Keresés ebben a blogban

2014. november 24., hétfő

Spoilerveszély! Meneküljön, ki merre lát!

E havi témázásunkban a spoilereket vesézzük ki. Amellett, hogy már megint egy angol szó, amire nincs magyar, és ez zavar, nem értem az egész felhajtást. Így a választott címem részben a jelenséget hivatott jellemezni, hogy mennyire félnek az emberek, hogy előre megtudnak valamit, másrészt - mea culpa! - egy picikét kifigurázom ezt a félelmet. Mielőtt valaki vérig sértődne, megértem azokat is, akik nem szeretik a spoilereket, szívük joga, az meg külön genyóság, ha valaki szántszándékkal árul el valamit, puszta rosszindulatból vagy saját fontosságának, jólértesültségének fitogtatása mián.

Próbálok visszagondolni, de nem emlékszem olyanra, mikor valaki lelőtt egy poént, én meg a Balatonba akartam volna ölni magam bánatomban, sőt, gyerekkoromban rendszeresen (ma már ritkábban, de néha még most is) bizony elolvastam a könyvek végét. Egy pszichológus talán meg tudná fejteni az okát, hogy miért ragaszkodom a biztonsághoz, miért nem szeretem a meglepetéseket, miért nem bírom a feszültséget, de őszintén szólva nem túlzottan érdekel. Nekem kockázatos dolog meglepetést okozni, ha mondjuk, bejelentés nélkül beállítana ötven vendég a szülinapomra, esküszöm, sírógörcsöt kapnék vagy lefejelném őket, és ki nem állhatom a meglepetés ajándékokat sem. Majd én megmondom, mit kérek, és nem, nem fogok örülni, ha mást kapok, és nem is fogom véka alá rejteni a nemtetszésemet. Ugyanez áll a könyvekre (filmekre, sorozatokra is, de most maradjunk a könyveknél), szeretem tudni, hogy a kedvenc hősöm túléli a kalandot, hogy a gonosz biztosan meglakol vagy hogy a szerelmespár egymásra talál. Nemhogy nem zavar ez, éppen ellenkezőleg, a nagyon sokkoló események maradandó nyomot hagynak bennem. 

Mondok néhány példát. Annak idején a Winnetou-t a négykötetes változatban olvastam, és egyszerűen nem akartam elhinni a végét, főleg, hogy előtte már több más Karl May könyvet is elolvastam. Ennek ellenére imádtam, nyolcszor (!) olvastam el a könyveket, ebből négyszer végig, de négyszer csak az utolsó kötet közepéig, hogy aztán gyorsan elkezdjem elölről, onnan, ahol még... na, de nem spoilerezek, hátha, van, aki elolvasná, és nem akarja tudni, mi borított ki ennyire. A másik a pár napja befejezett Nyakigláb apó. Annak idején belefutottam egy erős spoilerbe, ami elárulta, hogy Nyakigláb apó (hm, hogy is fogalmazzak úgy, hogy én már ne lőjem le a poént?) olyan-e, mint amilyennek Judy gondolja, de ez nemhogy nem zavart, hanem szélesen vigyorogva vártam, hogy a lány mekkorát fog nézni a végén. Amikor kb. a könyv felénél egyszer csak beugrott, hogy egész pontosan ki is a címszereplő, még szélesebben vigyorogtam, és sokkal jobban szórakoztatott az, hogy mi lesz, mikor Judy is rájön erre, mint ha nem tudtam volna semmit, és csak a végén jött volna a meglepetés. A harmadik Dumbledore sorsa a 6. HP könyv végén. Mielőtt megjelent volna magyarul, elolvastam egy interjút a fordítóval, aki elszólta magát, pontosabban az újságíró két olyan kérdést tett fel, hogy a fordító válaszai alapján ki lehetett következtetni, mi történik a Roxfort igazgatójával. De ettől még ugyanolyan izgalommal olvastam a könyvet, mert egyrészt nem tudtam, miképp, hogyan és főképp miért történik, meg hát mélyen belül reménykedtem, hogy a 7. részben valamiképp mégis helyrejön.

Hogy én hogyan vagyok képes rá, hogy ne zavarjanak az előre megtudott dolgok? Valahogy úgy működök, mint a kisgyerek, mikor még elhiszi, hogy van Mikulás és a Jézuska hozza az ajándékot, de már sejti, hogy nem. Mikor gyerekként megláttam karácsony előtt pár nappal a fenyőfát az erkélyen, amit elvileg majd szenteste hozna az angyal, egyszerűen nem vettem róla tudomást, behunytam a szemem, és úgy tettem magam előtt, mintha nem láttam volna semmit. Vagy mikor véletlenül megtaláltam az ajándékot a szekrényben, rájöttem pl. a hangja alapján, hogy ki alakítja a Mikulást, egyszerűen nem engedtem, hogy tudatosodjon bennem. Ugyanígy, ha elolvasom a könyv végét, és tudom, hogy a hősöm túléli, a gonosz meglakol, stb., akkor megnyugszom, de elteszem a tudatom mélyére, aztán elolvasom a könyvet. Nem várom, hogy bárki is megértse, csak hogy fogadja el, nem vagyunk egyformák.

Ahogy mondtam, megértem, ha valakit zavar a spoiler, ás szándékosan nem valószínű, hogy elmondanék valamit, de a címbeli picit gúnyos hang a túlzásba vitt "jaj, csak nehogy megtudjak valamit, mert megőrülök!" szemléletnek szól. Annak pl. mikor kijött egy új HP kötet, és szigorúan őrzött raktárakban tárolták, és mikor pár kötetnek mégis lába kelt, Rowling kiakadt, hogy egyesek miért rontják el mások szórakozását. Bennem akkor felmerült, hogy nem inkább a várható bevételkieséstől félt-e inkább, habár van olyan ember, aki azért nem vette meg, mert megtudott egy spoilert? Vagy mikor sokan, mikor megkaparintották, rögtön elolvasták a befejező kötet végét (igen, igen, töredelmesen bevallom, első dolgom volt a könyv végére lapozni), mert tudni akarták, Harry meghal-e vagy túléli. Köszönhető volt ez annak, hogy Rowling egyszer azt nyilatkozta egy újságíró kérdésére: És honnan tudja, hogy Harry túléli? Ettől sokan bepánikoltak, és érthető módon tudni akarták, hogy mi is lesz Harry sorsa. Rowling erre azt reagálta, hogy külön kellett volna kiadnia az utolsó fejezeteket, mert micsoda dolog elolvasni a végét! Én meg azt gondolom, felnőtt vagyok, el tudom dönteni, mit akarok.

