Keresés ebben a blogban

2019. április 10., szerda

Két "citromka"


Vagyis két olyan könyv, amiket savanyú ábrázattal olvastam, az egyiket jobban, a másikat kevésbé.

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere

Először is, hadd filozofáljak kicsit a nevekről. Nem veszek ugyan részt a vcs (=várólistacsökkentős) játékban, de persze, nekem is vannak évek (sőt, évtizedek) óta a polcon porosodó olvasatlan könyveim (nem tudom, miben reménykedem), meg olyan szerzők, akiktől még nem olvastam, de szeretnék. Nos, Rushdie is egy ilyen vcs szerző. Róla először akkor hallottam, amikor Komeini ajatollah 1988-ban kimondta ellene a fatvát, a halálos kiközösítést a Sátáni versek c. könyvéért. 

Hol volt még akkor internet, ahol utána lehetett volna nézni, hogy miről szól a könyv, még magyarra se volt fordítva, ha jól tudom, és én szentül azt hittem, hogy tényleg valami versek, ráadásul sátáni, kit érdekel? Viszont nemrég akadtam erre a könyvére egy bloggertárs ajánlására, és mikor rájöttem, hogy a címbeli Hárúnnak köze van az Ezeregyéjszaka meséi Harun-al-Rasid kalifájához, nagyon megörültem, mert abban reménykedtem, hogy Rushdie valamiképpen azt dolgozta fel.

A meséskönyvet annak idején rengetegszer olvastam, és azt hiszem, a kedvenceim voltak a kalifáról szóló történetek, aki a mi Mátyás királyunkhoz hasonlatosan álruhában járta az országát, és tett igazságot.

Na, és akkor a nevek. Ahogy írtam fentebb, a szerzőre Komeini mondta ki a fatvát. Akit most már Homeininek is láttam leírva, Khomeininnek is, nem beszélve az ajatollahról, ami volt ájátolláh, ajátolláh, ájátollah, meg még ki tudja, mi más.

A szabály ugye, az, hogy a nem latin betűs írások neveit kiejtés szerint kell átírni magyarra. Ez tökéletesen oké is így, szerintem, de azért évtizedek óta bevett neveket, szavakat talán nem kellene megváltoztatni, főleg nem úgy, hogy nem egységes. Ilyen alapon mostantól pl. a gésa lehetne gejsa, mert az az eredeti kiejtése.

És akkor a könyvbeli nevek, némi tartalomismertetéssel egybekötve. Hárún és Rasíd így szerepelnek, már nem bosszankodom, hogy miért, két külön személy, fiú és apa, a vezetéknevük a Kalifa, én egyébként ezt ötletesnek találtam. Az apa híres mesemondó, míg egy nap el nem hagyja a felesége, és onnantól fogva nem tud mesélni. Rasídot egyénként politikai rendezvényekre is meg szokták hívni, mert az a párt, ahol ő mesél, nagyobb eséllyel nyer választást. Most is ez történik, Rasíd és Hárún elutaznak a rendezvényre, megszállnak egy hotelban, és Hárún (juj, de utálom így leírni őket!) éjszaka motozásra ébred. Egy fura emberke próbálja elzárni Rasíd mesecsapját, és ezáltal a mesék tengeréhez való hozzáférését megszüntetni, ami azzal járna, hogy soha többé nem tudna mesélni. Hárún gyorsan kapcsol, és ellopja a célszerszámot, aminek valami cifra neve volt, és elfelejtettem. Inentől kezdődik az őrült kaland, aminek keretében Hárún furcsábbnál furcsább lényekkel találkozik és eseményekben vesz részt. Mi, olvasók, meg furcsábbnál furcsább nevekkel küzdhetünk meg.

Gapföld még csak hagyján, de a csupválákát nem tudtam mire vélni. Mi a nyavalya az a csupválá? Aztán van még Bátcsít királykisasszony, meg Bóló herceg, Kahání, és a egy csomó olyan név, ami meg kiesett a fejemből, pedig alig 1-2 napja fejeztem be. (hogy én mekkora egyest kapnék az iskolában, ha ebből dolgozatot kellene írnom!) Na, és ott van Khatam Sud, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most akkor hogy ejtjük. Ezek a nevek folyton kizökkentettek, elfelejtettem, ki kicsoda, stb. Nagyon sokat rontott az élményen.

A fordító Falvay Mihály, aki még valamikor 80-as, 90-es években fordíthatta, de olyan a stílusa, mintha A Pál utcai fiúkból jött volna. Ki mond olyanokat, hogy föladat, fulákol(!) (fuldokol)? Melyik 12 éves beszél úgy, hogy "Nemde, ha jól megnézzük..."? Nem tudom, mi volt a cél, népies akart lenni, mesés akart lenni? De sajnos, nem lett más, mint avitt és elavult.

Magáról a könyvről. Már az első oldalak beszippantottak, jó lesz ez, dörzsölgettem a tenyerem örömmel, hogy aztán pár oldal után kiköpjön, én meg ott álltam hülyén. És ez így ment végig, beszippantott, kiköpött, beszippantott, kiköpött, hosszú-hosszú unalmas oldalak után jött egy-két izgalmas, változó arányban. Az alig 230 oldalas könyvet egy hónapba telt elolvasnom, ami azért árulkodó, és leginkább azért, mert nem volt kedvem kézbe venni. Az utolsó 30 oldal jól sikerült, és tetszett, kár, hogy az előtte levő 200 meg nem... Voltak ötletes dolgok, pl. a lapród, ami lap és az apród összevonásából keletkezett, vagy kedvenc szereplőm volt a víz színén futni képes kertész (a neve nem maradt meg...) és a gép búbos banka, Dede.

