Nevada Barr: Ördögkatlan

Nem szeretek félni. És a meglepetéseket sem igazán. A kettőt együtt meg főleg. Pedig e kettő erre a könyvre igencsak jellemző, úgyhogy a fele tájékán már attól tartottam, hogy nem merem befejezni az olvasást. 

Jó, jó, most túlzok azért, nem egy horror regény, vagy ilyesmi, szó sincs róla. A történetről nem mesélnék a kelleténél többet, sok értékelés van már róla a neten, és a fülszöveg is elárul ezt-azt. Ami vonzott benne,  hogy valami rejtély van a történetben, nyomozás, izgalom, stb. Amire viszont nem számítottam, az a pszichopata vonulat. Azt hiszem, ez azért riaszt, mert kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, mi történik majd a következő oldalon, amitől az ember szorongani kezd. Ráadásul ilyesmi akár bárkivel megeshet, na nem, hogy belökik egy víznyelőbe, hanem, hogy kiszolgáltatottá válik, védtelenné. És ez számomra riasztó.

Pedig a történetszövés majdnem tökéletes. Az írónő mesterien tereli a gyanút egyes szereplőkre, aztán eltereli róluk, majd vissza. Amikor már-már megnyugodnánk, megint történik valami, ami felborzolja az idegeinket. Amikor pl. Anna futni megy, legszívesebben ráordítottam volna, hogy: Ne menj oda, te buta liba! De aztán egyáltalán nem az lesz, amire számítana az ember.

Végül persze nem hagytam abba, ahhoz túlságosan érdekelt a vége. Rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul, nekem ez hiányosság, bár könnyen meglehet, hogy az írónő részéről meg szándékosság.

A jellemek jól kidolgozottak, a tájleírás követhető, pedig az ilyeneket sosem szerettem. Egyes technikai részleteket nem értettem, de a hiba az én készülékemben van. Vizuális típus vagyok, és ha valamit nem tudok elképzelni, baj van. A rangerek munkája nagyon érdekes lehet, bár az emberi ürülék lapátolása engem biztos nem vonzana, de el tudom képzelni, hogy vannak a természetvédelem iránt elkötelezett emberek, akik ezt is vállalják. A nemtörődöm, részeg, buta turisták felháborítottak, és most már azt is tudom, hogy kellene felkészülni, ha ilyen helyre vezérelne a sors.

A fordítás nagyon tetszett. Változatos, gazdag szókincs, jól követhető, gördülékeny stílus. 

A borítóra nem jöttem volna rá magamtól, valami örvénynek gondoltam, de aztán olvastam, hogy ezt láthatta Anna felfelé nézve a víznyelőből, és utána már annyira egyértelműnek tűnt. Nem is értettem, hogy nem találtam ki rögtön.

Összevetve mindent, simán megérdemel 10/9-et. Aki pedig szereti a pszichothrillert, az egész biztosan nagyon jól fog szórakozni. Én most biztosan valami könnyedebb olvasmányba kezdek, haha!

A könyvért köszönet a kiadónak.

The Hollow Crown: IV. Henrik 2. rész - a feliratkészítő szemszögéből

Befejeződik hát a címbeli királyról szóló dráma a 2. résszel. Most is azt éreztem, mint az 1. résznél, hogy nem is tudom, miért IV. Henrik a címe, olyannyira nem róla szól a történet. Alig szerepel, bár, ha megjelenik, az, hála Jeremy Ironsnak, hogy úgy mondjam, ütős. Az a monológ, amikor nem tud aludni, szívemhez szólt, és őszintén meg tudtam érteni atyai (na jó, szülői) aggodalmait, hogy mi is lesz léha fiával, ha ő már ősei mellett pihen. Amikor pedig már tudja, hogy beteg, és ki tudja, meddig él még, de akkor is ragaszkodik a koronájához, teljesen emberivé teszi.

A történet nem sokkal az első rész után folytatódik. Henrik megnyert egy csatát, de nem nyerte meg a háborút, a hatalma ellen való áskálódás folyik tovább, úgyhogy nem dőlhet hátra elégedetten. Sereget szervez, és itt jön be újra a képbe Falstaff, akinek az egyik feladata az, hogy katonákat toborozzon. Falstaff most az előző rész végi hamis dicsőségben sütkérezik, de érezhető, hogy nincs igazán formában. Köszvény gyötri, amitől sántít, az ágyban sem tud már úgy teljesíteni, minden arra utal, hogy öregszik. Az egész darabot és a filmet is átlengi az öregség, az elmúlás.

A királynak sikerül Hal herceget és őt elválasztania, már nem puszi pajtások, a darab végéig egyetlen közös jelenetük van, és az sem vicces igazából. A darab végén levő másik közös jelenet meg még annyira sem, sőt. Bár Falstaff egyértelműen gazember, vén iszákos szoknyapecér, korrupt, aki folytonos anyagi gondjai miatt elveri a másoktól (más célokra, pl. toborzásra) kapott pénzt, mégis szánandó figura, akiért a film során többször őszintén megfájdult a szívem. És bár biztos, hogy Halhez az érdek vezérelte, meggyőződésem, hogy szereti is az ifjú herceget. Így, amikor a darab végén az új király, immár V. Henrik, megtagadja őt és régi életét, az nemcsak a megszűnő befolyás és hatalom miatt fáj neki, hanem mert egy barátot veszít el.

Ismét kitűnő színész alakítást láthattam, amit egyszerűen nem is tudok eléggé felmagasztalni. Mikor az első Hal-Falstaff jelenetben bizonygatja, hogy nem akarta megsérteni a herceget, abban volt minden. Fájdalom, ijedtség, bohóckodás. A második jelenetben pedig először nem hisz a fülének, hogy az új király tényleg nem akar tudni róla, aztán kétségbeesik, elszomorodik, stb. A Falstaffot alakító színész arcán annyi érzelem van, hogy felsorolni is alig lehetne.

A humoros vonulat azért ebben a darabban is megmarad, bár ezúttal inkább más mellékszereplők révén. A toborzási jeleneten hangosan röhögtem, a vidéki békebíró és kompániája is erőteljesen a humor forrása.  Valószínűleg már akkor is tudták, hogy a nézőközönséget ezzel lehet becsalogatni a színházba. 

És kiderül az is, hogy a távoltartási végzés nem annyira újkeletű dolog, mint gondolnánk, hisz V. Henrik 10 mérföldes távoltartásra ítéli régi cimboráit. Ami pedig a filmből kimaradt, de a darabban benne van, egy utószó, ami valamiféle középkori "trailerként" szolgált, mivel elárul pár dolgot a következő darabról, az V. Henrikről. Nincs új a nap alatt, kérem!

A feliratkészítés szempontjából sok új nem történt, maradtak azok a vonulatok, amik az 1. részben voltak. A kimaradt és összekutyult jeleneteken már meg sem lepődtem. Bevallom, a végére eléggé belefáradtam a folytonos keresgélésbe. Az egyik részt pedig olyan szinten keverték össze, hogy azon már kiakadtam, hogy vajon miből gondolta a dramaturg, vagy rendező, vagy akárki, hogy ő jobban ír darabot, mint WS, és milyen jogon alkalmaz ekkora változtatásokat. Ezért sajnos, levontam fél pontot, ami igazán nagy kár, mert a színészi alakítások, a rendezés, a díszletek, ruhák amúgy megérdemelnék a maximális pontszámot. Ha nem tudnék a kutyulásról, talán nem tűnne fel, hisz az egységesség nagyjából megmaradt, de egyrészt ez nem mentesíti az alkotókat, másrészt tudok róla, és nem mehetek el mellette szó nélkül.

Így sajnos: 10/9,5

Yann Martel: Pi élete

A különös Jane Eyre eset után egy újabb különös könyvre bukkantam, amely állítólag igaz történetet mesél el. Az indiai Pi Patel Kanadába tart szüleivel egy hajón, de útközben hajótörést szenvednek. Ez még talán nem lenne annyira különös, de az, hogy a hajó Pi szüleinek állatkertjét szállította, és a fiú mentőcsónakjába kerül egy zebra, egy hiéna és egy bengáli tigris, már nem nevezhető szokványosnak. Eddig talán még nem spoilereztem, mivel a napokon belül a mozikba kerülő filmváltozat kapcsán annyit hallani a történetről, hogy ennyi már mindenki számára kiderülhetett.

Először Pi indiai életéről olvashatunk. Hogy honnan kapta a különös Piscine Molitor nevet - ez Molitor uszodát jelent franciául. (Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a szülőknek milyen morbid humoruk tud lenni, és hogyan tudnak jó alaposan kiszúrni a gyerekükkel egy ilyesfajta név segítségével. A Piscine-ről mi jut eszébe a többi gyereknek, hát persze, hogy a pisis.) Ezt aztán középiskolában Pi-re rövidíti, arra a bizonyos végtelen számra, amit a matekból jól (?) ismerünk.

Jó néhány érdekességet megtudunk az állatkertről. Nagyon izgalmas volt például számomra, hogy van egy bizonyos távolság, amit az állatok szeretnek megtartani maguk és az emberek között. Ha ez nincs meg, megpróbálják megnövelni a távolságot, ha nem sikerül, nyugtalanok lesznek. Megtudtam (bár ezt már a mentőcsónakos résznél), hogy a hiénák korántsem azok a gyáva, megvetendő lények, akiknek mi tartjuk őket, hanem valódi gyilkosok, akik képesek az embert is megölni.

Megtudjuk, hogy Pinek érdekes elképzelési vannak a vallásról, ugyanis egyszerre szeretne mohamedán, keresztény és zsidó lenni. Sőt, gyakorolja is mindhárom vallást, úgy, hogy erről sem a szülei, sem a három vallás földi képviselője nem tud. Hatalmas jelenet volt, mikor egy parkban összetalálkozik Pi, a szülei és a három vallási képviselő...

A vallási fejtegetések, bár érdekesek voltak, mégsem tudtak lekötni. Arról akartam olvasni, ami miatt belekezdtem ebbe a könyvbe, hogy hogyan élte túl Pi a hajótörést egy tigris társaságában. (Hamarosan ugyanis már csak a tigris marad, szerintem kitalálható, hogy miért.) Így a bevezető nekem túl hosszúra nyúlt, ami miatt kénytelen vagyok levonni egy pontot.

De aztán elkezdődik a kaland (bár az ilyen kalandtól a Jóisten mentsen meg!). Pi szülei arra kényszerülnek, hogy bezárják az állatkertet, és úgy döntenek, Kanadába költöztetik azt. Útközben azonban elsüllyed a hajó, és Pi belekerül abba a bizonyos mentőcsónakba, emberként egyedül három állattal.

Részletes leírást kapunk a hajótörés napjairól (277 nap, uramatyám!), hogy hogyan szerzett élelmet, vizet, hogyan úszta meg, hogy a tigris felfalja... Annak ellenére, hogy igaz történet, mégsem valamiféle útleírást vagy naplót kapunk, hanem egy olvasmányos, izgalmas, néhol félelmetes regényt. A fele környékén kezdtem úgy érezni, hogy az Ezeregyéjszaka Szindbádjának történetét olvasom, olyan hihetetlen dolgok történtek Pivel. A sziget pl., ahol partra vetődtek, nappal maga a paradicsom, de éjjel... De erről nem árulok el többet, mert az már tényleg spoiler lenne.

A könyv harmadik része magnófelvételeket mutat be. Két japán szeretne többet megtudni a hajó elsüllyedéséről, ezért felkeresik Pit, és a könyvet író kanadai férfi rendelkezésére bocsátják a felvételeket. Az eleje nagyon vicces volt. Pl. a japánok nem akarnak hinni Pinek, és azt mondják, csak azt hiszik el, amit látnak. Percekig nevettem Pi válaszán: És sötétben mit csinálnak? De aztán megkeveredtem. Pi, látva, hogy hazugnak gondolják, előad egy olyan történetet, amiben nincsenek állatok, és jóval hihetőbb. Teljesen összezavarodtam, hogy akkor most melyik történet az igazi. Én azt gondolom - remélem - hogy az állatos, és a másikat csak a japánok kedvéért találta ki.

