Spoilerveszély! Meneküljön, ki merre lát!

E havi témázásunkban a spoilereket vesézzük ki. Amellett, hogy már megint egy angol szó, amire nincs magyar, és ez zavar, nem értem az egész felhajtást. Így a választott címem részben a jelenséget hivatott jellemezni, hogy mennyire félnek az emberek, hogy előre megtudnak valamit, másrészt - mea culpa! - egy picikét kifigurázom ezt a félelmet. Mielőtt valaki vérig sértődne, megértem azokat is, akik nem szeretik a spoilereket, szívük joga, az meg külön genyóság, ha valaki szántszándékkal árul el valamit, puszta rosszindulatból vagy saját fontosságának, jólértesültségének fitogtatása mián.

Próbálok visszagondolni, de nem emlékszem olyanra, mikor valaki lelőtt egy poént, én meg a Balatonba akartam volna ölni magam bánatomban, sőt, gyerekkoromban rendszeresen (ma már ritkábban, de néha még most is) bizony elolvastam a könyvek végét. Egy pszichológus talán meg tudná fejteni az okát, hogy miért ragaszkodom a biztonsághoz, miért nem szeretem a meglepetéseket, miért nem bírom a feszültséget, de őszintén szólva nem túlzottan érdekel. Nekem kockázatos dolog meglepetést okozni, ha mondjuk, bejelentés nélkül beállítana ötven vendég a szülinapomra, esküszöm, sírógörcsöt kapnék vagy lefejelném őket, és ki nem állhatom a meglepetés ajándékokat sem. Majd én megmondom, mit kérek, és nem, nem fogok örülni, ha mást kapok, és nem is fogom véka alá rejteni a nemtetszésemet. Ugyanez áll a könyvekre (filmekre, sorozatokra is, de most maradjunk a könyveknél), szeretem tudni, hogy a kedvenc hősöm túléli a kalandot, hogy a gonosz biztosan meglakol vagy hogy a szerelmespár egymásra talál. Nemhogy nem zavar ez, éppen ellenkezőleg, a nagyon sokkoló események maradandó nyomot hagynak bennem. 

Mondok néhány példát. Annak idején a Winnetou-t a négykötetes változatban olvastam, és egyszerűen nem akartam elhinni a végét, főleg, hogy előtte már több más Karl May könyvet is elolvastam. Ennek ellenére imádtam, nyolcszor (!) olvastam el a könyveket, ebből négyszer végig, de négyszer csak az utolsó kötet közepéig, hogy aztán gyorsan elkezdjem elölről, onnan, ahol még... na, de nem spoilerezek, hátha, van, aki elolvasná, és nem akarja tudni, mi borított ki ennyire. A másik a pár napja befejezett Nyakigláb apó. Annak idején belefutottam egy erős spoilerbe, ami elárulta, hogy Nyakigláb apó (hm, hogy is fogalmazzak úgy, hogy én már ne lőjem le a poént?) olyan-e, mint amilyennek Judy gondolja, de ez nemhogy nem zavart, hanem szélesen vigyorogva vártam, hogy a lány mekkorát fog nézni a végén. Amikor kb. a könyv felénél egyszer csak beugrott, hogy egész pontosan ki is a címszereplő, még szélesebben vigyorogtam, és sokkal jobban szórakoztatott az, hogy mi lesz, mikor Judy is rájön erre, mint ha nem tudtam volna semmit, és csak a végén jött volna a meglepetés. A harmadik Dumbledore sorsa a 6. HP könyv végén. Mielőtt megjelent volna magyarul, elolvastam egy interjút a fordítóval, aki elszólta magát, pontosabban az újságíró két olyan kérdést tett fel, hogy a fordító válaszai alapján ki lehetett következtetni, mi történik a Roxfort igazgatójával. De ettől még ugyanolyan izgalommal olvastam a könyvet, mert egyrészt nem tudtam, miképp, hogyan és főképp miért történik, meg hát mélyen belül reménykedtem, hogy a 7. részben valamiképp mégis helyrejön.

Hogy én hogyan vagyok képes rá, hogy ne zavarjanak az előre megtudott dolgok? Valahogy úgy működök, mint a kisgyerek, mikor még elhiszi, hogy van Mikulás és a Jézuska hozza az ajándékot, de már sejti, hogy nem. Mikor gyerekként megláttam karácsony előtt pár nappal a fenyőfát az erkélyen, amit elvileg majd szenteste hozna az angyal, egyszerűen nem vettem róla tudomást, behunytam a szemem, és úgy tettem magam előtt, mintha nem láttam volna semmit. Vagy mikor véletlenül megtaláltam az ajándékot a szekrényben, rájöttem pl. a hangja alapján, hogy ki alakítja a Mikulást, egyszerűen nem engedtem, hogy tudatosodjon bennem. Ugyanígy, ha elolvasom a könyv végét, és tudom, hogy a hősöm túléli, a gonosz meglakol, stb., akkor megnyugszom, de elteszem a tudatom mélyére, aztán elolvasom a könyvet. Nem várom, hogy bárki is megértse, csak hogy fogadja el, nem vagyunk egyformák.

