Keresés ebben a blogban

2017. december 6., szerda

Erőszak, erőszak mindenütt...

"Utóvédként" csatlakozom a témázáshoz, ami "Az olvasó és az erőszak - Téged hogyan érint?" munkacímet viseli.

Röviden válaszolva: rosszul.
Bővebben: nagyon rosszul.

De viccet félretéve, jobban viselem, mint pár éve, évtizede, akkor az ilyesmi sokkal jobban megviselt, mint most, nyomott hagyott, akár még rémálmokat is okozott.

Most sem szeretem, ha bármilyen erőszak van a könyvekben (vagy bárhol máshol, filmekben, sorozatokban, ahol esetleg még látni is), még nem fordult elő, hogy szándékosan olyan könyvet kerestem volna, amiben erőszak van. Miért tenném? Más kérdés, persze, ha belefutok, vagy ha a könyv témája érdekel, és sejthető, hogy lesz benne erőszak is. De kimondottan az erőszakért még sosem kerestem olvasnivalót.

Sajnos, az erőszak már gyakorlatilag nem elkerülhető, még a mesék is tele vannak velük. Még mindig nem tudom megbocsátani A fiú, akit Karácsonynak hívtak igazmondó glimpijét, aki (ami?) daruhájjal fejeket robbantott, meg a földön guruló trollszemet, és a falra fröcskölő trolltutyit. Több helyen is olvastam bloggerektől, hogy ezt a könyvet majd felolvassák a gyereküknek. Komolyan, erről szeretnének nekik olvasni? És hiába voltak benne tényleg bűbájos részek, egyre sem emlékszem olyan élénken, mint erre a jelenetre. Nem értem, az írónak mi célja volt ezzel, és az is nyilvánvaló, hogy a folytatást sem fogom olvasni.

Már csak az a kérdés, hogy mekkora mértékű erőszak van a könyvekben, egy Piroskát bekapó farkas (ami azért egy ovis korú gyereknek épp elég trauma lehet) vagy felakasztás-kibelezés-felnégyelés kombó (ami Angliában járt a felségárulóknak). Mindenki dicséri pl. Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiáját, de olyan mértékű erőszakmennyiség van benne állítólag, ami miatt nem mertem belekezdeni.

Horrorkönyveket sem olvasok (és filmeket sem nézek) ebből kifolyólag, pl. Stephen King munkássága minden szinten kimaradt az életemből. Gerald Durrell egy horrornovellája kísért még ma is néha. Igen, annak a Durrellnek volt egy ilyen az egyik, több novellát tartalmazó könyvében (a többi egyébként a tőle megszokott állatos volt, amennyire emlékszem). Egy olyan szörnyről szólt, ami csak a tükörben létezik, azokban közlekedik, de amit megöl, az a valóságban is meghal. Utána napokig nem mertem a tükörbe nézni. Akkor vártam az első fiamat, és néha eszembe jut, hogy vajon az akkori félelmem befolyásolta-e valamiképpen azt, amilyenné vált. Ma már lehet, hogy sokkal kevésbé zaklatna fel, de 20 éve még komoly félelmet okozott. Amúgy gőzöm sem volt, hogy ilyen lesz az a novella, ki számított ilyenre egy Gerald Durrell könyvben?

A csataleírások csak szimplán untatnak, maximum sajnálom azt a rengeteg emberi életet, amit kioltanak.

Amit nem bírok még, az a nemi erőszak, gyerek- vagy állatbántalmazás. Ez utóbbit olyannyira nem, hogy még a Lassie-t sem szerettem emiatt. 

Ami még kiveri a biztosítékot nálam, az az öncélú erőszak, ami csak úgy ott van. Nem tudni, a szerző miért is tette bele, talán, hogy elborzasszon. Egy ilyen jelenet miatt vettem búcsút mindjárt az elején Neil Gaimentől, és nem is szándékozom folytatni az ismeretséget a műveivel.

Mindez azért nem azt jelenti, hogy a legkisebb mértékű erőszakot sem bírom elviselni, és már sokkal jobban el tudom választani a könyvet a valóságtól. Azok a jelenetek "esnek rosszabbul", amik akár a valóságban is előfordulhatnak, meg azok, amiket úgymond, nem tudnék kivédeni. Ja, és az  őrült perverzek, mert rájuk nem számít az ember. Pl. nem ijeszt meg annyira egy olyan rész, ahol a leendő áldozat éjszaka sétál haza gyalog egy rossz hírű környéken, mert ilyen helyeken nem mászkálok, de az olyan igen, ahol az őrült gyilkos véletlenszerűen szedi áldozatait, akik lehetnek akár nyugdíjas nénikék vagy kamaszfiúk is. Szóval, ami akár velem vagy a családommal is előfordulhat, az mélyebben érint. Az ilyen könyvekről rosszabb emlékeim maradnak, és ha tudom előre, hogy ilyesmi van benne, megpróbálom elkerülni.

