Keresés ebben a blogban

2018. július 19., csütörtök

Sorozat (nem?) ajánló: Anne (Anne With An E), 2017 - 2. évad

Jó régen nem volt már ez a rovat, nem mintha nem néztem volna sorozatokat. Na, de pár napja visszatért örökké cserfes, az orrát mindenbe beleütő kislányunk, a vörös hajú Anne, aminek nagyon örültem.



A már Magyarországon is elérhető Netflixnek hála, egyben megtekinthető a 10 rész, nem kell várni egy hetet az epizódok között. Le is toltam pár nap alatt az évadot, ami nagyon jó volt, de azt is el kell ismernem, hogy az egyhetes szüneteknek is megvan a létjogosultságuk. Kicsit tömény volt ez így.

Jaj, ez nagyon vicces rész volt! :D
A sorozat most is bájos, aranyos, de az események nem minden vonulatával voltam elégedett. Hirtelen arra is rádöbbentem, hogy még tavaly megfogadtam, elkezdem a könyvsorozatot, mert kíváncsi voltam, egyes események szerepelnek-e bennük, és bizony nem kezdtem el. Vannak azért sejtéseim, hogy mi nem lehet a könyvekben, pl. a homoszexualitás ezúttal nyíltabb ábrázolása. Már az első évadban is volt egy halvány leszbikus szál, ami most megerősítést nyert, és még hozzájött a férfi oldal bemutatása is. Valahogy olvasás nélkül is kétlem, hogy ilyen lett volna a könyvekben, főleg azt, hogy a szereplők nagy része ilyen felvilágosultan állt volna a a témához, különösen ha még azt is hozzávesszük, hogy nemcsak akkoriban, de még az 1950-es években is törvény tiltotta sok országban a saját nemhez vonzódást. (mintha az ilyen egyszerű lenne...) Így ezt a részt nehéz volt hitelesnek éreznem, és most hagyjuk, hogy kellett-e bele ez a szál vagy sem.

A szereplőket sikerült teljesen elfogadnom és megkedvelnem, szinte mindenkinek árnyaltabb lett a jelleme. Kapunk visszaemlékezéseket Marilla, Matthew és Anne életéből, és bizony ezek jó része szívszorító volt. Megjelenik a Váratlan utazásból ismert Miss Stacy, a tanárnő még igen fiatal hölgyként, modern öltözködésével és tanítási elveivel. Nekem az ő alakja kicsit eltúlzott volt, bár alapjában véve szimpatikus.

Nagyon fura volt Gilbert külföldi utazása, nekem kilógott a történetből. Nem tudom, ez szerepelt-e a könyvekben, de nem éreztem idevalónak.

A 8-9. részben levő fordulatok voltak azok, amikkel nem voltam elégedett, valahogy úgy éreztem, hogy túl tragikusak egy ilyen, inkább kedves, mint drámai családi sorozathoz, de az utolsó rész szépen elvarrta a szálakat, persze, azért helyet hagyva a folytatásnak. Remélem is, hogy lesz 3. évad.

Amin még elgondolkodtam, a tanítási és nevelési gyakorlat. Felnőttként és anyaként kicsit jobban meg tudom érteni a szülők hozzáállását, de azért nem teljesen, a Miss Stacy előtti férfi tanár  (akinek a nevét nem jegyeztem meg...) viselkedésére viszont nincs mentség. Jó volt azért látni, hogy egy olyan kisvárosba is, mint Avonlea, abban a korban már kezdett betörni a modernebb, szabadabb gondolkodás.

Ezzel kapcsolatban nem értettem valamit. A Váratlan utazás csak néhány évvel játszódik az Anne után (van is egy-két helyen összekapcsolódás), és a Váratlan utazásban egy helyen van utalás a közelgő századfordulóra (a 20. századéra). Ehhez képest Gilbert új barátja, a fekete bőrű Bash az egyik részben azt mondja, 1838 óta szabad ember. Most itt vagy valami elírás van, vagy én olvastam rosszul az évszámot, de valami nem stimmel.

Ezúttal is nagyon tetszett a főcím, bár változott az első évadhoz képest.

10/9

2018. május 29., kedd

Fordítás vagy ferdítés?

