Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést

Mi az egyáltalán, hogy negatív hős? A két szó szerintem antagonisztikus ellentétben áll egymással. Egyszerűen nem férnek össze. Van olyan, hogy egy negatív szereplő végrehajt egy hőstettet, de akkor nem negatív, még ha csak arra a röpke pillanatra is, mert a tette felemeli. Egyszerűen negatív szereplőt kellene írni. Jó, szoktuk használni a hős szót szereplő értelemben, de szerintem inkább csak a főhős kifejezésben.

Az e havi témázásunk először engem nem érintett meg. Bár volt bennem némi indulattal vegyes értetlenkedés, hogy hogyan lehet szeretni a negatív szereplőket, hiszen szántszándékkal, ilyen-olyan okból ártanak másoknak, de úgy gondoltam, kb. ennyi is a témáról a véleményem. Aztán jobban megvakargatva a dolgot, ihletet kapva innen-onnan, mégiscsak eszembe jutott egy s más.

Úgy gondolom, normál esetben akár születésünktől fogva vagy később a szocializálódás folyamán, az kódolódik belénk, hogy jó tett cserébe jót várj, minden jó, ha a vége jó meg, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Erre tanítanak a mesék, a vallás és a pár éve divatossá vált vonzás törvénye: ha jót adsz, azt kapsz vissza, ha rosszat, akkor azt (erről most vitatkozhatnánk, de ne tegyük, nem a téma része), ha jó vagy, a mennyországba kerülsz, ha rossz, a pokolba, stb. Tehát belénk nevelik kisebb-nagyobb sikerrel, hogy mi a helyes és a helytelen viselkedés.

Manapság azonban észrevehetően elharapózó tendencia a negatív szereplők kedvelése a könyvekben, mozivásznon, tévéképernyőn, monitoron, stb. Nem szeretnék belemenni, hogy mi lehet ennek a lélektani oka, főleg, mert nem tudom, és nem is értem. Milyen lelke lehet annak az embernek, akinek pl. Bellatrix vagy Voldemort a kedvence a Harry Potter sorozatban? Lehet, hogy nem is szeretném tudni. (Előfordulhat, hogy van ebben egyfajta különcködés vagy különbözni vágyás is.)

Elsősorban sorozatok, filmek esetén a negatív szereplő sikere nem kis mértékben függ az őt játszó színésztől. Jockey Ewing nem lett volna ugyanaz, ha nem az öregen is ragyogó mosolyú Larry Hagman alakítja. A másik viszont, hogy negatív szereplőt ábrázolni és a színészek szerint eljátszani is sokkal szórakoztatóbb, nagyobb kihívás, mint jót. Gondoljunk csak bele, mennyivel összetettebb figurák a gonoszok, mint a jók, akik gyakran sokkal laposabb, egysíkúbb, kevésbé kidolgozott alakok. És azt hiszem, a nézők-olvasók ezt keverik össze azzal, hogy szeretik az adott szereplőt. Szerintem ez nem a karakter szeretete, hanem annak elismerése, csodálata, hívjuk bárminek, hogy milyen jól van megírva és eljátszva.

Könnyű addig úgymond, "szeretni" egy "negatív hőst", amíg egy könyv lapjain van, a mozivásznon vagy tévéképernyőn. Hiszen de vicces elnézni, amint manipulálja a másikat, a saját érdekeinek megfelelően mozgatja a szálakat, stb. Kockázat nélkül élhető ki az a vágy, hogy ha valaki szeretne valami olyat tenni, amit egyébként nem tenne, tehetne meg. De vajon ezt éreznénk a saját életünkben is, ha egyszer csak előttünk állna, és a mi állásunkból fúrna ki, a mi szerelmünket csábítaná el, a mi évek alatt összekuporgatott vagyonunkat csalná ki, stb.? Azt hiszem, belém szorult annyi empátia, hogy át tudjam élni, milyen a másik oldalon állni, azon, ahol a "kedves, kis szerethető negatív hős" áldozatai vannak, és ezt még egy kitalált történetben sem tudom elviselni.

Tény, hogy a negatív szereplők néha elbűvölőek tudnak lenni. Ott volt például a Noszty fiú, akiről az első pillanattól tudjuk, hogy anyagi hátterű érdekházasságot kell kötnie a gazdag Tóth Marival, de ezt olyan bájjal, sármmal, kedvességgel teszi, hogy én annak idején drukkoltam, hogy összejöjjön a házasság, mert elhittem, el akartam hinni, hogy tényleg megszerette a lányt. Valószínűleg csapnivaló férj lett volna, és boldogtalanná teszi mindkettejüket, de ezt akkor, úgy 20-21 évesen még nem tudtam... Jellemző, hogy Mikszáth remekül megírt karakterére a mai napig emlékszem, míg a lányra nem. De hogy szeretném Noszty Ferit? Nem. Férjemül fogadnám? Isten ments!