Nem értem azt sem, mikor valaki még a fülszöveget sem olvassa el, sem értékelést, nehogy megtudjon a könyvről valamit, amit nem szeretne. Mégis mi alapján dönti el, hogy érdekli-e a könyv? Elismerem, bele lehet futni könnyen olyan dolgokba, amiket a spoiler-ellenzők halálos véteknek tartanak, és mások véleménye nem feltétlenül mérvadó, de valahonnan, valami alapján mégiscsak tájékozódni kell, nem? Fülszöveg nélkül honnan lehet tudni, miről szól a könyv, érdekel-e a témája, stb. Kivétel, ha pl. a kedvenc szerzőnktől gondolkodás nélkül megveszünk mindent.

Sokan felhozzák a krimiket példának, hogy ott igazán nem szép dolog elárulni, ki volt a gyilkos. Ez sem biztos, hogy így van. Mikor gyerek voltam, és a szüleimmel néztünk krimit, bizony fennhangon találgattuk, ki lehetett a gyilkos, és egyikünk sem haragudott meg a másikra. Az egyik legjobb példa a Columbo, ahol előre tudjuk az elkövető személyét, de a folyamat, ahogy a hadnagy rájön, ill. az ő jelleme az érdekes. Épp a hétvégén olvastam egy jó angol szójátékot egy nyomozós sorozattal kapcsolatban. Az angolban ugye, ott a krimi szóra a whodunit, azaz szó szerinti fordításban a "ki tette?" Az említett sorozat kapcsán mondta valaki, hogy nem az az érdekes, hogy ki, hanem, hogy miért tette? Egy igazán jó kriminél a "ki" mellett bizony fontos a "hogyan" és a "miért" is. Ha csak a "ki" van, szerintem megette a fene! 

Ha jó egy alkotás, a folyamat a lényeg, nem a csavar. Azokkal értek egyet, akik szerint, ha előre tudunk valamit, és az elrontja az élményt, akkor az a könyv nem is méltó rá, hogy elolvassuk. Ha csak egy csavar van a könyvben, a többi meg dögunalom, már régen rossz. Azonkívül nem szeretem a sokkolást, főleg nem az öncélút vagy az erőltetett fordulatokat. 

Nem szeretnék senkit sem meggyőzni arról, hogy a spoiler jó dolog, amennyiben mások sem akarnak meggyőzni arról, hogy minden esetben rossz. Éljünk békében egymás mellett! De annyit még hozzá kell tennem, hogy többnyire azért én szeretném eldönteni, akarok-e lelőtt poénokat, beleolvasok-e a könyv végébe vagy sem, megkérdezem-e annak a véleményét, aki már olvasta vagy sem, ne döntse el helyettem más!

A többiek vegyes véleménye:




2014. október 23., csütörtök

Irodalmi bakancslista? Az meg mi a ménkű?

Mikor megtudtam, mi lesz a bloggertársakkal közös következő témázás tárgya, nem voltam túl lelkes. Nem hiszem, hogy lenne olyan könyv (színdarab, stb.), amit feltétlenül szeretnék elolvasni (megnézni), mielőtt feldobnám a bakancsot.

Az elmúlt pár hétben nem állítom, hogy órákat, netán napokat töltöttem volna azon gondolkodva, milyen irodalmi alkotás nélkül nem élet az élet (komolyan, sokkal könnyebb lenne egy olyan lista, hogy mi az, amit soha az életben nem vagyok hajlandó elolvasni vagy soha többé, mert egyszer bőven elég volt), de azért többször tűnődtem a kérdésen. Végül mindig arra jutottam, hogy nem, nincs ilyen. 

Talán, ha a Harry Potter még nem ért volna véget, na, azt biztosan szeretném tudni, hogy mi lett a vége. És ha Rowling egyszer mégis folytatná, arra tuti vevő lennék. De ha bármiről írna ebből az univerzumból, arra is. Vagy a Thursday Next sorozat folytatására is kíváncsi lennék. (Kedves Cor Leonis, lesz abból még valaha valami, vagy inkább folytassam angolul?) És még itt van David Safier könyve, a Plötzlich Shakespeare, amit nagyon elolvasnék, de egyelőre nemhogy magyarul, meg angolul sem találom, az én németem meg szóra sem érdemes. Mivel mostanában elég finnyás lettem az olvasmányaimat illetően, többet fel sem nagyon tudnék sorolni. De hogy rátenném-e őket a bakancslistámra? Kétlem. Különben bakancslistám sincs, szóval...

Aztán egy megjegyzés hatására elkezdtem jóval nagyobb távlatokban gondolkodni. Eszembe jutott, hogy fiatal felnőtt koromban az egyik nagy könyves vágyam volt, hogy találkozhassak Gerald Durrell-lel, de mivel ő már nincs az élők sorában... Hoppá, de ha valahogy mégis megoldható lenne, hogy beszélhessek bárkivel, vagy eljuthassak bárhová, ami bármilyen irodalmi alkotással kapcsolatos?

Cornwall, ez lenne az első helyszínem. Már írtam róla Rosamunde Pilcher kapcsán, hogy olyannyira vonzóvá tudta tenni, hogy akár azonnal odaköltöznék. Tenger (nem az a rohadalom hideg északi-tengeri, hanem valamivel melegebb, szinte már mediterrán klíma), napsütés, kőkerítéses falvacskák, saját névvel rendelkező vidéki házak, barátságos emberek. De nem a mostani állapota érdekelne, hanem az, amikor a könyvek játszódnak. A mostani is szép, de már túl sok a turista, Porthkerris pl. keresett búvárkodó hely.