Viszont, ahol élesen el tudom különíteni a könyvbeli valóságot a fizikaitól, ott nem annyira zaklat fel az erőszak. Ott van pl. a True Blood könyv- és tévésorozat, amiben aztán folyt a vér, csak úgy "nyüzsögtek" a halottak (még ha ez képzavaros is kissé), és mégsem voltak tőle rémálmaim.

Érdekes, hogy inkább sorozatok vagy filmek maradtak meg bennem, amik erőszakosak vagy ijesztőek voltak, könyvek kevésbé, talán, mivel azokat látni is lehet, olvasás közben meg tompítjuk a képzeletünket valamennyire, hogy jobban el tudjuk viselni.


Egyet nem értek. Vajon egy író miért ír ilyesmiről? A krimit még valahol értem, talán magánál a gyilkosságnál fontosabb a nyomozás. De már a horror, nekrofília, nemi erőszak megírása mit jelent az írónak? Mit akar vele közölni?


Még témázott:







2017. november 29., szerda

2017-ben lezárt könyvsorozataim (+1 kakukktojás)

Bár még van néhány hét az évből, nem hiszem, hogy ennyi idő alatt lesz már olyan könyvsorozat, amit lezárnék, úgyhogy nyugodtan megírhatom ezt a bejegyzést.

Amikről korábban már esett szó, pl. az Időtlen szerelem trilógia, azokra most nem térek ki.

Kezdjük a kakukktojással!

Charlie N. Holmberg: Az üvegmágus (A papírmágus trilógia 2. rész)

Ennek ugye van még egy 3. része is, ami még nem jelent meg magyarul (bár angolul már igen), ezért nem illik a témába, de nem szeretnék róla külön bejegyzést írni, viszont néhány szót azért ejtenék róla mindenképp.

Figyelem, spoilerveszély azok számára, akik nem olvasták az 1. részt!

Mivel az első része engem teljesen beszippantott, nagyon örültem, hogy hamar kijött a 2. rész is. Pupi értékelése után kicsit tartottam tőle, hogy nem fog tetszeni, de nem így lett. Végig izgalmas, akciódús, nekem nem tűnt túl akciódúsnak.

Talán kicsit elfogult is vagyok a sorozattal, ezért nem zavartak olyan dolgok sem, amiktől máskor a falra tudnék mászni. Pl. a "szeretlek, de nem lehetünk egymáséi" az egyik legidegesítőbb könyvfordulat, de most ez sem érdekelt. Ezek ketten olyan aranyosan epekednek, hogy nem bántam azt sem, hogy az egész (egyelőre?) elég elméleti.

Aztán ott van a mágus és az anyaga közti kötés, ami az első rész szerint felbonthatatlan, itt még kiderül, hogy mégsem annyira. Ezen én nem akadtam ki, miért árulnának el mindent kezdő mágusoknak? Teljesen érthető, hogy az ilyesmit titokban akarják tartani, hiszen akkor mindenki össze-vissza kötné magát mindenhez. Hová jutnánk, mi? :D A kötés felbontása viszont tényleg elég primitív, lehet, hogy némi gondolkodás után én is rájönnék.

Az üvegmágia szerintem nagyon menő, a tükrökben mászkálás, meg a különböző varázslatok nagyon érdekesek voltak, de azért a papírmágiát se kicsinyelljük le! A helyettesítős papírfigura szerintem tök szuper volt!

Összességében nekem ez a rész is nagyon tetszett, Grath és Saraj rendkívül ijesztőre sikeredtek, nem szeretnék összetalálkozni velük.

A borítója gyönyörű, nekem még jobban tetszik, mint az első részé, Sánta Kíra munkája, nem tartották meg az eredetit, pedig azok is szépek.

Pl. ezek:



Várom a 3. részt, remélhetőleg az is ilyen gyorsan fog megjelenni.



10/9

"Nincs több rész" kategória

James Dashner: Az Útvesztő-trilógia

Nagyon röviden, üssetek fejbe, ha még egyszer disztópiába kezdek. Hiába tud izgalmas lenni, végig nyomasztó a hangulata, és nekem erre nincs szükségem.