E havi témázásunk keretében a fordításokat járjuk körül. 

Bár olvasok magyar szerzőktől, de az olvasmányaim nagyobb részét mégiscsak a magyarra fordított idegen nyelvű könyvek teszik ki, így aztán ki vagyok "szolgáltatva" a fordítóknak, még ha kissé hülyén is hangzik ez a kifejezés. Ha jól adják vissza a könyvet, szerencsém van, ha nem, akkor nemcsak az lehet a baj, hogy elrontja a könyv élményét, hanem az is, hogy nem azt kapom vissza, amit az író eredetileg írt.

Persze, egész biztos, hogy nem lesz, nem is lehet ugyanaz, egyes kifejezéseket, poénokat, szójátékokat képtelenség visszaadni magyarul, de legalábbis meg lehet próbálni a lehető leghívebbnek lenni az eredeti szöveghez.

Vannak hírhedt fordítások, de általában azért az ember maximum magában mérgelődik, ha rossz fordítással találkozik, esetleg posztot ír róla, rossz fordítás miatt tudtommal még senki torkát sem vágták el.

Azért egy van, ahol majdnem ez történt, ezért csak megemlítés szintjén essék szó a pár évvel ezelőtt nagy port kavart "Szürke" fordításról, amikor is az azóta már elhunyt Tótisz Andrást szétszedte a net. Sajnos, jogosan, sokan oldalról oldalra vetették össze az eredetit a fordítással, és hát bizony tele volt hibákkal. Ha valakit érdekel pontosabban, még mindig rengeteg helyen van fent, utána lehet olvasni.

Mitől jó egy fordítás vagy mitől rossz? A rosszat szerintem könnyebb megfogalmazni, ha félrefordítás van benne, ha magyartalan, összefüggéstelen mondatokat tartalmaz, ha stílustalan, stb. De hogy mitől jó, azt valahogy nehezebb megfogni. Ha gördülékeny, ha nincsenek benne hibák, ha magyaros... Talán akkor a legjobb a fordítás, ha észre sem vesszük. Ha nem tűnik fel semmi. Nem, ez így nem igaz. Ha nem tűnik fel semmi rossz, de feltűnik, hogy milyen szép kifejezések, mondatok szövik át a könyvet, hogy milyen ötletesek a szójátékok, a beszélő nevek lefordítása, stb.

Apropó, beszélő nevek! Nem hallottam még emberről, akinek ne tetszene a Harry Potter beszélő neveinek magyarítása. Kivéve saját magamat. Ki nem állhatom őket. Nem az összes lefordított névvel van bajom, bár némelyikre szerintem semmi szükség sem volt, a Roxfortot semmivel sem érzem viccesebbnek vagy találóbbnak, mint az eredeti Hogwartsot (és ha már angol iskola, miér a francia roquefort sajtot keverte bele a fordító?), vagy a házak nevei, nekem pl. a Gryffindor, esetleg magyaros helyesírással Griffindor teljesen megfelelt volna, nem, a hoppanálás, a Teszlek Süveg, a Mézesfalás, gurkó stb., nagyon is jól sikerültek, de a személynevek nagyon zavarnak. Először is, egészen az első mozifilmig gőzöm sem volt arról, hogy ezek magyarított nevek. Szentül azt hittem, hogy ezek az eredeti nevek, és magamban angolosan is ejtettem, így: meggelegoni, friksz, és társai. Mekkora volt a meglepetésem, mikor kiderült, hogy az eredeti nevek hol némiképp, hol teljesen mások. És ehhez kapcsolódik a másik bajom velük, hogy megnehezítik a beazonosítást, ha áttérsz az angolul olvasásra, ami nálam az 5. kötetnél következett be, amiben egyszer csak megjelent egy Fudge nevű valaki. Nicsak, új szereplő! - gondoltam. A hajszálcsíkos öltönynél jöttem rá, hogy ez bizony nem más, mint a jó öreg Caramel.

A harmadik bajom, hogy így nem lehet tudni, melyik név van lefordítva, és melyik nem. Dumbledore maradt, McGonagall nem, miért, és milyen rendszer alapján? A beszélő nevek még ennél is jobban zavartak, a szintén Tóth Tamás Boldizsár által fordított Thursday Next sorozatban, ahol már végképp nem tudtam követni, hogy melyik név van átírva, és melyik nem. Épp csak a főszereplő neve - Thursday Next - maradt eredetiben.

