Gyerekkori kedvencek újratöltve 2. - Fekete István: Tüskevár - Téli berek

Valami hangoskönyvet kerestem elsősorban vezetés közbenre, mert a rádió adásai, amiben gyakorlatilag csak zene megy, nem kötnek le. Ez ment hetekig, mikor egyszer csak elém ugrott a Tüskevár, gyerekkorom egyik kedvence, amit többször is elolvastam annak idején.

Azért nem volt ennyire egyszerű a helyzet, közös utazásunk zökkenőkkel indult. Harmadikban(!) - és itt nem ártana megállni egy pillanatra, és elmélázni azon, hogy a gyerekekkel mennyire nem a korosztályuknak és a történelmi, társadalmi koruknak megfelelő olvasmányokat próbálnak elolvastatni - volt ajánlott olvasmány, vagyis nem volt kötelező, de mivel kitűnő tanuló voltam, elvárták tőlem, hogy nyáron elolvassak egyet az ajánlottak közül is. Ez ugyan semmivel sem jobb, mintha köteleztek volna rá, de mivel szerettem olvasni, nem zavart túlzottan. Nekem tetszett másodikban a Kincskereső kisködmön, hatodikban az Egri csillagok, sőt még A kőszívű ember fiaival sem volt semmi bajom hetedikben. (A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot viszont nem szerettem.) Sőt, önmagamtól, mindenféle kényszer nélkül olvastam Jókait, Mórát, Mikszáthot, stb.

De a Tüskevárt untam. Ez van, félbe is hagytam. Egy életre elmehetett volna tőle a kedvem, nem is emlékszem, miért kezdtem bele újra úgy 5-6. környékén, de mindenesetre akkor már nagyon szerettem. A leírások éppen nem érdekeltek akkor sem túlzottan, de maga a könyv a kedvencemmé vált. 

A téli szünetben kezdtem el hallgatni, de mire januárban újra dolgozni mentem, már nem volt mit hallgatnom a kocsiban, mert mindkét kötet meghallgatásával végeztem, és mondhatom, hogy ugyanúgy élveztem, mint annak idején, sőt, egyes részeit jobban. Biztos, hogy már akkor is értettem a humor egy részét, de most még több jött át belőle, és amit annak idején nem kedveltem túlságosan, nevezetesen a leírásokat, most nagyon élveztem. Fekete István szókincse, fogalmazása mesés, maga a nyelvi tobzódás, azt mondanám, a nyelvi orgazmus, ha nem érezném ezt a szót már kissé elcsépeltnek, hisz egyre többen használják ilyen-olyan összefüggésben, ugyanakkor kínosnak.

Gyerekkoromban nem tudtam, mikor játszódik, és valóban alig egy-két mondat utal rá, hogy 1957-ben íródott. Azt tudtam, hogy nálam öregebb, mert még külön fiú- és lányiskolák voltak (az apám még így járt általánosba), nem volt mosógép és lovaskocsival közlekedtek vidéken. Akkor nem, de most így, felnőttfejjel elgondolkodtam, vajon az e néhány mondat kívánalom volt-e az állam részéről vagy az író ennyit volt hajlandó beletenni. Tekintve, hogyan mellőzték akkoriban, megpróbálva ifjúsági írónak beállítani, az utóbbira tippelek.

A Téli berek (1959) volt akkor, több évtizede a kedvencem a két könyv közül, többször is olvastam újra, mint az előzményét. Talán a két főhős bimbózó kamasz szerelme fogta meg az én épp akkor ébredező kamasz lelkemet, talán, mert kevesebb benne a leírás, és több a cselekmény, nem tudom biztosan, de ezek kombinációja lehetett. Most meghallgatva egyértelműen a Tüskevár volt a kedvesebb a szívemnek, talán mert jobban értékeltem a finom utalásokat, a humort, és bizony a leírásokat is. Elbámulva hallgattam, ahogy Fekete István egyetlen mondatával többet mond el egy állatról, mint a természetismeret tankönyv egész oldala. Amellett azóta megutáltam a telet, hisz már nemcsak (sőt, főleg nem) a szép része jut nekem, a szánkózás meg a hógolyózás, hanem a munka része, a hólapátolás meg a rettegés, hogy eljutok-e dolgozni. Mínusz 13 fokról hallgatni, miközben odakint ugyanannyi van, és hiába fűtök, nem bírok átmelegedni, nem épp a legkellemesebb. Sokkal vidámabb volt a nyári rész, fürdéssel és csónakázással, nyári viharokkal, horgászással és vadászattal. Főleg, hogy abban az időben nem tudtuk, mi az a 35-40 fok, a 30 fok iszonyatos kánikulának számított. 

Néha jó visszarévedni a múltba, még ha ott élni nem is tanácsos, érdekes összehasonlítani, hová fejlődött (már amennyiben fejlődésnek nevezhető) a világ. Most a dohányboltokba 18 éven aluli még csak be sem léphet, elvileg alkoholt sem ihat, akkor meg ha kellett, engem küldtek el szüleim a boltba cigarettát venni is, nemcsak kenyeret, és mégsem szoktam rá. A könyvben 13-14 évesek bort és pálinkát isznak (micsoda fertő!), sőt puskát kapnak a kezükbe, és lőnek is vele. Megtudhatjuk a könyvből, hogy ha enni akarunk, bizony el kell vennünk egy másik élőlény életét (abban az időben még nem volt divat vegetáriánusnak lenni), le kell ütni azt a halat, miután kifogtuk, le kell lőni azt a vadkacsát, el kell vágni annak a csirkének, disznónak a torkát, de mégis olyan életszeretet, az élet olyan tisztelete és védelme árad a könyvekből, amit nem sok helyen olvastam. Egy helyen Tutajos sajnálja a szegény, ártatlan kis szárcsát, és szíve szerint lelőn a héját, amelyik elvitte, de Matula alig pár szavával helyre rakja, (nem szó szerint idézem) embert ugyan nem eszik (a szárcsa), de ha a halakat kérdeznénk meg, más véleményük lenne az ártatlanságáról, és hát a héjának is vannak fiókái, akiket etetni kell... Hm, ennél többet nem is kell mondani.

A könyveket Széles Tamás olvassa fel. Az ő szinkronhangját eddig is nagyon szerettem, és most is tökéletes választásnak bizonyult. Minden szereplőnek jellegzetes hangot ad, amiről rögtön lehet tudni, hogy éppen ki beszél. Öröm, hogy a fiatal generációban is van még ilyen szép és tiszta beszédű előadóművész.