Az Útvesztő esetében az 1. rész nagyon jó volt, mivel nem tudtam, mire számítsak, fenn tudta tartani az érdeklődésemet. A 2. résznél már sok helyen elvesztettem a fonalat, hogy mi miért történik, de még ez is izgalmas volt, a 3. részt viszont szimplán untam, és a befejezése is csak félig-meddig volt kielégítő.

Már olvasás közben úgy döntöttem, hogy van még ugyan egy előzmény-trilógia, de az már nem érdekel. A 3. kötet végén bele is lehetett olvasni, de nem hozta meg a kedvemet.

10/7

Charlaine Harris: Sookia Stackhouse-sorozat (aka True Blood vagy Southern Chronicles)

Sok évvel ezelőtt (mennyi is lehet? 5-6? több?) még a vámpír-vérfarkas-természetfeletti korszak "hőskorában" kezdtem ebbe a sorozatba az HBO-s sorozat hatására, és még angolul. (Megboldogult korszak, amikor nem vártam meg, míg magyarul megjelenik egy könyv, hanem már kaptam is elő az angol nyelvű változatot. Vajon visszajön még?) Aztán mikor elkezdték magyarul, úgy is megvettem a könyveket, és úgy 10. kötetig párhuzamosan olvastam őket. Akkor valahogy ráuntam, és évekre félretettem. Miért, miért sem (nem tudok konkrét okot mondani) az idén befejeztem az 5. évadnál félretett sorozatot, és a könyveket is. 

Az első pár kötetet nagyon szerettem, de valahol a 8. rész körül elkezdett untatni. A könyv felében úgy éreztem, nem történik semmi, valahogy egy ilyen típusú sorozattól nem azt vártam, hogy elmesélje, Sookie éppen mit csinál. Sookie takarít, Sookie visszaviszi a könyvtári könyveket, Sookie bélyeget vesz... Félreértés ne essék, nem az zavart, hogy Sookie emberi életét is elmeséli a szerző, hanem hogy teljesen feleslegesnek éreztem ilyen részletességgel. Mondok egy példát az utolsó részből (ha jól emlékszem) - nem szó szerinti idézet: Sookie-val beszélni akar valaki. "Megmososom a kezem, megtörlöm egy papírtörölközővel, és ránézek." Ez miért kell? Hogy papírtörölközővel törli meg a kezét. Kit érdekel? Nem lett volna elég, hogy ránézett? És ez megy a könyvekben folyamatosan, ami engem nagyon untatott, kizökkentett a történet folyamatából.

Szóval hosszú időre félretettem, és mikor folytattam az idén, ez az érzés meg is maradt a 11. rész végéig, de akkor már úgy voltam vele, most már befejezem, lesz, ami lesz. Aztán a 12-13. részben azt kaptam, ami miatt az elején megszerettem a sorozatot, és abszolút jó érzésekkel csuktam be az utolsó kötetet, ami egyébként hozott egy újítást, Sookie E/1-es elbeszélése mellett egy E/3-ast is kapunk egy elég ijesztő szereplő személyében, bár ezek viszonylag rövid szakaszok, a fő narrátorunk Sookie marad.

Nekem teljes mértékben tetszett a lezárás, Sookie élete elrendeződik, szerintem azzal marad, aki jót tesz neki. A sorozat jó emlék marad.

Jó lenne, ha egyszer kiadnák az összes kiegészítő írást, novellát, kisregényt egyben, elég sokat olvastam közülük, de nem mindet, van ezek között olyan is, ami jobb, mint némelyik teljes hosszúságú regény.

Az eredeti, rajzos borítók nekem jobban bejönnek, mint amikkel nálunk jelentek meg.

Pl. ez:

10/8

Nem kérek több részt, köszönöm!

Ide a Peter Grant-sorozat illik, de arról írtam külön, nem részletezem.

Nem jelent meg több része

Diana Wynne Jones: Chrestomanci krónikák

Három részt adtak ki magyarul, pedig jóval több van. Ráadásul, ha jól tudom, javítsatok ki, ha tévedek, nem is megjelenési vagy kronológiai sorrendben. Ezekből kettő egységes méretben és külsővel, a 3. teljesen eltér tőlük. Ezeket könyvesboltban kapni már nem lehet, kettőt antikváriumból szereztem, egyet a Rukkolán cseréltem. Kettőt évekkel ezelőtt olvastam, azokból már elég kevésre emlékszem, egyet az idén.

Az első, ha jól emlékszem, a Varázslatos élet volt, a borítója így néz ki:


Hát mit mondjak, kicsit "beszívott", nem? :D

A 2. volt a Christopher Chant 9 élete, és ez a borítója:



Ez is elég fura, nem?