Ami viszont tetszett, a varázsigék magyarosítása, vagy inkább latinosítása, hiszen pl. az Expelliarmus helyett a Capitulatus - jó esetben - jobban kifejezi a magyar olvasó számára az ige hatását. Az említett esetben, ha ismerjük a kapitulál igét, máris sejthetjük, mit csinál ez a varázsige. Vagy az Accio helyett az Invito szintén szemléletesebb, ha hallottuk már az invitál szót. Persze, angol nyelven olvasás, játék vagy filmnézés esetén itt is gond lehet a beazonosítás, de erre valahogy könnyebben áll rá az agyam, végszükség esetén pedig a net tele van összehasonlító táblázatokkal.

És ha még beszélő nevek (vesszőparipám, úgy látszik, a dolog. :D) megemlíteném még az Ever After High könyvsorozatot. Bottka Sándor Mátyás remek munkát végzett, de valamiért ott is felemásra sikeredett a fordítás. A gyerekek nevei maradtak angolul, pl. Snow White, azaz Hófehérke lánya Apple White, stb., amit sehogy sem értettem. Persze, biztos nem lett volna egyszerű feladat behelyettesíteni magyar nevekkel, de szerintem megérte volna. Ugyanakkor tele volt egy csomó remek ötlettel, mint a grimmnasztika óra, vagy a tükörnet az internet mintájára. Itt írtam a könyvről, benne alaposan részletezve a fordítást is. 

Ami még a neveknél is jobban tud bosszantani (pedig az már nagy szó. :D), az, ha filmek, sorozatok, könyvek címeit, netán belőlük származó idézeteket rontanak el.  Pedig azt gondolná az ember, hogy ma, az internet világában pár kattintás ennek utána járni, ha már valakinek magától nem ismerős.

Ugyan nem nézem, de keresés nélkül is tudtam, hogy a Grey Anatómiája (Grey's Anatomy) az bizony magyarul A Grace klinika címet kapta, vagy a Nagy várakozások (Great Expectations) magyar, elfogadott címe a Szép remények. Előbbi a Rubinvörös, utóbbi A boltkóros egyik, talán első kötetében szerepelt. Na, de nincsen fordító hiba nélkül!

Vannak aztán olyan fordítások, amikről az ember az eredeti szöveg ismerete nélkül is tudja, hogy hibás, vagy nagyon csúnya tükörfordítás. Kedvencem ebben a kategóriában a praktikus vicc kifejezés, ami szó szerinti fordítása a practical joke-nak, ami viszont azt jelenti helyesen, hogy rossz vicc. Ha ezt látom vagy hallom, magamban mindig megjegyzem, hogy az illető nem a Báti-Végesből tanult angolul. :D Én ugyanis ott tanultam a Don't make me a practical joke! mondatot.

Vagy az "the closest thing to" kifejezés szó szerinti fordítása: he was the closest thing to a friend. Ő volt legközelebb egy baráthoz. Öööö, mi? Nem könnyű ezt szépen visszaadni, engem is meg szokott dolgoztatni, főleg, ha a terjedelem is számít, mint a feliratoknál, de talán valami ilyesmi lehetne: Leginkább őt nevezhetném barátomnak. De ha valaki tud jobbat, örömmel várom. :)

Nos, hirtelen ennyi jutott eszembe a témáról, ha gyűjtögetné az ember, köteteket lehetne megtölteni a témával, de egy poszt, úgy vélem, ennyire alkalmas.

A többiek posztjai:

Pupi
Anett

Csatlakozni pedig, mint mindig, ér!

Utóvéd:

Sister



2018. május 26., szombat

Nevelj jedit! - A képzelet pedagógiája (szerk. Nagy Adám)

Mint valahai tanárt és most is iskolában dolgozót, ill. könyv- és filmrajongót az első pillanattól nagyon érdekelt a könyv témája, olyan képzeletbeli világok elemzése, amiknek valami köze lehet az oktatáshoz.

A kötet 9 tanulmányt tartalmaz. Nem sorolnám fel mindet, inkább csak némi ízelítő következzen.