Egy szerzőnél azt hiszem, nagyon fontos az első találkozás, hiszen az esetek túlnyomó többségében ez határozza meg, hogy lesz-e következő. Rowlingtól talán sosem olvasok el mást, ha az Átmeneti üresedés az első, ami a kezembe kerül, most meg a HP miatt még akkor is a kezembe veszem a könyveit, ha netán gyengébbre sikerednek. Rushdie-nál igen valószínű, hogy nem mostanában próbálkozom vele újra, ha egyáltalán valaha. Pedig lehet, hogy más könyvei jobban tetszenének, de ez nem egyhamar fog kiderülni.

10/6

Seanan McGuire: Minden szív kapu nyit (Csellengő gyerekek 1.)

Hát ez volt a nagyon savanyú, pedig ez volt, amit régóta el szerettem volna olvasni. Micsoda zseniális alapötlet! Sosem gondoltam még rá, hogy vajon egy másik világba került gyerek hogy érezheti magát, ha visszakerül a saját világába? Harry Potterről tudjuk, hogy alig várta a nyári szünet végét, de persze ebben benne volt az is, hogy mugli rokonai finoman szólva nem szerették, de vajon Alice vissza tudott szokni unalmasnak vélhető életébe a Csodaországbeli kalandjai után? Vagy hogy érezhették magukat a Narniából hazatért testvérek?

Ezt a gondolatot lovagolta meg a szerző, aki könyvében létrehozott egy iskolát olyan gyerekeknek, akiknek a másik világból ezért vagy azért el kellett jönniük, és nem találták otthon a helyüket, folyton visszavágytak, vagy épp a szüleik nem tudtak velük mit kezdeni.

Csodálatos alapötlet, egyszerűen borzalmas kivitelezés. Kidolgozatlan világok, amit rá lehetne fogni arra, hogy rövid, de olvastam olyan 150 oldalas könyvet, amiből minden lényeges kiderült, szóval ez nem mentség.

Nem értettem az iskola célját, elfeledtetni velük a másik világot? Nem, mert arra van külön iskola, mint kiderült, az olyan gyerekeknek, akik nem akarnak visszatérni a másik világukba, az idejáró gyerekek viszont igen. Nem világos, hogyan akart rajtuk segíteni az igazgatónő. Ami meg nagyon érthetetlen volt, a másik világok besorolása, Oktalanság, Erény, Logika, Logikátlanság, stb. Nem derült ki, miért ezeket a neveket kapták, mit takarnak, meg egyáltalán mire jók.

A gyilkosságos rész gusztustalan volt, az egész könyv rém nyomasztó, a gyilkost ugyan nem találtam ki, de a célját a gyilkosságokkal majdnem, közel jártam. Ráadául olyan fura és bizarr világokat festett le a szerző, hogy nem értettem, miért akarna azokba visszatérni bárki is, hacsak nincs valami baj a fejével. (Ámbár a könyvben szereplő gyerekek nagy részének volt...)

Eredetileg paprikás posztot akartam írni, de még ennyit sem ér meg. Keszekusza marhaság volt, nem értem, mit olvasott az, akinek ez tetszett. Megkímélem magam a folytatásoktól, az biztos. Amúgy nem is tudom, hogy lehetne folytatni, mert nagyjából lezárult a történet.

10/1








2019. április 6., szombat

Kínos(?) vallomások...

...avagy kimaradt alapművek, divatkönyvek, stb.

Jó, hát ez a februári téma volt, de akkor nem jött össze, hogy megírjam, most viszont véletlenül van pár percem, gondoltam, pótolom. :)

A többiek már nagyon szépen fejtegették, hogy mi számít alapműnek, meg mi számít divatkönyvnek, stb., ezért én erre nem térnék ki bővebben, egyébként is koronként változik, de azért pár szóval mégis. Még akár 10 év alatt is nagyot fordulhat a világ, és ami addig alapvető műveltségnek számított, arra később szinte már a kutya sem emlékszik. Nem egészen ideillő példa, de friss (és végül is van belőle könyv is), a kb. 40 éves takarítónőnk a munkahelyemen, a héten látta az Esőembert színházban, és úgy mesélt róla nekem, mint akinek ez az egész történet teljesen új. Csodálkozva néztem rá: Miért, te nem ismerted a filmet? Pedig anno talán nem volt ember, aki nem látta a Dustin Hoffmann-Tom Cruise főszereplésével készült alkotást.

Vagy már nem is tudom, hol olvastam, talán valami kötelezőkről szóló cikkben, és említettek egy férfit, aki azért kardoskodott, hogy A kőszívű ember fiait meg a Légy jó mindhaláligot igenis mindenkinek ismernie kell, mire megkérdezték tőle, hogy olvasott-e Jósika Miklóstól bármit is. Nemleges volt a válasz, erre a beszélgetés másik résztvevője közölte vele, hogy nahát, uram, 100-200 évvel ezelőtt ön bunkónak számított volna.