Ezek után nagyon szeretném látni a filmet. A trailer alapján elég mesésnek tűnik, ami nekem nem igazán tetszik. Bár Pi úgy meséli el a történetet, hogy az olvasó inkább eltátja a száját, mint fél, azért 277 napig hánykolódni a tengeren egy tigris társaságában nem nevezhető mesébe illőnek. De igazából csak akkor lenne jogom véleményt alkotni, ha látnám a teljes alkotást. Amit biztosan meg is teszek majd egyszer.

10/9

Maria Murnane: Papíron príma

Elárulok egy titkot. (Már, ha érdekel valakit is.) Sosem olvasom el egy könysorozat két részét közvetlenül egymás után. Soha. Ritkán tartok be fogadalmat, de ezt az egyet igen. Nem igazán tudom megindokolni, miért, egyszerűen csak - amikor régebben még tettem ilyet - nem lett jó vége, valahogy ráuntam a második könyvre valahol a fele környékén. Minimum egy, de inkább több könyvet iktatok be a könyvsorozatok darabjai közé. Így aztán hiába volt akkora cliffhanger a Tündérkrónikák 4. részének vége, mint egy ház, hiába lett volna logikus, ha rögtön rávetem magam az 5. részre, mégis más olvasnivaló után néztem.

Valami könnyedebbet kerestem, mulatságosat, aranyosat. A fülszöveg alapján nem voltam ugyan teljesen meggyőződve, hogy én vagyok a Papíron príma célközönsége, de úgy gondoltam, egy próbát megér.

Waverly Bryson közel 30 éves, és még szingli. Ez manapság már egy cseppet sem ritka, de azért azt hiszem, a nők többségében még mindig működik a program, ami férjet és gyerekeket szeretne. De Waverlynek nincs szerencséje a randizás területén...

Nos, 16 éve vagyok férjnél, úgyhogy elég régen kiestem már a randizós korból, Waverly életstílusa sem igazán illik az enyémhez, úgyhogy először azt gondoltam, a könyvben és bennem nem sok közös lesz. De szerencsére tévedtem.

Miután Waverlyt dobja a vőlegénye nem sokkal az esküvő előtt, a férfival ellentétben, aki hamarosan újabb lagzira készül, sokáig nem tudja túltenni magát a csalódáson. Eltelik egy év, mire újra randizni kezd, és egyik randi nagyobb katasztrófa, mint a másik. És itt kezdtem lelki hasonlóságot felfedezni a főhősnő és köztem.

Eszembe jutottak a bénázások, amiket én is előadtam ennyi idősen, ill. picit korábban, hisz az ő könyvbeli korában én már férjnél voltam. Eszembe jutottak a kínos találkozók, amikor az ember lánya csak azt lesi, hogy mikor tudna már elszabadulni, mikor kínos csöndek állnak be a társalgásban. A visszataszító pasik próbálkozásai, akik valamiért meg vannak győződve róla, hogy menő a szövegük. A pirulások és zavarbaesések, ha olyan pasi tűnt fel, aki tetszett. Hogy az ember félszegen félrenéz, ha az illető ne adj' isten közeledni próbálna. Vannak persze olyan lányok, akik teljes magabiztossággal kezdenek a pasizásba, és bárkit az ujjuk köré csavarnak, de sem Waverly, sem én nem vagyunk ilyenek.

Amiben még közösséget tudtam vállalni a lánnyal, hogy folyton kínos helyzetekbe keveredik. Hol hanyatt esik az utcán, hol beszorul a vécébe, és az ajtó alatt kell kicsúsznia, stb.

A könyvről nagy általánosságban elmondható, hogy aranyos, bár az amerikai életstílussal nem igazán tudok azonosulni, de helyenként kimondottan vicces volt, főleg az elbaltázott randik leírásain mulattam jól.

A vége részben kiszámítható volt, de nem valami cukros, nyálasan vacak formában, hanem olyan kedvesen romantikusan, hogy az ember még  "vén" fejjel is sóhajt egyet, hogy bár lenne ilyen az életben is.

A fordítás jó volt, könnyed, olvasható, de néhány helyen felvontam a szemöldököm. Az Egy angyal érintése sorozat magyarul nem az Angyali érintés volt? Pedig több más sorozatnak és filmnek tökéletesen pontosan szerepelt a magyar címe. St. Luke úgy vélem, inkább Szent Lukács lehet. És van olyan szó, hogy típusrandizni? Ha van, még sosem hallottam, a jelentésével meg végképp nem vagyok tisztában. Ilyenkor érzem magam igazán élemedett korúnak, hehe.

Végeredményben azt mondhatom, hogy többet kaptam, mint amit vártam, és tökéletes kikapcsolódásnak bizonyult.

10/8

A könyvet köszönöm a Cor Leonis kiadónak.

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Vigyázat, aki nem olvasta a sorozat első három részét, azok számára az alábbi leírás spoileres lehet!

Hogy ezt a könyvet én mennyire vártam! Olvasónaplót vezetek (na, ne tessék valami nagy dologra gondolni, csak egy füzet, amibe beírom, hogy mit és mikor olvastam el), így meg tudtam nézni, hogy majdnem pontosan egy éve olvastam el a harmadik részt, számomra azóta volt Mac a halált hozó szextündérek rabja.

Már nem mertem más értékelését elolvasni, nem a poénok lelövésétől tartottam, hanem a szívem fájt, hogy szerény anyagi keretünkből ezt a könyvet nem (sem) tudom megvenni.

De aztán a Cor Leonis Kiadó szíves jóvoltából egyszerre több könyvhöz is hozzájuthattam. Mikor meghozta a postásautó, úgy érztem magam, mint akinek előbbre hozták a karácsonyt.

Kétféle ember van a világon (haha), akik evés közben először megeszik a legjobb falatokat, aztán utána jöhet a többi, és azok (mint én), akik a legfinomabb falatokat a végére tartogatják, hogy annak az ízével fejeződjön be az étkezés.

Úgy terveztem, a könyvek közül a Tündérkrónikák utolsó két részét hagyom utoljára, mint a a legcsábítóbb fogást, de mit szépítsem, csúnyán belebuktam. Nem tudtam megállni, és belekezdtem a 4. részbe.

Szóval ott tartottunk, hogy Mac pri-ya lett, a tündérek szexrabszolgája. Akiből ez lesz, az teljesen elveszti a tudatát, akaratát, semmi másra sem tud gondolni, csak a szexre, és végül belehal. Hm, nem valami jó kezdet. De mivel ennek a könyvnek Mac az abszolút főszereplője, ráadásul van egy ötödik része is a sorozatnak, arra kellett gondolnom, mégiscsak van valamiféle visszaút, bár élő emberről nem tudni, aki ezt túlélte volna, méghozzá ép tudattal.

A jó hír az, hogy igen, van visszaút, és ki más tudná az utat, mint Barrons? De hol volt, mikor meg kellett volna mentenie Macet? Mi történt halloween, más néven Samhain (amit rejtélyes módon szauinynak kell ejteni) éjszakáján? Mi lesz most? Hogy áll helyre a rend, helyreállhat egyáltalán?

Ahogy haladtam előre a történetben, a kérdésekre nemhogy nem túl sok választ kaptam, hanem még sokkal több kérdés merült fel bennem. A szálak egyre jobban összegabalyodtak, már nem lehet tudni, ki kinek a pártján áll. Mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni, és ahogy Mac fogalmaz, nincs más hátra, mint várni a váratlant. Nincs kiszámítható, biztos pont sehol.

Bár a történet eddig sem volt éppen rózsaszín lányregény, de ha lehet, most még komorabbá vált. Szivárványlányból Mac 4.0 lett, már a fekete-vörös a színe, nem a rózsaszín. Igencsak markáns változásokon megy át. Egyesek szerint ez a könyvsorozat talán nem más, mint egy újabb fantasy a sorban, csak épp tündérekkel, de szerintem sokkal mélyebb dolgokat is feszeget. Nemi erőszak, hűség, lojalitás, hazaszeretet, bátorság. Család.

Mac jellembeli változása határozottan kedvemre volt, szükséges és logikus lépés. Dani olyan szereplővé lépett elő, akivel egész biztosan számolnunk kell a jövőben. (Nem véletlenül kapott saját sorozatot, aminek az első része nemrég jelent meg angolul. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk.)

Barrons az Barrons. Erős, határozott, okos, szexi. Minden nő álma, nem? Hát az enyém biztos nem. Mert emellett ravasz, erőszakos, uralkodó, ellentmondást nem tűrő. Feltételezem, sokan azt várják (várták, hisz az 5. rész már pár hónapja elérhető, és sokan talán már tudják a választ, amit én még nem), hogy Mac és Barrons végül egy pár lesznek. Az egyértelműnek tűnik, hogy vágynak egymásra. De vajon elég ez ahhoz, hogy a mindennapokban is egymás társai lehessenek? Lehet egyáltalán társa Barronsnek, egy ennyire uralkodó figurának? Vagy aki vele akar lenni, annak el kell fogadni az alárendelt szerepet? Nem nagyon tudom elképzelni Barronst, ahogy leugrik tejért a boltba, elmosogat, megfőzi a vacsorát, netán gyereket dajkál.

Az utolsó száz oldalon rendesen felpörögnek az események, egyik meglepetés a másik után következik, csak kapkodtam a fejem. És a vége? Uramatyám, percekig csak bámultam az utolsó oldalt. Mi? Hogy ez a vége a kötetnek? Na, ne! Komolyan örülök, hogy nem kell várnom, mondjuk, fél évet az utolsó részre, hanem bármikor elolvashatom, nagyon bosszantana a várakozás. Vajon lehet ezt a hatást még fokozni?

A borító szép, a fordítás teljesen rendben van. Érthető, olvasmányos, gördülékeny. A címről kinek jut még eszébe az Edda száma, a Kölyköd voltam?

Ja, és imádtam a végén a recepteket, még a blogom címében szereplő ír gulyás is megtalálható. Egy gond van, kétlem, hogy a helybeli boltban árulnának Unseelie-húst...

A pontozásnál picit vacilláltam a 9 és a 10 között, de aztán feltettem magamnak a kérdést: Volt, ami nem tetszett benne? És a válasz, nem. Nem tudok kifogást mondani. Úgyhogy akkor:

10/10

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Vigyázat, aki nem olvasta a sorozat első három részét, azok számára az alábbi leírás spoileres lehet!

Hogy ezt a könyvet én mennyire vártam! Olvasónaplót vezetek (na, ne tessék valami nagy dologra gondolni, csak egy füzet, amibe beírom, hogy mit és mikor olvastam el), így meg tudtam nézni, hogy majdnem pontosan egy éve olvastam el a harmadik részt, számomra azóta volt Mac a halált hozó szextündérek rabja.

Már nem mertem más értékelését elolvasni, nem a poénok lelövésétől tartottam, hanem a szívem fájt, hogy szerény anyagi keretünkből ezt a könyvet nem (sem) tudom megvenni.

De aztán a Cor Leonis Kiadó szíves jóvoltából egyszerre több könyvhöz is hozzájuthattam. Mikor meghozta a postásautó, úgy érztem magam, mint akinek előbbre hozták a karácsonyt.

Kétféle ember van a világon (haha), akik evés közben először megeszik a legjobb falatokat, aztán utána jöhet a többi, és azok (mint én), akik a legfinomabb falatokat a végére tartogatják, hogy annak az ízével fejeződjön be az étkezés.

Úgy terveztem, a könyvek közül a Tündérkrónikák utolsó két részét hagyom utoljára, mint a a legcsábítóbb fogást, de mit szépítsem, csúnyán belebuktam. Nem tudtam megállni, és belekezdtem a 4. részbe.

Szóval ott tartottunk, hogy Mac pri-ya lett, a tündérek szexrabszolgája. Akiből ez lesz, az teljesen elveszti a tudatát, akaratát, semmi másra sem tud gondolni, csak a szexre, és végül belehal. Hm, nem valami jó kezdet. De mivel ennek a könyvnek Mac az abszolút főszereplője, ráadásul van egy ötödik része is a sorozatnak, arra kellett gondolnom, mégiscsak van valamiféle visszaút, bár élő emberről nem tudni, aki ezt túlélte volna, méghozzá ép tudattal.

A jó hír az, hogy igen, van visszaút, és ki más tudná az utat, mint Barrons? De hol volt, mikor meg kellett volna mentenie Macet? Mi történt halloween, más néven Samhain (amit rejtélyes módon szauinynak kell ejteni) éjszakáján? Mi lesz most? Hogy áll helyre a rend, helyreállhat egyáltalán?