Ahogy mondtam, megértem, ha valakit zavar a spoiler, ás szándékosan nem valószínű, hogy elmondanék valamit, de a címbeli picit gúnyos hang a túlzásba vitt "jaj, csak nehogy megtudjak valamit, mert megőrülök!" szemléletnek szól. Annak pl. mikor kijött egy új HP kötet, és szigorúan őrzött raktárakban tárolták, és mikor pár kötetnek mégis lába kelt, Rowling kiakadt, hogy egyesek miért rontják el mások szórakozását. Bennem akkor felmerült, hogy nem inkább a várható bevételkieséstől félt-e inkább, habár van olyan ember, aki azért nem vette meg, mert megtudott egy spoilert? Vagy mikor sokan, mikor megkaparintották, rögtön elolvasták a befejező kötet végét (igen, igen, töredelmesen bevallom, első dolgom volt a könyv végére lapozni), mert tudni akarták, Harry meghal-e vagy túléli. Köszönhető volt ez annak, hogy Rowling egyszer azt nyilatkozta egy újságíró kérdésére: És honnan tudja, hogy Harry túléli? Ettől sokan bepánikoltak, és érthető módon tudni akarták, hogy mi is lesz Harry sorsa. Rowling erre azt reagálta, hogy külön kellett volna kiadnia az utolsó fejezeteket, mert micsoda dolog elolvasni a végét! Én meg azt gondolom, felnőtt vagyok, el tudom dönteni, mit akarok.

Nem értem azt sem, mikor valaki még a fülszöveget sem olvassa el, sem értékelést, nehogy megtudjon a könyvről valamit, amit nem szeretne. Mégis mi alapján dönti el, hogy érdekli-e a könyv? Elismerem, bele lehet futni könnyen olyan dolgokba, amiket a spoiler-ellenzők halálos véteknek tartanak, és mások véleménye nem feltétlenül mérvadó, de valahonnan, valami alapján mégiscsak tájékozódni kell, nem? Fülszöveg nélkül honnan lehet tudni, miről szól a könyv, érdekel-e a témája, stb. Kivétel, ha pl. a kedvenc szerzőnktől gondolkodás nélkül megveszünk mindent.

Sokan felhozzák a krimiket példának, hogy ott igazán nem szép dolog elárulni, ki volt a gyilkos. Ez sem biztos, hogy így van. Mikor gyerek voltam, és a szüleimmel néztünk krimit, bizony fennhangon találgattuk, ki lehetett a gyilkos, és egyikünk sem haragudott meg a másikra. Az egyik legjobb példa a Columbo, ahol előre tudjuk az elkövető személyét, de a folyamat, ahogy a hadnagy rájön, ill. az ő jelleme az érdekes. Épp a hétvégén olvastam egy jó angol szójátékot egy nyomozós sorozattal kapcsolatban. Az angolban ugye, ott a krimi szóra a whodunit, azaz szó szerinti fordításban a "ki tette?" Az említett sorozat kapcsán mondta valaki, hogy nem az az érdekes, hogy ki, hanem, hogy miért tette? Egy igazán jó kriminél a "ki" mellett bizony fontos a "hogyan" és a "miért" is. Ha csak a "ki" van, szerintem megette a fene! 

Ha jó egy alkotás, a folyamat a lényeg, nem a csavar. Azokkal értek egyet, akik szerint, ha előre tudunk valamit, és az elrontja az élményt, akkor az a könyv nem is méltó rá, hogy elolvassuk. Ha csak egy csavar van a könyvben, a többi meg dögunalom, már régen rossz. Azonkívül nem szeretem a sokkolást, főleg nem az öncélút vagy az erőltetett fordulatokat. 

Nem szeretnék senkit sem meggyőzni arról, hogy a spoiler jó dolog, amennyiben mások sem akarnak meggyőzni arról, hogy minden esetben rossz. Éljünk békében egymás mellett! De annyit még hozzá kell tennem, hogy többnyire azért én szeretném eldönteni, akarok-e lelőtt poénokat, beleolvasok-e a könyv végébe vagy sem, megkérdezem-e annak a véleményét, aki már olvasta vagy sem, ne döntse el helyettem más!

A többiek vegyes véleménye:

Zenka

reea

PuPilla

Ilweran

tigi
Katacita