Februári zárás

Ezt a posztot úgy kezdtem, hogy ugyan még február van, bár az utolsó napja (ráadásul még szökőév is van), de ma már szerintem egy könyvet sem fogok befejezni, szóval szerintem nyugodtan lezártnak tekinthetem ezt a hónapot. De aztán mégis végeztem még egy könyvvel, ami ráadásul le is taszította a trónjáról a hónap addigi kedvencét.

Ez a hónap korántsem volt olyan jó, mint a "dicsőséges" január, és elsősorban nem könyves tekintetben, inkább magánéleti vonalon, amiből még nem sikerült kikeveredni.

Összesen négy könyvet fejeztem be, és egy van még folyamatban.

1. Jessica Pan: Bocs, hogy késtem, igazából nem is akartam eljönni

A figyelemfelhívó címnek, plusz egy beleolvasónak hála kezdtem el olvasni ezt a könyvet még januárban, aminek a befejezésére már csak februárban került sor. Introvertáltként kíváncsi voltam a szerző egy évére, ami, ahogy az alcímben áll: Egy introvertált rémes és tanulságos éve az extrovertáltak világában.

Nem tudom, mire számítottam, eleve nem gondolom, hogy egy introvertáltból extrovertált lehet, akármit is csinál. Persze nem mindegy, hogy milyen intro is az ember, Jessica szintrovertált, vagyis szorongó intro, aki egyáltalán nem szívesen van emberek közelében, én szerencsére azért nem ilyen vagyok, bár ha sokat kell lennem sok ember közelében, az nagyon ki tud fárasztani.

Azzal egyet tudtam érteni, amit mindjárt az elején leír, hogy senkit sem kell átnevelni, akár extro, akár intro is az illető. De azért tök érdekes, hogy az intrókat sokat piszkálják azért, hogy legyenek nyitottabbak, járjanak többet szórakozni, bulizzanak, ismerkedjenek stb., míg még egyszer sem hallottam, hogy egy extrót arra biztatott volna bárki is, hogy legyen már zárkózottabb, és üljön otthon többet. Szóval a társadalmi elvárás meg mégiscsak az, hogy legyen mindenki társasági ember.

Szóval a szerző "utazásra" indul, egy évig próbálja az extrók életét élni, ami során elképesztő kalandokba keveredik. Kezdődik azzal, hogy idegeneket szólít le az utcán, hogy mondják meg neki, ki most a királynő. (Ja, Londonban vagyunk, és Erzsébet még él.) Legalább ketten azt mondják neki, hogy Viktória! Majd a metrón kell intim kérdéseket feltennie vadidegen embereknek, pl. hogy mikor sírt utoljára nyilvánosan (erről eszembe jutott, amikor ez velem esett meg, úgyhogy itt mindjárt volt is egy kellemetlen élményem, amitől máris egy fokkal ellenszenvesebb lett ez a könyv), mindenféle tanfolyamokra és coachokhoz jár, hogy magabiztosabb legyen, pl. stand-uposnak tanul, és más számomra eszement dologba keveredik. Közben folyamatosan azon csodálkozik, hogy az extróknak mennyivel jobb, mert sokkal könnyebben ismerkednek, és itt nem csak társkeresésre gondolok. Egyszer pl. megszólít az utcán egy ott festegető embert, akivel hamarosan abban egyeznek meg, hogy elmegy egy lakásba megnézni egy kiállítást. És akkor ennek örömködik, hogy milyen szuper ez. Én csak azt nem értettem ezeknél az eseteknél, hogy mégis mire volt ez jó? Mert az nem derül ki, hogy lett-e ebből a találkozásból valami tartós barátság, vagy bármi pozitív hozadéka a dolognak. Leszólított egy idegent, elment a lakására, megnézett egy kiállítást, és? A többi komfortzóna-elhagyásnál is ezt éreztem. Elmegy stand-uposnak, jó, ki mer állni emberek elé, de van tehetsége hozzá? Talán igen, talán nem. Az első fellépése egész jól sikerült, de a 2. katasztrófa lett. Akkor mire is volt jó?

A könyv negyedénél azt éreztem, hogy ha az lesz a végkifejlet, hogy az extróknak mennyivel jobb, földhöz vágom a könyvet, de tényleg. Ezt ugyan nem mondta így ki, de végig azt éreztem, hogy az extróknak jobb, könnyebb az életük. Azt meg, hogy végül is mi haszna volt ebből az egészből, nem igazán tudtam meg. Talán szerzett néhány új barátot, és kilépett a komfortzónájából, ami néha tényleg nem árt, de mi a tanulság? Van tanulság egyáltalán?

2. David Safier: Gyilkosság Uckermarck sötét szívében (Miss Merkel 1.)

Erről írtam külön bejegyzést, úgyhogy most tovább nem részletezném.

3. Gaura Ágnres: Kard által (Borbíró Borbála 6.)

Lásd mint fent, szintén van bejegyzés.

4. Kelly Ngai-Mikki Lish: A halmosdombi ház

Idézem, amit Goodreadsen írtam a könyvről:

Nagyon örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre, régóta keresem az ehhez hasonló, jóféle ifjúsági/middle grade könyveket. Egy kis mágia, kaland, veszély, de még benne van a gyermekkor ártatlansága és tisztasága.

Szuper jó lenne olvasni a két folytatást is magyarul, de mivel az első rész még 2022-ben jelent meg, és híre-hamva sincs a következő részeknek, tartok tőle, hogy nem lesznek. Kár lenne érte, igazán értékes olvasmány volt.

A leghosszabb és egyben legszebb borítójú könyv a Kard által, és a legkényelmetlebbül olvasható is.

A hónap kedvence egészen addig a David Safier-könyv volt, míg be nem fejeztem A halmosdombi házat, de igen szorosan ott van mögötte.

Az introvertáltas könyv meg a feledhető kategória.