Ahogy haladtam előre a történetben, a kérdésekre nemhogy nem túl sok választ kaptam, hanem még sokkal több kérdés merült fel bennem. A szálak egyre jobban összegabalyodtak, már nem lehet tudni, ki kinek a pártján áll. Mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni, és ahogy Mac fogalmaz, nincs más hátra, mint várni a váratlant. Nincs kiszámítható, biztos pont sehol.

Bár a történet eddig sem volt éppen rózsaszín lányregény, de ha lehet, most még komorabbá vált. Szivárványlányból Mac 4.0 lett, már a fekete-vörös a színe, nem a rózsaszín. Igencsak markáns változásokon megy át. Egyesek szerint ez a könyvsorozat talán nem más, mint egy újabb fantasy a sorban, csak épp tündérekkel, de szerintem sokkal mélyebb dolgokat is feszeget. Nemi erőszak, hűség, lojalitás, hazaszeretet, bátorság. Család.

Mac jellembeli változása határozottan kedvemre volt, szükséges és logikus lépés. Dani olyan szereplővé lépett elő, akivel egész biztosan számolnunk kell a jövőben. (Nem véletlenül kapott saját sorozatot, aminek az első része nemrég jelent meg angolul. Remélhetőleg hamarosan magyarul is olvashatjuk.)

Barrons az Barrons. Erős, határozott, okos, szexi. Minden nő álma, nem? Hát az enyém biztos nem. Mert emellett ravasz, erőszakos, uralkodó, ellentmondást nem tűrő. Feltételezem, sokan azt várják (várták, hisz az 5. rész már pár hónapja elérhető, és sokan talán már tudják a választ, amit én még nem), hogy Mac és Barrons végül egy pár lesznek. Az egyértelműnek tűnik, hogy vágynak egymásra. De vajon elég ez ahhoz, hogy a mindennapokban is egymás társai lehessenek? Lehet egyáltalán társa Barronsnek, egy ennyire uralkodó figurának? Vagy aki vele akar lenni, annak el kell fogadni az alárendelt szerepet? Nem nagyon tudom elképzelni Barronst, ahogy leugrik tejért a boltba, elmosogat, megfőzi a vacsorát, netán gyereket dajkál.

Az utolsó száz oldalon rendesen felpörögnek az események, egyik meglepetés a másik után következik, csak kapkodtam a fejem. És a vége? Uramatyám, percekig csak bámultam az utolsó oldalt. Mi? Hogy ez a vége a kötetnek? Na, ne! Komolyan örülök, hogy nem kell várnom, mondjuk, fél évet az utolsó részre, hanem bármikor elolvashatom, nagyon bosszantana a várakozás. Vajon lehet ezt a hatást még fokozni?

A borító szép, a fordítás teljesen rendben van. Érthető, olvasmányos, gördülékeny. A címről kinek jut még eszébe az Edda száma, a Kölyköd voltam?

Ja, és imádtam a végén a recepteket, még a blogom címében szereplő ír gulyás is megtalálható. Egy gond van, kétlem, hogy a helybeli boltban árulnának Unseelie-húst...

A pontozásnál picit vacilláltam a 9 és a 10 között, de aztán feltettem magamnak a kérdést: Volt, ami nem tetszett benne? És a válasz, nem. Nem tudok kifogást mondani. Úgyhogy akkor:

10/10

The Hollow Crown: IV. Henrik 1. rész - a feliratkészítő szemszögéből

Akárki akármit mond, ennek a drámának a valódi főszereplője Falstaff. A címszereplő IV. Henrik nem sok vizet zavar, és feliratozás közben is alig vártam, hogy olyan jelenet jöjjön, amiben Falstaff szerepel.

Az 1. rész valóban első rész, nemcsak a film kedvéért vágták ketté a színdarabot, Shakespeare (a jövőben WS, bocs, de unom már kiírni a teljes nevét) két, teljes hosszúságú darabot írt a címbeli királyról. Vagy inkább Falstaffról?

A IV. Henrik WS királydráma tetralógiájának (a II. Richárd, a két IV. Henrik és az V. Henrik a darabjai) legnépszerűbb darabja, nem véletlenül. Falstaff és az ifjú trónörökös, Hal herceg humoros kalandjai jótékonyan törik meg a politikai ármánykodást, a szóbeli és tettbeli csatározásokat.

A történet néhány évvel azután folytatódik, mint ahol a II. Richárd abbamaradt. IV. Henrik uralkodása csúcsán jár, de ahogy korábban éppen ő tette a trónjáról "letett" királlyal, úgy most az ő hatalmát próbálják meg aláásni. Gondjai támadnak a skótokkal, a korábbi támogatóival, és még a saját fia, a walesi herceg is csak gondot okoz neki léha, trónörököshöz korántsem méltó életmódjával. Elgondolkodtam rajta (bár nem vigasztal), hogy attól, mert valaki királyfi, még bizony lehet "problémás gyerek".

Egyébiránt a szereplők korával valami nagyon nem stimmel. IV. Henriket öregembernek ábrázolják. Egy helyen szerepel a darabban, hogy még nem volt 26 éves, mikor visszatért a száműzetésből. Nos, ez valójában 1399-ben volt, amikor Henrik, akkor még Bolingbroke, 32 éves volt. Ugyanebben az évben lett király, a skót háborúskodás 1400-ban történt, a Henry Percy-féle lázadók ellen pedig 1403-ban aratott győzelmet, amikor is a király valódi kora mindössze 36 év. Az 1387-es születésű Hal herceg pedig mindössze 16 éves 1403-ban, itt pedig mint felnőtt ember szerepel. (Ebből könnyen kiszámítható, hogy Henrik 20 évesen lett apa, ami abban a korban korántsem volt kirívó, sőt.) Henry Percyt pedig szintén fiatal felnőttként ábrázolják, ami kb. helyes is, márpedig ha részt vett Henrik trónra segítésében, és Henrik öreg, akkor ő sem lehetne már fiatal.

Na jó, fogadjuk el az alkotói szabadság részének, és ne akadjunk fent ilyen apróságokon! WS mestert nem a matektudása miatt szeretem.

A II. Richárd szereplőiből sok az azonos figura, ám a színészgárda teljesen más, ami eleinte zavart is, nem tudván így beazonosítani őket, a sok herceget meg lordot a csuda tudja követni, így egy idő után feladtam az erőlködést, és csak a történetre koncentráltam.

A színészek között akad néhány igen figyelemreméltó. A címszereplő Jeremy Ironst szerintem nem kell bemutatni. Falstaffot Simon Russel Beale alakította, egyszerűen zseniálisan. Nem véletlenül tartják generációja legnagyobb színpadi színészének. Bár azt gondolom, ki kellett párnázni, hogy elég kövér legyen, de ez nem zavart, nem volt túl feltűnő. A hátán vitte az egész filmet, számomra abszolút ő a főszereplő.

Tom Hiddleston figyelemreméltó fiatalember. Mikor megjelent a film elején, rögtön tudtam, hogy szerepe lesz, pedig a kamera nem is rá fókuszál. Őszintén szólva nem azonosítottam be A Thor Lokijaként. Mit tesz a frizura, a jelmez, és hogy a szinkronnak hála, nem ugyanazt a hangot hallottam.

De ez a film tele van figyelemreméltó fiatalemberekkel. Joe Armstrong, mint Henry Percy, igen jó választásnak bizonyult. Folyton dühös, a forró vére és a sértettsége hajtja, úgy tűnik, nem is gondolkodik. Igencsak érdekes angolsággal beszél, kíváncsi lennék a "rendes" beszédhangjára. Nekem úgy tűnt, hogy bár nemesember, de a beszédstílusa mégis valami vidéki bunkót idéz.

Egy pici szerepben feltűnt egyik kedvenc angol színészem, Harry Lloyd is, szívesen láttam volna többet is belőle.

A feliratkészítésnél másféle és többfajta nehézséggel szembesültem. Nos, először is, kétféle beszédstílus szerepel a darabban. A pórnép, Falstaff és társai, a kocsmai élet szereplői prózában beszélnek. Folyamatos sorokban írta meg WS, és ebből adódóan nem rímes. A nemesek versben beszélnek, rímekben, és minden sor nagybetűvel kezdődik. Nagyon érdekes, hogy Hal herceg változtatja a beszédstílusát, attól függően, hol van.

Ahol versben beszélnek, nem jelentett különösebb gondot, általában a magyar sorok rövidebbek az eredetinél, de a prózai részeknél a műfordító elég rendesen megnyomta a ceruzáját, és többnyire magyarul hosszabbak, helyenként sokkal hosszabbak lettek a mondatok. Jó, neki nem kellett holmi karakterszámokkal, 2 soros, soronként 40 karakteres felirattáblákkal számolnia, sem CPS-sel (karakter per másodperc, hogy kényelmesen lehessen elolvasni az adott feliratot). Nekem viszont igen, úgyhogy bizony rendesen meg kellett húznom a műfordítás szövegét. Nem tudom, Vas István él-e még, de ha nem, meglehet, forog a sírjában, ezúton is elnézést! Még egy jelentősebb (?) változtatást hajtottam végre. A műfordításban a trónörökös mindenhol Harryként szerepel, az eredetiben viszont Falstaff többnyire Halnek hívja. Én úgy éreztem, ez nem véletlen, a Hal, a herceg léha énjéhez tartozik, a Harry pedig a walesi herceghez, így megtartottam azt a kettősséget.

A cselekményvezetés miatt viszont legszívesebben szeneslapáttal húztam volna hátba a rendezőt és/vagy dramaturgot, forgatókönyvírót, azt, aki ezt elkövette, ugyanis olyan mértékben kutyulták össze az egyes jeleneteket, hogy a feliratozásra szánt idő jelentős része ment el a magyar kiadásban való lázas lapozgatással ("ez a rész mégis hol a jó nyavalyában van?"), ill. az interneten való vad keresgéléssel. És bár egy korábbi posztban kifejtettem, mennyire utálom a "google jó barát" mondatot, ezúttal  - el kell ismernem - segített. Beírtam a keresett angol mondatot, és legalább a felvonás és a szín számát kiadta, ennyivel is előbbre voltam.

Az hagyján, hogy ismét kimaradtak sorok, akár egész jelenetek is, ha ez legalább szép sorban történt volna. De nem! Felcseréltek, előbbre hoztak, párhuzamosan egymásba oltottak jeleneteket, sőt egy Falstaff-monológot egyenesen a dráma 2. részéből illesztettek be. Sok helyen azt mondom, dramaturgiailag elfogadható volt a változtatás, de ezt a legutóbbi döntést, bevallom, nem értettem. Nekem semmivel sem tűnt odavalóbbnak az a pár sor, mint az eredeti helyén. (Ha valaki kíváncsi, az aszú előnyeit méltató jelenetről van szó.)

Minden nyafogásom ellenére ismét egy kitűnő feldolgozást láthattam, és ami igaz, az igaz, kb. a Cadfael óta nem élveztem így a feliratkészítést.

A pont pedig nem lehet más, mint 10/10

Jasper Fforde: A Jane Eyre eset

Hú meg há! Amikor erről a könyvről először olvastam, rákerestem pár értékelésre, és a közös jelző az volt, hogy különös. Volt, aki egyenesen azt írta, hogy élete legfurcsább könyve. Ezt utólag nem kétlem. A különös azonban itt egyértelműen pozitív jelző. Miután elolvastam a könyvesblogokat, tudtam, hogy ez a könyv kell nekem. Még 2008-ban adta ki a Láva Könyvkiadó, de sajnos, a folytatás elmaradt. A könyvet jelenleg kapni sem lehet (én nem találtam), de sikerült egyet szereznem kölcsönbe.

Már egyszer leírtam, de mit is mondanak az ismétlésről? Úgy tudom, a CorLeonis újra kiadja, és szépen kérem őket, hogy folytassák a sorozat többi darabjával! Egy olvasójuk már biztosan van.

Erről a könyvről szinte lehetetlen spoilermentesen írni, úgyhogy csak óvatosan azoknak, akik nem szeretnének túl sokat tudni róla.

