Keresés ebben a blogban

2019. szeptember 17., kedd

Jasper Fforde: Monokróm


Hogy én mennnyire megörültem az új Jasper Fforde könyvnek, ha már a Thursday Next sorozat olyan csúfosan félbemaradt magyarul. Aztán kicsit lelohadt a lelkesedésem, mikor kiderült, hogy ez egy disztópia, márpedig az Útvesztő trilógia 3. része után megfogadtam, hogy disztópiát soha többé! Túl nyomasztóak.

Na, de nem tudtam ellenállni, és muszáj volt elolvasnom, meg olvastam olyat is, hogy ez paródia, hát legyen! És most így a végén, hm, hát nem is tudom.. Szerintem nem paródia, vannak ugyan igen bizarr dolgok benne, de láttunk már a világtörténelemben ennél bizarabbat is. Az alapötlet érdekes, miszerint a legtöbb ember csak egyféle színt lát természetes állapotában, és - na, még szép - egyes színek felsőbbrendűek, mint mások. Pl. a Szürkéket lenézik, amolyan rabszolgafélék, a Vörösök bezzeg vezetőknek valók. Hogy miért van ez így, az nem igazán derül ki, vannak utalások valami világégésre, de mivel a főszereplő, Eddie szemszögéből látunk mindent, ő meg nem magyarázza el, eléggé homályban maradunk.

Hát nem mondom, hogy lerágtam a körmöm olvasás közben, de igazából érdekelt, hogy mi lesz, viszont a történet elég kesze-kusza, talán pont azért, amiért nem ismerjük az előzményeket. Elég hirtelen is záródott le, na, mondom, szép, kb. semmit sem tudtam meg, de az utószó szerint ez is sorozat lenne, csak épp nem készültek el a folytatások. Viszont idénre (?) lenne várható angolul egy előzménykötet.

Nem tudom, miért pont ezt a kötetét választotta a kiadó, sokkal jobban örültem volna a Thursday Next folytatásának, vagy a Last Dragonsleyernek (amiből film is készült, és egész jó volt), na, de legalább kiadtak valamit az életművéből.

Vacilláltam a 3 és 4 pont között, mert olyan hiányos a világa, egyelőre a 3-nál maradtam, de ha lennének további kötetek, lehet, hogy ez még változna.

2019. szeptember 16., hétfő

Temesi Ferenc: Miért nem lettem...?


Több mint 20 éve olvastam a Por című szótárregényét, ami nagyon tetszett, de azóta sem vettem kézbe egy könyvét sem. Így visszagondolva, talán azért, mert azt gondoltam, úgysem tud még egy olyan jót írni. 

Ha agyonütnek, se tudom megmondani, most miért pont ezt vettem elő, talán mert jópofa volt az alapötlet, de sajnos, azt kell mondanom, ha csak ebből az egy írásából kellene ítélkeznem, igazolódna a feltevésem.

Közepes személyes történetek, pár jobb, sok unalmas. A végére már nagyon untam a sok piázásra való utalást meg az önsorsrontást, mintha minden művésznek kötelező lenne így élni.

Rövidsége ellenére sokáig elnyűglődtem rajta.

2019. július 2., kedd

Rövid és gyors félévzárás

Nem szoktam félévzárást írni, de most ejtettem meg az év első félbehagyását (ha nem csal az emlékezetem), és gondoltam, akkor már összegzek is egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. :D

Az első félévben 19 könyvet sikerült elolvasnom, és kettő folyamatban van. 40 van előirányozva az évre, szóval majdnem a felénél tartok. Úgy döntöttem, az idéntől Goodreadsen is rendszeresen vezetem az olvasmányaimat, így GR van oly kedves, és mutatja, épp hol tartok, bár érdekesen számol, mert szerinte tegnap 40/19-cel épp jól álltam...