Szóval ennyit az alapművekről. Szorgos voltam, és mindig elolvastam a kötelezőket, most hirtelen egyet sem tudnék mondani, amit nem olvastam volna el. Főiskolán még Jósika Miklós is volt, bizony. :D Bár senkit sem buzdítanék az elolvasására. Sokra nem emlékszem belőle, csak arra, hogy borzalmas volt. :D

Mivel magyar-könyvtár szakot végeztem, volt bőven a főiskolán kötelező olvasmányunk, volt olyan félév, amikor 35 kötelezőt kaptunk, igaz, ebbe a gyorsan elolvasható novellák és színdarabok is beletartoztak. Ekkora mennyiséget viszont csak átszáguldva lehet legyűrni, aminek az lett az eredménye, hogy egy csomónak összevissza a címére emlékszem, és passz. Se történetre, se szereplőkre, se semmire, és nyilván szó sem lehetett elmélyülésről.

Később arra vetemedtem, hogy saját magamtól, mindenféle erőszak nélkül olvastam klasszikusokat. Gondolkodtam is, hogy mit fogok írni ebbe a posztba, hiszen kb. "mindent" elolvastam, még ha ez persze, túlzás is. De megvolt nagyjából minden híresebb könyv, a Monte Cristo grófja, A párizsi Notre-Dame, Dickens, Jókai, stb. Kimondottan szerettem Mikszáthot és Maupassant-t, akiktől sokat elolvastam magamtól is, és néhány Jókait is. Tőle a kedvencem volt a Lélekidomár, amit többször is (!) olvastam, és jaj, mekkora pofáraesés volt főiskolán, mikor az egyik tanárom közölte, hogy az egy lektűr, én meg jó mélyen elbújtam a padban. :D Mintha a lektűr valamiféle szitokszó lenne, egyébként meg nem is értem, mi a baj vele. Komolyan megkedveltem Tamási Áront, egy időben szép sorban haladtam a műveivel, el tudom képzelni, hogy egyszer még folytassam az életművét, pedig amúgy már nem tartom valószínűnek, hogy sok klasszikust el fogok olvasni életemben.

Azért bőven fel tudok sorolni olyan szépírókat, divatírókat, akikre nem került sor, főleg a mai irodalomból, valamiért a modern, komoly irodalom nekem nem jön be. Kimaradt a Sorstalanság, és nem is tervezem pótolni, mert fizikailag rosszul vagyok a holokausztos-zsidós témától, és lehetőleg kerülöm. Nem olvastam az Anne Frank naplóját, sem a Mesterségem a halált, és sorolhatnék még híres filmeket is, amiket nem láttam.

Kimaradt a horror, Stephen Kinggel az élen, de a romantikus is, legalábbis az elmúlt nem tudom hány évben, korábban azért szerepelt pár ebből a műfajból a repertoáromban.

A klasszikus fantasy sem az én műfajom, legalábbis eddig nem igazán találtam olyat, amit nagyon szerettem volna. A Trónok harcát elkezdtem sorozatban, de abbahagytam, és a könyveknek meg sosem fogok nekiállni. 

Neil Gaimannel és Zafónnal sem sikerült összebarátkoznom, és azt hiszem, ez már így is marad. Vagy a magyarok közül kimaradt, és nem is hiányzik pl. Lackfi, Tóth Kriszta, Karafiáth Orsolya. Valahogy bőven elég az, amit hallottam róluk, hogy ne is akarjam olvasni őket. Csúnya előítélet ez, tudom, de hát gyarló ember volnék, vagy mifene.

A divatkönyveknél meg azt vettem észre, hogy egyre kevesebb érdekel, és egyre többről derül ki, hogy egy nagy felfújt lufi. Persze, nálam sem maradt ki a Twilight, sőt, még A szürke ötven árnyalata első részét is elolvastam, hogy aztán sikítva meneküljek a többi részétől. Manapság meg akkora a választék, hogy képtelenség is követni mindent, amit az ember szeretne olvasni, és még nehezebb dönteni, hogy melyiket is olvassam.

A többiek posztjai az alapkörben:

PuPilla
Dóri
Shanara
Nikkincs
Nita
Abstractelf
Anett
Nima

Csatlakozók:

Sister
Mandi
Vicky
Heloise

és Lobo, aki nem csatlakozott, de a témával kapcsolatban írt. :)


2019. április 3., szerda

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Bevallom, féltem kicsit ettől a könyvtől, hogy majd nagyon megvisel lelkileg, hogy nagyon felháborodom, vagy ilyesmi, de végül is elég jól bírtam.

Egyre több olyan könyv, film és sorozat jelenik meg, amikben már igyekeznek tabuk nélkül kezelni a homoszexualitást. Nem állítanám, hogy minden rendben van e téren a világban, még mindig sokakat ér mindenféle attrocitás, de közel sem olyan rossz a helyzet, mint volt akár csak 20-30 éve is. Nem beszélve arról az időszakról, amikor még börtön járt érte. Sajnos, még ma is vannak, akik tagadják a homoszexualitás létét, és úgy gondolják, holmi átnevelő táborokkal meg lehet oldani a kérdést.

Részben egy ilyen átnevelő táborról szól ez a könyv is. A 12 éves Cameron a szénapadláson csókolózik a legjobb barátnőjével, és később rájön, hogy ami csak vagány bátorságpróbának indult (meg mersz-e csókolni?), kezd komolyra fordulni.

Hamarosan szörnyű hírt kap, a szülei meghaltak autóbalesetben. Ezután nagymamájához és nagynénjéhez kerül, aki ugyan jóindulatú vele, de igazán közel nem kerülnek egymáshoz.