Milyen lehet egy olyan világban élni (1985-ben), ahol még tart a krími háború, Oroszországban cár van, és Wales - szocialista népköztásaság? Ahol a bűnesetek nagy részét könyvhamisítások teszik ki, ahol mindennapos az időutazás, és Will-ládák vannak az utcákon? (Ezek olyan automaták, amik Shakespeare-idézeteket szavalnak.) Ahol a reneszánsz pártiak meg a szürrealisták összecsapnak az utcákon, kukákat gyújtanak fel, és autókat borogatnak? Ugye, hogy különös könyv? Időnként jót nevettem, máskor meg csak tátottam a számat.

A történet főszereplője Thursday Next (igen, teljesen komolyan  ez a neve), aki a "külszolnál" dolgozik (juszt se lövök le minden poént, nem árulom el, mi az), irodalmi ügynök. Aztán van még egy Acheron Hades nevű zseniális és őrült (ja nem! alternatív erkölcsű...) bűnöző, aki egyszerűen kilopja Jane Eyre-t a róla szóló regényből, és... Na, itt kezdődne a komoly spoiler, szóval többet tényleg nem mondhatok.

Hades egyébként engem Moriarty professzorra emlékeztet, főleg a legújabb Sherlock sorozatból, nagyjából olyan zseniális és őrült, csak éppen még természetfeletti képességekkel is rendelkezik.

A kedvenceim a könyvmolylárvák voltak, amik névelőket, toldalékokat és hasonlókat esznek. Nagyon tetszett az, hogy a könyvekbe be lehet menni, és találkozni a bennük szereplő személyekkel. Hogy az irodalomnak mekkora hatása van, hogy ügynökök járják a házakat, hogy meggyőzzék az embereket arról, ki is írta valójában Shakespeare darabjait.

A történet szövevényes és bonyolult, néha az volt az érzésem, hogy talán túl sok mindent is akart belezsúfolni a szerző. De talán később, a további kötetekben még lesz jelentősége az itt épphogy említésre méltatott szálaknak is.

Szerettem, hogy a könyv megdolgoztatta az agyamat a főleg irodalmi, de némi történelmi utalásokkal, pl. a "Karcsi feje legurult" tagmondatnál meg is kellett állnom egy percre. (Szerintem I. Károly Cromwell általi kivégzésére utal.) De mégsem filozofikus vagy tudálékos.

A fordító Tóth Tamás Boldizsár, akit én a Harry Pooter fordítójaként tartok számon. Nem is lehet panaszom a minőségre, mindössze egy bajom van vele, ami HP-nél is volt, a beszélő nevek. Őszintén szólva már ott sem értettem, mennyivel jobb a Roxfort iskolanévnek, mint a Hogwarts, aminek a fele ráadásul egy francia! sajt, a roquefort. Vagy hogy miért McGalagony, Frics, Piton, de Potter, Weasley és Dumbledore. Amikor először olvastam angolul a Főnix Rendjét, kb. két fejezeten keresztül nem tudtam, ki az a Fuge. Azt hittem, valami új szereplő, pedig csak Caramel.

Itt ugyanaz a helyzet. Ha már lefordítunk, magyarosítunk egyes neveket, akkor nem kéne az összeset? Mert így elég zavaró tud lenni. Oké, LaPozz, Pruslick, Ida Red (ez különben nagyon jó) egyértelműek, de akkor Franz Backer bakker? McTeted megtetted? Kottor kotor? És egy idő után már mindenben rejtett nevet akartam látni, pedig pl. a Tamworthben valószínűleg nincs... És miért nincs lefordítva a főszereplő neve? Pedig az egyértelműen lehetne Jövő Csütörtök, becézve Csüti. Sajnos, hacsak nem szerkesztik újra az egész könyvet, a sorozat további részeiben is ezeknek kell maradniuk. Szerintem kár.

Szóval valóban furcsa könyvet olvastam, ugyanakkor kitűnő könyvet is. Várom a folytatást, számíthatok rá, ugye?

10/10

Lezsák Levente: Emerson & Tsa.

Dícséretes, ugyanakkor veszélyes is a kiadók azon szokása, hogy bele lehet olvasni egyes könyveikbe. Dícséretes, hiszen (remélhetőleg) nem veszek zsákbamacskát (bár pár oldalból ítélni sem mindig egyszerű), de veszélyes, mert miután beleolvasott az ember, már tudni akarja a folytatást.

Így jártam ezzel a könyvvel is. Mindjárt az első oldalon szerepelt ez mondat: "IV. Burgum, Mordia királya ezen a napon JOBB LÁBBAL kelt fel!" Jobb lábbal? Miért, az baj? Igen, Mordiában az, mert ott, ahogy a nevük is mutatja, az a normális, ha mindenkinek rossz kedve van. Na, én már ennél a mondatnál elvesztem, és tudtam, hogy ez a könyv kell nekem. Pedig azt hiszem, nem igazán az én korosztályom a célközönség, de nem túlzottan érdekelt. Azért, hogy igazoljam magam előtt egy meseregény megvásárlását, azt mondtam, megveszem a 9 éves fiamnak, és hopp, máris megvan az ürügy!

Amikor először kézbe vettem a kötetet, picit meghökkentem. Elég vékonykának tűnt, a lapjai meg gyönyörű szépek, fényes, szinte luxusszerű anyagból. Az ember azt gondolná, egy meseregény álljon kevésbé kényes lapokból, hiszen jó eséllyel nem csak bibliofil gyerekek forgatják nagy óvatosan, hanem esetleg maszatos mancsok dobják egy sarokba olvasás után. De aztán kiderült, hogy 140 oldalban rengeteg minden elfér, a lapok elég sok mindennek ellenállnak, és talán szoktatni is lehet vele az ifjúságot arra, hogy vigyázzanak jobban a holmijukra. Mi mindesetre kesztyűs kézzel bántunk vele.

Az eredeti tervem az volt, hogy gyorsan végiolvasom a könyvet, és utána adom a gyermeknek, de ez végül is meghiúsult, mert ahogy írtam, annyi minden szerepel a történetben, hogy azt bizony csak szép lassan ízlelgetve, kóstolgatva lehet élvezni. Így aztán esténként felolvastam néhány oldalt, így mindketten jól jártunk.

A történet kedves, bájos, humoros. Nekem pl. nagyon tetszett, hogy a mord királyt egy siratókórus ébreszti reggelente. De nagyon jó volt a Theobalt Emmanuel nevével való viccelődés is, és még sorolhatnám. Egyik-másik poént, utalást a kisebb gyerekek valószínűleg nem értik, de sebaj, a felolvasó szülő jól szórakozik, és esetleg alkalom nyílik arra is, hogy elbeszélgessünk róluk.

Csodásan szépek Cserkuti Dávid rajzai is, engem kissé Korcsmáros Pál Rejtő-illusztrációira emlékeztettek, van bennük némi karikatúra jelleg. Ez itt az egyik kedvencem, a könyv egyik legmulatságosabb jelenetét ábrázolja.

Egyszerűen nem tudok rosszat mondani a könyvről, de ha mindenáron muszáj, talán annyit, hogy az elején egy kicsit sokszor hallgatnak el jelentőségteljesen a szereplők. De tényleg ennyi, azt hiszem, legalább annyira élveztem a könyv olvasását, mint a fiam.

Nem tartozik szorosan ide, de nem tudok szó nélkül elmenni a postaköltség mellett. Mint már oly sokszor, megint azt éreztem, hogy másodrendű állampolgár vagyok, amiért nem a fővárosban élek (pedig akárhogy is nézzük, a vidékiek vannak többen). Ugyanis így átvételnek a futárszolgálat, illetve a Pick Pack pont marad, mindkettő - nem is emlékszem már a pontos összegre - azonos, kb. 750 forintos áron. A kiadó 25%-os kedvezményt biztosít a könyvekre, ha az ő webshopjukban veszi meg az ember, az átvételi költséggel azonban, igaz, csak pár forinttal, de meghaladta a teljes árat a fizetendő összeg...

(Azért még azt is elmondom, hogy a CorLeonis egyértelműen a kedvenc kiadóim egyike, pl. mert a rendelésem mellé ajándék könyvet is kaptam, de azért is, mert ők vették át a Tündérkrónikák sorozatot (bár, nagy bánatomra, a 4-5. részhez még nem sikerült hozzájutnom, de ami késik, ugye..), és ha minden igaz, újra kiadják Jasper Fforde könyvét, A Jane Eyre esetet. Egyúttal komolyan reménykedem, hogy ez azt is jelenti, hogy a sorozat többi részét is hamarosan olvashatjuk.)

Az értékelésem pedig mi más is lehetne, mint:

10/10

The Hollow Crown: II. Richárd - a feliratkészítő szemszögéből

Majdnem azt írtam, hogy a fordító szemszögéből, de még idejében rájöttem, milyen beképzeltség lenne, mivel javarészt  egy meglevő műfordítást, jelen esetben Somlyó Györgyét használtam fel.

Nem tudom, mennyire gyakori jelenség, hogy egy 14 éves rákapjon Shakespeare-re, de velem ez történt. Angol tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, és édesanyám úgy gondolta, bemelegítésképpen tanulhatnék egy kis angolt az előtte levő nyáron. Keresett tehát nekem egy tanárt, akihez eljártam. A Báti-Végesből tanultunk (soha azóta nem találkoztam nyelvtanilag olyan jól felépített tankönyvvel, pedig 25 év angoltanítás alatt volt pár a kezemben), és ha jól emlékszem, a 9. leckében szerepelt a "remember" szó. A tanárnő meg azt mondta, hogy tudod, ezt mondja Hamletnek is az apja szelleme: Remember! Nem tudtam... Hallottam már a Rómeó és Júliáról, talán láttam valami filmfeldolgozást is, de ennyi. Tanácstalanságom láttán a kezembe nyomta a Shakespeare-meséket, Charles és Mary Lamb könyvét, és az én sorsom meg lett pecsételve. Shakespeare világa magába szippantott, és többé nem szabadulhattam.

Hamarosan tudtam, hogy nekem kellenek az eredeti művek is, úgyhogy szépen lassan elkezdtem olvasni őket. Például biológia órákon, a pad alatt. Mit csináljak, ha untam az órát? Két padtársam az orosz házimat másolta (nem is tudom, ezt most szégyellnem kéne, hogy nekem kész volt?), én meg egyik drámát bújtam a másik után. Persze inkább a vígjátékokat kedveltem, a tragédiák elszomorítottak, a királyok intrikái, hatalomvágya meg hidegen hagyott, de ami a kezembe került, mind elolvastam.

Azóta is megnézek minden jó feldolgozást, ami elérhető. Mikor hallottam a The Hollow Crownról, és hogy BBC-s, pláne egy csomó jó színésszel, rögtön érdekelni kezdett. El is kezdtem nézni, ahogy szoktam, angol felirattal,  de szégyen ide, szégyen oda, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony ezúttal nem fog menni. A középkori szöveget még magyarul, saját tempóban, ízlelgetve, szükség esetén vissza-visszaolvasva is nehéz megérteni, de pár másodperc alatt és eredetiben, hát, ebbe beletört a bicskám. Sebaj, gondoltam, ez lesz a kivétel, ami erősíti a szabályt (mármint az enyémet, hogy vagy szinkron, vagy angol felirat), és ezúttal megvárom a magyar feliratot. Valaki bele is kezdett, egy darabig jöttek a hírek, hogy hol tart, aztán csönd lett. Hetekig vártam, majd lehet mondani, hogy elég mazochista módon, elvállaltam én a felirat elkészítését. Így magamnak és másoknak is okozhatok örömet vele.

Előszedtem a Shakespeare-összesemet, és belekezdtem. Eleinte nyögvenyelősen ment. Két könyv feküdt a számítógép mellett, baloldalt az eredeti szöveg, jobboldalt a magyar. Figyeltem a film szövegét, összehasonlítottam a magyarral, és ahol nyilvánvaló volt az egyezés, ott bemásoltam a műfordítás szövegét. Lehetne mondani, hogy mi volt ebben a nehéz? Csak be kellett írnom. Az ám, csakhogy a szöveget itt-ott, néhol pár sor, máshol akár egész oldal erejéig is meghúzták. Na, ekkor jött a képbe az eredeti szöveg, ki kellett keresnem, hogy hol folytatódik az angol, és annak mi a magyar megfelelője. És ez így ment kb. 1800 soron át. Kb. sejtem, az előző fordító miért adta fel. Á, az eredeti szöveget azért megtaláltam a neten, ahhoz legalább nem kellett bőszen lapozgatnom gyönyörű kiállítású, tele rajzzal, de bolhabetűs könyvemben.