Több kedvencem is volt, a Nevermoor 2. része, A kicsi Charlie csirke lesz, az Esznek-e a halottak epertortát? (csupa Kolibri Kiadós könyv, hm, érdekes...), de kicsit megszenvedtem a Vadászat a Vörös Októberre könyvvel, nekem túl hossszú és részletes volt, ill. a Cameron Post rossz nevelése sem keltett bennem akkor feháborodást, mint másokban. Ellenben Vámos Miklós Az isten szerelmére c. kötete igazi irodalomtörténeti csemege volt. (Fenti könyvek amúgy recik valának.)

A félbehagyásom pedig (bocsi, Nima!) a Locke Lamora hazugságai voltak. Nem is baj valahol, hogy nem tudtam csatlakozni a legutóbbi témázáshoz, ha majd egyszer eljutok odáig, a kerülendő témákba beleveszem a fantasyt, high fantasyt, urban fantasyt is. Nem megy ez nekem, na! Kár erőlködni. A fura nevek, szóalkotások, helyszínek is rettentően zavarnak (A Gyűrűkúrában volt egy poén, amin hangosan felnevettem: Volt egy falu, ahol azzal próbáltak pénzhez jutni, hogy rövidebb és könnyebben megjegyezhető neveket árultak a turistáknak. Na, ebben a könyvben is lehetett volna ezt alkalmazni.), de az, hogy nem értettem egy csomónak a jelentését, az jobban. Mi a fene pl. az a hercegszél? Mintha a szerző vagy a szerkesztő azt gondolta volna, hogy nehogy már egy uf-ben valami sima szél fújjon, milyen snassz lenne már! Legyen hercegszél! Az már döfi! Aztán random ilyeneket kiáltanak fel: A tizenhárom istenekre! Az Erekre! Meg: mi az az Árnyak Dombja? Nem értem a vallásukat, a víz iránti mániájukat (már nem ivóvíz, hanem folyók, tengerek, stb.), ha később ki is derült több, nem vártam meg, kb. a könyv harmadáig bírtam. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy nem kötött le, passz. Azt hiszem, nincs is miről tovább beszélni.

Jót nosztalgiáztam Fehér Klára Négyen meg a Béka c. könyvével. Ami a mai eszemmel viszont feltűnt, az a gyerekveréssel kapcsolatos sokkal megengedőbb nézetek, mármint hogy egy-két pofon az gyakorlatilag semmiség, simán elfogadható volt. Fura, hogy bár én is ebben a szellemben nőttem fel (nem vertek rendszeresen a szüleim, de időnként azért kaptam egy-egy pofont, seggreverést, az iskolában elfogadott büntetés volt a körmös), mégis ez a szemlélet rettentően idegen tőlem. Félreértés ne essék, nem lényeges pontja a gyerekverés a könyvnek, de felbukkan benne, és 20-30 évvel ezelőtt talán simán át is siklom felette. Ettől függetlenül nagyon szerettem ezt a viszonylag rövid, de tartalmas kis könyvet.

Fogadalmakat nem szoktam tenni, de most van egy. Ha elérem a 40 olvasmányt, a következő egy angol nyelvű könyv lesz. Több jelöltem is van, de nem sorolnám fel őket, mert ez úgyis csak év vége felé várható. Ki tudja, akkor majd mire vágyom?

2019. június 26., szerda

Két szép, szerelmes könyv... vagyis várjunk csak!

Ismét két könyv egyben, az köti össze őket, hogy mindegyiktől mást kaptam, mint vártam.

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Néha, egy-egy értékelést látván elgondolkodom rajta, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e. Így voltam ezzel a könyvvel is. Hol szép ez, basszus? Az első fele nem más, mint egy romantikus könyv ókori görög, mondabéli környezetbe helyezve, és két férfi között. Ráadásul az a fajta romantikus, amit ki nem állhatok. Patroklosz gyakorlatilag ódákat zeng Akhilleuszról, a húsos szájáról (húsos! könyörgöm, nem lehetett volna egy másik jelzőt találni? telt, vagy tudom is én), a rózsaszín (!) talpáról (mi ez, csecsemő vagy kiscica?) és a gyönyörű, szőke fürtjeiről. Blöe. A könyv fele erre megy el, hosszú időre félre is tettem (ebből a feléből csak a Kheirónnál töltött időszak tetszett), de aztán mégis elővettem újra, és valóban, a trójai háborútól fogva megváltozik a helyzet, áthelyeződnek a hangsúlyok, jóval izgalmasabbá válik, nem a szerelmi szál dominál. A vége aztán szívszorító volt, levegőt is alig mertem venni, és a legvégére pedig tényleg rá lehet mondani a "szép" jelzőt.

