben (amennyit eddig elolvastam) arról írtak, hogyan próbáltak ki olyan irodalmi műfajokat, amiket korábban nem szerettek, de mivel én világéletemben mindenevő voltam könyvfronton, és alig egy-két műfaj maradt ki (pl. horror vagy pornó), ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. A könyvespolcomon ugyanolyan jól megfértek-férnek a pöttyös könyvek (a régi fajták, nem a KMK vörös pöttyösei) az indiános regényekkel, a szépirodalommal, a krimivel, a fantasyvel és még egy-két szakkönyvvel is. De még sorolhatnám a műfajokat, gyerekkoromban például még a képregények is idetartoztak, azt ma már nem olvasok.

Nekem inkább azt tűnt fel mostanában, hogy egyre több műfajt zárok ki, vagy inkább bizonyos típusú könyveket. Sikítva menekülök az ellenkező irányba, ha egy fülszöveg így kezdődik: A jóképű és gazdag - itt jön egy férfinév, lehetőleg valami jó kacifántos, egy Billre meg Joe-ra sem emlékszem közülük, Alastair meg Craig, de minimum Edward vagy Christian - megismerkedik a szép, de félénk - tetszés szerinti női név, szintén nem jellemző egy Lizzy vagy Jane, annál több Anastasia meg Abigail, és hasonlók - ... na, én itt félre is dobom a könyvet. Többnyire kapunk egy adoniszi testű, krőzus gazdag pasit, meg egy szép, de önbizalom hiányos vagy átlagos lányt, akik halálosan egymásba szeretnek. De mert semmi sem megy egyszerűen, a pasiról kiderül, hogy egy agresszív állat, akit kezeltetni kéne, a lány meg egy idióta, mert egyáltalán szóba áll vele, ahelyett, hogy feljelentené zaklatásért. Persze, minden jó, ha a vége jó, és a női olvasók egy része sóhajtozva epekedhet az ilyen vadbarmok után.

De azt is észrevettem, hogy az alig pár hónapja még kedvelt fantasy, urban fantasy sem köt már le. A Tündérkrónikák Barronsze meg Ryodanje szerintem alig jobb a fenti kategóriánál. (Tudom, most páran felszisszennek.) Erős egyéniségek, akik elvárják, hogy a nők azt tegyék, amit ők akarnak, leginkább kérdezés nélkül, én meg nem nagyon szeretem, ha irányítanak, és olvasni sem szeretek róla. De nemcsak ezért nem köt már le, hanem egyre kevésbé szeretem a sok természetfölötti lényt, a nevüket meg sem tudom jegyezni, nem szeretem a gyakran öncélú véres és szexjeleneteket. A Trónok harca teszem azt, szerintem egy agyonhype-olt sorozat (újabb megvető sziszegés), bár csak a tévében láttam, nem olvastam, de a 3. évad közepén (mikor abbahagytam) még mindig nem tudtam megjegyezni kb. 5 szereplőnél több nevet, és olyan 15-nél többet arcról sem tudtam megkülönböztetni. Túl sok a mellékszál, túl sok a szereplő, túl sokan halnak meg, és helyenként valami rettentően unalmas és terjengős. Itt-ott egy Shakespeare-királydrámára emlékeztet, annyi a kavarás, intrika meg halál (bár az avoni hattyúnál közel sincs ennyi dugás), azokban meg pont ezeket nem szeretem. Eleinte azt gondoltam, majd folytatom a sorozatot, de rájöttem, egy csöppet sem hiányzik.

Vámpírok. Eleinte izgalmasnak tűnt a téma, a kedvencem volt Bill a True Bloodból, de pár év után ebbe is belefáradtam. A könyv- és a filmsorozat is ellaposodott, és bár az utolsó két könyvet egyszer majd elolvasom, mert kíváncsi vagyok, Sookie kinél horgonyoz le végül, de a sorozatot még csak nem is tervezem befejezni. Az 5. évadnál álltam le vele. Vér, kefélés, ölés. Brrr. Egy idő után ennyi már nem elég. Ma már borzongva gondolok arra az igaz, rövid időszakra is, mikor tetszett a Twilight. Nem is értem magam.

Hol vannak ezekből az alkotásokból az erős, önálló női karakterek, akik azért még nem növesztenek maguknak farkat, vagyis megmaradnak nőnek, de nem kis szerencsétlenek, akiket az erős pasinak kell megvédenie, és nem mellesleg cserébe elnyomnia?

Szóval ezektől a típusoktól menekülök mostanában, ami a gond, hogy nem nagyon köt le épp most más, de előbb-utóbb megtalálom majd, ami érdekel. Talán újra elő kéne szednem Jókait...