Közben rádöbbentem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a szövegeket a netről kikeresni, és egy másolás-beillesztés parancs segítségével megkönnyíteni és meggyorsítani a munkát. Viszont akkoriban napokig vacakolt a netünk, volt, hogy egy egész napra eltűnt, s mire megjavították, már túl előre haladtam a felirattal ahhoz, hogy elölről kezdjem. Ráadásul az OSZK elektronikus könyvtárában egyedül a Szász Károly-féle fordítás van fent, ami még 1867-ből származik, és bizony csak még nehezebbé tenné a megértést a maga régies szövegével és írásmódjával (cz-k és hasonlók). Másik fordítást nem találtam, így fájó szívvel maradt a bemásolgatás.

Ahol csak lehetett, megtartottam a műfordítás szövegét abban a formában, ahogy Somlyó György leírta, a szóhasználatát, írásmódját, stb. Arra is rájöttem, hogy néhol elég rendesen megváltoztatta az eredeti szöveget, és ez néhol okozott gondot, ott muszáj volt átvariálnom. Emellett a filmkészítők is alakítottak a történeten, arra is figyelni kellett. Összevontak, kihagytak szereplőket, szegény királynőnek pl. csak egy udvarhölgyet hagytak, volt, aki több apró szerepet is játszott, és hasonlók. A legjelentősebb változtatás (és igazán nem is értettem) a végén van, a darabban nem Aumerle öli meg a királyt, hanem egy Exton nevű szereplő, aki azt hiszem, ebben a formában nincs is filmben, a kopasz, szikár alak az, aki pl. a párbajjelenetben a marsall is volt.

Shakespeare egyébiránt majdnem szó szerint követi a történelmi eseményeket, amiket pl. a Wikipedia is leír. A történet ott kezdődik, mikor Henry Bolingbroke árulással vádolja Thomas Mowbrayt, és Richárd halálával ér véget.

Ben Whishaw-t nemhiába tartják az egyik legjobb fiatal, feltörekvő angol színésznek. A film elején enyhe homoszexuális beütést véltem felfedezni az ő Richárdjában, vagy csak huncut, aki rosszra gondol? (Mindenesetre más megvilágításba helyezi a sok "így szeretlek, úgy szeretlek királyom" szöveget, hehe). Azt a fajta gyengeséget, a súly alatti össszeroppanást, amit a Wiki is ír, tökéletesen ábrázolja. Nem egészen értettem, miért dönt úgy, szinte egyik pillanatról a másikra, hogy lemond a trónról, de talán az előbbiek miatt. Számomra a film csúcspontja a trónfosztási jelenet volt. Tökéletesen átéreztem a király minden érzelmét, ahogy még ragaszkodott uralkodói méltósága maradékához, ugyanakkor rettenetesen félt is. Picit meg is vetettem a gyávaságáért, egy uralkodó legyen bátor és határozott, nem? Kicsit bele is őrült a történtekbe, kicsit gyűlölte Henryt és a főurakat, akik ellene fordultak. Kicsit sajnáltatta is magát. Egyszerre volt szánandó és szánalmas. A többi szereplő pedig alig mert mozdulni, szinte tapintani lehetett a sűrű csendet ebben a jelenetben, ahogy sajnálják a régi királyt, de valahol legbelül kellemetlenül is érzik magukat valahai királyuk előtt, aki előtt nemrég még térdet kellett hajtani.

Amit nem nagyon értettem, mint rendezői koncepciót, hogy ettől a jelenettől Richárdot Krisztus-szerűen ábrázolták, pedig, ha hihetünk a történelemkönyveknek, nem volt teljesen ártatlan áldozat. Fehér szamáron viszik a trónterembe, a ruhája is, mint Krisztusé, csak finomabb anyagból, ahogy egy helyen széttárja a karját, a sötét haj és szakáll csak még erősítette a képet. Aztán mikor a Towerba zárják egy szál ágyékkötőben, az is pont úgy lóg rajta, mint ahogy Krisztust szokták ábrázolni a kereszten. Whishaw (számomra) rettenetes soványsága csak még erősítette ezt a hatást. Majd a halálakor ott kap három nyilat a testébe, ahol a film elején levő, a Krisztus festményhez modellt álló fiúnak is volt. Számomra egyértelműen az ő alakítása viszi a hátán a filmet, bár a többiek is elkövettek mindent. David Suchet, Patrick Stewart, Clémence Poésy, stb. mind-mind az általuk elvárható szintet hozták. És nicsak, Mr. Frics ismét feltűnik egy rövidke szerepben, és végre megnéztem a nevét is, David Bradley.

Azon is elgondolkodtam, hogy akkoriban királynak lenni nem volt életbiztosítás, és hogy a főszereplők mind közeli rokonok voltak, de ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy lemondassák, megölessék egymást, elvegyék egymás vagyonát, földjét, trónját, stb. (Apró érdekesség: Richárd nagyapja III. Eduárd volt, a World Without End uralkodója.)

Amit még nagyon szeretek Shakespeare-ben, az a legnagyobb dráma közepette is megcsillanó humor. Pl. mikor Aumerle életéért térden állva könyörög az anyja, Henry odaveti, hogy most már eljátszhatnák A koldus és királyt. Jót mulattam rajta.

Egy-két apróbb rendezői és operatőri furcsaságtól (nekem az volt, akárhogy is) eltekintve egy szinte hibátlan feldolgozást láthattam.

10/9,5

El vagyok keseredve...

És dühös is vagyok. Azt mondják, a harag rossz tanácsadó, és az agyam hátsó felében ott motoszkál, hogy nem most kéne írnom, de ugyanakkor meg visszafojtani sem jó.

Szóval ki vagyok borulva, akadva, padlót fogtam, vagy ahogy tetszik. Már hosszú évek óta - azt mondják - nem dolgozom. Ez már eleve felháborító a szememben, hisz mi az, hogy nem dolgozom? És a háztartás, a két gyerek, egy férj, két macska, egy kutya, és harminc tyúk? Ezek csak úgy maguktól elvannak? Ha csak azt nézem, hogy a porszívózás, fűnyírás, stb. fizikai munka, jó, nem betonozás, elismerem (bár már olyat is csináltam), de az, akkor már nem igaz. És az ügyintézés, a hivatalokban való sorbanállás, a papírok kitöltögetése, stb., az nem munka? Akkor igen sok szellemi munkát végző ember nem dolgozik. A baj inkább az, hogy a házimunkát a társadalom egy (jelentős? mekkora réteg lehet?) része nem tekinti munkának. És vajon akkor minden munka, amiért pénzt kap az ember? Ez esetben a bűnözők is dolgoznak, hogy az éjszakai pillangókról ne is beszéljünk, vagy a szerencsejátékosokról.

Akkor fogalmazzunk inkább úgy, hogy nincs munkahelyem, nem keresek pénzt. Ez mondjuk így már korrekt. És az elkeserítő ez benne. Pár hete jött egy levél a kormánytól, hogy milyen munkahelyteremtő elképzeléseik vannak. Támogatni akarják az 50 felettieket, a pályakezdőket, a gyesről visszatérőket, a szakképzés nélkülieket. Én egyik kategóriába sem esem, mégis többszörösen hátrányos helyzetben vagyok. A viszonylag késői (és ez amúgy egyre gyakrabb jelenség) szüléseknek köszönhetően elmúltam 40, de az egyik gyerekem még elég kicsi. Ha pl. beteg, itthon kell vele maradni. Mivel több év esett ki munka szempontjából, a tudásom megkopott, referenciám nincs, ismeretségem nuku, a munkavállalók szemszögéből tulajdonképpen - kegyetlenül hangzik, de - értéktelen vagyok.

A másik oldalról pedig ott van az ország nem túl rózsás helyzete (nem fogok politizálni, hogy hogyan s  miért), valami elképesztő, hogy mennyire kéne az embereknek a munka! Nemrég azt hallottam, hogy az egyik cégnél egy sima ügyintézői állásra kb. 300-an jelentkeztek! És ez nem Pesten volt, hanem egy vidéki, mondjuk közepes méretű városban. Mivel mint mondtam, hátszélre nem számíthatok, marad a hírdetések böngészése. Először is, nincsenek. Vagyis dehogynem, rengeteg álláshírdetés van, csak épp alig passzol rám valamelyik is. Az eredeti végzettségemhez illő (magyar-könyvtár szak, és szegény édesanyám nem repesett ugyan a döntésemért, de azt mondta, a tanári az nyugdíjas állás, nem tudom, mit szólna most) szinte egyáltalán nincs, évente, ha egy, de csak egy kicsit is passzoló is alig. Az adminisztrátor már szinte álommunka lenne, de takarítónőnek és pizzafutárnak is jelentkeztem. A főiskolai diplomámmal, ami mellé nyelvvizsgát is szereztem, tanfolyamokat végeztem, tudom kezelni a számítógépet, stb.

És közben azt érzem (senki ne értsen félre!), hogy vajon minek tanultam, ha ilyen munkára kéne fanyalodnom? Természetesen maximálisan megbecsülöm a takarítókat, nem könnyű kenyér az, de azért ahhoz nem kell diploma. Azt is tudom, hogy vannak diplomások, akik ezt csinálják (én is csinálnám), de valahol azért mégiscsak az lenne a világ rendje, hogy ha már évekig koptattam a hátsó felemet az iskolapadban (és még csak nem is az állam pénzén, mert munka mellett diplomáztam), akkor a végzettségemnek megfelelő vagy legalábbis ahhoz hasonló munkát kaphassak, nem?

És ami a valóban elkeseserítő, hogy esélyt sem kapok arra, hogy bizonyíthassak. Az elmúlt években mindössze egyetlenegy munkáltatóhoz mehettem be személyes interjúra. A többi esetben 99%-ban visszajelzés sincs, a legtöbb hébe-hóba egy elutasító levél.

Tudom, hogy nem az egyetlen ember vagyok ilyen problémákkal. Ezres, talán százezres nagyságrendű is lehet a hozzám hasonlók száma. Tanultunk, tisztességesen élünk (élnénk), családunk, gyerekeink vannak, szerény álmaink nyaralásról és átlagos életről. A másik oldalról viszont az állam, hivatalok, ún. szolgáltatók elvárásai maximálisak. Minden be legyen és időben legyen befizetve, különben úgy bánnak velünk, mint valami bűnözővel.

18 éves koromban, érettségi után kezdtem dolgozni, megszoktam, hogy ha nem is fényesen, de el tudom tartani magam. Megvehettem egy könyvet magamnak, ha akartam, elmehettem színházba, moziba, kirándulni, néha még külföldre is. Nem olyan régen azon kaptam magam, hogy megállok egy kirakat előtt megnézni a benne levő órákat (nem mintha kéne), s akkor döbbentem rá, hogy évek óta nem tettem ilyet! Semmilyen kirakatot nem nézek meg, hisz úgysem tudnék megvenni onnan semmit, minek fájdítsam a szívem?

Mi lesz az olyanokkal, mint én? Aki még ereje teljében van, de már nem (annyira...) fiatal, családja van, tehát nem vállalhat el bármit, hisz 4-kor ott kell lenni a gyerekért a napköziben, és nem csomagolhatja fel az életét egy perc alatt, hogy egy másik városban kezdjen új életet (bár már bőven hajlandó vagyok erre is), mert a gyerekeknek megfelelő körülmények kellenek, stb.? Velünk mi lesz? A társadalom számára elvesztünk?

Jelenleg nincsenek válaszaim. Csak a keserűség van bennem.

A király vándorútja

A király útja

Élt valaha egy király. Szolgák százai lesték parancsát, alattvalók ezrei félték haragját. Gőgös, kegyetlen ember volt, szeretet nem lakozott szívében. Mikor rótta a palota folyosóit, népes testőrsége kíséretében, az emberek ijedten rebbentek szét az útjából, elhalkult a szó, elhalt a nevetés. Mindent elért, amit csak akart, birodalma egyre nőtt győztes hadjáratai nyomán. Mindene megvolt, amit csak akart, pénz, hatalom, elég volt egyet csettintenie, és szolgák buzgó hada hordta elé a finomabbnál finomabb étkeket, italokat. Ha társaságra vágyott, az ország legjobb művészei, mutatványosai szórakoztatták, sőt messze földről is eljöttek hozzá, mert bőkezűen jutalmazta, ha kedvére való volt az előadás.