Az Outlander-mániának meg Monty Hallsnak köszönhetően szívesen megnézném a Külső-Hebridákat, de lakni nem szeretnék arrafelé a zord klíma miatt. Komolyan, hogy bírták (bírják? hordják még ünnepeken kívül valahol?) a skótok abban a kiltben, ami alatt nincs semmi? Csoda, hogy nem halt ki az a nép!

Persze, Durrell sem maradhat ki a sorból, és Jersey szigete.

Akivel egész biztosan szívesen beszélnék, az nem lehet más, mint William Shakespeare. Ámbár, ha jobban belegondolok, nem tudom, szeretném-e tudni, ki volt valójában, aki azokat a zseniális drámákat írta. Hadd maradjanak meg az illúzióim!

A magyarok közül Molnár Ferencre lennék kíváncsi, nagyon szeretem a színdarabjait, és olyan kis bohém feje van, de pl. Adyt vagy Juhász Gyulát inkább csak tisztes távolból lesném meg. Hogy mit kérdeznék tőlük, azt nem igazán tudom, talán csak improvizálnék, vagy tátott szájjal bámulnék rájuk, mint valami idióta.

És ha már szóba jött Thursday Next, elkérném azt a zseniális találmányt, amivel bele tudnék menni az irodalmi művekbe, és akármilyen szentségtörésnek is hangzik, megváltoztatnék pár véget. Figyelmeztetném a veronai szerelmeseket, vinnék antibiotikumot Nemecsek Ernőnek, pszichiáterhez vinném Othellót, hogy kezeltesse a beteges féltékenységét, szólnék Winnetounak, hogy vigyázzon a puskagolyóval, és vegyen fel golyóálló mellényt, és mindenkit megmentenék, akinek a halála fájdalommal töltött el valaha is olvasás közben. (Különben szerencse, hogy sem én, sem más nem teheti meg, képzeljétek el, micsoda visszaélés lenne vele!)

Ennyi lenne, azt hiszem. Jaj, még egy utolsó vágy, amivel nem állok egyedül, egy olyan igazi könyvtárszoba, padlótól a mennyezetig polcokkal, kényelmes, süppedős fotellal, kilátással a tengerre (vagy valami nagyobb vízfelületre, a Balaton is jó lesz), meleg színek, kandalló, a polcok mentén tolható létra, ez olyan régi vágyam, hogy már nem is tudom, mióta megvan. Hmmm...

Nézzük, mi van a többiek bakancslistáján!

Zenka
szeee
Miamona
Nima
PuPilla
Ilweran
Bill
reea
tigi
Anaria
FFG
Katacita
Theodora
Andie


2014. szeptember 18., csütörtök

A (nép)mesék felnőtt szemmel

Témázgattak a bloggertársak megint (alant majd lesznek linkek), de én kénytelen voltam kihagyni, mert éppen dögrováson voltam. Aztán pár perce rádöbbentem, hogy jövő héten megyek dolgozni, és ráadásul a hétvégén megkezdődik a másodállásom is, szóval vagy most írom meg a posztot a mesékről, vagy kábé soha. A most mellett döntöttem, ami meglehet, nem a legjobb ötlet, mert még mindig szédülök, köhögök, és nagyjából annyira tudok értelmesen és összefüggően gondolkodni, mint egy... öööö... papucsállatka. Bár a papucsállatkának is bizonyára megvan a magához való esze, szóval nem tudom, ez mennyire számít referenciának. 

Az eredeti téma az lett volna, hogy szeretjük-e még a meséket, és olyan sok szép írás született a mesék szerepéről, hogy ki milyen meséket szeretett gyerekkorában, vagy épp ki nem szerette a meséket, hogy miért és mennyire fontos a mese akár felnőttkorban is, hogy úgy érzem, csak ismételni tudnám őket, főleg, hogy egy csomó mese nekem ugyanúgy a kedvencem volt. (A Szutyejev ugyan kimaradt, szégyellem bevallani...) Viszont egy ideje gondolkodom azon, hogy írjak arról, milyen érzelmeket kelt bennem egy-egy régi mese újraolvasva vagy egyáltalán csak előszedve, leporolva.

Lévén két fiam van, és pici koruktól olvasok nekik, és hát mit mást, mint a saját valahai kedvenceimet (aztán bejött pár új is azért), meglepő módon egész más szemmel nézem a meséket így felnőttként. Vajon tényleg meglepő? Hiszen sokat változtam, tapasztaltam, másképp nézem a világot, stb., miért ne nézném másképp a meséket is? Ami gyerekkoromban természetes volt, vagy épp fel sem tűnt, azon most megütközöm, annál megtorpanok, és a fejemet csóválom, hogy hogy is van ez?

Annyi jó kis könyv van, ami az elméletet boncolgatja, a mesék szimbolikáját, eredetét, hatását, én ebbe nem mennék bele, csakis a saját gondolataimra, érzéseimre hagyatkoznék, amik, még az is lehet, teljesen megalapozatlanok, semmiféle tudományos hátterük sincs, az egyetlen, ami elmondható róluk, hogy az enyéim. 

Az úgy volt, hogy még a tavasszal azzal jött haza a kisebbikem, hogy mindennap el kell olvasni egy népmesét. Mondom, meddig? Hát a tanév végéig. Aztán megtudtam a tanító nénitől, hogy ez valamiféle "bünti házi", merthogy a gyerekem állítólag vajmi keveset tud a népmesékről. Na, ezen kissé kiakadtam, és igencsak ambivalens érzéseim támadtak, mert egyrészt mérges voltam, hogy mi az, hogy a büdös kölök nem tud semmi a népmesékről, hisz ovis kora óta olvasok neki meséket, népmeséket vegyesen, másrészt kissé kétkedve fogadtam a tanerő állítását pont ugyanezen okok miatt. De hát együttműködő szülő lennék vagy mi a szösz (még ha az iskola néha nem is úgy gondolja), ha mindennap népmese, akkor mindennap népmese, mese nincs! Vagy izé, van! Illyés Gyula 77 magyar népmeséje tűnt a kézenfekvő megoldásnak, lévén mint a címe is mutatja, 77 mese van benne, tehát bőven kitart a tanév végéig, másrészt én is ezen nőttem fel, szinte rongyosra olvastam, és imádtam, harmadrészt, ez megvan, tehát sem boltba, sem könyvtárba nem kell szaladni.