A regény első fele kicsit leegyszerűsítve Cameron szexuális ébredezéséről szól, ahogy szép lassan, az évek során rájön, hogy a szénapadlás nemcsak egy kaland volt, hanem ő valóban a lányokhoz vonzódik. Láthatjuk a mindennapjait, hogy hogyan próbál megfelelni annak az elvárásnak, amit rokonai és a társadalom állít elé, mármint hogy párkapcsolat egy férfiból és egy nőből áll, amibe belebukik, hiszen esélye sincs, hogy működjön. Láthatjuk, hogy éppolyan útkereső kamasz, hibákkal, tévedésekkel és balhékkal, mint egy átlagos lány. (Talán egy kicsit több balhéval, remélem, nem minden kamasz lop és füvezik...) Mígnem aztán egy napon le nem bukik, és nagynénje villámgyorsan be nem dugja egy egyházi átnevelő táborba.

Amit nagyon élveztem ebben a részben, a visszatekintés volt a 90-es évekbe. Öröm volt felidézni a filmeket, tévéműsorokat, amik egyeztek, a játékokat, stb. Ugyanakkor be kell vallanom, nekem ez a rész kicsit hosszú volt, Cameron hétköznapjai, érzései, fejlődése, ébredezése érdekelt, de a szexuális kalandjai, próbálkozásai nem, ezt szívesen kihagytam volna. Sokkal inkább vártam a tábort, hogy vajon milyen módszerekkel próbálkoznak majd, mennyire lesz szigorú, lelkileg vagy fizikailag megterhelő Cameron számára. És még mielőtt elértünk volna magának a tábornak a leírásához, felmerültek bennem olyan kérdések, hogy mi lesz a lánnyal, be betölti a 18-at, és nem sikerül addig átnevelni? (már 15 vagy 16 éves, mikor bekerül az intézménybe.) Kénytelen lesz bujkálva élni, vagy felvállalja a másságát? Az ott levő többi kamasz vajon tényleg át akar térni, vagy csak tettetik?

Én nem tudtam senkit sem elítélni, aki helytelenül bánt a lánnyal, sem Ruth nénikéjét, sem a tábori nevelőket. Rick tiszteletes szimpatikus volt, még ha ostobaság is volt, amit képviselt, és amit el akart hitetni önmagával és a világgal is, de szerintem őszintén hitt abban, amit csinál. Lydia már nem ilyen egyértelmű eset, szimpatikus kicsit sem volt, de gyűlölni nem tudtam, mert egyszerűen tudatlan volt, ámbár talán a tudatlanság az, ami a legnagyobb károkat képes okozni, sok esetben a gyűlölet alapja is a tudatlanságból fakadó félelem. Ők egyszerűen ebben hittek, mint ahogy annak idején abban (meg most újra...), hogy lapos a Föld, és a Nap kering a Föld körül. Fel sem merült bennük, hogy másképp is lehet, ami fel ugyan nem menti őket, de indokolja a tetteiket. Egyszerűen csak csodálkoztam, hogy most komolyan azt hiszik, hogy ez működni fog? A terápia meg rajzolás meg a többi?

Nem kaptam minden kérdésemre választ, mert a könyv bár valahol lezárt, mégsincs befejezve. Simán lehetne belőle folytatást írni. Kíváncsi lennék, vajon hogy alakul Cameron és barátai, no, meg Ruth nénikéje élete. A könyv tulajdonképpen pozitív végkifejletűnek is tekinthető, de hosszú út áll még a lány előtt.

Javaslom a könyv olvasását azoknak, akik nyitottak a téma iránt, de azoknak is, akik nem, mert ráébredhetnek, hogy egy homoszexuális is ugyanolyan ember, mint a hetero, érzelmekkel, vágyakkal, csalódásokkal, stb. És azoknak is, akik hisznek az átnevelő táborokban, hogy rájöjjenek, milyen parttalan és értelmetlen az egész.

Számomra komfortzóna elhagyás volt ez a könyv, de kell néha, hogy belekóstoljon az ember egy másik világba.

A "kóstolás" lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8

U.i.: A könyvből díjnyertes film is készült, amit alkalomadtán biztosan megnézek majd.





2019. március 20., szerda

Cecelia Ahern: Üvöltés

Még sosem olvastam az írónőtől, mert a romantika nem az én műfajom (igaz, az Utóirat: Szeretlek c. könyvéből készült filmet 2-3x is megnéztem, ami azért jelent valamit), de ennek a kötetnek nagyon megfogott a fülszövege.

A kötetben harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén. 
A novellák főszereplőit olyan dilemmák, vágyak és törekvések mozgatják, amelyekkel a világ minden pontján azonosulni tudnak a nők. Az ismerős élethelyzetek jó adag mágikus realizmussal fűszerezve meghökkentő és sokszor roppant mulatságos végkifejletbe torkollnak. A gondolatébresztő írások hősnői életük különböző területein (házasság, gyereknevelés, politika, karrier) szembesülnek titokzatos, de nagyon is valós problémákkal. 
Egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. A különféle akadályokkal birkózó nők életét az is formálja, miként tekintenek rájuk mások, de leginkább persze az, hogy ők maguk érzékelik-e a bennük rejlő erőt. 
A harminc novella őszinte képet mutat arról, milyen a mai világban nőnek lenni.

Erős, ügyes nők, némi mágikus realizmus, ide vele! A beleolvasó végképp meggyőzött arról, hogy ezt nekem olvasnom kell. És nem is csalódtam.