Valahogy azt érzem, hogy az írók el vannak tévedve, és azt hiszik, erotika meg ilyen ódák nélkül nem lehet eladni egy könyvet. Szerintem tévednek. Ez a könyv a szerelmi szál nélkül is megállta volna a helyét, sőt, kimondottan jobb lett volna. A 2. felétől látszott meg, hogy az írónő egyáltalán tud írni, addig nekem csak egy ócska ponyvaromantikus volt.

A végéig nem voltam benne biztos, hogy a Kirké érdekelni fog, de ha abban nincs, vagy legalábbis nem ennyire hangsúlyos a szerelmi szál, akkor el fogom olvasni.

Nehéz a pontozás, mert az első fele 10/2, a második meg 10/9. Igazán kár.

Bryn Greenwood: Minden csúf és csodálatos dolog

Ez a könyv úgy vonzott, mint a mágnes, nem tudom, miért, abszolút a komfortzónámon túl van. Pedofília? Brrr. 

A fülszöveg egyrészt az egész könyvet elspoilerezi, másrészt teljesen félrevisz, pedofíliát sugallva. A szó hagyományos értelmében nincs szó pedofíliáról. A két főszereplő szerelme kétségkívül furcsa, sőt, bizarr, nekem nem jött be. 

Nos, nem is tudom, hol kezdjem. Belevágok, aztán lesz belőle valami. Spoilerezni fogok! Ja, és szexről fogok írni, szóval vigyázat! Nos, kérdés, mit tekintünk pedofíliának? Egyáltalán mit tekintünk szexuális aktusnak? Csak a behatolást? Na, de leszbikus szerelemnél sincs, és mégis szex. Szóval, ha férfi és nő között a behatolás a szex, a két szereplő nem szexel, mikor a lány 13 éves. Ha a kézzel való kielégítés az, akkor van szex. És az, hogy 13 évesen kezdi a lány, szimpla szőrszálhasogatás, mivel a 14. születésnapján történik, csak a lány nagynénje kapaszkodik abba, hogy este született, ezért a napközbeni petting még 13 évesen történt. Bah... Kellen el akarja venni Wavyt, úgy tudja, hogy 14 évesen engedéllyel már elveheti, és az apjától meg is kapja az írásbeli engedélyt. Ja, és nagy korkülönbségről sincs szó, kb. 12 év lehet.

Szóval nem valamiféle csorgó nyálú, beteg agyú férfiről van szó, aki megerőszakol egy 13 évest, vagy ráveszi a szexre valamivel. Itt szerelemről van szó, ámbár azt felettébb bizarrnak találtam, hogy egy huszonegynéhány éves férfi beleszeret egy 13 éves lányba. Viszont ha belegondolunk, Júlia 14 volt, mikor Rómeóhoz megy, még korábban meg már a 11-12 éves lányokat férjhez adták. Nem mondom, hogy az jó korszak volt, csak annyit akartam mondani, hogy a szex 13-14 évesen nem olyan régóta számít bűnnek.

Ettől függetlenül én is azt gondolom, hogy 13-14 évesen korai a szex, de a könyv nem reklámozza kimondottan a pedofíliát. Ennél sokkal nagyobb bajnak láttam, hogy a szereplők olyan semmilyenek, se szeretni, se utálni, se drukkolni nekik nem tudtam. Nem olvastam szívesen a szerelmi szálat, de nem a lány kora miatt, hanem mert totál hiteltelennek éreztem. Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk, barátság alakul ki köztük, ami aztán felnőttkorban szerelemmé alakul. Ami még furcsább, hogy a lány száll rá a pasira már 11-12 évesen.