Számomra a legcsodálatosabban megírt, legösszetettebb, legjobban átélhető negatív figurákat William Shakespeare írta - ki más? A IV. Henrik kocsmatöltelék, szoknyapecér, gyáva, kisstílű, haszonleső Falstaffja mindennek nevezhető, csak pozitív figurának nem. És mégis ugyanakkor szánandó, esendő figura, akit nem lehet gyűlölni. De szeretnénk vele az életben barátkozni? Hát én nem. Az ifjú Hal herceget sem érti senki sem, WS úgy magyarázza, hogy "mintát" vesz a pórnépből, tanulmányozza őket. Meglehet, de a valóságban 16 éves volt, amikor a történet játszódik, talán csak a kamaszos lázadás, talán a gének, talán a korona felelőssége elől való menekülés, a "bulizzunk egy jót, mielőtt király leszek" attitűd vezette erre az útra, mert amint átvette a trónt, megszakított régi bandájával minden kapcsolatot.

Aztán még mesélhetnék hosszasan a többi Whitechapel-beli figuráról, többnyire mind akasztófáravalók, mégis mindegyikükben ott a jó és rossz is. Lepedő Dolly, a szajha, ugye, igencsak elítélendő foglalkozást űz, de van egy olyan jelenetük Falstaff-fal, amiből látható, hogy ők mennyire szeretik egymást. Ettől válnak abban a pillanatban, igen, szerethetővé, de abban a pillanatban nem is negatív szereplők. Mert a szeretet elűzi a rosszat, ha néha nem is tartósan, csak meglegyint. Öt perccel később már megint legszívesebben két kézzel fojtaná meg az ember a vén lókötőt, de ott, akkor egy percre pozitív karakter volt.

Vagy ott van Shylock alakja A velencei kalmárból, aki mondjuk ki, zsidó. Manapság már nem lenne politikailag korrekt ilyen színdarabot írni, amiben a zsidó kereskedőt minden sztereotípiájával ábrázolják, kapzsi, pénzéhes, sőt, kimondottan szívtelen, gonosz embernek, aki képes lenne egy fiatal férfi mellkasából kivágni egy darabot (ezzel nyilván megölve őt), mert az nem fizette meg a tartozását. Mégis, WS az ő szájába adta, korát meghazudtoló érettséggel a világirodalom egyik legszebb monológját a fajgyűlölet ellen, ami arról szól, hogy neki is épp úgy van keze-lába, szíve, érzései, mint bárkinek, mégis gyűlölik, megvetik, lenézik, mert zsidó. Jobb ember, persze, nem lesz ettől, de egy pillanatra eltűnik a gonoszsága, esendő emberré válik.

Ha már a címben a szeretet szó szerepel, azokat a negatív figurákat szeretem mégis, akik fejlődőképesek, és kilépnek a gonosz skatulyából. Regina például az Egyszer volt, hol nem volt-ból (Once Upon A Time) képes a fia kedvéért jobbá válni, de önmagát nem tagadja meg. Ebből helyenként vicces helyzetek adódnak, és kapunk egy hús-vér, valódi jellemű szereplőt, akiben van jó is, meg rossz is, mint mindannyiunkban. Ő most már szerethető valaha volt főgonosz a számomra. Aki képes harcolni azért, hogy a gonosztevők is megkaphassák a happy endjüket. Na de, lám, megint csak akkor vagyok képes használni a szeretet szót, amikor már nem is gonosztevő többé.

Ezzel áttérnék arra, hogy én hogyan csoportosítom a negatív szereplőket vagy ha úgy tetszik, "gonoszokat" akár irodalmi művekben, akár mozgóképen.

A körülmények áldozata: Vannak, akiket a származásuk, környezetük, neveltetésük vagy épp ennek hiánya tesz "gonosszá". Falstaff mellett ilyen még számomra a Koldus és királyfi Tom Cantyje (a címbeli koldus apja), aki szó szerint egy garasért eladná a saját anyját is. A talán a természetükben eleve meglevő rossz tulajdonságokat felerősíti a nyomor, a rossz bánásmód, stb.

A sértett: Akit vélt vagy valós sérelem visz arra az útra, hogy bosszú álljanak. Őket tudom a legkevésbé elfogadni. Gyerekes, éretlen hozzáállás, ami arra vezet, hogy hatalmuk mértékétől függően uralkodjanak, akin csak lehet, pedig gyakran van köztük olyan, akivel jól bánt a sors, ők mégis valami sérelembe kapaszkodva nyafognak a múlton. Shylock "csak" néhány embert tud tönkretenni, többnyire anyagilag, de mikor lehetősége van rá, gyilkolna is. Ilyen számomra még Loki, aki isten mivoltát kihasználva már nemcsak Asgardot, de Midgardot (vagyis a mi Földünket is) szó szerint térdre kényszerítené. Ugyanakkor néha lehet az emberségükre hatni.

A pszichopata (szociopata): Ó, a legérdekesebb, ugyanakkor legveszélyesebb fajta, mert nincsenek érzelmei, hideg és számító, a célja felé eltökélten halad, ám valamiféleképpen mégis vonzó, elbűvölő egyéniség is tud lenni, ami azonban csak a máz. III. Richárd a legjobb példa erre, mert mit is mond magáról? "Úgy döntöttem, gazember leszek." Semmi sem kényszerítette rá, csak a saját döntése. Bár az állítólag hazug ábrázolás szerint (hisz bajvívó volt, nem lehetett nyomorék) púpos és sánta, mégis képes a férje sírja mellett állva elcsábítani Lady Annát! Ami elég zseniálisnak tűnik, ugyanakkor nyilván mérhetetlenül taszító is egyben. Ide tartozik még Moriarty professzor és a Thursday Next-sorozat zseniális főgonosza, Acheron Hades. Bocsánat, nem gonosz, alternatív erkölcsű, ahogy önmagát jellemzi... És egy kicsit a Noszty fiú is.