Olvastam pár helyen, hogy ez egy feminista könyv. Nem tudom, én nem éreztem annak, hacsak nem feminizmus az, hogy a kötetben szereplő nők megtanulnak kiállni magukért, teljesítenek egy feladatot, felismerik saját erejüket vagy a változtatás szükségességét. Megmondom őszintén, amilyen negatív felhangja van manapság a feminizmus szónak, egyesekben inkább taszítást válthat ki a feminista könyv kifejezés, mint vonzást, így én nem is szeretném ezt használni.

Ez egy női könyv, női problémákkal, nemcsak nőknek.

A fülszöveg már nagyon szépen bemutatja, miről szól a könyv, 30 különböző történet, amik között volt hasonlóság, de különbség is bőven. És bár nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindegyik tetszett, voltak kiemelkedő, kedvenc történetek, amik jobban megfogtak, jobban meg is ragadtak a fejemben.

A nő, aki rózsaszínben járt egy olyan világot mutat be, amiben élesen elkülönülnek a nők és a férfiak. A nők rózsaszínben járnak, a férfiak kékben, de ha netán valaki mégis eltérne ettől, mindenki csuklóján szalag van, talán mondanom sem kell, a nőkön rózsaszín, a férfiakon kék. Időnként be is kell mondaniuk, hogy pénisz vagy vagina, hogy egész biztosan meg lehessen különböztetni őket. Elborzasztó világ...

A nő, aki herékre vigyázott főhőse valójában egy férfi, aki vaszektómiát szeretne, és egy csupa nőből álló bizottság előtt kell bizonyítania, hogy joga van rá. Azt hiszem, nem nehéz rájönni, hogy a női abortusz kifordított megfelelője ez a történet.

A nő, aki nőül beszélt világában ugyan elvileg megbecsülik a nőket, de a kormányban és az államtanácsban csak férfiak vannak, aki nem értenek nőül... A kormány első számú tanácsadója, az Egyes megpróbálja rávenni a főnököt, hogy vegyenek fel egy olyan nőt, aki beszél férfiul és nőül is, hogy legalább közvetíteni tudjon a két nem között. Hogy a mi csattanó, azt nem árulom el, de meglepett.

Emellett sok történet címe furcsa, kifordított, a lábjegyzet szerint egyes kifejezések, közmondások szó szerinti lefordítása, és a szerző ezeket szó szerint is alkalmazza a történeteiben, amitől bizarr, de nagyon érdekes, helyenként humoros, de tanulságos "meséket" kapunk. A nő, aki elvesztette a józan eszét, és elment megkeresni. A nő, akit beskatulyáztak olyan nőkről szól, akik egy-egy dobozban ücsörögnek, és háborognak, mert szerintük nem abba valók, sőt, van, aki nem is osztható be egy dobozba, A nő, aki elvetette a kétely magvait - megint csak szó szerint cselekedett, és ennek volt talán az egyik legmeglepőbb csattanója, bár valahol a közepe felé már gyanítottam.

A tanulság mindegyikben elég egyértelmű, de nem szájbarágós. Engem elbűvöltek ezek a történetek, és az írónő stílusa, csodálatos első találkozás volt, remélem, még követi több.

A fordítót, Szieberth Ádámot is ki kell emelnem, aki értően nyúlt ehhez a női témához, és hogy visszautaljak az egyik történetre, úgy tűnik, tud nőül.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10









2019. január 9., szerda

2018 a blog életében...

...meg persze, vele együtt az enyémben is egy kicsit.

Na, csak eljutottam idáig, mostanra már mindenki megírta a sajátját, de sebaj, évértékelőt bármikor lehet írni. :)


Őszintén csodálom azokat, akik mindenféle statisztikákat gyűjtenek, és százalékokat számolnak, nekem ehhez nincs türelmem. Gőzöm sincs, hány oldalt olvastam, vagy mekkora az arány a női és férfi szerzők között, a magyar és a külföldi között, stb.

Egyet tudok, az évet 42 befejezett könyvvel zártam, ami nem éri el a 2017-es 47-et, de ebben egy novella kivételével nem voltak rövidebb történetek, novellák, rövid mesék, szóval bármi, amivel gyorsan meg lehet nyomni a számokat. De ne gondoljátok ám, hogy csalódott vagyok! Én elégedett vagyok ezzel a számmal. Egyszer jó lenne elérni a bűvös 50-et, na, de ne legyünk telhetetlenek. :D


Mi valósult meg, és mi nem? Összefoglalás

Szerettem volna a heti egy könyvet tartani, de a számokból látszik, hogy ez nem sikerült. Év elején még egész jól haladtam ezzel a tervvel, de valahol év közepén lelassultam, nem nevezném még olvasási válságnak sem, csak valahogy nem csúsztak annyira a könyvek, hogy aztán az év utolsó hónapjaiban belehúzzak rendesen, és néhány nap alatt toljak le egy-egy könyvet, méghozzá nem is vékonyakat.

Az angolul olvasást sem növeltem, maradt az egy szem novella januárban, bár nem volt ez fogadalom, hogy növelem, inkább csak némi halvány vágy, hogy jó lenne azokat a sorozatokat folytatni angolul, amiknek magyarul vége szakadt. De hát annyi magyarul megjelent könyv vár a sorára, hogy sosem fogyok ki belőlük, és nem "fanyalodok" (ez persze, nem jó szó rá, de most jobb nem jut eszembe) az angol könyvekre.