Az első a Star Wars és a Trónok harca "oktatásügyét" elemzi. Bevallom, nem igazán értettem, hogy jön egymáshoz a kettő, hisz az egyik az űrben játszódik, a másik meg egy középkor-szerű fantasyvilágban. Érdekes volt megtudni, hogy a Star Warst a japán szamurájok ihlették, erre nem gondoltam még, de hitelesnek tűnt. Még maga a jedi szó is japán eredetű. A Trónok harcában pedig a középkori lovagi szellemiséget lehet felfedezni. Annyi a közös a kettőben, hogy nagyjából azonos történelmi időben bontakozott ki a két kultúra.

A 2. tanulmány két filmjét (Csillagközi invázió és Végjáték), sajnos, nem láttam, de még így is voltak benne érdekességek. A Csillagközi inváziót a szerző a spártai neveléssel hozza összefüggésbe, és nemcsak a fejtegetés volt érdekes, de az is, hogy a Taigetoszra kitett csecsemők nem a gyerek halálát szolgálták a közhiedelemmel ellentétben, hanem az örökbefogadás egy bizonyos formája volt. Kár, hogy erről nem írt többet, de végül is nem ez volt az írás témája.

Nagyon izgalmas volt az X-Men oktatásának elemzése, kimondottan jól szórakoztam azon, hogy a szerzők megírták a mutáns iskola pedagógiai programját. Egyetértettem velük abban, ami a filmek nézésekor is felmerült bennem, hogy bár az emberek félnek tőlük, és üldözik a mutánsokat, de a mutánsok sem igazán próbáltak beilleszkedni, sőt. Xavier professzor egy teljesen zárt, elit iskolát hozott létre a maga előnyeivel és hátrányaival.

Három tanulmány is foglalkozott a Harry Potterrel, és mivel a könyvsorozat töretlen rajongója vagyok, én személy szerint nem bántam. Az írások elemezték a varázsvilág hierarchiáját, előítéletességét, a pedagógusokat, és az iskolai zaklatást. Azt hiszem, a figyelmes olvasónak egyiket sem kell bizonygatni, vegyük akár Pitont, Umbridge-et, Malfoyt vagy Caramelt. És akármilyen izgalmasnak és vonzónak is tűnik a Roxfort, szülőként nem szívesen engedném oda a gyerekemet.

Az Így neveld a sárkányodat pedagógiai szemléletének megváltozása jó példa arra, hogy hogyan kellene oktatni.

Megemlíteném még a Kobayashi Maru-próbát és a Vesztesek Klubjának bemutatását. Ez utóbbit nagyon nyomasztónak találtam, és olvasatlanul is azt a benyomást szereztem, hogy az Az c. könyvben van rosszabb Pennywise-nál. A könyv elolvasásához nem jött meg a kedvem, de talán nem is az volt a cél.

Mindegyik tanulmány tele van bőséges példákkal, részletekkel, amik bizonyítják a szerzők álláspontját, és az írások végén sok-sok bibliográfia és jegyzet áll azok rendelkezésére, akik tovább szeretnének kutakodni a témában.

Az írások mindegyike adott valamit, vagy megerősített abban, amit én is gondoltam, vagy új ismerettel lettem gazdagabb. Egyik-másik egy kicsit túl általános volt az ízlésemnek, de a könyvet mindenképp ajánlom a téma iránt érdeklődők számára.

10/9

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!




2018. május 16., szerda

Robert I. Sutton: Kis seggfejkalauz

Nagyon egyszereűn elintézhetném ezt a posztot annyival, hogy olvassátok el PuPilla bejegyzését a könyvről. Olyan jól összeszedte, hogy úgy érzem, sok újat már nem tudok hozzátenni. No, de nem úgy van az, megírom én is, de ha átfedések lesznek Pupi posztjával, az nem azért van, mert lemásoltam, hanem, mert annyira egyforma a véleményünk.

Már a megjelenése előtt felfigyeltem a könyvre, a címben szereplő seggfej szó ellenére. Sokaknál kiverte a cím a biztosítékot, mondván, hogy ezzel a szóval biztosan nem lehet más, mint közönséges és trágár. Egyenesen olyan hozzászólást is olvastam valahol, hogy az illető látatlanban egy csillagot ad rá, mert ezzel a címmel más nem lehet, mint szemét.