Mindkét könyvben jelentős szerepe van Christopher Chantnak, aki varázsló. Nekem az ő figurája nagyon bejött, a hátán viszi a történetet mindkét könyvben, még ha az egyikben félig csak mellékszereplő is.

Ez a kettő keményborítós, míg a 3. puha, és kisebb, mint a társai. A címe pedig Vigyázat, boszi van az osztályban!

Ez a legfrissebb élmény, egy fura iskolában játszódik, ahová boszorkányárvák járnak, azaz olyan gyerekek, akiknek a szüleit máglyán elégették boszorkányság miatt. Ugyanis ebben a világban, az 1950-es években még volt boszorkányüldözés. Ez a könyv tetszett az elején legkevésbé, az iskola tanárai, sőt diákjai is elég ellenszenvesek voltak, de aztán talán mondanom sem kell, kiderül, hogy az egyik gyerek boszorkány, ami ugye, szigorúan tilos, és elkezdődik a nyomozás, vádaskodás, gyanúsítgatás. De mi van, ha nem is egy gyerek boszorkány? Az ébredő, de még nem kontrollált varázserő mindenféle vicces és izgalmas helyzeteket eredményez.

Nem értettem, ez mitől a Chrestomanci-sorozat része, de aztán, sajnos, csak a könyv 2. részében, de megjelenik Chant, és onnantól már a könyv is felfelé ível. Számomra innen vált igazán élvezhetővé a történet.

Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a könyv végébe, pedig ilyen mostanában már ritkán van, és a lezárás azt sugallta számomra, hogy talán csak álmodták az egész boszi dolgot. De a könyvet végigolvasva, hála istennek, ennél sokkal elengánsabban oldották meg.

A fordítással volt egy-két apróbb bajom, de már csak a dzsömper szó maradt meg. Van ember, aki a pulóverre ezt a szót használja? Nyilván az angol jumper szó érdekes magyar átirata, a lunch-löncs mintájára, de ez borzalmas.

Nagyon sajnálom, hogy nem adtak ki több könyvet ebből a sorozatból, felkerült a "majd egyszer angolul folytatom" egyre növekvő listájára.

Az eredeti sorozat egyébként hét kötetből áll.

10/8  - ha csak az első kettőt nézném, 9 lenne, de a 3. sajna, lehúzza.










2017. november 22., szerda

Bödőcs Tibor: addig se iszik

Előre bocsátom, pontosan tudtam, mit veszek, hogy a könyvben irodalmi paródiák kaptak helyet, szóval nincs kit okolnom.

Azt is tudtam, hogy nem mindegyik szerzőt ismerem, de valahol azt gondoltam, hátha Bödőcs zseniális humora átsegít ezen, netán kedvet is kapok egyik-másik szerző megismeréséhez. Nem így történt, és nem igazán tudom, hogy ezért ki a hibás. Egyáltalán van-e hibás. 

Részemről nagyon vártam Bödőcs könyvét, az egyik kedvenc humoristám, még áprilisban élőben is volt szerencsém látni egy előadását, és az, hogy "csak" másokról szóló paródiáit olvashatom, nem szegte kedvemet.

Az első benyomásom az volt, hogy a paródiák önmagukban is nagyon élvezetesek, nem kell hozzájuk feltétlenül ismeri az eredetit. Persze, ahol ismertem, ott még többet adott - adhatott.

Aztán a következő az, hogy ha ezek a paródiák pontosak az általam nem ismert szerzők esetén (a legtöbbjüknek azért legalább a nevét ismertem, ha nem is olvastam tőlük semmit), akkor van olyan, nem is egy, akitől nem is akarok olvasni soha az életben. Gondolkodtam, soroljak-e neveket, de nem fogok. Mindenkinek meghagyom a lehetőséget, hogy szabadon utálkozzon. :D

Igen lassan haladtam, napi egy, maximum két paródia "csúszott le", utána szünetet kellett tartanom. Erősen tömények, és a nyelvezet sem segíti a könnyű emészthetőséget, de ettől még nagyon tetszettek.

Aztán a 140. oldal környékén hirtelen nem ment tovább, valahogy nem kötött már le, és az utolsó kb. 70 oldal elég nyögvenyelős volt.

Az sem segített, hogy - ha jól emlékszem - kivétel nélkül minden paródiában van szexuális tartalom. Eleinte jót nevettem Az Anális Szexet Kedvelő Nagymamák Kötögető Klubja (ilyen nem volt benne, ezt én találtam ki) elnevezésen és hasonló szövegeken, de amikor A cárnő és a komornyik fasza (igen, így szerepelt benne) c. musicalhez értünk, besokalltam ebből is. Ezúttal a kevesebb több lett volna.