Bár egy részüket, a rövidebbeket már ovis korában is olvastam a gyereknek, de azokat már elég jól elfelejtette, és maradtak még teljesen újak is (mármint neki újak), ezért elég jól le is kötötte. Nem mondom, én a 20. körül már némiképp gépiesen olvastam őket, de hát muszáj volt kitartani. Mivel elég jól ismertem magukat a meséket, a tartalomra nem igazán kellett figyelnem, hát valami más ragadta meg a figyelmemet. Olyasmik, amikre gyerekként nem is gondoltam, észre sem vettem, fel sem tűnt, vagy ha mégis, nem mentem bele mélyebben, elintéztem magamban, vagy teljesen más jött le nekem belőle. 

Bocsánat, ha most nem olvasnék vissza az Isten tudja, hány mesét a pontos cím meg oldalszám kedvéért, ezért csak úgy nagy általánosságban írom le, ami akkor (és néha azóta is) olvasás közben felötlött bennem.

Annyi bizonyosnak látszik, hogy ezek a mesék egy nagyjából középkori állapotot adnak vissza, az akkori jogviszonyokkal, szokásokkal, stb., érdekes megfigyelni ezeket, vajon mennyire van változás manapság? 

Van az a mese, amiben a királylány malacot kér a kondástól, és a fiú úgy ad neki, ha a lány megmutatja magát térdig, derékig meg nyakig. Akkoriban maximum azon gondolkodtam, hogyan tud úgy forogni a lány, hogy a ruhája a nyaka körül lebeg, hát nem akad el a karjában? Most viszont az jutott eszembe, hogy ez szexuális ellenszolgáltatás, még ha maga az aktus nincs is benne. (vagy csak kihagyták, hogy szalonképesebb legyen.) Hú, erről nagyon sokat tudnék értekezni, hogy az utcalányokat már akkor is lenézték, de az ilyen tulajdonképpen ravaszkodás, befolyásolás meg nagyon is elfogadott volt és ma is az, törvényileg is nehezen lehet belekötni, hogy a nők milyen szinten tudják a szexszel a pasikat az orruknál fogva vezetni, stb. De nem folytatom, mert sosem fejezném be ezt a posztot. 

Jóval több mesében szerepel a nők alávetettsége, mindegy, hogy királylány vagy parasztlány, azt teszi jórészt, amit a férfiak mondanak neki. A férfiak megküzdenek a kezéért, próbákat állnak ki, és ha teljesítik, elvehetik feleségül. A nő ilyen szempontból szinte trófea, jutalom. Nem számít, hogy szereti-e a legényt, akit akkor lát életében először. Majd megszereti. Alig néhány mesében jelenik meg az a motívum, ahol a lány nem elégedett azzal, akit így kap, legtöbbször a lány boldogan adja a kezét, akármilyen kiállhatatlan perszóna is volt előtte, akárhogy is próbálta megnehezíteni a főhős dolgát, néha még segít is neki, ha kedvére való az illető ifjú.

(Még egyszer hangsúlyoznám, hogy most kizárólag a mai, felnőttkori énem gondolatait közvetítem, aminek adott esetben semmi köze a mesék klasszikus értelmezéséhez! Megvan az esély, hogy valaki számon kéri rajtam, hogy a mesék mondanivalója nem ez, ezért hangsúlyozom ezt ilyen vehemensen. Már gyereknek is ilyen voltam egy bizonyos kor felett, tudni akartam, mi van a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után, lett-e gyerekük, a férj segített-e a ablakot pucolni, szeretem a dolgokat a másik oldaláról, szemszögéből is megvizsgálni.)

Elgondolkodtam rajta, hogy én szeretném-e, ha az apám idehívna egy halom kérőt, próbák elé állítaná őket, aztán, mindegy, milyen az illető, nekem ahhoz képe hozzámennem, aki kiállja őket. Az én válaszom egyértelműen nem, de vajon az akkori nők egyáltalán gondoltak erre? Vagy úgy vélekedtek, mint a házimanók a Harry Potterben, hogy a házimanó dolga a gazdája kiszolgálása, és ugyan mi a fenéért akarna szabad lenni meg fizetést kapni? A lányról az apa, a feleségről a férj dönt, és punktum. Másrészről, ha a férfiak nem felejtenék el, mi a dolguk a nőkkel szemben, és nem uralkodni akarnának rajtuk, hanem védelmezni, és a jólétüket biztosítani, akkor feltételezhető, hogy az apa a legjobb kérőt választja a lányának, és a férj is azon dolgozik, hogy a felesége boldog legyen. Persze, voltak kivételek, amik  - igaz, jóval elenyészőbben -, de azért megjelennek itt-ott. A lány, aki lehetetlen próbát ad fel, mert nem akar férjhez menni, vagy aki megöletné a próbákon szerzett férjét, mert a... nemtom, pohárnokot szereti. Vagy a szomszéd herceget. Nők, akik nem akarnak engedelmeskedni. De végül az előbbiek is beletörődnek sorsukba, az utóbbiak meg vagy pórul járnak, vagy elhagyják őket, hogy a főhős méltóbb feleséget kaphasson.

Apropó próbák. Némelyik egyértelműen teljesíthetetlen varázslat nélkül - ami persze a mesék szerves része - de mi a fenének ad fel egy apa olyan feladatot, amit úgysem lehet végrehajtani? Pl. hogy a hegyet másnapra el kell hordani, meg szőlőt ültetni, amiből estére már bor legyen. Nem akarja igazából odaadni a lányát? Élvezi a karóba húzatást? A legméltóbbat akarja kiválasztani ezáltal, aki aztán tényleg bármire képes a lányáért?