Ami nagyon jó volt 2018-ban könyves téren, hogy végre egy halom kedvencet olvastam, amiket imádtam, és nemcsak a langymeleg, egynek elment könyveket, mint előtte több évig. Viszont nem vettem több e-könyvet, mint előtte, a Kinsella-novella meg talán még egy volt, Pratchett-től a Csip-csap népek. Ennek részben az az oka, hogy még mindig nem jelenik meg minden könyv e-ben, részben meg a türelmetlenségem meg a bizonytalanság, hogy nem akarom kivárni, míg megjelenik, ill. azt se biztos, hogy fog valaha is.


Blog, kihívások, recenziós könyvek

2018-ban 37 posztot írtam, ami nem valami sok, de meg vagyok lepve, mert úgy éreztem, még ennyi sem volt.

Még mindig az ütött-kopott füzetemben vezetem az olvasásaimat, aminek az utolsó oldalán tartok, így hamarosan új füzetet kell nyitnom. Úgy gondoltam, 2019-ben megpróbálom rendesebben vezetni Goodreadsen is, de ez sem fogadalom, inkább csak terv.

Kihívásokban nem vettem részt, nem is tervezem, hiába tudom, hogy csak játék, és nincs semmi baj, ha nem sikerül, az én makacs agyam abban a pillanatban kötelezőnek venné, és minden erővel megpróbálna rávenni, hogy még véletlenül se teljesítsem. :D Még várólistám sincs, áll ugyan egy halom olvasatlan könyv a polcon, de ezekkel úgy vagyok, hogy majd elolvasom, ha kedvem lesz, ill. egy jó részükre rájöttem, hogy nem is érdekelnek már, azoktól meg igyekszem megszabadulni.

Ugyanez volt kicsit a helyzet a recikkel is, az év első felében elvállaltam, ami csak egy kicsit is érdekelt, és hát - fogalmazzunk így - nem mindegyik váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Az év 2. felében sokkal jobban meggondoltam, hogy mit is szeretnék.

Ez pont én voltam: Enyém, enyém! :D
Beszerzések

Az első kb. 9 hónapjában nem is könyvmoly, hanem hörcsög üzemmódban működtem, és összeharácsoltam mindenfélét. Egy érdekes fülszöveg, szép borító, és már nyomtam is a rendelés gombra. Valamikor október tájékán tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért is csinálom ezt, és onnantól pánikszerűen mondtam le az előrendeléseket, és kezdtem eladni a már megvetteket. Így november-decemberben már csak egy-egy könyvet vettem meg. Amúgy nem számoltam, hány könyvet szerezhettem be, de talán jobb is, szerintem elborzadnék. :D

Aminek örültem volna, ha befejeződik, az a Rejtő hangoskönyvsorozat, de az utolsó része átcsúszott idénre, remélem, hamarosan ezt is a polcra tehetem. Majdnem 43. könyv lehetett volna, mivel a CD-k mellett mindegyik részben van egy részlet Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója c. könyvéből, ami nyilván csak képzeletbeli napló, nem Rejtő maga írta. De mivel az utolsó részt nem tudtam elolvasni, így 2018-ba már számít bele. Amúgy sem a teljes könyv, kb. 2/3-át tartalmazhatja.


Mese, fantasy, ya és ízlésváltozások

Na, itt azért értek számomra is meglepetések. A ya-val évek óta nyűglődöm, hogy abba kéne hagyni, és ez idén csak erősödött, az év legjobb olvasmányai mégis ebből a kategóriából kerültek ki, igaz, egyik sem hagyományos ifjúsági könyv, de két félbehagyásom is innen van.

A fantasy, főleg az ún. high fantasy sosem volt igazán az én műfajom, van egy-egy, ami tetszik ebből a műfajból, de igazából nem élvezem.

A mesék, gyerekkönyvek terén voltak a legnagyobb változások, pl. már zavarnak az olyan gyerekkönyvek, amik felnőttek számára nem élvezhetőek. Hm, hogy is magyarázzam? A kiszólások, tényleg gyerekes megfogalmazás, stb.

Mondok inkább példát. A Christmasaurus c. könyvnek cuki a története, fontos dolgokról esik szó benne, pl. mozgáskorlátozottság, szülő elvesztése, iskolai zaklatás, stb., de már nem nekem valók az ilyen mondatok, mint:

És akkor a gonosz vadász beleesett a kéménybe!

Vagy:

Vili annyira imádta a dinókat, hogy inkább csupa nagybetűvel kellene írnom: VILI IMÁDTA A DÍNÓKAT!

Ezt talán élvezi egy 8 éves, én nem. Örülök, hogy nincs már 8 éves gyerekem, akinek ezt fel kellene olvasnom. :D

Ugyanezen ok miatt nem fogom folytatni az Így neveld a sárkányodat sorozatot sem.

Ami ugyanakkor a legnagyobb döbbenet számomra is, hogy gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra "kiszerettem" Rick Riordanból. Pont most, mikor Az Olimposz hősei sorozatból megjelent az utolsó rész is. Egy ismerősöm nemrég fejezte be az eredeti ötösfogatot, és mesélte nekem, hogy milyen fura lett a vége, neki nem volt hiteles. Én meg egy mukkra sem emlékeztem belőle... Egy mukkra sem, értitek? Akkor meg minek is olvassam?

Az ember persze, nem emlékszik minden könyvre részletesen, amit olvasott, de jó esetben legalább valamire a történetből. Még azoknál sem emlékszünk mindenre, amit többször is elolvastunk, a kedvencünk, na, de hogy a világon semmire? Azért ez árulkodik valamiről.