Mondom, mindene megvolt, amit csak akart, de szeretet nem volt az életében. Nem voltak igaz barátai, nem volt családja, feleség gyengéd mosolya, gyermek csengő kacagása nem verte fel a palotája csendjét. Magányos volt, s hogy ne kelljen magányával szembenéznie, nagy ünnepségeket, lakomákat, viadalokat rendezett. S ha éjszaka mégis rátört a magány, behívatta számos rabnői egyikét, hogy hamis öleléssel űzze el a gondokat.

Senki nem szerette, s ő sem szeretett senkit, de mégis volt egyvalaki, akinek a gondolatai gyakran szálltak feléje, aki féltette, aggódott érte. Egyvalaki, akinek, ha hallott a király viselt dolgairól, elszorult a szíve bánatában. Az édesanyja. Apró, egyszerű kunyhóban lakott távol a királyi udvar nyüzsgésétől. Egyetlen szobácskája ablakából rálátott a palota legmagasabb tornyára, s reggelente, ébredéskor elmormolt egy imát a fiáért.

Hogy lehetséges ez? Miért nem lakik a király édesanyja fent a palotában pompában, sokszobás lakosztályban, kényelemben, tisztelettel övezve? Hosszú történet ez. A király nem volt mindig király, hanem egy falusi kisgyerek. A kis kunyhóban lakott özvegy édesanyjával, s csendes, egyszerű, ám vidám, csupa szeretet életet éltek. Segített a ház körül, vizet hordott, fát aprított, iskolába járt, s délutánonként a többi gyerekkel vígan mulattak. S ha leszállt az éj, az édesanyja mesélt neki távoli világokról, uralkodókról, legyőzött sárkányokról, csatákról és dicsőségről. A kisfiú képzelete lángra gyúlt, s látta magát csillogó vértben, amint kardját diadalmasan felemeli, látta karján a megmentett hercegnőt, aki hálát rebeg életéért, és hálából neki nyújtja a kezét. Így teltek napjaik.

A kisfiú nyalka ifjúvá serdült, a férfikor határához ért. Minden szabadidejét olvasással töltötte, s mivel eszes, s szorgos volt, könnyen tanult, s mindent megjegyzett. Egy módos ember kegyének köszönhetően eljutott a közeli városba, hogy egyetemre járhasson, s orvosnak tanulhasson. A fiú előtt kinyilt a világ, s mikor visszatért kis falujába, szűknek érezte azt. Elvágyott a szíve, s édesanyja szomorúan látta, hogy fia már nem leli örömét az eddigi életében. De mert szerette fiát, s okos asszony volt, tudta jól, hogy nem tarthatja maga mellett, úgy döntött, elengedi hát. A fiúnak kerestek egy rendelőt a városban, ahol gyakorolhatja a gyógyítást egy öreg orvos mellett, s ha annak az ideje kitelik, átveszi majd a praxisát.

Történt akkoriban, hogy az idős király megbetegedett. Kedves, szeretett királynéja évekkel azelőtt meghalt már, s a király nem vett új feleséget, utóduk nem született. A király legközelebbi rokonára, szeszélyes, hatalomvágyó unokaöccsére szállt volna a trón, de ő ezt nem akarta. Úgy döntött hát, hogy még életében keres valakit, akit méltóbbnak ítél a koronájára. S bár tudta, hogy unokaöccse haragját vonja ezzel a fejére, nem törődött vele, azt is tudta, hogy rokona gyáva, s nyíltan nem fog szembeszállni döntésével. Ha elég erős utódról gondoskodik, aki meg tudja védeni hatalmát, nem kell félnie az unokaöcs bosszújától.

De mi alapján válasszon utódot? Sok terve volt, de mindet elvetette, egyiket sem találta elég jónak. Már-már elkeseredett, hogy kifut az időből, mikor a véletlen a segítségére sietett. Egy hatalmas sárkány érkezett az országba észak felől, és sanyargatta a népet. A király kihirdette hát, hogy aki a sárkányt legyőzi, azé lesz a korona. Az biztosan elég erős, bátor és ravasz ember ahhoz, hogy megvédje az országot és a trónt. Csak arra nem gondolt, hogy az uralkodáshoz az erő és az ész mellé szív is kell.

A fiú is meghallotta a felhívást, s úgy érezte, eljött az ő ideje. Szerette ugyan a gyógyítást, de szíve dicsőségre áhítozott. Felment tehát a palotába, ahol vége-hossza nem volt a sok jelentkezőnek. A király lovat, fegyvert, páncélt biztosított a jelentkezőknek, amit, ha nem is győzték le, de túlélték a sárkányt, akkor is megtarthattak. Hamarosan elindultak az első jelentkezők. Nem telt bele sok idő, megérkeztek a hírek, s később a túlélők meg a halottak. Volt, aki már a sárkány látványától életét féltve megfutamodott, voltak sokan, kik bátran szembeszálltak vele, s életükkel fizettek vakmerőségükért, de olyan is akadt, aki valamely testrészét elveszítve vagy a sárkány lángos lehelletétől csúnyán megpörkölődve tért haza. A halottak számának növekedésével a jelentkezők száma jelentősen megcsappant, de a fiú nem adta fel, váltig könyörgött neki az édesanyja, hogy ne kockáztassa ifjúi életét, maradjon csak az orvoslásnál.

De a fiú nem hallgatott rá, s elindult életveszélyes küldetésére. Hogy s hogy nem, legyőzte a sárkányt. S mikor diadallal visszatért, királyi pompával fogadták, a palotába költöztették, s a király megjelölte őt törvényes örököséül. A nép éljenezte, édesanyja sírva örült megmenekülésének, s bár tudta, mekkora megtiszteltetés, hogy fiából király lesz, mégsem volt boldog. Attól félt, a hatalom megréeszegíti, és elveszti igazi önvalóját. Neki lett igaza. A fiú belekóstolt a dicsőségbe, s elfeledte régi életét. A vén király hamarosan elhagyta a földi létet, s megnyugodva hunyta le örökre a szemét, azt hívén, jó kezekben hagyta az országot. Úgy is tűnt először.

Az ifjú király rendet tett az országban, elűzte a régi király ellene ármánykodó unokaöccsét, kemény kézzel uralkodott. Népszerű volt, alattvalói szerették, de neki a fejébe szállt a dicsőség. Még nagyobb pompa kellett, még nagyobb hatalom. S mikor a szomszéd ország királya úgy döntött, megtámadja az övét, nem érte be az ellenség kiűzésével, hanem úgy döntött, elfoglalja azt az orsázgot, s ezzel növeli birodalmát. Ezt a háborút később számos másik követte, s a háború sok pénzt emészt fel. Az ország lakói egyre több adót fizettek, s egyre jobban elszegényedtek. Mikor pedig felemelték szavukat ez ellen, a király szörnyű bosszút állt. Börtönbe záratott vagy kivégeztetett mindenkit, aki ellen mert neki szegülni, s a nép félni kezdett. Már csak titiokban lázadoztak ellene, s meggyűlölték. De ő elvakultságában észre sem vette. Vagy ha mégis, elhessegette. "Én vagyok a király," - gondolta - "azt teszek, amit akarok." S nemcsak régi életét, de édesanyját is elfeledte. Egy egyszerű falusi asszony nem lehet a király anyja! Nem vitette fel a palotába, nem adta meg neki az őt megillető tiszteletet.

Az édesanyja egy darabig várta, várta haza a fiát, nem akart ő a palotába költözni, csak szerette volna, ha meglátogatja néhanapján. De hetek, hónapok teltek el, és nem jött haza, üzenetet sem küldött. Csak a hírek jöttek új adókról, újabb háborúkról, a király kegyetlenkedéseiről.

Egy nap az asszony úgy döntött, felmegy a palotába, s emlékezteti fiát arra, ki ő valójában. Útra kelt hát, s hamarosan a palotához ért. Az őröktől bebocsátást kért, mondanák meg a királynak, hogy az édesanyja beszélne vele. Azok kinevették, s el akarták kergetni, de a kancellár, aki épp arra járt, meghallotta a zsivajt. A kancellár sem szerette a királyt, bár szemben hízelgett, úgy döntött hát, beviszi az asszonyt a trónterembe, hadd szégyenüljön meg az uralkodó.

Mikor a fia elé vezették, az asszony elámult a hatalmas pompa láttán. Álmában sem tudott ekkora gazdagságot elképzelni. Hát még mikor a király elé vezették, akkor ámult ám csak nagyot. Alig ismerte meg a saját magzatát, olyan pompa és fényesség vette körül.

- Fiam!- kiáltotta sírva, s feléje vetett volna magát, hogy karjába ölelje elveszett gyermekét, de két alabárdos őr ugrott az útjába.

- Ki ez? - nézett rá a király értetlenül, s mikor a felismerés átsuhant az arcán, elsápadt ijedtében.

- Édesanyád jött el hozzád, fiam! - kiáltotta szegény asszony megrémülve, mert meglátta fia arcán a kegyetlenséget.

- Nem ismerlek! - vetette oda a fia dölyfösen - Dobjátok ki! S te asszony, örülhetsz, hogy nem csapatom le a fejed felségárulásért.

Az édesanyja szíve meghasadt e szókra, majd éktelen haragra lobbant. Kivonszolták a trónteremből, de az ajtóból még visszakiáltotta:

- Megtagadtál engem, légy hát érte ezerszer átkozott! Légy földönfutó, s ne lelj nyugalomra, míg meg nem bánod ezt!

A király és kísérete nagyot nevetett a szókra, de a király nevetése nem volt őszinte.

- Szegény asszony, - szólt a kancellár álnokul - megbolondult. Hogy érne valamit is ez a szitkozódás?

De ő is, és a király is pontosan tudta, hogy az anyai átok előbb-utóbb megfogan.

Sorozat (nem?) ajánló: World Without End

Pár hete döbbentem rá, hogy hopp-hopp!, én ezt a sorozatot nézni akartam! Mivel a Pillars Of The Earth (magyarul A katedrális), az előzménysorozata tetszett, egyértelmű volt, hogy ez is kell. Akkor épp a 3. résznél járt, hát gyorsan ledaráltam az addig elérhető részeket.

Azt hittem, ez volt a hiba, de később rájöttem, hogy nem. Az első résznél azt mondtam magamban, hű, ez még látványosabb és izgalmasabb, mint a másik sorozat volt! Egyik könyvet sem olvastam, de a könyvértékeléseknél az szerepelt, hogy ez a 2. rész gyengébb, mint az 1. volt. Ezt a filmnél nem érzékeltem.

Az első rész után simán 10/8-at adtam magamban. Szerepelt benne minden, ami egy modern kalandfilmben szerepel, ármány, intrika, szerelem, erőszak, harc, gyilkosság, hazugságok, félreértések, őrült, gátlástalan, pszichopata emberek, akiktől borzongani lehet. A 2. résznél azonban rádöbbentem, hogy nekem ez a film kimeríti azt az erőszakfaktort, amit még el bírok viselni. Először azt hittem, az a baj, hogy egyszerre több részt néztem meg, és ha majd beállok a heti egy epizódra, könnyebb lesz. De nem így lett. Ahogy haladnak előre az események, egyre inkább azt érzem, hogy elegem van abból, hogy minden rosszra fordul, hogy a szerelmesek elszakadnak, hogy egyelőre a gonosz győz (gondolom, a végére helyreáll a rend), és főleg elegem van az erőszakból és a vérből. Teljesen feleslegesnek éreztem a leszbikus szál bevonását (nem tudom, a könyvben szerepel-e). Nem a leszbikusság ábrázolásával van a bajom, hanem, hogy nem illett ide. Mint az Anonymusban a vérfertőző szál, minek, könyörgöm, minek? Nem viszi előbbre a történetet, nem passzol, bennem csak zavart kelt, hogy akkor most mi van?