Vissza a nőkre. Vissza-visszatérő motívum a nőkkel  szembeni - és teljesen elfogadott - erőszak. Ezek főleg már a házasságban élő nőkre vonatkoznak, ahol is felfedezhető az a szokás, hogy a férj megverhette a feleségét, ha úgy látta jónak, de legalábbis jót ordibált vele. Ez ma már elvben nem elfogadott magatartásminta a mi kultúránkban, más kérdés, hogy ettől még létező jelenség, de legalább nem törvényes. A középkorban (sőt alig pár évtizede) ez azonban másképp volt. A rest macska c. mesében a férj úgy akarja rávenni a lusta feleségét a házimunkára, hogy a macskának adja ki feladatnak, majd mikor az "furcsa módon" nem teljesíti, felköti a felesége hátára, és megveri, amiből persze az asszony is kap. Végül az asszony megsajnálja a cicát, és inkább elvégzi "helyette" a házimunkát. (Az, hogy ez a feleség nem volt egy észkombájn, más tészta.)

A buta feleségről szóló mesében a férj megunja a felesége sorozatos baklövéseit, és jól elveri. De még lehetne sorolni. (Ellenpéldaként ott van a buta urát elverő feleség, de olyat csak egyet olvastam.) A beszéd is kifejezi a nők alárendeltségét, míg a férj tegezi a nőt, a nő magázza az urát. Jó-jó, a tisztelet jele, de miért is? Mert ő a férfi? A férfi talán nem tisztelheti a feleségét? Ez ma már nevetségesnek hangzik, de akkor teljesen elfogadott volt. Lehetne rajta vitatkozni, hogy jó volt-e vagy sem. Gyerekként nem ütköztem meg rajta, mert az édesanyám magázta a szüleit, én a nagyszüleimet, és arra már nem emlékszem, hogy a nagyanyám magázta-e a férjét, de könnyen elképzelhető, hogy igen. A szüleim már tegezték egymást, és én is őket, a magázódás akkoriban már letűnőben volt.

Az erőszak. Állítólag nagyon fontos, hogy a gyerek már kiskorban találkozzon ezzel, nem kell előle eltagadni, csak épp az a nagyon fontos, hogy olvasott-mesélt formában tegye ezt, nem látott formában, mert egy gyerek épp annyit képzel el belőle, amit még el bír viselni, ha viszont látja, filmen, rajzfilmen, sokkal inkább megrémíti. Ez különben egészen biztosan így van, emlékszem, tudatosan nem féltem a meséktől, de egyik-másik rajztól igen, és a gyerekeim is inkább látott élményektől féltek, mint olvasottaktól. Bár aztán ki tudja, mert ha pont annyit képzeltem el, amennyit fel tudtam dolgozni, miért álmodtam néha rosszakat pl. farkasokról?

A karóba húzás (amiről pl. én csak annyit tudtam, hogy a már halott fejét tűzték ki oda, hogy az illető valójában hogy halt meg, arról nem tudtam, de attól még most is felfordul a gyomrom), a boszorkány emberi csontokkal kikövezett kastélyának udvara, stb., ha belegondolunk, erősen horror kategória, de gyerekként erre nem igazán gondoltam így. 

A "csalások". Hogy némi igazságot is szolgáltassak a gyengébbik nemnek, a magyar népmesékben megjelennek az okos nők, akik nem ülnek otthon, és várják, hogy a legény megmentse őket. Pl. a lány, aki átvágja magát Mátyás királyt is a "hoztam is ajándékot, meg nem is" dologgal, vagy amelyik megkeresi az eltűnt nénjeit, stb. De úgy általában jellemző az okos, sőt ravasz(kodó) főhős, aki akár mások becsapása által is eléri a célját. Jót nevetünk a paraszton, aki úgy szed ki pénzt a nemesurakból, hogy megfejti Mátyás király sejtelmes mondatait (Hány még a 32?) Vagy ott a főhős, aki csellel ráveszi a másikat, hogy helyette húzza a csónakot, a sündisznócska, aki medvén lovagol, stb. Ezek mind a másik ember (emberi szerepben levő állat) hiszékenységét, butaságát használják ki. Tanulság, hogy légy résen meg használd az eszed, jót nevetünk a hoppon maradtakon, csodáljuk a főhős eszét, talpraesettségét, és eszünk sem jut (mert nem jut!), hogy ez tulajdonképpen a másik becsapása. Hányan vannak manapság, akik épp az embereknek az ilyen tulajdonságait, járatlanságát, ostobaságát használják ki? Villanyóra-leolvasónak adja ki magát, és úgy fosztja ki az idős embereket, kicsalja a pénzüket, akár a házukat is. Ez ma törvénybe ütköző, és bár néha megütközünk az emberekben rejlő mélységes ostobaságon (ki hiszi el, könyörgöm, hogy van 42 ezer forintos???), mégis alapjában sajnáljuk őket, és elítéljük a csalót. Nem így a népmesében! Egy gyerek persze, nem gondol erre, mikor mesét olvas vagy hall, na, de vajon akkor jogos? 

Vagy ott a bosszúálló Lúdas Matyi, amit ma önbíráskodásnak neveznénk, de melyikünknek jutott volna eszébe ez, mikor gyerek volt? Természetesen drukkoltunk Matyinak, hogy visszaadja Döbröginek, amit kapott, ezzel bizonyítva, hogy nem tehetnek meg vele bármit, hogy az alávetett parasztgyerek is túljárhat a hatalmas uraság eszén. Helyesen tette? A törvény akkoriban nem az ő pártján állt, nem nagyon volt más választása, ha törleszteni akart.