Az utolsó blokkot meg, ahol csak ún. "részletek" szerepeltek egyes íróktól alig 1-2 oldalban, gyakorlatilag már csak átfutottam.

Az a helyzet, hogy ha Bödőcs Tibor legközelebb paródiákat ír, nem túl valószínű, hogy az olvasója leszek. Nem mondom, hogy biztosan, de nem valószínű. Azt se mondom, hogy ne kísérletezzen más műfajokkal, és maradjon a búcsúszentlászlói borbogarak leírásánal, de ennek a kísérletnek most vegyes lett az eredménye. Persze, lehet ez még jobb is, de én maradnék annál, hogy "állj, gyere, állj, gyere, igyál valamit!" Egyelőre legalábbis ebben a jobb szerintem.

A borító szerintem szellemes lett a jövő-menő apró Bödőcsökkel, és nézzétek meg a hátsó borítót is!

Ui.: Ki a fene az a Pepsi Kalasnyikov? 

10/7



2017. november 6., hétfő

Témázunk: Ülök a padon...

...és a temetőbe áramló tömeget nézem. Mostanában egyre többet foglalkoztat a múlt és az emlékek. Az öregekre mondják, hogy a múltban élnek, szóval öregszem. Meg azt is mondják, hogy nem szabad a múltban élni, hanem a mában kell élni, és a jövőben reménykedni.

De nem tehetek róla, mostanában mindenről eszembe jut valami. Mindenfélék, viccesek és bizarrok, szomorúak és meghatóak, fájdalmasak és felemelők.

Ott megy egy cingár, fiatal férfi. Bajuszos, mellényes, kockás ingben. Felkuncogok, mikor eszembe jut róla egy emlék. Éppen hazafelé tartottam, mikor hirtelen elém penderült az utcán egy hasonló külsejű férfi, és azt mondta: Szeretlek, és feleségül akarlak venni. Jó ég, de döbbent képet vághattam! Majd elmagyarázta, hogy egy önfejlesztő tanfolyamra jár, ahol ez volt a feladat. Oda kellett mennie egy vadidegen nőhöz az utcán, olyan ruhában, amit nem szokott hordani, és ezt a szöveget kellett elmondania.

A járdán elhalad egy babakocsit toló anyuka, kedvesen mosolyog a kicsire, és mond neki valamit. Őket egy kamasz követi az ő anyukájával. Megüti a fülemet a beszélgetésük egy foszlánya. "...és új telefon is kell, már csak nekem van ilyen ócskaság az osztályban." Mind a négyen bemennek a temető kapuján, én meg arra gondolok, hogy vajon hány anya szülne, ha megláthatná, milyen kamasz lesz a gyerekéből. Még itt, a temető kapujában és képes telefonért nyúzni az anyját? Vajon én szültem volna, ha előre tudom, milyen lesz a gyerekem? Nem tudhatom biztosan, de jó esély van rá, hogy akkor is. Reménykedtem volna, hogy meg tudom változtatni.

Túlsúlyos asszony tart a kapu felé, mögötte egy lépéssel lemaradva cigarettázó férfi halad. Házasok lehetnek, mert innen is hallom a férfi méltatlankodását: "Ha nem zabáltál volna olyan sokáig, hamarabb ideértünk volna. Nekem jó most is, te nem  szeretsz sötétben  vezetni. Anyád is éppen ilyen volt, folyton csak az evésen jár az esze." Na, szép, gondolom, itt szidja az anyósát, aztán meg gyertyát gyújt a sírjánál, és koszorút rak rá. Istenem, de ismerős! Nem is tudom, melyik a rosszabb, ez, vagy az, hogy évekig egyedül ácsorogtam a szüleim sírjánál.

50-es nő sétál lassan a sírok között, látom, ahogy lassan nézegeti a sírokat. Vajon kit keres? Én is így sétáltam nemrég a sírok között, nem kerestem senkit, csak nézegettem a sírokat, a feliratokat. Megláttam egy "Édesanyánk" feliratot, csak így, se név, se évszám, se semmi. Nem tudom, miért, de ennyi is elég ahhoz, hogy könnyek gyűljenek a szemembe. 11 éve, hogy elvesztettem a sajátomat. Nem is tudom kapásból, számolgatnom kell, hány éve is már. Hiánya még mindig fáj. Azt hiszem, nem is múlik el soha, csak tompult az évekkel.