És bár a történet - mennyivel is? - úgy 150-200 évvel később? játszódik, mégis egy csomó egyezést tapasztaltam a másik sorozattal. Van az ármánykodó, hatalomra éhes szerzetes, vannak a szerelmesek, akik ellen dolgozik még az Ég is, van a királyi politika, a háborúskodás, vannak a széthulló családok, van az erős és okos nő, aki egy nőellenes korban akart boldogulni, hivatást választani, horribile dictu! férj vagy férfi támogatás nélkül, stb., stb. Ami valahol érthető, hisz félig-meddig folytatásról van szó, de teljesen mégsem. És bár tudom, hogy attól még, hogy valaki szerzetes volt, bizony nem volt szent, ez a mérhetetlen mértékű romlottság azért már sok. És még egy olyan pozitív csuhást sem kapunk, mint Fülöp, aki a maga gyarlóságával is szerethető figura volt. (Na persze, "hazabeszélek", hisz az egyik kedvenc angol színészem alakította.) Vélhetően az apácafőnöknő lenne hivatott azt a szerepet betölteni, de nekem "nem jön be" a figurája, és nem a megformálója, aki mindent beleadott.

Ami jó: a színészek, a helyszínek, a korábrázolás. Ez utóbbi nem tudom, mennyire hiteles, nem vagyok szakértő, de nekem tetszett.

A színészek között rengeteg az ismerős arc. Felbukkan egy apró szerepben Megan Follows, vagyis Anne Shirley e-vel (sokáig nem értettem, hogy mi az, hogy e-vel, aztán rájöttem, hogy Anne és nem Ann a neve). Az egyik szerzetes Mr. Frics a Harry Potterből (a nevét lusta vagyok kikeresni, de szerintem így többen ismerik), aki itt másfajta szerepet formál meg, de itt is kb. olyan képet vág, mint akinek nem jutott dinnyeföld, hogy drága jó édesanyámat idézzem. Valószínűleg vérfagyasztó látvány lenne, ha mosolyogna. Az apácafőnöknő Miranda Richardson, aki Rita Vitrol volt a HP-ben. A király, III. Edvárd Blake Ritson, aki az Upstairs Downstairsben viselt már koronát, bár akkor csak hercegit, mivel ő volt a kenti herceg. Már akkor kíváncsi voltam, hogy az az enervált beszédstílus a szerep vagy a színész "érdeme"-e, most megkaptam a választ, a színészé.

Ami még nem tetszik, de ez A katedrálisban is így volt, hogy bár évtizedek telnek el, a szereplők mit sem öregszenek.

Mindenesetre, ha már belekezdtem, valószínűleg végigviszem, de a lelkesedésem alaposan megcsappant. A jelenlegi pontszámom, ami még persze változhat, 10/6.

Eltértem a listától...

Hát persze, hogy eltértem, gyarló ember vagyok, ez van.

Két viszonylag rövid írás vonta el a figyelmemet az eredeti olvasmánylistámról, aminek nem tudtam ellenállni.

1. Alessando Baricco: Selyem

Az írótól először a Novecentót... ööö, izé, nem olvastam, hallottam (hangoskönyvben). Valami teljesen mást kerestem, és valamiért ez egy mappába volt csomgolva vele. Ha már ott voltam, gondoltam, belehallgatok, bár (szokás szerint) fogalmam sem volt, ki az író, vagy miről szól a könyve, és azonnal beszippantott. Magával ragadott a férfi története, aki egy hajón élt, és évtizedekig nem lépett le róla. Kivételesen jó filmfeldolgozást készítettek belőle Az óceánjáró zongorista legendája címmel. (Olyan csemege magyar hangokkal, mint Mácsai Pál, akit nem sűrűn hallani szinkronizálni.)

Így amikor lehetőségem támadt, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy el ne olvassam a Selyem c. művét is. A könyv még 100 oldal sincs, a szeptember eleji hőségben épp ki tudtam olvasni a strandon töltött 3 óra alatt (én nem fürödtem) az árnyékban.

A könyv novellának hosszú, regénynek rövid, az író maga is egyszerűen történetnek hívja. "Olyan férfiról, aki beutazza a világot, s a végén egy szeles tó partján ül egész nap." Ez a történet igen nagy mértékű leegyszerűsítése, de végül is igaz. A szerző ezt írja róla:

"Mondhatnánk, hogy szerelmi történet. De ha csupán az volna, nem érné meg elmondani. Szerepel benne vágy és fájdalom, mindkettőről tudjuk, mi fán terem, még sincs rá igazi szavunk. Mert szerelemnek nem szerelem. (Régi fogás. Ha nem tudunk nevet adni valaminek, akkor történetnek mondjuk. Ez már csak így van. Évszázadok óta.) Minden történetnek zenéje van. Ennek fehér zenéje. Ez fontos, mert a fehér zene különös muzsika, időnkint zavarba ejtő: halkan szól, és lassan kell táncolni rá. Ha jól játsszák, olyan, mintha a csönd szólna, s akik szépen táncolják, úgy tűnik, meg sem mozdulnak. Átkozottul nehéz a fehér muzsika. "

A történet elég egyszerű, néhány mondatban el lehetne mondani, ami mégis megragadó, az Baricco mesélői stílusa. Nem tudom, mennyire köszönhető a fordításnak, milyen lehet az eredeti, de én végig úgy éreztem, hogy a szavak lebegnek, könnyedén és gyönyörűen. Pedig látszólag csak egymás után vannak téve, a történet lineáris sorrendjében, szinte csak tényeket ír le, és mégsem tudtam szabadulni ettől a lebegéstől.

Az ismétlődő mondatok, bekezdések voltak a kedvenceim, ahogy a történet látszólag újra meg újra ugyanúgy alakul, de valójában mégsem. Mikor a főhős ismét elindul Japánba selyemhernyó petéért (innen a cím), a szerző ugyanazokkal a szavakkal írja le az utazását, de mindig van egyetlen szó változás, ami jelzi, hogy a történetben is lesz változás. Az egyetlen változás a Bajkál-tó leírása, ami hol tenger, hol démon, hol végzetes.

"Metz közelében lépte át a francia határt, keresztülment Wüttembergen és Bajorországon, belépett Ausztriába, vonaton érte el Bécset és Budapestet, aztán Kijevbe vezetett útja. Lovon tett meg kétezer kilométert az orosz sztyeppéken, átkelt az Urálon, Szibériába jutott, negyven napig utazott, míg elérte a Bajkál-tavat, melyet a helybéliek tengernek mondtak. Onnan az Amúr folyó partján haladt, majd végig a kínai határ mentén az Óceánig, s mikor elérte az Óceánt, tizenegy napra megállt Szabirk kikötőjében, akkor egy holland csempészhajó elvitte a Teraja-fokra, Japán nyugati partjára. Mellékutakon, gyalog vágott Ishikawa, Tojama, Niigita tartományokon, majd Fukushima tartományba jutott, s elérte Shirakawa városát..."

Mikor belevágtam a könyvbe, azt hittem, nem tudom, miről szól, de menetközben rájöttem, hogy ismerem, mert láttam már filmben. De a film a történetén kívül, úgy látszik, nem hagyott bennem mélyebb nyomokat, mert a szereplőkre sem emlékeztem. Valamiért Tom Cruise rémlett a főszereplőnek, de nagyon nem ő volt, és az, hogy a feleségét Keira Knightley játszotta, végképp kiesett. Köszönhető ez talán annak, hogy nem tartom jó színésznőnek, minden filmjében, amit eddig láttam, ugyanazokat az eszközöket használta. Ugyanazok a mosolyok, fintorok, ugyanazok a mozdulatok. Szemben a Novecento filmfeldolgozásával, ami méltó párja a könyvnek, itt győzött a papírforma, hogy a könyv jobb.

A pont pedig mi más lehetne, mint 10/10 Nem tudok rá rosszat mondani.

2. C. S. Lewis: Csűrcsavar levelei

Nos, talán ez a könyv volt a büntetésem a listám megszegéséért (kell nekem az a lista egyáltalán?), mivel hatalmas csalódást jelentett.

Pedig minden adva volt egy jó könyvhöz, a nagy név (ha valakinek nem rémlene az író, Narnia környékén keresgéljen), a szellemes alapötlet, és a jópofa cím.

Csűrcsavar egy ördög, aki az unokaöccsének (aki gondolom, szintén a szarvas-patás fajtából való) írt levelekben tanácsokkal látja el, hogy miként csábítsa az embereket a rosszra. Az unokaöcsöt Ürömvölgyi öcsémnek szólítja. Ebből talán látható, hogy valami kis könnyed, vicces írást vártam, ehelyett egy csomó unalmas szöveget kaptam. Szegény fordítónak elege lehetett a tekervényes, de amúgy semmitmondó mondatok lefordításából. Ráadásul a levelekben kb. ugyanazok ismétlődnek, nagyjából, hogy Ürömvölgyi érje el, hogy a kiszemelt áldozat ne járjon templomba, vagy unjon ott lenni, vagy horrobile dictu, ne is higgyen Istenben. Hogy ezt hogy érje el, arra már sok gyakorlati tanácsa nincs.

Erről meg a nevelési tanácsok jutottak eszembe: érje el a kedves anyuka, hogy a gyerek szót fogadjon, meg legyen következetes, de hogy a gyakorlatban ez hogy is néz ki, arra már nem tudnak példát mondani. Úgyhogy ez engem olyan mértékben bosszantott, hogy szégyen ide, szégyen oda, olyat tettem, ami évente max kétszer fordul elő, alig pár oldal után abbahagytam a könyvet.

És mivel így tettem, pontozni sem fogom. Passz.

Sophie Kinsella: Kétbalkezes istennő

Az írónőtől már elolvastam a boltkóros-sorozat eddig fellelhető köteteit, de az önálló könyveit jobban szeretem, mivel Becky Bloomwood néha rettentő idegesítő a vásárlási mániájával (jó lehet annyi pénzt elkölteni, amennyit ő...), és hát valljuk be, valami irtó bután tud viselkedni.

Pár hónapja olvastam a "Segítség, kísértet"-et, és az egyik fejezetén annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt. A kétbalkezes istennő nem annyira ferge- (most figyelj!) -teges (bocs, nem tudtam kihagyni), de a tőle elvárható színvonalat hozza, és kiválóan szórakoztam rajta.

Az alaphelyzet annyiban egyforma minden Kinsella-könyvben, hogy a főhősnők (E/1-ben írva) valami oltári nagy zűrbe keverednek, amiből aztán, sok mulatságos helyzetet átélve, szerencsésen kikeverednek. Ebben persze valakitől mindig kapnak segítséget. Hát ez nem egy Dosztojevszkij, Thomas Mann vagy Tolsztoj mélysége (magassága?), de nem is annak van szánva.

A következő leírás spoileres lehet!

Samantha menő jogász Londonban, de elkövet egy apró hibát, elmulaszt egy határidőt. Ám ez az apró hiba 50 millió fontjába kerül a cégének (50 millió font! el se tudok képzelni ekkora összeget!). Samantha sokkos állapotba kerül, kábán kimegy a cég épületéből, valahogy a vasútállomásra keveredik, felszáll egy vonatra, aztán találomra leszáll valahol. Becsönget egy házba, hogy fájdalomcsillapítót kérjen, mivel sajog a feje, ott azonban azt hiszik, hogy az álláshírdetésre jött, házvezetőnőnek jelentkezik. És fel is veszik. (Itt egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ha valaki nem jelentkezik egy állásra, miért nem oszlatja el a félreértést, de végül is az írónő egy kb. elfogadható magyarázattal szolgál.)

Az ám, csakhogy Samanthának fogalmas sincs a házvezetésről. Nemhogy főzni nem tud, de még egy pirítós elkészítése is gondot okoz neki. Életében nem takarított, vasalt vagy mosott, neki magának is bejárónője volt. Az hagyján, hogy ezeket nem kellett soha elvégeznie, de még azt sem tudja pl., hogy porzsákos porszívója van-e. Vannak ilyen emberek a világon? Biztos vannak, de eddig azt hittem, ez inkább a pasikra jellemző.

Most pedig itt áll egy teljes háztartás önálló elvezetésének a feladatával. Ráadásul igen magasra helyezte magának a lécet, mivel munkaadóinak - többek között - azt hazudta, hogy képzett cordon bleu szakácsnő, és  Michel de la Roux de la Blanc keze alatt tanult, aki persze nem is létezik.