Téli mese (film, 2014)

A könyv az elsők között volt, amit a Rukkolán happoltam. (Akinek ez kínaiul volt, az látogassa meg a rukkola.hu oldalt.) Jó-jó, a címben film van, én meg itt a könyvről hablatyolok, bocsánat a kis kerülőért. A könyv megjött, és én nekiveselkedtem, de meg volt átkozva, mint Bagaméri. Tudom, ez hülyén hangzik, de egyszerűen egyszerre nem tudtam 2 oldalnál többet elolvasni belőle. Mindegy volt, hogy van-e rá időm, van-e hozzá kedvem, 2 oldal után minden egyes alkalommal letettem. Ez így nem túl produktív olvasás, ami azt illeti. Próbáltam megtisztítani (nem úgy, hogy víz alá tartottam, természetesen), és így picivel gyorsabban haladtam, de nem sokkal, mindig volt más könyv, ami jobban érdekelt, és az első rész után (amikor Peter megismerkedik Beverlyvel) be kellett látnom, hogy ami nem megy, az ne erőltessük, és végképp félbehagytam. Sőt, gyorsan el is ajándékoztam.

Amikor megláttam a film trailerét (na, már rá is tértem a filmre, csak eddig kellett várni) a varázslatos szerelemről, ami száz évvel később is él, felmerült bennem, hogy talán rosszul tettem, hogy félbehagytam a könyvet. Gondoltam, megnézem a filmet, és meglátom, hátha érdemes folytatni a könyvet.

Ezt a nyáltengert, te jószagú atyaúristen! Valami borzalmas volt. Ha nem cseresznyét magozok közben, úgy félbehagyom, mint a huzat. (Mint tavaly a borsópucolás meg az Anna Karenina esete.) Ekkora kéjes örömmel már régen töröltem filmet a gépemről, mikor megjelent a "vége" felirat. Pedig minden adva lett volna egy jó kis romantikus mozihoz, kiváló szereplőgárda, Colin Farrell, Russell Crowe, Will Smith, a halálon is túlmutató szerelem, a jó és a rossz örök harca, időutazás? vagy reinkarnáció?, nem tudom, melyik szó lenne ide jobb. 

Ehelyett kaptam egy rettentően giccses "alkotást", borzalmas párbeszédekkel. A csúcs az volt, mikor Beverly azt mondja Peternek, hogy (nem emlékszem pontosan, de vissza nem keresem, bocsánat, ha nem pontos): Ha most nem szeretkezünk, talán nem lesz többé alkalmam rá. Mire Peter: Akkor tegyük meg! Édes jó Istenem, ezt a béna szöveget! Vagyis, mielőtt meghalok, még dugjunk egyet. Nem mondom, ez is egy érv, még ha elég szánalmas is. 

A színészek tűrhetőek, Crowe kiváló gonosz, talán a legjobb az egész filmben. Farrell-nek nem áll jól a romantikus szerep, ez legalábbis nem. És az a haj, te jóságos ég! Értem én, hogy a sztárgázsik miatt már nem tellett jó fodrászra, de azért mégis!

A könyvhöz nem jött meg a kedvem, bár nemrég olvastam, hogy amaz sokkal összetettebb, mint emez, ami nem meglepő, és a szerelmi szál csak az egyik a sok közül, de még így sem. 

Nem vagyok valami nagy romantikus film-rajongó, de azért van néhány jól sikerült alkotás. Személyes és erősen szubjektív kedvenceim között van a Szív hídjai (ami jó példa arra, hogy akcióhős - Clint Eastwood - is lehet jó hősszerelmes, az időelcsúszós A ház a tónál, a régi, de annál jobb A kaktusz virága, az elején szomorú, de végül happy endes Legénylakás, az idegbeteg Napos oldal, a zenés-táncos Hajlakk, és persze a szinte kötelező Jane Austenek: A Paltrow-féle Emma és mindegyik Büszkeség és balítélet, a sorozat és a 2005-ös film. Sőt volt egy kb. 1940-es film is, én azt is szerettem. De még sorolhatnám. Ezekre emlékezni fogok még sokáig, míg meg nem lágyul az agyam, ezt a filmet meg igyekszem gyorsan elfelejteni.

És zárásként az imdb rövid tartalomleírása hevenyészett fordításban: "Egy tolvaj beleszeret egy örökösnőbe, aki meghal a karjaiban. Mikor a férfi megtudja, hogy övé a reinkarnáció ajándéka, felkerekedik, hogy megmentse a nőt." Hogy mi, kérem szépen? Azt hiszem, nem ugyanazt a filmet láttuk, de azt, aki ezt írta, legalábbis nem igazán érdekelhette, hogy mit néz, és nagyjából a hasára ütött a leírás készítésénél.

Jelentem, még megvagyok!

November óta nem írtam a blogba...

Egy darabig azt terveztem, hogy törlöm, de végül nem tettem, a világhálón elfér, ha valaki rá akar keresni, elolvashat régebbi bejegyzéseket, és meglepődtem, hogy még mindig nő egyes posztok olvasottsága, úgy hogy egy betűt sem írtam le több, mint fél éve.