Akit a saját becsvágya, hatalomvágya (pénzsóvársága) fűt vagy a háttérben álló nőé: Macbeth, egyértelmű, nem? És Coriolanus. Bár ő a sértett kategóriába is beleillik. Hamlet nagybátyja, aki megöli Hamlet apját Hamlet anyja miatt. Vérnősző barmok.

A pusztító: Erre nem jutott eszembe egy WS-karakter sem. Szerintem nincs is. Ő az, aki jön, és egyszerűen rombol. Sötétséget borít a földre, ki akarja irtani az egész emberiséget, stb. Ha valaki mondjuk, bosszúból, példát statuálva, félelemkeltésből, stb. leöl egy falut, háborút indít, az sem szép, de legalább van érthető, visszakövethető motivációja. (V. Henrik és Franciaország trónja), de a komplett pusztításnak mégis mi a fene értelme van? Kin fog az adott világ császára uralkodni? Mit fog enni, ha teljes sötétség lesz, és elpusztulnak a növények és az állatok? Sétálgat a romok és halott élőlények között a sötétben sátáni kacajt hallatva, és aztán? Ő minden második sorozat főgonosza, aki ellen meg kell védenie a világot a hősnek, ezzel munkát adva nekik, más értelmüket nem látom. Ráadásul mindig elbuknak, de sosem tanulnak semmiből.

A velejéig romlott: Ő az, aki puszta szórakozásból gonosz, nincs indoka, nincs háttere. Tulajdonképpen inkább gép vagy robot, mint ember.

Az őrült: Őrült vagyok, azt teszek, amit akarok, hirdeti. Idegesítő hangon kacarászva gyilkol. Néha kiderül róla, hogy sanyarú gyerekkora volt, de szerintem ez nem mentesíti. Számomra a második legveszélyesebb típus, mert kiszámíthatatlan.

Egyébként vajon hol a határ negatív és pozitív karakter között? Gondoljunk csak mondjuk, Pitonra vagy Darth Vaderre, annak fényében, amit a történet végén tudunk meg róluk...

Még egy dolog, mielőtt befejezném. Megérnének egy misét egyébként (vagy egy témázást) az egysíkú, egyforma, idegesítő pozitív hősök, akik ugyan a jófiúk, megmentik a világot meg a királylányt, de amúgy sótlan alakok.

Vannak szerencsére arra irányuló törekvések, hogy a jófiúk is legyenek árnyaltak, ott van pl. a Galavant c. sorozat, ahol a főhősünk, akinek meg kellene mentenie egy birodalmat egy szánalmas, részeges, nevetséges, önsajnáltató kripli, ugyanakkor nagylelkű, vakmerő, vicces, hűséges... hülye. "Igazi" férfi. És bár a sorozatnak sajnos, nem biztos, hogy lesz folytatása, a hasonlóan jól, élvezetesen megírt karaktereknek remélhetőleg viszont lesz.




A témázásban részt vesz:

PuPilla
Nima
Miamona
szeee
tigi
Catriana
Bubu Maczkó

Három novella amúgy "gaurásan"

(Komolyan bántja a szememet, hogy kisbetűvel kell írnom azt, hogy gaurásan, de hát a magyar nyelv szabályai szerint Gaura tulajdonnév, tehát nagybetű, de a gaurás melléknév, tehát kisbetű. Ebben meg a földrajzi nevekben sokkal jobban szeretem az angol írásmódot.)

Már írtam párszor, hogy mindig örülök, ha kortárs magyar szerzőtől olvashatok, de még jobban örülök, ha jót írhatok az adott műről. Bár a vámpírkorszakom lejárt, de Gaura Ágnes könyveiről olyan sok szépet és jót olvastam, hogy úgy döntöttem, megérdemelnek egy esélyt az agyaras éjszakai vérszívók.

Annál is inkább, mert a Delta Vision kiadó oldalán az írónő két e-novellája is kapható mindössze 1 Ft-ért. Nem, nem elírás, 1, azaz egy forintért. (Hozzáteszem, az összes e-könyvük, amit megnéztem, hihetetlen jó áron szerezhető be.) Ennyi kockázatot meg azt hiszem, bárkinek megér megismerkedni Gaura Ágnes világával.

Mindenki egyért!