Mint várható, az égvilágon mindent összekutyul, a mosásban rózsaszínné vált ruhák, elégetett, ehetetlen étel, vasalatlan ingek, tönkretett gránitlap szegélyezik az útját. De Samantha talpraesett nő, és megtalálja a megoldást, emellett hathatós segítséget is kap.

Több értékelést olvastam a könyvről, hogy klisészerű meg kiszámítható. Ez mind igaz is, viszont olyan kellemes humorral fűszerezi mindezt az írónő, amitől abszolút fogyaszthatóvá válik. Az egyik kedvenc poénom az volt, mikor Samantha nem tudja kinyitni a vasalódeszkát, és azzal védekezik, hogy ő eddig a Nimbus2000 márkájú deszkákhoz volt szokva.

Mivel a szürke könyv nem múlt el teljesen nyomtalanul felettem, időnként még mindig újabb és újabb értékelésekbe futok bele, ezért nem tudom megállni, hogy ne szóljak pár szót a könyv egyetlen "olyan" szerelmi jelenetéről a málnásban(!). A rendkívül bájos, aranyos, kedves és ötletes oldalak bebizonyították számomra, hogy nemcsak bilincsekkel és korbáccsal lehet feldobni egy pár szexuális életét, és a tökéletes külsejű, kőgazdag (és pszichopata) Mr. Grey a kanyarban sincs a kertész mellett.

A befejezés persze idilli, de ez ebben a műfajban szinte kötelező, és cseppet sem meglepő, nem is vártam mást. A könyv esténként tökéletesen kikapcsolt és ellazított, párszor jót nevettem, sokszor mosolyogtam, ennél többet pedig nem is vártam tőle.

10/9

Tyúkaltatás

Már vagy a hónapja tervezek írni a tyúkkalandjaink folytatásáról, de valahogy nem jutottam hozzá, pedig jelentős haladásokat értünk el. Az esti "lefektetés" mára zökkenőmentesnek mondható. Ha az most valami film lenne, akkor láthatnánk több rövid jelenetet, amint egyre könnyebb és könnyebb a tyúkok ólba terelése. Olyasmit, mint a Rockyban pl., mikor Stallone először csak felvánszorog a lépcsőn, és alig kap levegőt, majd egyre könnyebben fut fel, a végén pedig már szinte felszökell, mint egy gazella.

Egy filmben láthatnánk, hogy eleinte a tyúkok jó részét egyesével kellett befogni, és bedobálni az ólba, aztán egyre kevesebbet, a többieket elég volt terelni, majd láthatnánk, amint én, a kis észlény, rájöttem, hogy nem kell csinálni semmit, maguktól is szépen besétálnak.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre véletlenül derült fény. Bár már egy ideje motoszkált bennem a gondolat, hogy meg kéne várni, míg elkezd besötétedni, és meglátjuk, mi történik. A csudának sem volt kedve minden este fogócskázni 20 tyúkkal. De a férjem, talán az első esti rossz tapasztalatnak hála, ragaszkodott hozzá, hogy még világosban hajtsuk be őket. Aztán agusztusban egy hétre elutazott, a tyúkok (háztartás, gyerekek, kutya és két macska mellett) rám maradtak, és én arra gondoltam, amiről férjem nem tud, az nem fáj neki. Később mentem le a tyúkudvarba, majdnem sötét volt már. És bár reméltem, hogy pozitív dolog vár rám, mégis megállt bennem az ütő az üres udvar láttán. De a tyúkocskák bentről bíztatóan kurrogtak: itt vagyunk, ne aggódj! Mivel azonban az ólban már sötét volt, azt nem láttam, mind bent van-e, így reggel némi izgalomal számolgattam őket. Mind megvolt.

Másnap este, gondoltam, végignézem a műsort, és akkor mentem le, mikor kicsit szürkülni kezdett. Úgy 20 perc alatt szépen lassan beszállingóztak. És ez máig így van. Hamarosan a fevési rendre is rájöttem. Vannak a korán fekvők. Ők olyanok, mint a társasági eseményekre korán érkezők, akik elfoglalják a legjobb helyeket. Aztán van a középmezőny, akik esznek-isznak bevonulás előtt, kimulatják magukat, ők vannak a legtöbben. Ilyenkor már hallhatóak belülről a helyezkedés hangjai. "Nem mész innen, hé, ez az én helyem!" Majd maradnak négyen, végül ketten. Többnyire egy fehér meg egy fekete. Őket őrszemeknek hívom. Mindegyik pipi, mielőtt belépne az ólba, megáll az ajtajában, és körülnéz. Talán ismerőst keresnek, talán felmérik, hogy szabad-e még valamelyik páholyülés, vagy már csak a nézőtéren, az egyszerű pórnép között van hely, nem tudom.

Mindig van egy, amelyik, miután bement az egyik ajtón, némi verekedést idéző hangok után (mint a Bud Spencer filmekben, mikor nem látunk semmit, csak a hangokat halljuk, majd előtámolyognak az összevert rosszfiúk), előjön a másikon, közömbösnek szánt arckifejezéssel. Tesz egy kört, és újból bevonul. Amikor a két őr is bemegy, akkor lehet bezárni az ajtókat. Egy ideig még folyik a helyek elosztása (ennek a hangjaitól eleinte megfagyott az ereimben a vér, de mára már megszoktam, és rá se hederítek), aztán csönd lesz reggelig, amikor is hangos kárálással jelzik, hogy "feljött a nap, és mégis hol késik a reggeli?"

Az ember azt gondolná, a tyúkok unalmas jószágok, egész nap semmit sem csinálnak, csak csipegetnek meg kapirgálnak, tojást tojnak, ilyesmi, de ez tévedés. Ám erről legközelebb.

Szabó Magda: Álarcosbál

Az úgy volt, hogy olyan hosszúra nőtt már az elolvasandó könyveim listája (már arra is gondoltam, hogy nem kéne több könyvesblogot látogatnom, mivel MINDIG akadok valamire, ami érdekelne, hanem ki kéne kapcsolnom az internetet, és messziről elkerülni az újabb és újabb könyveket, de erre meg képtelen vagyok), hogy úgy döntöttem, egy időre lezárom a listát, és elolvasom az eddig felgyülemlett alkotásokat. Az is tekintélyes mennyiség.

Kivéve persze, ha valami igazán jóra akadok. Vagy valami régen vágyottat tudok beszerezni. Na, persze, hogy van kivétel. De azért alapjában, mondjuk, hogy ehhez tartom magam. Vagy legalábbis igyekszem.

Az álarcosbál a lista tetején volt. Még gyerekkoromban olvastam valamikor, a főbb vonalára emlékszem csak, meg egy-két apróság maradt meg (pl. hogy az osztálynak még mosolyognia sem volt szabad engedély nélkül - hát én még a 70-es években jártam általánosba, amikor a tanárverésnek még - hála Istennek - se híre, se hamva nem volt, na de azért ezt már akkor is túlzásnak tartottam, meg hogy nem szabad a padra könyökölni, mert ráncos lesz az ember lányának a könyöke, ilyesmik), úgyhogy úgy kezdtem neki, hogy biztosan lesz benne egy csomó dolog, ami újnak fog hatni.

Kicsit nyögvenyelősen kezdtem olvasni, de pár oldal után ráálltam, és utána már könnyedén és gyorsan haladtam vele. Az elolvasása után viszont rákerestem, hogy mások, akik szintén olvasták, mit írtak róla, mivel tudni akartam, hogy csak én érzek-e így. És azok közül, amikre rátaláltam, bizony úgy tűnik, hogy csak én. Merthogy nekik tetszett. Nekem meg nem. Azon gondolkodtam, hogy anno, első olvasatra mi volt róla a véleményem, de csak valami olyasmi rémlik, hogy fura könyvnek éreztem, és ellentmondásosak voltak az érzelmeim. Valószínűleg nem tudtam megfogalmazni úgy, ahogy most, mennyi? 30? vagy kicsit több? év után talán meg tudom.

Ott van ez az Éva néni, a szuper-tökéletes pedagógus, aki egy halálosan idegesítő figura. Ezt (szinte) mindenki imádja, mindent jobban tud (a 28 évével), és szerinte mindenki megnevelhető (az öregek is), és meg is akarja nevelni. Sőt, sikerül is neki! Ilyen ember a valóságban nincsen. Ilyen önfeláldozó, meg kedves, és jó, és határozott, és nagytudású. És ha van, akkor halálosan unalmas ember lehet. Szerénység viszont egy csepp sem szorult bele, és kétségei sincsenek, hogy vajon jól teszi-e, amit tesz. Állandóan jön a modern pedagógiával (a történet 1960-ban játszódik), ami ugye, a szocialista nevelés. Én még tanultam olyat a tanárképző főiskolán, hogy a célunk a szocialista embertípus kinevelése, de akkor már (a 80-as évek végén) röhögött rajta mindenki, és meg nem tudnám mondani, hogy az milyen is volt.

Ott van Kriszti, aki nem ismerte az édesanyját, mert a 2. világháború végén meghalt, közvetlen a lánya megszületése után egy bombázás következtében. Ő meg olyan semmilyen. Még ő a legelfogadhatóbb ennek ellenére. Az ő reakciói legalább érthetőek.

Ott van Endre, az apja. Ez kérem, egy tökéletesen sótlan figura. Ez elmegy dolgozni, aztán haza, a lányára szinte rá sem néz, az anyósával él együtt,  jóformán az neveli Krisztit. A lakásukban csend van, a rádiót sem kapcsolják be, tévé meg még nincs is. Belehabarodik Éva nénibe, és persze happy end a vége, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hát meg is érdemlik egymást. Az uralkodó, irányító Éva néni, meg a megadó, mindenbe beletörődő apuka. Atyám!

Nem tudom, a könyvet dícsérők hány évesek, mennyire vannak saját emlékeik a korról. De mint említém, az "átkosban" nőttem fel, úgyhogy ez az úttörőzés nekem még a mindennapjaimat jelentette. Hogy én már akkor is hogy utáltam ezeket a közösségi cuccokat! Hogy délután a szabadidőmben mehettem vissza rajgyűlésre, meg a kötelező számháborúk (inkább lőjenek le, minthogy még egyszer részt vegyek egy ilyenben) akadályversenyek és felvonulások! Erőltetett dolgok voltak ezek. Bár kétségtelen, hogy a gyerekek felügyelet alatt voltak, de amúgy sem volt divat a csavargás meg a drog.

Ami még nagyon zavart, hogy Kriszti az anyukáját úgy nevezte, "a Zsuzsa". Ennek a Zsuzsának volt egy levele, amit a fronton harcoló férjének írt az óvóhelyről. Ebben a férfit Endinek szólította! Endinek, te jó ég!

Nem tudok a könyv keletkezéséről semmit. Nem tudom, Szabó Magdának mennyire volt muszáj ezt a könyvet ilyenre megírnia. Annyit tudok a korról, hogy bizony akkoriban, ha egy író élni (akár szó szerint is) és írni akart, meg kellett alkudnia, és olyat is írnia, amit különben magától nem tett volna. Talán még az írónő is idealista volt akkoriban, nem tudom. Ha ez egy ilyen könyv, akkor a helyén kéne kezelni, és nem venni halálosan komolyan.

A pontozással bajban vagyok, mert vannak benne szép megoldások. A háborús és az előtte levő évekre visszaemlékezés majdnem tökéletes. A nagymama figurája, aki nem tudja feldolgozni a lánya elvesztését, és emiatt majdnem teljesen félreneveli az unokáját is, majd egy öregkori szerelem hatására kinyílik, telitalálat. Ill. ilyen Lujza néni, a matek-fizika szakos tanárnő is, akinek, ha megismerjük az életét, megsajnáljuk, és együtt tudunk érezni vele. Ahogy már írtam, a stílusa gördülékeny, könnyen olvasható, ez is a javára írható a könyvnek.

Ugyanakkor sok a sérült figura, akiknek mindnek sikerül, Éva néni áldásos ténykedése nyomán, megjavulnia. Csakhogy szerintem az emberek nem változnak meg ilyen gyorsan. Több éves, évtizedes berögződések, sérülések nem tűnnek el csak úgy pár hónap alatt.

Egyszóval nem hiszem, hogy lesz 3. elolvasás is, legalábbis önszántamból nem. Ha Szabó Magda, és ifjúsági irodalom, akkor az Abigél.

Na jó, legyen:

10/6