Lassan mindenki elhagyja a temetőt, még világítanak a gyertyák és a mécsesek, de majd elalszanak azok is, én pedig elindulok hazafelé.

(Nos, a történetek egy része megtörtént, egy része mással történt meg, egy része a képzeletem szüleménye. De nem fogom elárulni, melyik melyik.)

A többiek gondolatai:

PuPilla
Nima
Heloise
Nikkincs
Mandi
Mariann

Utóvéd:

Miamona


2017. november 5., vasárnap

Chris Colfer: A Gonosz Tündér visszatér (Mesék földjén 2. rész)

Majdnem napra egy évvel ezelőtt írtam az első részről. Akkor még nem tudtam, hogy lesz 2. rész is, mindenesetre nagyon megörültem neki.

Alig vártam, hogy megjelenjen, ám sajnos, elolvastam néhány értékelést, ami kissé elbizonytalanított, hogy vajon tényleg örüljek-e neki, de jelentem, egyik felhozott negatívumot sem éreztem érvényesnek. Mindjárt gyorsan előre is bocsátom, hogy nekem abszolút tetszett a folytatás is. (Elgondolkodtató, hogy olvassak-e értékeléseket egyáltalán. Ehhem-ehhem. :D)

A továbbiak spoileresek lehetnek!

Az egyik kifogásolt elem az volt, hogy az ikrek túl későn kerülnek át a mesevilágba, túl hosszú a bevezetés. Ez talán nem spoiler, sejthető, hogy úgyis megtörténik, már, hogy átkerülnek. Hát ööö, nem írnám le, hogy pontosan mikor, de én nem éreztem túl hosszúnak, a leírásokból úgy éreztem, mintha legalábbis a könyv felénél történt volna. Nekem belefért ennyi felvezetés, megismertük a körülményeket, előkerült egy-két régi és új szereplő, Lúdanyón jókat derültem, és nem minden, ill. nem mindenki az, aminek látszik...

A másik, amit többen is felhoztak, az azonos alaprecept. Az ikrek átkerülnek a mesevilágba, és megint össze kell gyűjteniük egy varázslat elemeit. Ez is igaz, de teljesen más maga a varázslat, amit létrehoznak, teljesen más a történet, így engem ez csöppet sem zavart. 

Kb. egy év telt el az előző rész óta, Alex és Conner már 12 évesek. Vicces volt, ahogy felháborodnak, ha valaki gyereknek nevezi őket, mert hát már felnőttek, nem igaz? Még mindig nagyon jó testvérek, talán meg összetartóbbak, mint korábban. Conner sokkal érettebb lett, Alex pedig már szinte túl komoly a korához képest. Bátrak, és hűségesek.

A többi ember szereplőről sokat nem tudok írni, viszonylag kevesen és keveset szerepelnek. Az ikrek anyukájáról nem tudunk meg sokkal többet, viszont megjelenik egy bizonyos Bob, akiről kiderül, hogy nagyon jófej... ennél többet nem árulnék el.

A mesevilág szereplői már jóval összetettebbek, igaz, ott sem mindenki. A címbeli Gonosz Tündér a Csipkerózsika meséjében szereplő meg nem hívott 12. tündér, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Róla azt hihetnénk, hogy gonosz, hát mit kell róla még mást tudni? De itt is érhetik meglepetések az embert. Mint oly sok helyen, itt is előjön a szeretet és a helyes bánásmód kérdése. Micsoda elképesztő károkat tud okozni egy élőlény személyiségében, ha nem megfelelően bánnak vele.

A királyságok uralkodói nekem elég egysíkúak voltak, igaz, nem is szerepeltek annyit, hogy túl sokat tudjunk meg róluk. A legtöbb időt Piroskával töltjük, aki még mindig ugyanolyan felületes, mint az első részben, és ugyanúgy csak a szépsége és a ruhái érdeklik. Vagy mégsem? Képes vajon helyesen dönteni, és képes vajon igazi érzésekre?

Számomra meglepő volt a lezárás, és nem tudom, merjek-e reménykedni, hogy hamarosan olvashatom majd a 3. részt.

Nem tehetek róla, biztos elfogult vagyok, de nekem ez a rész is tetszett, talán beleköthetnék itt-ott, de nem akarok. Nem volt olyan vicces, mint az előzmény, de végig lekötött, pörögtek a lapok, bájos volt, kedves és ötletes.

A borító gyönyörű, dombornyomott betűk, szép rajzok, érdemes a gerincet és a hátsó borítót és megnézni.