Ellenben, ha kihagyjuk a szerelmi részt, egész jó kis könyv lehetett volna. Érdekes volt Wavy élettörténete, szívszorító, helyenként izgalmas, habár az elhanyagolt gyerek-borzalmas szülők téma sem a kedvencem.

Nem mondom, hogy csalódott voltam a végén, de azt se mondhatnám, hogy tetszett. Az egynek elment kategória.


2019. június 18., kedd

Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

Az Egyesült Államok tengeralattjáró-haderejének parancsnoksága szokatlan mozgolódást észlel az Atlanti-óceánon. Ramiusz, a litván származású hajóskapitány ugyanis úgy dönt, hogy bosszút áll a szovjet rezsimen, amely a felesége halálát okozta, és átszökik az Egyesült Államokba. Az USA hírszerzése támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, és beindítja ellene hadigépezetét, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik az áruló tengeralattjárót. Bár a rettenthetetlen parancsnok nagy körültekintéssel tervezte meg a menekülést, minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból. Itt lép a képbe a fiatal Jack Ryan, aki felismeri a hajóskapitány szándékait, és pontosan tudja: az évszázad legnagyobb hírszerzési fogása lenne, ha az amerikaiak idejében megtalálnák és védett kikötőbe vezetnék a Vörös Októbert...
Tom Clancy a katonai-politikai thriller nagymestere. A Vadászat a Vörös Októberre a szerző első regénye, amelyből a nagy sikerű, Oscar-díjas akciófilm készült Sean Connery főszereplésével. A történet Marko Alekszandrovics Ramiusz kapitány és Jack Ryan CIA-ügynök összefonódó kalandjait mutatja be.

Hogy én mennyire megörültem, mikor megláttam, hogy újra kiadják ezt a könyvet! Annak idején szerettem a filmet, de nem olvastam a könyvet, meg ha már Jack Ryan, akkor ott volt még a Férfias játékok Harrison Forddal, ugye, abból a könyvet is olvastam, szóval, úgy éreztem, ez a könyv értem kiált. (Különben most döbbentem rá, hogy ez egyazon könyvsorozat két tagja...)

Nos, szép vaskos és csodás borítójú könyvet hozott a posta, amibe örömmel bele is vetettem magam. 

A könyv nyilván jóval részletesebb, mint a film (ilyes vaskos kötet esetében nem is lehet másként), sok-sok szálon fut a cselekmény, rengeteg a szereplő, a nyelvezete rettentően precíz, mintha tényleg egy tengeralattjárón, anyahajón, vadászrepülőn, stb. lennénk, de be kell vallanom, én egy idő után elvesztem a részletekben. Nem mindig tudtam követni, hogy ez a sok apróság, történetszál, ember hogyan viszi előre a cselekményt, a katonai nyelvet meg szimplán nem értettem.

Kétségkívül nagyon hitelesek a leírások, Goodreadsen több katona értékelését is olvastam róla, akik mind imádták, de hát könnyű nekik, lehetne mondani.

Én végig úgy éreztem, a szárazabb leírások váltakoznak az izgalmasabb eseményekkel, és már kezdtem azt érezni, hogy velem van a gond, hiszen az értékelések nagy része pozitív, de aztán rájöttem, hogy csak egyszerűen nem én vagyok a célközönség, hanem inkább a műszaki érdeklődésű, tudású férfiak (esetleg nők). Személy szerint nekik ajánlanám. 

Ha pörgősebb, feszesebb tempójú könyvet szeretnétek, akkor másik könyvet keressetek, itt bizony el kell merülni a komótosabb részletekben. Az alaptörténet viszont izgalmas és érdekes, ez tény, és érdemes eljutni a végkifejletig, ami nekem nem okozott különösebb meglepetést, de azért voltak váratlan pillanatok.