Szóval várható volt, hogy ez a könyv masszív előítéleteket fog kiváltani, de mindenkit megnyugtatok már az elején, hogy sem nem közönséges, sem nem trágár. Szerepel benne ugyan pár úgymond csúnya szó (pl. faszfej), de egyáltalán nem sűrűn, és nem is ez a könyv lényege. Tehát ezúttal kéretik nem a cím alapján megítélni a könyvet.

Aki bármilyen társas interakcióba keveredik más emberekkel, egészen biztosan találkozni fog előbb-utóbb seggfejekkel. Seggfejekbe bárhol belefuthatunk, az utcán, a boltban, az utakon, a hivatalokban, de jó eséllyel ezeket az embereket hamar elfelejtjük. Ha azonban a szűkebb környezetünkben találunk rájuk, a családban vagy a munkahelyen, és hosszabb ideig ki vagyunk téve a hatásuknak, az bizony romboló hatású lehet. Elveszi az ember élet- és munkakedvét, akár betegséget, depressziót is okozva. Sőt, ha az ember sokáig ki van téve egy seggfejekkel teli környezetnek, nagyobb eséllyel válik maga is azzá.

A szerző már több, seggfejekkel kapcsolatos könyvet írt, kutatja a témát, több ezer emailt elolvasott az ügyben, előadásokat tartott, helyszíneket látogatott meg, így nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy szakértője a témának. Komoly pszichológiai megközelítéssel áll a témához, nem ócska reklámszöveget olvashatunk.

Számos példát hoz, tanácsokat, konkrét tippeket ad, elemzi a helyzetet. Élvezetes a stílusa, a szóhasználata, olvasás közben gyakran elmosolyodtam vagy felnevettem, és néha úgy éreztem, leszakad a fejem az egyetértő bólogatástól egyes témáknál. Pl. hogy a szidás, megalázás, ordibálás, stb. egy munkahelyen (és bár ő elsősorban a munkahelyi seggfejekről ír, de szerintem simán rá lehet húzni a helyzetek nagy részét a családra, iskolára, stb.) nemhogy javítana a teljesítményen, épp ellenkezőleg, rontja azt. Vagy amikor arról ír, hogy elég egy seggfej egy munkahelyen, hogy "megfertőzzön" másokat is.

Elmagyarázza, hogy miről lehet felismerni, hogy baj van. (Egyik kedvenc mondatom: Ha egy seggfej sincs a környezetedben, lehet, hogy te magad vagy az.) Segít tudatosítani a problémát, a seggfejek módszereit. Tanácsokat ad, hogy mit tehetünk ellenük, hogyan szállhatunk szembe velük, hogy néha tényleg legjobb menekülőre fogni, vagy szövetségeseket keresni, és összefogni a seggfej ellen. Felsorol hasznos módszereket, mint a kedvesség, a semmibe vevés, de pl. óva int a bosszútól, ami kétélű fegyver lehet. Engem nem lepett meg, hogy a bosszúállás, a "betartás" a másiknak mennyire nem hatékony módszer, még ha egyes esetekben jól is esik az embernek.

Figyelmeztet rá, hogy magunk is könnyen válhatunk seggfejekké. "A probléma megoldása légy, ne az okozója!" Ahogy arra is, hogy nyíltan szembeszállni a seggfejekkel kockázatos dolog, jobb, ha szövetségeseket gyűjtünk, mielőtt belefognánk. Jópofa technikákat mutat, pl. hogy vetítsük előre magunkat, egy nap, egy hét, egy hónap, egy év múlvára, és képzeljük el, hogy milyen jól megoldottuk a feladatot, milyen ügyesen elkerültük a seggfejet.

Számtalan példát lehetne még felsorolni, de egy biztos, hogy minden olvasó találhat benne jó módszereket a seggfejmentesítéshez.

Nagy dicséret illeti a fordítót, Szieberth Ádámot, nem lehetett könnyű dolga. Remek kifejezéseket, szavakat alkodott, mint pl. fogalmatlan (mikor valakinek gőze sincs erról, hogy seggfej), seggfejvakság, paszfej (passzív-agresszív seggfej), stb.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak.