Anyaként még egy dolog: több mese (nemcsak népmese) visszatérő motívuma a mostoha, aki annak ellenére, hogy a mostohalánya szép, kedves, okos, szorgalmas, mégis a saját vér szerinti, de csúnya, ostoba, lusta gyerekét szereti. Hát ez nem a dolgunk nekünk, anyáknak? Hogy akármilyen is a gyerekünk, szeressük? Teljesen normális reakciónak tartom, hogy a vér szerinti gyerekét részesíti előnyben, még ha nem is feltétlenül helyes, hisz attól, mert nem a vér szerinti gyereke, még bánhatna vele jól. No, persze, ezek a mostohák gyűlölik a nevelt lányukat, és akár meg is ölnék, csak ne kelljen látniuk, mennyivel jobb tulajdonságai vannak, és erősen kérdéses, hogy az az anya igazán szereti-e a gyerekét, amelyik ilyen felfuvalkodott, gonosz teremtést nevelt, vagy aki arra biztatja a lányait, hogy vágják le a lábujjukat, ill. a sarkukat, hogy beleférjen az üvegcipellőbe. 

A fenti kérdésekre nincsenek egyértelmű, megfellebbezhetetlen válaszaim, de engem, miközben mesét olvastam, ezek foglalkoztattak. Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot. És olvassatok meséket! Mesét olvasni jó! Akár a gyerekednek, akár magadnak olvasol. Bár én már jobban szeretem a továbbgondolt, "megcsavart" meséket (pl. az örök Harry Potter, az okos, bátor és fejlődőképes Ani A suttogóból, a szürreális Marija Morevna), de a mesékről nem tudok és nem is akarok lemondani.

A többiek jóval inkább az eredeti témát körüljáró posztjai:






2014. szeptember 17., szerda

A gyilkos, a nyitott ajtó meg a szék

Esti beszélgetés a gyerekszobában jó éjt-puszi és ölelés után a kisebbikkel:
- Anyu, hagyd nyitva résnyire az ajtót, jó?
- Jó.
- Vagy inkább mégse, ha jön a gyilkos (itt egy pillanatra elállt a lélegzetem), még csak ki sem kell nyitnia az ajtót.
Meggyőződésem, hogy ha egy gyerek beszél valami problémáról, azt komolyan kell venni, bármilyen badarságnak tűnik is, ezért nem mondom, hogy ugyan, miféle gyilkos?, hanem rövid szünet után így szólok:
- De Andris, zárva van a bejárati ajtó, ha jönne egy gyilkos, be kéne törnie, és arra csak felébrednék.
- És akkor átjössz?
- Persze, és hívom a rendőrséget.
- Mire azok kijönnek, már meghaltunk. (Meglep a realitása.)
- Akkor leszúrom egy késsel.
- Hogy jutsz el a konyhába? (Valahogy azt érzem, nem lenne helyes válasz, ha azt mondanám, először a konyhába megyek a késért, és nem hozzá. Kicsit gondolkodom, és így folytatom:)
- Akkor leütöm ezzel a székkel itt a szobádban.
Úgy tűnik, őt megnyugtatja a válasz, mert csend lesz, és hamarosan elalszik. Én viszont elgondolkodom, hogy vajon mennyire lenne hatásos egy szék mondjuk, egy késsel hadonászó gyilkos ellen vagy netán pisztollyal felfegyverkezett ellen. És vajon mit tennék, ha jönne egy gyilkos? Mennyire lennék bátor? Remélem, sosem kell megtudnom.

2014. szeptember 10., szerda

Meg vagyok zavarodva...

Ha ez most egy olvasott blog lenne, jó kis vitákat gerjesztene, amiről írni szándékozom, így viszont valószínűleg néhányan felvonják a szemöldöküket vagy megcsóválják a fejüket, de nem számítok különösebben vad reakciókra. (Aztán ki tudja?)

Előre szeretném bocsátani, hogy alábbi posztban javarészt kérdéseket teszek fel, nem ítélkezem és nem áll szándékomban meggyőzni senkit a magam igazáról. Erősen szubjektív írás következik!

Az úgy volt, hogy még májusban egy nap olyan szinten elkapott az allergia, hogy nem tudtam dolgozni sem tőle, a szememből folyamatosan (nem túlzok!) folyt a könny és a zsebkendő forgalmazók bevételét jelentősen fellendítettem. Kínomban - mert nincs is gyógyszerem, de szívem szerint nem is szednék semmit - a youtube-on kezdtem videókat keresgélni, amikor épp pár másodpercre kitöröltem a szememből a könnyet, hogy hátha találok valami meditációt, zenét, akármit, amit jó az allergia ellen. Azt éppen nem találtam akkor, de egyik videóról a másikra kattintgattam, és egyre jobban összezavarodtam.

Először is megtudtam, hogy van egy titkos gyógymód, amit eltitkolnak előlünk, ez pedig, hogy zsírt kell enni, azzal kell főzni, nem olajjal! Igen, igen! Mikor gyerek voltam, akkor kezdődött egy propaganda a zsír ellen (mi, mint mindenki más, azzal sütöttünk-főztünk, azt se nagyon tudtuk, mi az az olaj meg a margarin), és olyannyira szokatlan volt az olajban sütés, hogy büdösnek éreztük, és szoktatni kellett magunkat hozzá, úgy, hogy eleinte kevertük a zsírt és az olajat, egyre növekvő arányban az olaj javára. Most meg azt mondják, hogy térjünk vissza a zsírra, mert az olajban transzzsírsavak vannak, ami egészségtelen? Én, bevallom, imádom a hagymás-zsíros kenyeret, így gyorsan meg is ettem két szeletet, jelentősen hozzájárulva ezzel az egészségem megőrzéséhez...

A következő videó szerint több(!) sót kell fogyasztani, és abból is a gyógyszertári változatot, mert a boltokban kapható sókat káliummal dúsítják, ami ugye, akár halálos is lehet, hisz ott van pl. az USA-ban a kivégzésre használt kálium-injekció. Az orvosok által javasolt napi kálium mennyiség pedig  - a videó készítői szerint - már egyértelműen káros az egészségre. A patikai só kilója kb. 500 Ft-ba kerül, szemben a bolti, 60-100-120 Ft-tal... Nemrég megnéztem az egyik nagyáruházban pár só leírását, ahol viszonylag nagy választék van ebből az anyagból. Nem nevezném a "kutatásomat" reprezentatívnak, mivel csak kb. 5 féle sós zacskó hátulját néztem meg, keresve az összetevők listáját, de azok szerint EGYIK SEM tartalmazott káliumot, csak kősót (lánykori nevén konyhasót vagy nátrium-kloridot) és némi csomósodásgátló anyagot. A videó nem kevesebbet állított, mint hogy a patikai só emeltebb fogyasztása szinte minden betegség megszűnését eredményezi.