Valamiért azt hittem, hogy ez is a Borbíró Bori-sorozathoz tartozik, de nem, egy pályázatra született, aztán megtudtam, hogy a műfaja egy - most figyelj! - posztapokaliptikus alakváltós western fantasy! Na, gondoltam, ez annyira agyament, hogy csak jó lehet. Már az első oldalon széles vigyorra húztam a számat, ugyanis névsorolvasással kezdünk, és olyan helységneveket olvashatunk, mint Obamatown, Whedonville, Eastwood és Bushfield. A történetről nehéz bármit is elárulni, egyrészt olyan nyúlfarknyi, hogy bármit mesélnék el, tutira spoiler lenne, másrészt épp csak bepillantást kapunk ebbe a fura alakváltós western világba, de egy feszes tempójú, izgalmas történetet kapunk pár oldalban. Csak annyit, hogy szerepel benne egy verseny, egy seriff, egy pap, egy koporsó és egy rúd dinamit. Szívesen olvastam volna tovább, de nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz folytatása. Külön tetszettek a politikai-történelmi áthallások, amik egyébként a másik két elbeszélésben is fellelhetők.

Démoni színjáték

Ez viszont már Bori-novella. Nem kapcsolódik szorosan egyik könyvhöz sem, elvileg bármelyik könyv után-előtt olvasható. Úgy is érthető, ha egyik könyvet sem olvasta a kedves olvasó, mint ahogy én.

A vámpírológus és vámpírminta begyűjtő Borit színházba hívja az egyik IQ-vámpír. Vámpírszínházba. Nem tudom, kinek milyen kép él (ha egyáltalán) a fejében a vámpírszínházról, de biztosíthatom, nem olyan, mint a mi, emberi színházi előadásaink. Megint csak azt mondhatom, hogy nem mesélhetek róla túl sokat a spoiler veszély miatt, de a közepe felé a hátam is borsódzott. A színházi előadás leírása nekem a klasszikus "Drakula-Lestat", stb. vámpírtörténeteket idézte (legalábbis a filmeket, mert a könyveket nem olvastam), ahol a vámpírok nem csillogó, hősszerelmes, magukat visszafogni akaró és tudó, hellyel-közzel szimpatikus, szinte már emberi lények, hanem ijesztő, könyörtelen, vércsapoló, ugyanakkor kifinomult gyilkosok. A vége egy meglepő, ámbár utólag belegondolva teljesen logikus fordulatot tartogatott, és feloldotta a feszültséget egy jóízű kuncogással. Amin még meglepődtem, hogy Bori semmin sem lepődik meg, de hát bizonyára látott már egy s mást a pályafutása során.

Emberi Szó

A 3. elbeszélés itt olvasható. A Könyvmolyképző Aranymosás c. irodalmi magazinja számára készült. Ez is vámpíros témájú, és szerintem a legkönnyebben, legegyértelműbben átírható mai társadalmi viszonyainkra. Sajnos, gyakran találkozunk ilyen esetekkel az életben is, mikor ökölbe szorul a kezünk a felháborodástól, de sokat mégsem tehetünk.

Jó szívvel ajánlom mindhárom novellát a témával ismerkedő, szerető vagy abban akár elmélyülni kívánó olvasóknak, szerintem nem fognak csalódni.

Még egy infó: ha valaki egy kötetben szeretné olvasni ezt a három novellát, és még másokat is, az megteheti az Embertelen jó c. novelláskötetben. FFG itt írt a kötetről.

Az összpontszám:
10/9,5

Gyerekkori kedvencek újratöltve 2. - Fekete István: Tüskevár - Téli berek

Valami hangoskönyvet kerestem elsősorban vezetés közbenre, mert a rádió adásai, amiben gyakorlatilag csak zene megy, nem kötnek le. Ez ment hetekig, mikor egyszer csak elém ugrott a Tüskevár, gyerekkorom egyik kedvence, amit többször is elolvastam annak idején.

Azért nem volt ennyire egyszerű a helyzet, közös utazásunk zökkenőkkel indult. Harmadikban(!) - és itt nem ártana megállni egy pillanatra, és elmélázni azon, hogy a gyerekekkel mennyire nem a korosztályuknak és a történelmi, társadalmi koruknak megfelelő olvasmányokat próbálnak elolvastatni - volt ajánlott olvasmány, vagyis nem volt kötelező, de mivel kitűnő tanuló voltam, elvárták tőlem, hogy nyáron elolvassak egyet az ajánlottak közül is. Ez ugyan semmivel sem jobb, mintha köteleztek volna rá, de mivel szerettem olvasni, nem zavart túlzottan. Nekem tetszett másodikban a Kincskereső kisködmön, hatodikban az Egri csillagok, sőt még A kőszívű ember fiaival sem volt semmi bajom hetedikben. (A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot viszont nem szerettem.) Sőt, önmagamtól, mindenféle kényszer nélkül olvastam Jókait, Mórát, Mikszáthot, stb.

De a Tüskevárt untam. Ez van, félbe is hagytam. Egy életre elmehetett volna tőle a kedvem, nem is emlékszem, miért kezdtem bele újra úgy 5-6. környékén, de mindenesetre akkor már nagyon szerettem. A leírások éppen nem érdekeltek akkor sem túlzottan, de maga a könyv a kedvencemmé vált. 