10/9,5







2018. május 1., kedd

Charlie N. Holmberg: A mesternágus (A papírmágus 3. rész)

A végéhez érkezett hát a trilógia, és ami engem illet, nagyon vártam már a 3. részt. Olvastam ilyet is, olyat is, de lassan kezdem megtanulni, hogy nem szabad kizárólag mások véleményére hagyatkozni.

Ejtsünk hát akkor pár szót a zárókötetről is! Tényleg csak pár szót, mert spoiler nélkül kb. egy szót sem ejthetek róla. 

Ceony a mestervizsgájára készül, és Emery, hogy elkerülje az elfogultság látszatát, egy régi iskolatársához küldi a lányt, hogy ott készüljön fel a vizsgájára. Csakhogy Bailey mágus és Emery enyhe kifejezés, hogy nem kedvelték egymást, és hiába az eltelt évek, Bailey ellenszenve Emery iránt mit sem csökkent. 

Wtf? Értem én a célt, hogy Emery pártatlan vizsgáztatót szeretne, de Baileyt ha valaminek nem, akkor pártatlannak nem nevezném. Még ha nem is mondja ki nyíltan, mit gondol, undok és kiállhatatlan a lánnyal. És ha nem lenne elég a vizsgára készülés, Ceony rettenetes hírt hall.

Úgy döntöttem, nem bosszantom fel magam azon, hogy Ceony elől megint el akarnak titkolni mindent (nem tanultak az előző két kötet eseményeiből?), és a lány persze, minden figyelmeztetésre fittyet hányva, megint a saját szakállára kezd nyomozni. 

Igazuk van a kritikát megfogalmazóknak is, lehetett volna kidolgozottabb, elég rövidke, pár dolog ismétlődik, stb., de olvasás közben mindez egyáltalán nem érdekelt, csak sodródtam az eseményekkel, és élveztem minden percét. Nekem igazából nem volt különösebb hiányérzetem, az alig 220 oldal azt is jelenti, hogy semmi felesleges sincs benne, amit én részemről kimondottan előnynek tartottam. Ahogy a finom és nem tolakodó szerelmi szálat is, végre semmi szex, de mégis lehetett érezni a mély érzelmeket. 

A metsző bűbájok talán még az eddiginél is visszataszítóbbak voltak, ha lehet, és erős sötét tónust adtak a történethez, a különféle anyagmágiák bemutatása szerintem nagyon jól sikerült, de igazán sokat nem tudunk meg róluk, talán ezt lehetett volna jobban kifejteni, de talán majd a 4.(?) vagy spin off kötetben? Nem is tudom, most minek fog számítani. A tükrös rész volt talán megint a kedvencem, a hibás tükörben való közlekedés igazán plasztikusra sikeredett. 

A mestermágus vizsga izgalmas volt, és lezárás igen szépre és számomra meghatóra sikerült. Igen, így kell ezt, még a romantikát finnyákoló énem is elégedett volt vele.

A borító ezúttal is Sánta Kira munkája, én szerintem ez is gyönyörűséges, bár nekem az eredeti is tetszik. A fordítást Márton Zsófia jegyzi, ami szép, gördülékeny és jól olvasható.

Hibái ellenére nem adhatok kisebb pontszámot:

10/10


2018. április 27., péntek

Ablak a világra? Kultúrák a könyvekben

E havi témázásunk a fenti címet viseli, mínusz a kérdőjel, amit én írtam hozzá, mert kicsit jobban belegondolva, vajon tényleg rálátunk-e egy vagy több könyvön keresztül egy másik kultúrára? Vagy csak egy olyan megközelítésre, egy olyan szeletre, amit a könyv írója jónak látott megosztani velünk, ami akár hamis vagy megtévesztő is lehet.

Talán nincs is objektív válasz erre a kérdésre, hiszen bármilyen kultúrával is ismerkedünk meg, a róla alkotott képünket nagyon sok minden befolyásolja, kezdve, hogy hol élünk, milyen kultúrában nevelkedtünk, stb.