Majd jött a paleo, avagy ősember diéta, ami tiltja a tejtermékeket, a gabonát és a kukoricát, mondván, hogy az ősember sem evett ilyesmit, mivel tévhit, hogy az ősember termesztett volna gabonát. Nem vagyok szakértő, de én még úgy tanultam, hogy igaz, nem az őskőkorban, hanem az újkőkorban az ősember már készített bronzszerszámokat, és földet művelt, amin gabonát termesztett, eleinte csak a Közel-Keleten, és onnan terjedt el. Ennek már 7 ezer éve! Az még az őskorban volt, ha jól tudom... És hát húst magában? Jó, a rántott húshoz legszívesebben én sem eszek semmit, de mondjuk, töpörtyű kenyér nélkül? Nem üli meg az a hasat? A tejtermékre mindjárt visszatérek. 

Aztán vannak a vegánok, akik semmilyen állati eredetű élelmiszert sem fogyasztanak, viszont egy részük eszik gabonafélét. Állítólag bizonyított tény, hogy a tejtermék egészségtelen, és hogy van tejlobbi, aminek az az érdeke, hogy lenyomja a torkunkon a sok tejterméket, ahogy olajlobbi is, pedig a kókuszzsír sokkal jobb. Amellett, hogy a kókuszzsír sokkal drágább, ez csak nem olyan régóta kapható termék nálunk, dédanyám nézett volna egyet, ha kókuszzsírt akart volna adni neki valaki, hogy azzal főzzön. Igaz, az olajra is. Amúgy meg majdnem 99 évet élt...

Hát én nem tudom, vannak-e ilyen lobbik, de azt igen, hogy a tejtermék, a gabona meg a hús az emberiség több évezredes tápláléka, és most egyszerre azt mondják, hogy ez mind rossz? Lehet, hogy most van tejlobbi meg olajlobbi, de erősen kétlem, hogy mondjuk a középkorban lett volna ilyesmi, aztán a paraszt vagy a jobbágy, már ha volt neki ilyesmije, bizony megfejte a tehenet, vajat köpült, sajtot készített, stb. Learatta a gabonát, lisztet őrölt, kenyeret sütött belőle. Nem lehet, hogy inkább az élelmiszeriparral van a gond? A hormonokkal, mindenféle szennyezőanyagokkal telenyomott tejtermékkel, antibiotikummal tömött állatokkal, génmanipulált gabonával, és nem önmagában az adott élelmiszerrel?

Szeretném hangsúlyozni, hogy mindenki úgy él, ahogy a legjobbnak gondolja, tiszteletben tartom, még akkor is, ha szerintem marhaság. Eszembe sem jutna rábeszélni egy vegánt, hogy térjen vissza a húsevésre, ahogy a török vejem elé sem teszek disznóhúst. 

Nem találtam a fel a spanyolviaszt, nem vagyok mindentudó orákulum, a bölcsek köve sincs a birtokomban, úgyhogy nem fogok itt és most igazságot tenni. Tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek megvannak az érvei, amiért azt eszi (vagy azt nem eszi), amit, és ha valaki a paleótól vagy a veganizmustól érzi jól magát, táplálkozzon úgy, én csakis és kizárólag arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyi egymásnak homlokegyenest ellentmondó dologról hallani manapság, és hogy ez mennyire zavaró. Végül is kinek higgyek?

És hogy mi lett az allergiámmal? Rátaláltam erre a... zenének nem mondanám, zajra, ami 2 óra hallgatás után úgy elmulasztotta az allergiámat, mintha elfújták volna.

Egész nyáron tökéletesen karban tartottam vele az allergiát, ha úgy éreztem, erősödik, újabb két óra elég volt, hogy elmúljon. Sajnos, most augusztus vége óta, hogy tetőzik a parlagfű szezon, nem ért annyit, mint korábban, de az előző évekhez képest még mindig sokkal jobb. Persze semmi biztosíték rá, hogy másnak is beválik, de egy próbát talán megér.

2014. szeptember 7., vasárnap

Magyarul olvassak vagy idegen nyelven?

Volt több cím tervezet is: Magyarul vagy angolul? - ezt azért vetettem el, mert bár jelenleg az angol a vezető idegen nyelv, de azért vannak, akik olvasnak más nyelven is, ill. Magyarul vagy eredetiben? - ezt meg azért, mert olyanok is akadnak, akik mondjuk, egy svéd nyelvű könyvet nem magyar, hanem angol fordításban olvasnak el. Azt, hogy "olvassak" meg azért tettem bele, nehogy valaki azt higgye, megint jövök a szinkron vs. felirat mániámmal. 

Megkérdezte tőlem valaki, hogy magyarul vagy angolul szeretek-e jobban olvasni? Kell mondanom, hogy az én véleményem igen erősen szubjektív, és egyáltalán nem követendő példa? Remélem, nem, de azért mondom, nehogy valaki azt gondolja, valami orákulumnak képzelem magam, aki megmondja a tutit.

Szóval én lehetőség szerint magyarul olvasok, de az idegen nyelven való olvasás egyre terjed. Van ennek gyakorlati oka, az angol nyelvű könyvek legtöbbször olcsóbbak, és kevésbé jellemző a sorozatok önkényes félbehagyása.  Na, persze, nyelvtanulásnak sem utolsó. Van, aki úgy érvel, hogy a fordítással elvész a hangulat, esetleg maga a szöveg is csorbul, félrefordítások, stb., ebben is lehet valami, de ha valaki  eredetileg nem angol nyelven íródott könyvet angol fordításban olvas, ez a veszély ugyanúgy fennáll.