Ja, és ha már kedvencek...

Harry Potter és Legendás állatok szekció

Persze, hogy 2018-ban sem maradtunk HP nélkül, még ha új könyvet vagy új illusztrált kötetet nem is kaptunk, akadt azért bőven kiadvány, ami a rajongókra épül. Mindent ész nélkül nem veszek meg, de teljesen elzárni sem tudom magam tőle. Így megvettem az Utazás a mágia történetében c. kiadványt, ami a gyerek változata a British Library kiállításán bemutatott tárgyak könyvesítésének, de sajnos, nekem szinte semmi újat sem mondott, nem is tartottam meg, a Mézesfalás c. könyvet, amiben illatminták voltak, de a sima dörzsölgetésre semmit sem éreztem, vadabbul meg nem akartam nekiesni.

Én még sosem emlegettem rókabőrt a HP-vel kapcsolatban, pedig azért - halkan mondom - néha lehetne, de Rowling Az élet dolgai c. könyvének (könyvének? beszédének!) kiadása nekem már az a kategória. 70 oldal az egész, de csak azért, mert egy csomó rajzzal, a szövegből való kiemeléssel felduzzasztották akkorára, különben az egész nem lehet több 10 oldalnál. És bár értékes gondolatokat tartalmaz, a 2500 Ft-ot kissé sokallom érte.

Amire már nem került sor, de még szeretném megvenni, az Utazás... felnőtt változata, ill. a Legendás állatok gondozása illusztrált kiadása. Ez utóbbiról láttam néhány képet a neten, és egyik-másiknak nekem nagyon fura a stílusa, de mégis érdekelne, mert legalább lennének adatok róluk magyar névvel, és mégis lenne egy elképzelésem, hogy hogyan néznek ki ezek a lények. Csak az tart vissza kicsit, hogy aztán később majd adnak ki belőle kiegészítettet, és amiatt veheti meg az ember újra.

Kaptunk Legendás állatok filmet, Grindelwald bűntettei alcímmel, amiről nem írtam posztot, de majd ha kiadják DVD-n, és újranézem, esetleg írok. Emellett megvettem a BubbleBook Harry Potter és Legendás állatok fandom dobozát, amiről szintén nem írtam, de rengetegen igen, meg lehet nézni, mi volt benne (apropó, volt benne bárkinek Dumbledore Funko Pop bábuja? Én Göthét kaptam, és csak olyan posztot olvastam, aki szintén azt kapott) ezer helyen. Bár összességében tetszett a doboz, minőségi dolgok voltak benne (némi csokit hiányoltam ugyan...), de bármilyen furcsa, ez döbbentett rá, hogy nem akarok ilyesmiket venni a jövőben. Amúgy is csetresz fóbiám van, de úgy tűnik, nem is vagyok akkora rajongó, hogy ilyesmiket gyűjtsek.

Alvég és felvég, avagy a legjobbak és a legrosszabbak

Amolyan igazán falhoz csapkodós könyvem nem volt tavaly, amit annyira gyűlöltem volna, hogy legszívesebben megtaposom, de volt pár halálosan unalmas, néhány félbehagyós, és néhány nyögvenyelősen befejezett, vagy ami előtt értetlenül álltam.

A félbehagyottakról itt írtam, ill. az egyik nyögvenyelősről, a számomra érthetetlenről itt (Gőzkorszak), a másik nyögvenyelősről meg itt (Csatadal).

A legjobbak között nagyon nehéz lesz sorrendet felállítanom, nem is tudok teljesen, és milyen érdekes, egy kivétellel mind a Kolibri Kiadó könyvei.

Az első ötben mindenképp benne van Virág Emília Tündérfogó c. könyve, amit 3 nap alatt olvastam ki, olyan izgalmas volt, és a gyönyörű Esznek-e a halottak epertortát? A 2. és 3. helyért holtversenyben áll az Ivy Pocket trilógia (itt, itt és itt) és a Nevermoor, és épp csak egy paraszthajszállal, de a dobogó legfelső fokára A tükörjáró sorozat került. (1. rész, 2. rész).


Tervek, fogadalmak

Megfogadom, hogy tervezek el semmit. :D GR-en bejelöltem célnak a 40 könyvet, aztán ha meglesz, meglesz, ha nem, akkor nem. :)

Inkább kívánságaim vannak: Kedv, idő, jó könyvek, egészség. :)

Ezt kívánom nektek is, kedves olvasóim, bloggertársaim!












2019. január 3., csütörtök

Rosemarie Eichinger: Esznek-e a halottak epertortát?

Egy különösen szép könyv a gyászról. Egy lányról, akit az iskolában kicsit furcsának tartanak, és egy fiúról, akinek meghalt az ikertestvére. Egy könyv a halálról, de leginkább mégis az életről. Arról, amit elveszítettünk, és arról, amire rátalálhatunk. Legfőképp pedig a temetőből a valódi életbe vezető kiútról, amelynek során még az is kiderül, vajon esznek-e a halottak epertortát...

Az év végi ünnepek alatt olvastam el ezt a könyvet. Talán kicsit fura, hisz elvileg ez az év legvidámabb időszaka, először a szeretet ünnepe, családi hejehuja, aztán meg a szilveszter, bulik időszaka, én meg könyvet olvasok a gyászról és a temetőkről... De a családunkat novemberben megközelítette a halál, és bár az első meccset az élet nyerte, az emberben nyomot hagy az ilyesmi. Ráadásul az apám is pár nappal karácsony előtt halt meg, és azóta ez is minden évben benne van a fejemben.