A téli szünetben kezdtem el hallgatni, de mire januárban újra dolgozni mentem, már nem volt mit hallgatnom a kocsiban, mert mindkét kötet meghallgatásával végeztem, és mondhatom, hogy ugyanúgy élveztem, mint annak idején, sőt, egyes részeit jobban. Biztos, hogy már akkor is értettem a humor egy részét, de most még több jött át belőle, és amit annak idején nem kedveltem túlságosan, nevezetesen a leírásokat, most nagyon élveztem. Fekete István szókincse, fogalmazása mesés, maga a nyelvi tobzódás, azt mondanám, a nyelvi orgazmus, ha nem érezném ezt a szót már kissé elcsépeltnek, hisz egyre többen használják ilyen-olyan összefüggésben, ugyanakkor kínosnak.

Gyerekkoromban nem tudtam, mikor játszódik, és valóban alig egy-két mondat utal rá, hogy 1957-ben íródott. Azt tudtam, hogy nálam öregebb, mert még külön fiú- és lányiskolák voltak (az apám még így járt általánosba), nem volt mosógép és lovaskocsival közlekedtek vidéken. Akkor nem, de most így, felnőttfejjel elgondolkodtam, vajon az e néhány mondat kívánalom volt-e az állam részéről vagy az író ennyit volt hajlandó beletenni. Tekintve, hogyan mellőzték akkoriban, megpróbálva ifjúsági írónak beállítani, az utóbbira tippelek.

A Téli berek (1959) volt akkor, több évtizede a kedvencem a két könyv közül, többször is olvastam újra, mint az előzményét. Talán a két főhős bimbózó kamasz szerelme fogta meg az én épp akkor ébredező kamasz lelkemet, talán, mert kevesebb benne a leírás, és több a cselekmény, nem tudom biztosan, de ezek kombinációja lehetett. Most meghallgatva egyértelműen a Tüskevár volt a kedvesebb a szívemnek, talán mert jobban értékeltem a finom utalásokat, a humort, és bizony a leírásokat is. Elbámulva hallgattam, ahogy Fekete István egyetlen mondatával többet mond el egy állatról, mint a természetismeret tankönyv egész oldala. Amellett azóta megutáltam a telet, hisz már nemcsak (sőt, főleg nem) a szép része jut nekem, a szánkózás meg a hógolyózás, hanem a munka része, a hólapátolás meg a rettegés, hogy eljutok-e dolgozni. Mínusz 13 fokról hallgatni, miközben odakint ugyanannyi van, és hiába fűtök, nem bírok átmelegedni, nem épp a legkellemesebb. Sokkal vidámabb volt a nyári rész, fürdéssel és csónakázással, nyári viharokkal, horgászással és vadászattal. Főleg, hogy abban az időben nem tudtuk, mi az a 35-40 fok, a 30 fok iszonyatos kánikulának számított. 

Néha jó visszarévedni a múltba, még ha ott élni nem is tanácsos, érdekes összehasonlítani, hová fejlődött (már amennyiben fejlődésnek nevezhető) a világ. Most a dohányboltokba 18 éven aluli még csak be sem léphet, elvileg alkoholt sem ihat, akkor meg ha kellett, engem küldtek el szüleim a boltba cigarettát venni is, nemcsak kenyeret, és mégsem szoktam rá. A könyvben 13-14 évesek bort és pálinkát isznak (micsoda fertő!), sőt puskát kapnak a kezükbe, és lőnek is vele. Megtudhatjuk a könyvből, hogy ha enni akarunk, bizony el kell vennünk egy másik élőlény életét (abban az időben még nem volt divat vegetáriánusnak lenni), le kell ütni azt a halat, miután kifogtuk, le kell lőni azt a vadkacsát, el kell vágni annak a csirkének, disznónak a torkát, de mégis olyan életszeretet, az élet olyan tisztelete és védelme árad a könyvekből, amit nem sok helyen olvastam. Egy helyen Tutajos sajnálja a szegény, ártatlan kis szárcsát, és szíve szerint lelőn a héját, amelyik elvitte, de Matula alig pár szavával helyre rakja, (nem szó szerint idézem) embert ugyan nem eszik (a szárcsa), de ha a halakat kérdeznénk meg, más véleményük lenne az ártatlanságáról, és hát a héjának is vannak fiókái, akiket etetni kell... Hm, ennél többet nem is kell mondani.

A könyveket Széles Tamás olvassa fel. Az ő szinkronhangját eddig is nagyon szerettem, és most is tökéletes választásnak bizonyult. Minden szereplőnek jellegzetes hangot ad, amiről rögtön lehet tudni, hogy éppen ki beszél. Öröm, hogy a fiatal generációban is van még ilyen szép és tiszta beszédű előadóművész.

Diana Gabaldon: Outlander 2. - Szitakötő borostyánban

Nagy várakozással néztem a 2. rész elé, különösen, mert az első rész igazán tetszett. A nagy várakozásokból meg néha nagy csalódások lesznek... 

Ahogy az első résznél írtam, a fülszöveg egy iszonyat nagy spoilert tartalmaz, de ha valahogy sikerülne ezt kikerülni, a könyv eleje óriási meglepetést tartogathat, amit most igyekszem nem elárulni, hátha akad még, aki nem olvasta el előre.