A fordítással most is elégedett voltam, valamin fennakadtam ugyan egy másodpercre, de mivel már arra sem emlékszem, hogy mi volt az, nem lehetett fontos vagy nagyon kirívó.

10/10

2017. október 25., szerda

Ben Aaronovitch: London folyói (Peter Grant-sorozat 1. rész) - Zanza

Erről a könyvről annyi jót olvastam, hogy humoros és izgalmas meg varázslós... Igaz, jócskán lemaradva, de eljutottam az első részig (a 2-3. rész is megjelent már magyarul). Mindjárt le is szögezem, hogy nagy valószínűséggel egyben az utolsó is számomra.

Nem értem az értékeléseket. Hol humoros ez? Emlékeim szerint még csak el se mosolyodtam rajta. Izgalmas meg varázslós - ebben már van részigazság, egyes részei izgalmasak voltak, és nyomokban tartalmazott varázslást is. De a nagyja borzasztó keszekusza, összefüggéstelen és unalmas volt, a varázslásnak meg olyan kicsi szerepe volt, hogy nyugodtan ki is maradhatott volna. 

Emellett a címbeli London folyói szálat egyáltalán nem értem, miért kellett belevenni (pici spoiler, a könyvben a folyókat emberek - vagy legalábbis emberszerűségek személyesítik meg, van pl. Temze papa meg Temze mama), semmi összefüggést nem találtam a másik szállal, a nyomozóssal, így olyan volt, mintha két különböző történetet olvastam volna, csak minek.

A rejtélyes testmegszállós, sorotgyilkosos, szellemes (a "lepedős" fajta, ha nem is volt rajta lepedő) szál jó volt, izgalmas, végig kíváncsi voltam rá, hogy mi a megoldás, és nem jöttem rá, szóval ez a rész ügyes volt, kár, hogy nem ebből állt az egész könyv. A lezárás meg olyan semmitmondó volt, hogy másnap gondolkodnom kellett, hogy tényleg befejeztem-e a könyvet, vagy csak álmodtam. :D Semmi nem maradt meg belőle.

Jellemző, hogy mennyire nem bírt lekötni, hogy gőzöm sem volt, hogy ki az a Molly és hogy került a történetbe. A varázslós szálat meg, ahogy mondom, teljesen feleslegesnek éreztem, a nyomozáshoz semmi szükség sem volt arra, hogy Peter tűzgolyókat tudjon produkálni a tenyerébe, meg tönkretegyen vele minden elektromos kütyüt a környéken.

Még ami tetszett, a popkult utalások, de nem győzött meg, igen kicsit esélyt látok rá, hogy folytassam.

10/5

2017. október 24., kedd

Sorozat (nem?) ajánló: Anne (Anne with an E), 2017 - 1. évad

Én az a fajta vagyok, aki nagyon meg tud kérdőjelezni egy remake-et, aztán nagyon tud lelkesedni ugyanzon remake-ért. Mert ami már egyszer jó volt, azt minek újra leforgatni, ugye, ugyanakkor meg miért ne lehetne az a remake netán jobb, vagy mást adó? 

Hevesen tiltakoztam a Büszkeség és balítélet 2005-ös filmfeldolgozása ellen, mert hogy lehetne jobb, mint az ikonikus BBC-sorozat, évekig nem néztem meg, amikor aztán végül rászántam magam, azonnal beleszerettem, és azóta már ki tudja, hányszor láttam. Persze, a BBC-sorozat azóta is etalon, de miért ne szerethetném mindkettőt? (Nem mellesleg avattam egy kedvenc színészt Matthew Macfadyen szemében, aki miatt kezdtem fordítani a Ripper Streetet.) Van aztán, aminek a megnézése után fanyalogva zártam be a lejátszót, pl. az új A hét mesterlövész, ami, ha nincs a klasszikus western, nem is lett volna rossz, de így nem állta ki az összehasonlítás próbáját, vagy a Ben Hur, amiről még ennyit sem tudok elmondani, legjobb esetben is egynek elmegy.

Az Anne c. sorozat új feldolgozását is erősen tartózkodva figyeltem, merthogy lehetetlen, hogy felülmúlja vagy csak meg is közelítse az 1985-ös sorozatot, ugye? De aztán olyan emberek lelkes beszámolói után, akik szintén a 85-ös sorozat rajongói, és mégis meggyőzte őket ez is, úgy döntöttem, teszek egy próbát.

Nem mondom, hogy azonnal megnyert magának, az első részt csak többszöri próbálkozásra sikerült megnéznem, de aztán a többi résszel már nem volt ilyen gondom.