Furcsa tőlem az ilyesfajta olvasmányválasztás, mert ha tudom, hogy valami a veszteségről szól, vagy depressziós hangulatú, szomorú, stb., tudatosan kerülöm, de ez a könyv jó ideje vonzott, és mindenhol azt olvastam, hogy igazából legalább annyira szól az életről, mint a halálról.

Nyugati társadalmunkban a halál, a gyász eléggé tabutéma, vannak kultúrák, ahol szabadabban, természetesebben állnak hozzá, de én azt hiszem, megfelelő formában erről is muszáj beszélni.

A könyv eredetileg inkább ifjúsági, mint felnőtteknek szóló könyv (de én felnőttként is tökéletesen tudtam azonosulni vele), és talán felmerülhet a kérdés, hogy miért kell olyan könyv a fiataloknak, amiben ez a téma kerül elő. Szerintem fontos, hogy akár egy gyerekkel is beszéljünk erről, hiszen attól, hogy valaki gyerek, még találkozhat a halállal. Meghalhat hozzátartozója, barátja, ismerőse, szomszédja, kedvenc háziállata, láthat egy balesetet, stb. De én kb. 10-12 éves kortól olyan gyereknek is a kezébe adnám, akit nem érint közvetlenül ez a téma.

A fülszöveg ezúttal egészen pontosan jellemzi a könyvet, minden fontosat tartalmaz, szinte nincs is mit hozzáteni. Egyáltalán nem kell félni a témától, nem egy depressziós könyvet kapunk, amit egy százas csomag zsepi mellett kell olvasnunk, bár óhatatlanul vannak benne szomorú részek. Hiába tudtam, hogy miről szól a könyv, az első pár oldal a temető leírásával mégis sokkolt egy kicsit, de aztán hamar belerázódtam. Emma nagyon jól mesél, érdekes volt, ahogy "beszélget" a halottakkal, és azok "válaszolnak" is neki, a temetőbe járkáló nénik (akiket ő fekete özvegyeknek hív) jellemzése meg kimondottan humorosra sikeredett. A humor több helyen is előbukkan, de nem kegyeletsértőn, hanem finoman és feloldozóan.

Nagyon tetszett a szerző stílusa, semleges, szinte már tárgyilagos hangon ír, nem játszik az érzelmeinkkel, nem akar drámát csinálni a témából. 

Talán hülyén hangzik, de nekem most nagyon jólesett ez a könyv. Felszabadító, feloldozó, gyönyörű, humoros, életingelő, gyógyító. Peter és Emma egymásra találása nemcsak a fiút, hanem rajta kereszül a fiú szüleit is elindította a gyógyulás, továbblépés útján. Boldog vagyok, hogy olvashattam.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak. A tavalyi év legjobb olvasmányait nekik köszönhetem.

10/10


2018. december 27., csütörtök

2018. félbehagyott könyvei

Nem lesz túl hosszú a lista. Mindjárt január 1-jén kezdtem egy könyvet...

E. K. Johnston: Ezer éjszaka

Mesefeldolgozás, ezeregyéjszaka, ezekre vevő vagyok alapból, de ez a könyv sajnos, unalmas volt. Az alapötlet érdekes, de a megvalósítás gyenge volt.

Benyák Zoltán: Az utolsó emberig

Ez reci lett volna, amit visszaadtam, mert annyira nem jött be, így nem lenne tisztességes kielemeznem. Számomra gusztustalan és perverz volt, ennyi. Amúgy rengetegen imádják, szóval a véleményem nem feltétlenül mérvadó. :)

Ryan Grandin: Invictus - Az idő gyermeke

Időutazós, szuper alapötlet, dögunalom.

Cynthia Hand: Vigyázz, Holly Chase!

A karácsonyi ének feldolgozása, és nagyon érdekesnek tűnt. Mivel a szerző a Lady Jane egyik írója is, látatlanban bizalmat szavaztam neki. Sajnos, az első oldaltól a rossz értelemben vett YA stílusban íródott, és mikor megjelent a következő "Scrooge" (megmentendő rossz ember), aki egy 17 éves, majd két méter magas, tökéletes testű, jóképű szívtipró alkat, azonnal elveszített, és nem is folytattam tovább.

+ a kakukktojás, amin nagy kínlódással, de végül mégis átrágtam magam: 

V. E. Schwab: Gyülekező árnyak

Az első kötet tetszett, bár volt, akinek csalódást okozott, merthogy klisés, meg kiszámítható, stb., de ez engem különösebben nem zavart. Ellenben az a 2. rész halál unalmas, semmitmondó, túlírt, nem szól semmiről. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy máshol azt olvastam, az eleje nem olyan pörgős, na, de majd a viadal! Úgy hogy végig azzal biztattam magam, hogy na, majd a viadal, na, majd a viadal, de képzeljétek, a viadal se volt izgalmas. :D Az utolsó kb. 10 oldal már az volt, és elég jó kis függővége lett, de nem tudom, elég lesz-e ahhoz, hogy elolvassam a befejező részt.

Az, hogy csak ennyi, részben annak köszönhető, hogy hála istennek, nem sok olyan könyvem volt idén a fentieken felül, ami megérdemelte volna, hogy abbahagyjam, de részben annak is, hogy még mindig ragaszkodom ahhoz, hogy inkább végigolvasom, ha már belekezdtem.