Én azonban úgy gondolkodom, hogy magyar vagyok, és magyarul szeretnék olvasni, hiszen ezen a nyelven értek legjobban. Ráadásul mivel az egyik munkám angolról magyarra fordítás, már nem vágyom arra, hogy angolul is olvassak. És akkor még el kell mondanom, hogy anno, amikor franciául és olaszul tanultam, a tanárnőm mániája az volt, hogy úgy lehet a legjobban megtanulni a nyelvet, ha idegen nyelven olvas az ember (volt benne igazság), ezért nekem az idegen nyelven olvasás erősen kötődik a tanuláshoz, ergo nem örömforrás, hanem kötelesség. Jó, volt, hogy élveztem is az adott könyvet, de ritkán.

Sajnos, olaszul és franciául is úgy elfelejtettem, hogy nem menne már ezeken a nyelveken az olvasás, de Bariccóra pl. nagyon kíváncsi lennék eredetiben, hogy vajon ott is ugyanazt a nyelvi-hangulati tobzódást élném-e át, mint magyarul? Vagy sokért nem adnám, ha eléggé jól tudnék németül ahhoz, hogy megértsem David Safier Plötzlich Shakespeare c. könyvét, ami arról szól, hogy egy nő egy nap arra ébred, hogy ő Shakespeare. Vicces és izgalmas szituációnak hangzik, de ebből sajna, még angol nyelvű fordítást sem találtam. Az írónak korábban az Ulpius kiadta két könyvét, de az ő jelenlegi profiljukat látva, nem látok rá reményt, hogy ezt kiadnák.

No, hát akkor röviden ennyi lenne a válaszom. Szerintem mindenki döntse el,  magyarul vagy idegen nyelven akar és főleg tud-e (mert hiába akar, ha egy mukkot sem beszél semmilyen idegen nyelven) olvasni. Tudom, nem vagyok valami nagy segítség. Hát bocs...

2014. augusztus 26., kedd

Milly Johnson: Yorkshire puding Klub

Hát először is, nem értem, a puding szó miért kisbetű a magyar címben. Mindegy.

A borító, a téma és a könyv első pár oldala miatt azt hittem, egy könnyed kis chicklitet kapok, ezért erősen meglepődtem, mikor kiderült, hogy sokkal komolyabb témákat is feszeget, de ezt egyáltalán nem bántam. 

Három, a 30-as éveik végén járó barátnő elmegy egy termékenységi szoborhoz, mert egyikük, Helen, nagyon szeretne babát. Agyatlan libák, gondolhatná az ember, hogy ilyesmiben hisznek. Pár hónap múlva azonban kiderül, hogy nemcsak ő, hanem a barátnői is várandósak lesznek. A sors fintora, hogy hármójuk közül egyedül Helen örül a babának, Janey sosem akart gyereket, és most épp a legrosszabbkor lesz terhes, mert a munkahelyén előléptetik, ő pedig imádja a munkáját, Elizabeth pedig a gyerekkora miatt úgy érzi, nem fogja tudni szeretni a születendő babát. Ahogy szép lassan megismerjük a történetüket, úgy lesz jóval komolyabb a könyv. 

Érdekes, több helyen is azt olvastam, hogy a könyv első fele unalmas, túl részletes, és a 2. fele a jobb. Én nagyon nem így éreztem. Nekem épp az első fele volt a jobb, mert bele tudtam élni magam a lányok helyzetébe. Helen férje, Simon egy igazi rohadt szemétláda elnyomó. Leszólja a feleségét, aki rajong érte, hol ordít vele, hol lenézi, és gúnyolódik rajta. A babának egy csöppet sem örül. Valahányszor megszólalt, ökölbe szorult a kezem, és legszívesebben jól pofán vágtam volna. Elgondolkodtam, hogy mi, nők miért tűrjük el sok esetben, hogy a férjünk, főnökünk, rokonunk, stb. így bánjon velünk? Helen ráadásul még anyagilag független is, nincs a férjéhez kötve a pénz miatt,  mégis mentegeti Simont. Hogy azért, mert szereti, vagy mert nem elég bátor a döntéshez, nem tudom.

Elizabeth-tel ennél sokkal súlyosabb dolgot művelt az apja, többnyire nem vagyok vérszomjas ember, de az ilyen "apának" a börtön túl enyhe büntetés. De mivel - hála a jó Istennek - nem találkoztam ilyennel sem a saját életemben, sem a környezetemben, mégsem viselt meg annyira, mint Simon viselkedése, amihez hasonlót, hogy úgy mondjam, testközelből tapasztaltam. Így csak együtt érezni tudtam vele, de azt nagyon.

Janey és George nagyon aranyos, kedves házaspár. George az álompasi kéne, hogy legyen minden nő számára. Mackós alkat, de (vagy és, én bírom a mackós pasikat) kedves, családcentrikus, házias, és elég szokatlan módon kettejük közül ő szeretne babát, a felesége nem. Alig egy-két éve még nem értettem volna, hogy létezik az, hogy egy nő, akinek ugye, az életfeladata a szülés, ne akarjon gyereket. Ma már az ilyen döntést sokkal jobban meg tudom érteni, és el is tudom fogadni.

A könyv második felében szépen megoldódik mindhárom lány élete, na, nekem épp ez a rész nem tetszett annyira.  Helen végre kiállt önmagáért Simonnal szemben, ennek örültem, de olyan módon, ami már csak fizikailag is nehezen hihető egy terhes nőtől. Janey és George olyan megoldást találnak, amivel az asszony folytathatja a karrierjét, kimondottan meghatónak éreztem George gesztusát, hozzáállását. Több ilyen férfi kéne. Bár addig is jó volt a házasságuk, de annyi év után kissé ellaposodott, és a baba érkezése, bármily furcsa, felpezsdíti. Elizabeth végre leszámol a múltjával, és kinyitja a szívét. Bár megnyugtató, megható, kedves lezárást kapott mindegyik nő, valahogy túl könnyen jön a megoldás, egyik-másik lépés nem volt életszerű, maradt bennem egy kis hiányérzet. Viszont egy ilyen könyvben csalódás lett volna valami tragédia a végén, elvárható volt a happy end, és ezt meg is kaptam. 

10/8