Az elején minden zavart, főleg a Váratlan utazásban is megjelenő azonos karakterek, amit ráadásul nemrég néztem újra, hogy pl. Rachel teljesen más, mint amit megszoktam, idő kellett átállítani az agyamat. De aztán hirtelen feltűnt egy szereplő, akit alig ismertem meg először, mert egy sokkal fiatalabb mása él a fejemben, a Váratlan utazásban Jasper Dale-t alakító R. H. Thomas, aki itt Matthew Cuthbertet játssza, a testvérpár egyik tagját, akik magukhoz veszik a címszereplő Anne-t, és itt már vigyorogtam egy jót, ám valójában a főszereplő kislány lopta be magát a szívembe szinte azonnal. 



Bár Megan Follows nagyon jó volt az 1985-ös sorozatban, Amybeth McNulty viszont pontosan olyan, amilyennek képzelném Anne-t. Vörös copf, szeplős arc, soványka test, csupa kéz és láb, picit összevissza fogak, tökéletes! Nem tudom, a könyvben milyennek írják le, nem olvastam, de szerintem épp ilyennek kell lennie. Nem mellesleg a kislány rendkívül tehetséges, szenvedélyes, lelkes, tele tűzzel és élettel, néha kicsit túljátssza, de még az is jól áll neki. Néha nem is tudtam eldönteni, a szerep kívánja ezt a túljátszást, vagy maga a lány ilyen, mindenesetre belőlem ezek váltottak ki hangos nevetést, mint pl. mikor végre verset olvashat fel az iskolában, és igazi ripacskodás sül ki belőle, miközben patetikusnak gondolja magát, vagy amikor Marilla elmondja neki, hogy a menstruáció bizony évekig eljön minden hónapban, és ahogy felkiált, hogy évekig? Vagy amikor heves és érzelemdús szavakkal kér bocsánatot Racheltől. Ezek mind a humor forrásai.



A történet maga sokkal-sokkal részletesebb, mint a 85-ös volt, ami nem is csoda, hiszen, ha jól emlékszem, nálunk talán 4 részben ment (imdb szerint csak 2 részes...), ennek meg az első évada 7 részes volt, és a végére sincs még közelében sem a korábbi sorozat eseményeinek végéhez, csak néhány hónap, esetleg 1-2 év telhet el, de ezt nem lehet pontosan tudni. Az elején tavasz van, a végén tél. Mivel a könyveket nem olvastam, nem tudom, a sorozatban levő események szerepelnek-e bennük, de itt jóval több, és részletesebb leírást kapunk a történtekről, kissé komorabbá is téve az egész sorozat hangulatát. Jóval több részlet derül ki Anne előéletéről az árvaházban és azoknál a családoknál, ahová kiadták cselédnek. Sokszor elszorult a szívem, hogy egy ilyen kislánynak mi mindenen kellett átmennie pusztán azért, mert olyan szerencsétlen volt, hogy meghaltak a szülei.

Többet tudunk meg Marilla Gilbert apjához való szerelméről, amiről anno nagyjából csak említés esik. Több a haláleset, több az érzelmi leterhelést okozó esemény, nem szeretném lelőni a poént, nem sorolom fel, mi mindenben részletesebb. Talán egy hajszálnyit hatásvadászabb és az érzelmekre jobban alapozó is.

A szereplők ábrázolása is kicsit más, Gilbert pl. amolyan vezéregyéniség a fiúk között, az ő szava kb. szent, felelősségeljes és megbízható fiú, Anne-hez való vonzalma az első pillanattól komolyabb, mint a 85-ösben. Rachel Lynde hamarabb lesz az az elviselhető, sőt szinte már kedves nő, akit jóformán csak a Váratlan utazás végefelé kapunk, ami néhány évvel az Anne után játszódik. Matthew most is aranyszívű, jól ellensúlyozza a kemény Marillát, R. H. Thomas pedig most is félszeg figurát alakít, csak épp  nem dadog. A gyerekszereplők meg gyerekek, ami felveti a szerelőváltás kérdését arra az időszakra, amikor Anne-ből felnőtt  nő lesz.

Emellett nekem nagyon tetszik a sorozat intrója, ami picit könnyedebb stílusú, mint maga a sorozat, de ettől függetlenül illik hozzá.



Nagy örömömre a Netflix már készíti a 2. évadot, amit jövőre nézhetünk meg. Én alig várom.

10/9,5

(Ja, igen, ennek a sorozatnak nincs köze a tavaly készült tévéfilmhez, ahol Charlie Sheen volt Matthew.)