A könyv elolvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/7


2019. május 21., kedd

Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Napok óta fel van már írva a cím, én meg ülök itt, a papír fölött, akarom mondani a monitor előtt, és próbálok valami épkézláb értékelést írni a könyvről, de úgy érzem magam, mint az iskolások a házi fogalmazásnál, egyszerűen nem tudom, mit írjak.

Nem azért, mert rossz volt a könyv (akkor lenne mondandóm...), hanem nagyon is jó, csak épp mit lehet írni egy ilyesfajta könyvről, ami visszaemlékezésekből áll? Hogy hogyan lehetett Kodálytól autogramot szerezni? Vagy mi volt Mándy Iván kedvenc mondása? Igen, talán ezekről is, de azt hiszem, jobb, ha a kedves olvasó ezeket a könyvből tudja meg, és nem lövöm le a poént.

Hogy lássuk, mivel van egyáltalán dolgunk, álljon itt a szerző bemutatása:

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz.
Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit.
Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel.
Jelszavam: Olvasni arany.

Az első részben tehát azokkal az írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, káderokkal ismerkedhetünk meg, akiket a szerző személyesen is ismert. Bevallom, még sosem éreztem magam ilyen öregnek, hisz jó részük még élt, mikor én születtem, vagy nem sokkal korábban hunyt el, és szinte mindegyik név ismerősen csengett, egyik-másikat láttam tévében, hallottam rádióban, netán személyesen is látni lehetett őket egy-egy ünnepi könyvhéten dedikálás közben. És amikor Vámos zárójelben felteszi a kérdést, hogy na, az ő neve kinek ismerős, na? Na? És az övé? - akkor én némileg keserédesen jelentkeztem gondolatban, hogy nekem, nekem!

A 2. felében pedig mint láthattuk, nagy íróink, költőink kerültek sorra, akiket a szerző már személyesen nem ismert, hanem elsősorban könyvekből tájékozódott sorsukról, életükről. (Meg kell mondanom, könyvtárosként külön meg voltam hatva a rendkívül pontos bibliográfiától, irigylem a türelmét, ha ennek mind egyedül járt utána.)

Talán furcsa módon az első rész volt a személyesebb, de a második az izgalmasabb, és ugyanakkor lehangolóbb. József Attila elmeállapotbeli gondjairól tanultunk az iskolában, de amiket itt olvastam, azon még így is megdöbbentem. Kosztolányiról, Babitsról az ember azt hinné, viszonylag konszolidált emberek voltak, de ez a könyv rácáfol erre, és olyan titkokat (?) tudtam meg, amikre nem voltam felkészülve. Ezeket a portrékat olvasva az ember elgondolkodik rajta, vajon jó-e egyáltalán, ha ismerjük ezeket az élettörténeteket? Kell-e vagy szabad-e, hogy befolyásolja műveik értékelését, ha tudom, hogy a valóságban házasságtörők voltak, neuraszténiások, feleségverők, stb.?

Csak azt tudom, hogy engem befolyásol, többé-kevésbé más szemmel nézek a könyvben szereplő alkotókra, és némi szomorúsággal tettem fel magamban a kérdést, hogy a legtehetségesebb művészeknek vajon miért van szinte kivétel nélkül valamilyen "agyi defektusuk".

A könyv stílusa egyébként rendkívül szórakoztató, hol humoros, hol megható, hol (ön)ironikus, de végig van benne valami játékosság, és tele van "húsvéti tojásokkal", utalásokkal, szójátékokkal, amiket élvezet volt felfedezni, bár gyanítom, mindet nem találtam meg, de amiket igen, azokon jót mulattam.

Kár, hogy ezeknek a szerzőknek egy jó részét már szinte el is felejtettük, pedig sokan érdemesek lennének arra, hogy újra előszedjük őket, és olvassuk. Talán nagyobb sikerük lenne, mint egyik-másik mostani kötelező olvasmánynak.

Kitűnő kiegészítés ez az irodalom órákon tanultakhoz, ha valaki jobban elmélyedne 20. századi íiróink-költőink életében. Én mindenképp gazdagodtam általa.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10







2019. május 10., péntek

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége (Nevermoor 2.)