A történet úgy jó feléig nem akciódús, Jamie és Claire Párizsban vannak, próbálják megakadályozni Károly herceg (Bonnie Prince Charlie) terveit. Részletes leírást kapunk a francia udvar intrikáiról, mindenféle politikai, szerelmi, pénz- és egyéb ügyekről, Claire és Jamie kapcsolatáról. Istenem, egy idő után, hogy én ezt mennyire untam! A felénél aztán felgyorsulnak az események, de olyan módon, ami egyáltalán nem tetszett. Bár az egyik jelenetnél minden idegszálam megfeszült, annyira izgultam, közben meg gondolatban csóváltam a fejem, hogy na ne, már megint? Amikor ez a bizonyos esemény már többedszer előfordult, arra gondoltam, az írónőnek vagy ilyen jellegű tapasztalatai vannak (remélem, nem!), vagy félelmei, vagy netán úgy gondolja, hogy minden férfi ilyen, nem tudom... Aztán kapunk még pár szerintem perverz, bizarr és gyomorforgató leírást, és annyi baromságot, hogy ha nem a becses, évek óta vágyott Kindle-ön olvastam volna, hát kivágom a vonatablakon. 

Közben sajnos, elértem és túlléptem a számomra lélektani három hetes olvasási időt, amikor már akármilyen jó is egy könyv, akkor is kezdem megutálni. Nem tudom, miért pont három hét, egyszerűen így van, ha addigra nem tudok befejezni egy könyvet, dühíteni kezd, türelmetlenné válok és már csak azt várom, hogy legyen vége. Így aztán a 3. harmadánál már komolyan szenvedtem, és magamban egyre kevesebb pontot adtam rá. Aztán az utolsó egynegyed rész kárpótolt a korábbi szenvedésekért, és végre olyan volt, amiért az első részt megszerettem, kellőképpen izgalmas volt, érzelmes (a végén egészen elérzékenyültem) és szerethető. Volt ugyan egy-két apróság, aminél felvontam a szemöldökömet, de ezeken jóindulatúan továbbléptem. Jó kis függővéget kaptunk, ha ezt olyankor olvasom, mikor még nem lehetett tudni, hogy a kiadó valaha folytatja-e, hát biztos dührohamot kapok. (Bár aztán, majd hiszem, ha látom, hogy kiadták a beígért 3. részt.)

Ami nem tetszett, hogy húzták az egészet, mint a rétestésztát, tele volt számomra felesleges leírásokkal, eseményekkel, ezek kihagyásával meg lehetett volna spórolni pár száz oldalt. Pl. az egyik "kedvenc" mondatom: Elekrosztatikus szikrák pattogása kíséretében lehúztam a csuklyát a fejemről. Ez mégis ki a jó francot érdekel? Jamie és Claire folyton a hajukkal foglalkoznak, ami szanaszét repked, olyan, mint a szénaboglya, útban van, belelóg a szemükbe, akadályozza a látást, stb. Mi a fenéért nem kötik fel, fonják be vagy vágják le? Néhányszor megteszik, de miért nem lehet mindig? Minek ez a szóf...? Egy idő után azt éreztem, ha még egyszer meglátom a fürt vagy tincs szavakat, sikítok.

Zenka a könyvről írt posztjában (de ne olvassátok el, ha nem olvastátok el az első részt, mert spoileres) azt mondja, nincs annyi szexjelenet, mint az előző kötetben volt. Szerintem semmivel sincs kevesebb, de nem számoltam meg. Nekem most sem hiányoztak. Nézetem szerint semmi szükség sem volt rájuk a történet szempontjából, töltelékjeleneteknek éreztem őket, amivel csak a lapok számát növelték.

A kötet elején és végén keret található, ahol váltakozó nézőpontból mesélik az eseményeket, hol E/3-ban, hol Claire mondja el E/1-ben, a középső részt pedig végig ő mondja el szintén E/1-ben. Rájöttem, hogy az E/3-as leírás sokkal jobban tetszett, Claire valami bosszantóan idegesítő elbeszélő tud lenni helyenként.

Rámentem Gabaldon honlapjára, mert kíváncsi voltam, miről fog szólni a többi kötet, és azt olvastam, hogy ő az 1. részt kísérletképpen írta, kíváncsi volt, milyen regényt írni, soha nem is akarta kiadatni, ezért belezsúfolt mindent, amit csak lehetett, időutazást, szexet, halált, vért, stb. Ezt azért kicsit megdöbbentőnek találtam annak fényében, hogy hová nőtte ki magát a sorozat.

Ami viszont tetszett, az a történelmi események részletessége és beépítése a történetbe. Nem tudom megítélni, hogy mennyire tekinthetők hitelesnek, de lenyűgöző volt. Sajnos, ennek ellenére sem találtam kevésbé unalmasnak a leírásukat, ami ellentmondásnak tűnhet, de nem az, engem az ilyesmi szimplán nem tud lekötni, de az erőfeszítést nagyra értékelem.

A felétől vacilláltam, hogy 6 vagy 7 pont legyen-e a végső pontszám, de az utolsó negyede felhúzta. Sajnos, mindezzel együtt sem éri el számomra az 1. kötet színvonalát.

10/7

A sorozat híveinek jó hír, hogy már forgatják a 2. évadot, ami nagyjából a 2. kötetet követi.

Shannon Hale: Ever After High 2. - Ki a leggonoszabb a vidéken?

