Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai

Az eléggé félresikerült Shakespeare-es könyv után valami viccesre és hihetőbbre vágytam, így esett az itthon tornyosuló olvasatlan könyvek közül erre a kötetre a választásom, és nagyjából hozta is, amit elvártam tőle.

Soha életemben nem hallottam még a doajókról, akik Kamerunban élnek, és ha rákeresek erre a névre, nagyjából ez a könyv fog előjönni találatként. Ha az angol írásmódra - dowayo - keresünk rá, már több szerencsével járunk:

A könyv szerzője angol, és ez számomra egyértelműen ki is derül a stílusból, részben a tipikus angol humornak köszönhetően. Nigel Barleyt az égvilágon minden éri, ami embert érhet, szinte már bohózatba illő vagy Rejtő Jenőhöz méltó formában. Néha azon is elgondolkodtam, hogy ezeket a részeket valóban humorosnak szánta-e a szerző vagy egyszerűen csak leírta, ami történt vele. Akárhogy is, a könyv jó részén jókat nevettem, bár ha velem történnek meg ilyenek, valószínűleg nem mulatok ilyen jól.

Hogy őszinte legyek, maguk a doajók nekem elég unalmas törzsnek tűnnek, maga a szerző is mondja, hogy igazából nem csinálnak semmit, nincsenek túl érdekes rítusaik, szokásaik, stb. Azok a részek, amik az életüket taglalták, szégyen ide vagy oda, nem kötöttek le túlzottan. Amit megtudtam róluk, az sem volt éppen pozitívnak mondható, borzasztóan megbízhatatlan népség, ha azt mondják, ott lesznek egy adott időpontban, még véletlenül sem érnek oda akkorra, a koponyaünnep (a halottak napjához igen távolról hasonlító valami) leírása határozott undort keltett bennem, ugyanis röpköd az ürülék és a vér, iszonyatosan babonásak és tudatlanok, stb.

Megtudtam még, hogy mi, itt "nyugaton" valahogy úgy képzeljük, ezek az ún. természeti népek összhangban élnek a természettel, és kiváló nyomolvasók, miközben ebből semmi sem igaz. Egyáltalán nem óvják a környezetet, Barleyt pl. megrótták, amiért nem vitt magával puskát, hogy lelőhessék a földjeiken garázdálkodó antilopcsordákat, a motor és az emberi lábnyom közti különbséget fel tudják ismerni, de nagyjából ennyi. Nem tudják megkülönböztetni pl. az oroszlánt a leopárdtól, a szemükben az egyik pöttyös, a másik meg nem.

A könyv olvastán egy egészen kicsit sem jött meg a kedvem, hogy valaha az életben Afrikába látogassak. A bürokrácia, a hivatalok működése (vagy inkább nem működése) egyszerűen botrányos. Belegondoltam, hogy akármilyen nehezen mennek is dolgok néha kis hazánkban, azért nagyjából működik a posta, néha elvesznek levelek, de a többségük csak célba ér, az egészségügy is elég rossz helyzetben van, de legalább úgy-ahogy működik, úgy gondolom, minimális esetben kell attól tartanunk, hogy bemegyünk egy fogorvoshoz, aki se szó, se beszéd, kikapja az első két fogunkat érzéstelenítés nélkül, majd kiderül, hogy az illető nem is a fogorvos volt, csak az asszisztense, majd jön az "igazi" fogorvos, aki bead egy injekciót olyan tűvel, amit már máson is használtak, és ettől hepatitiszt kapunk. Biztos lehet a magyar egészségügyben is efféle rémtörténeteket hallani, de Kamerunban ezek mindennaposak. A hivatalok működése is nehézkes tud nálunk lenni, de el sem tudom képzelni, Afrikában hogy működik bármi is egyáltalán az alapján, amit Barley leír.

A mi szemünkben megdöbbentő lehet a szexualitás megélése, a gyerekeknél már egész korán kezdődik a szexuális aktivitás. Bár senki nem tudja, hány éves, az író úgy 8 éves korra teszi ezt az időszakot! És még akkor nem beszéltünk a körülmetélésről, ami nemcsak a fitymabőr levágását jelenti, hanem, hogy a péniszt gyakorlatilag teljes hosszában "meghámozzák", utána a fiúkat-férfiakat kb. 9 hónapra elkülönítik a nőktől, és egy tökből készült péniszvédőt kell viselniük. A gyengédség és a szex két teljesen különálló fogalom, és a feleségek anyagi ellenszolgáltatást kapnak, ha a férjükkel hálnak, amit ők teljesen természetesnek vesznek.

Tehát épp az antropológiai rész nem kötött le igazán, ami végül is a lényeg lenne a könyvben, viszont nagyon tetszettek a szerző jellemábrázolásai, a fura fazonok bemutatása, akikkel találkozott. Ezeken a részeken rendkívül jól mulattam.

A könyv végén szerepel pl. egy nemzeti ünnep leírása, ahol írónk az orvos nagydarab feleségével kellett, hogy táncoljon, miközben mindenki nagy ívben elkerülte őket, a szépségversenyre a doajó lányok nem úgy jelentkeztek, hanem odarendelték őket, azt sem tudták, miért, és amikor elfogy a kölessör (ami egyébként rendkívül gyenge, de a doajók folyton részegek tőle) egy szigorú tekintetű muszlim illegális ivójából kell utánpótlást hozni, amire egy vidám, szélütött ápoló vállalkozik, akit úgy elvinni ölben a motorjáig.

Ilyenek és még ennél sokkal cifrább dolgok esnek meg a szerzővel.

Nigel Barley 18 hónapot tölt doajóföldön, és a hazaútja sem kevésbé kalandos. Legyengülve, lefogyva, betegen tér vissza Angliába, de fél év múlva újra elmegy Afrikába...

Ha valakit ez nem riasztott volna el az antropológiai témájú könyvektől, a szerzőnek megjelent egy újabb könyve is magyarul, a címe Az antropológia nem extrém sport, ahol indonéziai kalandjairól olvashatunk a toradzsák között.

10/8