Az első rész után nem volt kétséges, hogy folytatni fogom a sorozatot, ha lesz magyarul, és szerencsére lett, méghozzá elég gyorsan. (Kár, hogy a 3. résznek az angol kiadásáról se tudni semmit, szóval most hosszú várakozás jön, sajnos.)

Morrigan Crow legyőzte a halálos átkot, kiállta a veszélyes próbákat, és felvételt nyert a rejtélyes Csudálatos Társaságba, a titokzatos Nevermoor azonban még számtalan felfedeznivalót tartogat számára. Ám hamar rá kell jönnie, hogy nem minden varázslat a jót szolgálja.

Morrigan a Társaság új tagjaként azt reméli, hogy végre igazi családra és barátokra lel. Csudákra számít, kalandokra és felfedezésekre, de kiderül, hogy a Társaság egyetlen dologgal akarja megismertetni: a Csudamívesek által elkövetett rémtettekkel. Ráadásul valaki zsarolja a társait...

És ami a legrosszabb: az emberek sorra tűnnek el. Nevermoor fantasztikus városát, amely valaha a mágia biztonságos szigete volt, most félelem és gyanakvás fojtogatja...

Morrigan boldog, hiszen végre tanulni kezdhet, de hamarosan rá kell jönnie, hogy akik tudnak arról, hogy mi is ő valójában, egy-két kivétellel halálosan félnek tőle, olyannyira, hogy időzített bombaként tekintenek rá, és ahelyett, hogy megtanítanák használni és uralni az erejét, el akarják nyomni azt. Ebből pedig  - azt hiszem, ebben nincs semmi meglepő - semmi jó sem sülhet ki.

Ebben a részben leginkább Morrigan belső fejlődését láthatjuk, és a többiek háttérbe szorulnak. Nagyon keveset kapunk Jupiterből, Jackből, a hotelból, még Hawthorne-ból is, aki továbbra is a lány leghűségesebb barátja. Logikus volt ez így, de azért hiányoztak, csak remélni tudom, hogy a többi részben többet szerepelnek majd. Jupitert állandóan elrángatják mindenféle titkos ügyekbe, és még a saját egységének tagjai is gyanakodva figyelik a lányt, főleg, miután elkezdődnek a zsarolások.

Megismerjük Miss Cheeryt, a Csudalatti egyik kalauzát, aki igazán nagyon kedves nő, csupa melegség és jóindulat, azonkívül a két (?) igazgatónőt, Dearbornt és Murgatroydot, egyikük félelmetesebb, mint a másik, és megtudjuk, mik azok a csudállatok.

Azért picit többet tudunk meg Jackről, és Cadence is jobb fej, mint volt, de sajnos, ez sem elég, hogy Morrigan ne érezze magát rettentő magányosnak, és ilyenkor persze, sokkal könnyebb ostobaságot csinálni, ami elég durva következményekkel jár, de talán épp ez kellett ahhoz, hogy a Társaság végre rádöbbenjen, micsoda hibát követett el.

A fő szál mellett sok új apróságot is kapunk, többet tudunk meg Nevermoorról, jót és rosszat is. Érdekesek és izgalmasak voltak, ugyanakkor félelmetesebbek is, mint az előző részben. Emiatt kevesebb volt a humor, de szerencsére nem maradt ki teljesen, Onstald professzor a hotelba tett látogatásain hatalmasakat nevettem. Aztán ott volt a térképes dolog, meg a trükkös sikátorok, de ezekről spoilerezés nélkül nem mondhatok többet.

Jó volt újra belemerülni ebbe a világba, és nehéz volt kilépni belőle, remélem, hogy hamarosan jön a 3. rész.

A fordító ismét Pék Zoltán, akiről nemrég olvastam, hog valamilyen díjra jelölték a Nevermoor első részének fordításáért, remélem, elnyeri, maximálisan megérdemli.

Egyedül a borítóval nem vagyok teljesen kibékülve, igazából szép, de láttam sokkal szebbeket is a külföldi kiadások között. De legalább egységes az első résszel.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10