Nem akarok az indokokról írni, nem volt könnyű az elmúlt időszak, és nem is ígérkezik könnyűnek a következő sem, de végre "letudtam" a Ripper Streetet (már nagyon nyomasztott a több havi elmaradásom, valaki el is kezdte fordítani "helyettem", erről akartam is írni, de mégsem tettem), közben rengeteg téma felmerült bennem, amiről írni szeretnék, úgyhogy íme, újra itt vagyok!

Vannak közte könyves meg nem könyves témák, de most lássunk röviden néhány könyvet az elmúlt időszakból! (Nem tudom, mennyire lesz ez épkézláb iromány, eléggé berozsdásodtam.) Azért röviden, mert már sok mindenre nem emlékszem, de mégis szót ejtenék róluk.

Korábban írtam már az újra elővett Steinbeck könyvekről. A Kék öböl után belekezdtem a Szerelem csütörtökbe tavaly júliusban. És ez év februárjában fejeztem be... Talán még akkor sem így lesz, ha nem találok ki egy trükköt, amivel többet és célirányosabban tudtam olvasni, de amit nem szeretnék elárulni, nem publikus. Nem értem, ez volt a kedvenc Steinbeck könyvem főiskolás koromban. Most pedig azt éreztem, hogy én nem azt a könyvet olvastam annak idején. Szörnyen gyerekes a megfogalmazása, a történetet untam, egészen addig, amíg meg nem jelent a vén Csinnadratta (aki egy ember), akin akkorákat bírtam nevetni! Talán más fordításban olvastam? Létezik egyáltalán más fordítás? Én változtam meg ennyire? Vagy netán nem jókor kezdtem olvasni? Nem tudom, de hatalmas csalódás volt. A kötetben levő 3. regényt nem is fogom mostanában elolvasni, az is biztos, úgy elment tőle a kedvem.

Január végén megkaptam a barátnőmtől a Calderon folytatását, amit nagyon vártam már, hisz az első rész nagyon tetszett. Ami elsőre feltűnt, hogy a borító gyönyörűséges, dombornyomott meg aranyozott (szépséghibája, hogy egy jó része lekopott olvasás közben, pedig igazán nem vagyok gondatlan könyvtulaj), a nő háta sokkal vonzóbb látvány, mint az a förtelmes pasi az első részen. (Nem, nem vagyok leszbi.) De valami rettentő vastag, pedig csak 500 oldal. Igen, csak, egy 500 oldalas könyvnek nem kell 4 centi vastagnak lennie. Hülyeség ez a mostani divat, hogy így megnyomják a könyvek terjedelmét a papír vastagságával meg a tördeléssel. Értem én, hogy így drágábban lehet eladni, de akkor is. Folyton csúszott ki a kezemből, nem lehetett normálisan fogni.

A feléig töretlen kedvencem volt. Vicces, izgalmas, ötletes, volt, amin percekig hangosan hahotáztam, pl. az űrlapfetisisztákon, de a felére szinte egyik lapról a másikra elegem lett a Calderon és Tives közti huzavonából. Érdeklem, nem érdeklem, biztos a szamurájjal alszik, egy csomó nővel van egy hajón, biztos válogathat közülük. Most komolyan? Ne már! Nem tinik ezek, hanem felnőtt emberek, nincs szájuk, nem tudják megbeszélni a dolgokat? Komolyan mondom, homlokon csókolnám azt az író(nő)t (ha elég jó pasi, megegyezéses alapon máshol is. Az arcán, persze, mégis mire gondoltatok? Pfuuj, rossz az, aki rosszra gondol.), aki felvállalja, hogy az egyértelműen egymásnak teremtett főhősöket már mondjuk, a könyv közepén összehozza (legyen azért idejük ismerkedni), és utána nem mennek szét az első félreértésnél, nem derül ki róluk, hogy testvérek, meg a többi marhaság, amiket mostanság beraknak a könyvekbe. Már ott tartottam, hogyha a könyv végéig sem jönnek össze, ha lesz még esetleg folytatás, én el nem olvasom. Kár volt ezt így elhúzni, mert ettől nem izgalmasabb lett, hanem idegesítő. Együtt, vállt vállnak vetve is harcolhattak volna a céljaikért, ugyanolyan izgalmas lehetett volna. Vagy összejönnek, de az események elszakítják őket egymástól. Mittudomén, de ez a szeret-nem szeret, ami mostanában szinte minden könyvben-sorozatban benne van, finoman szólva bosszantó. Amúgy a történet továbbra is jó, On Sai jól, gördülékenyen, olvasmányosan ír, tollat a kezébe! Kíváncsi leszek, lesz-e folytatás. 

Tudom, ez most így kissé rövidke lett, de újra bele kell jönnöm az írásba, ráadásul azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé van türelmem a hosszú posztok olvasásához, így nem húznám azok idejét, akik hasonlóan éreznek. (Jó kifogás sose rossz, nem igaz?)