Az újév első befejezett olvasmánya volt úgy 3/4 1 felé. 11-kor úgy döntöttem, hogy átolvasom magam az újévbe, és bekucorodva az ágyamba megpróbáltam még befejezni ezt a könyvet éjfél előtt, ami nem sikerült ugyan, de nem is bántam. 

A történet ott folytatódik, ahol az első kötetnek vége lett, amit nem szeretnék elárulni (és könyvismertetőket se nagyon olvassatok, ha nem szeretnétek tudni), de szerintem azért sejthető. Viszont így elég nehéz lesz írni a 2. részről, ha nem akarok kikotyogni semmi fontosat. 

Tovább ismerkedhetünk az Ever After High gimi életével, ahol most minden a feje tetején áll, és egyre meglepőbb dolgok kerülnek napvilágra. Kiszabadul egy gonosz bestia, valaki bajba kerül, és Raven kénytelen az anyjához fordulni segítségért... 

Apple és Raven megfejtenek egy ravasz rejtvényt, amit nagyon élveztem, volt olyan pontja, amit kapásból vágtam rá, de inkább csak figyeltem, hogy hogyan boldogulnak ők ketten. Azért vicces, ha belegondolunk, hogy a mesében egymás ellenségeivé kell válniuk, ha követik szüleik végzetét, itt pedig vállt vállnak vetve segítik egymást, sőt, akár barátnőknek is nevezhetők.

Ez a kötet, a témájából adódóan kevésbé humoros, mint az első, viszont annál izgalmasabb és fordulatosabb. Egészen komoly kérdéseket is felvet, mint a másság kérdése, a lázadás, a barátság, a bátorság, a szabad akarat, amit könnyen emészthető formában tár a gyerekolvasók elé, és amit a könyv egyik nagy erősségének tartok.

A borító lila színe - szemben az első rész rózsaszínjével - is jelzi a komorabb témát, ettől számomra kevésbé Barbie babás. A belső oldalakon pedig most is végigfut a díszítőminta, bizonyítva, hogy a szürke is lehet szép. 

Külön tetszett a szereplők jellemfejlődése, főleg Apple White-é. Szeretem, ha egy hősnő nemcsak ül és várja, hogy megmentsék, hanem tesz is valamit önmagáért. 

A fordítás továbbra is kiváló színvonalú, sikerült túltennem magam a nevek kérdésén, bár továbbra sem értek vele egyet. 

Azt hiszem, ideje lesz belenéznem a filmekbe is.

A játékok maguk szerintem bűnrondák, karácsony előtt közelebbről is megnéztem őket, kacérkodva a gondolattal, hogy veszek a hároméves unokának, de erről hamar letettem. Az ára sem olcsó, és nem is az ő korosztálya még.

Nagyon várom a 3. kötetet, remélem, a kiadó mihamarabb megjelenteti. Kellemes, fordulatos, mégis elgondolkodtató olvasmány volt.

10/10

Gyerekkori kedvencek újratöltve 1. - Szalay Lenke: Mogyoró

Lassan már nagymama korba lépnek azok az olvasók, akik annak idején szívből szerették Mogyorót, a kockás kabátos, kék sapkás, kék szemű, mosolygós kislányt. Emigyen kezdődik a Librin a könyv újabb kiadásának ismertetője. Ha nagymamakorban még nem is vagyok (ámbár már van egy unokafélém), de valóban harminc évnél biztosan több, hogy olvastam ezt a könyvet. Ha jól tudom, nekem nincs is meg, könyvtári példány volt, bár valamelyik része mintha mintha ott lenne a polcon, jaj, Istenem, de melyik? Meg kéne keresni, de nincs hozzá kedvem. Arra már nem is igazán emlékszem, miről is szólt, csak történetfoszlányok vannak a fejemben. de mivel több részét is olvastam, azt sem tudom már, melyik honnan való.

Viszont, mikor karácsony előtt beszerezni való könyveken gondolkodtam - mert mit akarhatna karácsonyra egy könyvmoly? - és az antikvarium.hu kínálatában keresgéltem, hirtelen beugrott Mogyoró. Meg is találtam és meg is rendeltem két másik könyvvel egyetemben.

Most egy pillanatra megállnék, hogy morogjak egy sort az antikvár könyvek elszállt árain, ez a könyv, kérem, 1140 Ft-ba került, holott az eredeti ára 1959-ben 12,50 Ft volt, elég koszos a borítója és bele van írva az elejébe. Lehetne mondani, hogy de az már 55 éve volt, meg minek vettem meg, de hát ez a könyv kenyeret nem kér, legfeljebb egy kis helyet valakinek a polcán. Rettentő kíváncsi lennék, hogy mitől ment fel ennyire az ára 55 év alatt. (A második könyv, a Pokémon kézikönyv a maga 1360 Ft-jával gyakorlatilag az eredeti beszerzési ára, holott kopott a sarka és bele van írva. E két könyv esetében a pár száz forintot tartanám reálisnak. A harmadik, Derek Landytől a Skrupulus Fondor már igen szép állapotú, újnak is lehetne mondani, féláron volt 1070 Ft, amit így reálisnak gondolok, de a rendes antikvár árán, 2140 Ft-ért erős túlzásnak tartok.Valaki felhomályosíthatna, hogy mitől kerülnek ennyibe az antikvár könyvek. Valami oka csak van ennek a szerintem magas árfekvésnek, amiről én nem tudok, és netalántán fölöslegesen morgok itt!)