Vajon mitől függ az, hogy milyen kultúra érdekli az embert? (Csupa kérdés vagyok ma, haha!) A szülei terelik arrafelé? A társadalmi berendezkedés? Barátok, filmek, könyvek? Egy korábbi életében ott élt netán? Engem pl. nagyon vonz az orosz kultúra, és nagyon egyszerű lenne arra fogni, hogy én még az a korosztály vagyok, akinek kötelező volt az orosz az iskolában, és a moziban meg a tévében sok szovjet (nem orosz!) alkotással találkozott, a könyvesboltban, irodalomórán a Távolban egy fehér vitorlát és a Timur és csapatát "nyomatták". (Kb. 3 forintba kerültek az ún. Delfin könyvek, könnyen hozzájuk lehetett jutni.) Mondom, könnyű lenne erre fogni, és egészen biztos, hogy van is benne valami, de nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Először is inkább a régebbi orosz korszakok tetszenek, még a nagy októberi szocialista forradalom előtt, vagy nagyjából akkortájt, maximum a 2. világháború végéig, az utána levő korszakok nem. Másodszor van bennem valami mély együttérzés az orosz nemzettel szemben, szomorúsággal tölt el, hogy milyen rossz sorsot kapott ez a jobb sorsra érdemes nép, amit a szocialista nevelés épphogy megerősített bennem, nem enyhített.

Lássuk, milyen orosz témájú könyvek hatottak rám!

Arkagyij P. Gajdar: Timur és csapata - Bizony a nagy klasszikus! Én nagyon szerettem, többször is olvastam. Ma már lehet, hogy nagyon didaktikusnak érezném, de az akkori, még romantikus és naiv énemet elvarázsolta.

Borizs Paszternak: Zsivago doktor - Ez már a rendszerváltás első olyan, korábban betiltott könyve, amit úgy vittek az emberek, mint a cukrot, mikor 1989-1990 körül végre megjelenhetett. Emlékszem, mennyire sajnáltam, hogy a sztálini időszak hogyan tette tönkre ezt a népet, ill. hogy azon csodálkoztam olvasás közben, hogy mitől volt betiltott, semmi igazán komoly társadalomkritika vagy lázító, uszító propaganda nem volt benne. Egy jó kis szépirodalom.

Ilf-Petrov: Tizenkét szék - A tizenkét egyforma szék valamelyikébe rejtett, a kincshez vezető, jaj, mi is volt, térkép? levél? történetét egy, talán amerikai filmben láttam először, és évekkel később került a kezembe az ihletadó könyv. Emlékszem, mennyire megdöbbentett a vicces és izgalmas könyv tragikus fordulata, ami a filmből kimaradt, és ami számomra nem illett az előzményekbe.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a halhatatlan - Fura, szürreális, néhol kusza, számomra mégis abszolút lenyűgöző könyv volt. Az orosz mesék amúgy is mindig érdekeltek.

Bulgakov: A Mester és Margarita - Az abszolút kedvenc orosz témában, és egyébként is az egyik kedvenc könyvem, amit néhány évente előszedek, és újraolvasom. (lassan már esedékes is lesz...) Alig van olyan könyvem, amit többször olvastam, mint ezt. (A Winnetou és a Harry Potter azért leelőzte. :D)

Persze, mindig vevő vagyok újabb könyvekre is, most pl. Katherine Arden orosz témájú könyve, A medve és a csalogány várja a boltban, hogy érte menjek, én meg, hogy elolvashassam. Csak remélni tudom, hogy jó lesz.

További kultúrák, amik mindig is vonzottak valamiért, a zsidó és az arab. Főleg az, hogy mennyi hasonlóság van köztük, és mégis mekkorák az ellentétek.

Igazából inkább filmeket láttam ezekről, könyvet nem sokat olvastam, most hirtelen nem is jut más eszembe, mint

Helene Wecker könyve, A gólem és a dzsinn, ami valahol éppen a két kultúra találkozásáról szól, és ami nekem picit csalódás volt, túl hosszú volt, és túl sok volt benne a töltelék.

Nyilván nem maradhat ki az angol sem. Azt szoktam mondani, hogy úgy születtem, hogy meg akartam tanulni angolul. De tényleg, mióta az eszemet tudom, így van, pedig mikor én voltam gyerek, nálunk még a német volt a fő idegen nyelv az idegenforgalom miatt, főleg itt, a Balaton környékén.