No, vissza magára a vágyott könyvre. Belefogtam, elolvastam, és ha nem is mélységes, de enyhe csalódottságot éreztem. A leíró részek iszonyúan szájbarágósak, didaktikusak, a mai korban hihetetlenül idejétmúltnak hatnak. És mielőtt valaki azt mondaná, hogy mit várok egy 1959-es könyvtől, elméletileg sorozatot tervezek régi kedvencek felidézéséből, és a következő olyan könyv lesz (sőt, mindjárt kettő), amin nem fogott az idő. De van, amit sajnos elsöpör. Mogyoró kalandjainak egy része most is tetszett, de a mögötte levő magyarázó rész idegesített és bosszantott.

Most, hogy rákerestem, láttam, hogy van ebből a sorozatból modern kiadás is (legalábbis két kötetből), de egyelőre nem vágyom a folytatásra, sem antikvár, sem vadonatúj formában.

2014-es évértékelő, összegző, vagy mi... Neeeeem!

Ilyenkor a bloggertársak közül sokan írnak összegzést, elemzést az óév végén vagy újév elején, hogy hány könyvet olvastak el, melyik tetszett legjobban, melyik legkevésbé, hány oldalt olvastak összesen (nem lenne az a pénz, hogy megszámoljam, vagy lenne, ha elég sok nulla lenne az összeg végén), és hasonló dolgokról.

Bár én szeretem ezeket olvasni, de még sosem éreztem rá ingerenciát, hogy én is írjak ilyet. Most sem fogok, inkább csak leírom, hogy mik jutottak eszembe a tavalyi évről olvasással, könyvkiadással kapcsolatban.

Kisebb megdöbbenéssel olvastam, hogy más blogolók tavaly 70, 90 vagy akár 122 könyvet is elolvastak, vagy csak 50-et szemben a 2013-as 100-zal... Nos, összeszámoltam, és az ezekhez a számokhoz képest szerény 36 elolvasott könyvvel dicsekedhetnék (nem tudom, más hogy csinálja, én idevettem a 2013-ban elkezdett, de 2014-ben befejezett könyveket is), ha nem érezném úgy, nem is vagyok igazi könyvmoly meg blogger, ha csak ennyire futotta. Tudom, nem kellene szégyenkeznem, mégis van bennem egy kis rossz szájíz. Van ezek között 8-900 oldalas monstrum is, A szél nevét pl. két hónapig olvastam.

Sajnos, nem tudok kiemelni egyetlen olyan könyvet sem, ami nagy hatással lett volna rám, vagy épp különösen utáltam volna. Még biztos újraolvasós sincs köztük, és ez szomorú. Nem tudom, mi az oka, a könyvkiadás felhígulása, az olvasási szokásaim változása, rosszul választottam meg az olvasmányaimat, talán ezek mind egyszerre, és még lehet ezer más oka.

Előszedtem néhány régi kedvencet, volt köztük, ami most is ugyanúgy tetszett, de sajnos, az volt a több, ami sok év után újraolvasva már kicsit vagy nagyon csalódás volt. 

Az olvasmányaim jelentős része ifjúsági irodalom vagy mese valamilyen formában átírva, újraértelmezve. Egy pszichológus biztosan el tudná magyarázni, hogy az oka aaaa.... visszanyúlás a gyökerekhez, vagy hiányzik a nemtom mi az életemből, netán menekülök az izé elől, de most komolyan, rohadtul nem érdekel, hogy mi az oka, egyszerűen szeretem.

Recikönyvem csak egy volt, Az emlékek tava, de az maximálisan megérte, bájos, komoly és elgondolkodtató mese.

Fogadalmat tettem, hogy nem kezdek új könyvsorozatba, mivel a kiadók szeszélye miatt ki tudja, tudom-e őket folytatni, és nincs kedvem pár rész után áttérni az angolul olvasásra. Ezt nem sikerült teljesen betartanom...

Egyértelműen tarol nálam az e-könyves formátum, az e-kről még szeretnék egy önálló posztot is írni.

Nem veszek részt kihívásokban, becsülöm azokat, akik képesek kijelölni x db könyvet, és elolvasni, de ez engem a házi feladatra emlékeztetne, és azt inkább nem szeretném. 

Nincsenek komoly terveim, csak annyi, hogy a felgyülemlett könyveknek legalább egy részét elolvassam. Illetve szeretnék egy régi kedvencek újraolvasva sorozatot, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Rátaláltam viszont a hangoskönyvekre, ami nálam most a nagy felfedezett, meghallgattam pl. a teljes Harry Pottert. Sajnos, csak az első két rész van meg Kern András előadásában, a többi a vakok és gyengénlátók számára készült amatőr felolvasás, és bár értékelem az igyekezetet, de ezek bizony hagynak kívánnivalót maguk után. Végül is megszokás kérdése. :D

Hát azt hiszem, nagyjából ennyi, most megyek is olvasni! (Legszívesebben én is a radiátorra feküdnék, annyira fáztam egész nap.)