A könyvek közül persze, hogy előkelő helyen áll a Harry Potter, de bármily furcsa, HP előtt is volt élet, és angol témájú-szerzőjű könyv. A kedvenc szerzőm P. G. Wodehouse volt, imádtam a fanyar angol humort, ami sokak szerint nem humoros, szerintem meg nagyon is az. Nem lehet kihagyni Shakespeare-t, aki örök szerelem 14 éves korom óta, és ha a modernebb írók felé fordulunk, Diana Wynne Jones nagyon fura, de nagyon érdekes műveit.

Japán kultúra. Régen ez is nagyon vonzott, de a mai eszemmel sokkal több hátrányát látom, és olyan szokásokat, amikkel nem tudok azonosulni. Japán szerzőtől alig olvastam, és valahol nem is vonz a lehetőség, de japán témájú könyv azért került néhány a kezembe, kezdve a klasszikus A sógunnal, James Clavell regényével, és néhány ismeretterjesztő művel folytatva.

Voltak még kisebb kiruccanásaim Afrikába, a doajókhoz (Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai), és Karen Blixenhez (Volt egy farmom Afrikában), de ez csak kirándulás maradt, nem ástam bele magam mélyebben a témába.



Velem témáztak:

Pupi
Nima

Csatlakozni ér!

Utóvéd:

Dóri
Sister







2018. április 16., hétfő

Vámos Miklós: töredelmes vallomás

Nem elírás a cím, valóban kis kezdőbetűvel szerepel a könyv borítóján és a címlapján is. Igazából nem tudtam rájönni, miért, de be kell vallanom, kissé zavar. 

Na, de mást igazán nem tudok felhozni a könyv ellen (talán még az első borító, ami nem teljesen nyert meg magának, bezzeg a hátsó! azon nagyon jót mulattam), ahogy mondani szokták, megvett kilóra.

Ez az első Vámos Miklós könyvem, de most így utólag nem értem, mire vártam, hiszen a stílusa nagyon szórakoztató és olvasmányos.

Mindenkinek vannak olyan emlékei, amire nem szívesen emlékeznek vissza, sőt, egyenesen szégyellik. A szerző a saját ilyen emlékeiből szedett össze egy szép, dús csokorral. Nem mesélem el, miről szóltak, nehéz is lenne, hiszen a legtöbbnek nincs regényhez vagy novellához hasonlatos cselekménye.

Változó hosszúságú elbeszéléseket kapunk, már a mottó is mutatja (Odaülök, rövidülök), a lényeg nem a sok rizsa, hanem épp ellenkezőleg, minél kevesebb szöveget használni. A beszúrt utalásokat,  idézeteket, átalakított (jaj, az ál-idézetek! :D) mondásokat külön élvezettel olvastam, sőt, később már direkt kerestem is.

A történetek közül voltak viccesek, szomorúak, elgondolkodtatók, szánalmasak (elnézést, kedves Vámos Miklós, de ha egyszer azok), megdöbbentőek, jelentéktelenek (legalábbis némelyiknél azt éreztem, hogy nem értem, mire a nagy felhajtás, nincs ebben semmi szégyellnivaló, persze, nem én vagyok a szerző fejében), szívbe markolók, szívmelengetők, kínosak, enyhén közönségesek, stb. De egy sem volt dühítő vagy unalmas, netán felháborító. Legalábbis a szerzőre nézve, a szülei egyes lépései legalábbis megkérdőjelezhetőek. Finoman szólva nem voltak a helyzet magaslatán. Bár elgondolkodtam azon, hogy a szerző mennyire tekinthető objektívnak (nyilván semennyire), és így mennyire hiteles, amiket átad a szüleiről, de azért kijárási tilalom idején kivinni egy 7 éves gyereket az utcára, tényleg kissé erős.

Akárhogy is, a könyvből egy esendő, messze nem tökéletes embert ismertem meg, aki ugyanakkor humoros, önironikus, melegszívű.

Ahogy az elején említettem, ez volt az első Vámos Miklós könyvem, de bizton állíthatom, hogy nem az utolsó. Szívből ajánlom elolvasásra.

10/10