Ismét keserves poszt elé nézek, mert a tyúkszemére fogok taposni Scott Westerfeld könyve rajongóinak. Ilyenkor tudok örülni, hogy ez nem egy túl olvasott blog, mert valószínűleg nem fogok dühös kommenteket kapni, hogy mégis hogy merészelek ilyet írni. Vagy mégis? Kiderül.
Újra és újra elfelejtem, hogy ha egy könyvről csak dicséretet olvasni, az gyanús. Akármilyen kiváló is egy olvasmány, az emberek nem egyformák, más az ízlésük, egyszerűen nem lehet, hogy teljesen egyforma legyen a véleményük. Márpedig a Leviatánról csak jót olvastam, ha van is rossz (állítólag van), én nem találkoztam vele.
Hogy igazoljam, hogy ismét ifjúsági regényt olvasok (fogalmam sincs, minek, Harry Potternél, Percy Jacksonnál nem volt erre szükségem), a közel 10 éves fiamnak vettem meg az eddig megjelent első két részt, gondoltam, jó lesz esti olvasmánynak. Mert esténként még együtt olvasunk. Lehet rajta vitatkozni, hogy ez mennyire jó vagy nem jó dolog, ez van. Amíg ez mindkettőnknek jó, folytatjuk. Gyanítom, már nem sokáig fog tartani, a nagyobbik kb. 12 éves volt, mikor egy este többé nem volt hajlandó erre, és egy könyv közepén puff, abbamaradt az olvasás. Azóta sem fejezte be, már meg sincs az a könyv. Sajnos, belőle nem sikerült olvasó embert faragni (eddig, de vannak még csodák), pedig állítólag egy gyerek akkor fog olvasni, ha könyvek közt nő fel (pipa), ha látja, hogy a szülei olvasnak (pipa), és ha minél korábban elkezdenek neki felolvasni (pipa). Személyes bánatom, hogy nem olvas, de mit tehetnék? A kicsi próbálkozik az egyedül olvasással, több-kevesebb sikerrel, de olyan igazán szenvedélyesen, takaró alá kucorodósan, a könyvet még a vécére is hurcolósan, utcán olvasósan, miközben kerülgetjük az embereket meg az oszlopokat, még ő sem kapott rá, de azért reménykedem.
No, gondoltam, a még a tanévben elkezdett, félig-meddig kötelező Hetvenhét magyar népmese befejezése után, szép kontrasztként, jöhet a Leviatán. Mivel együtt olvasunk, az ő számára talán hátrány, nekem előny, hogy én választom meg a könyvet. Ez nagyjából azzal jár, hogy a saját gyerekkoromból választok, de időnként megpróbálkozom mai olvasmányokkal is. Tudom, milyen az, amikor a gyerekem figyel. Csönd van és mozdulatlanság (hacsak el nem aludt, haha). És a reakciókból, időnkénti kérdésekből azt is tudom, hogy felfogta, amit hall. A Leviatánnál minden este mocorgás van, fészkelődés, motyogás, időnként teljesen más témákról kezd el beszélni. Egyértelmű jelei a nem tetszésnek. Pár nap után felajánlottam, hogy váltsunk könyvet, de nem akarta. Míg aztán tegnap este végre kimondta, hogy ez őt nem köti le. Halleluja! Ugyanis ez volt az a pont, amikor nekem is elegem lett a könyvből.
Azt hiszem, már említettem, hogy könyvet csak a lehető legritkább esetben hagyok félbe, de ezt sajnos, még magamnak sem fogom befejezni.
Megpróbálom gyerekszemmel nézni, hogy mi lehet vele a baj. Először is baromi nehéz, de ez a kisebbik gond, lehet, mondjuk, nem fekve, hanem egy asztalnál ülve olvasni, úgy még bele sem alszik az ember. Ennél sokkal nagyobb gond, hogy egy 10 évesnek (állítólag ennek a könyvnek a javasolt korosztálya a 10 feletti, úgyhogy fogjuk rá, hogy beleférünk) nincsenek meg a történelmi, műszaki és természettudományos ismeretei, hogy értse ezt a könyvet. Nagy valószínűséggel nem hallott még - vagy igen keveset - az első világháborúról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Zeppelinekről, Darwinról, fajok keresztezéséről, vagy arról, hogy egy lány miért nem tehette azt nyíltan, amit egy fiú, stb. A történelmi része úgy hetedikes anyag. Megpróbálkoztam egy "gyorstalpalóval" a könyv előtt, de gyanítom, hogy ez kevés volt.
Rengeteg a leírás, amiket szerintem nem könnyű követni. Csurig van pakolva idegen és kreált szavakkal. Az aeronautika szótól (és kb. ezerszer hangzik el, nem túlzok!) csomó lett a nyelvemen. És mi az, hogy majomluddita? A luddita gépromboló (bár ennek megértéséhez ismét kisebb történelmi előadást kellett volna tartani), de hogy jön ez össze a majommal? Aztán van a két tábor, a darwinisták és a barkácsok. A koholt állatok az életfonalakkal. A medúzaszerű állatnak időnként huxley a neve, máskor meg más. Csupa-csupa olyan, amiből egy 10 éves szerintem egy kukkot sem ért.
A fordítás ezúttal nem segített a megértésben. Értem én, hogy nem volt könnyű dolga a fordítónak, de ifjúsági regényről lévén szó, törekedni kellett volna a minél kevesebb idegen szó használatára.
És jó, hogy valamilyen szinten magyarázatot kapunk menet közben, de ezeket apró morzsákból kell összeszedegetni, egyáltalán nem egyértelműen (bár a későbbiekről nem tudok nyilatkozni, mert úgy 200 oldal után hagytuk abba, szerintem, ha eddig nem ragad meg egy könyv, elég kevés esély van rá, hogy meg fog), márpedig értelmes, összeszedett, rövid magyarázat egy gyerek olvasó esetében elengedhetetlen. S míg felnőtt fejjel kimondottan szeretem, ha van titokzatosság, és a történet lassabban bomlik ki, egy gyereknél szerintem ez baklövés, mivel az ő figyelmük hamarabb lankad, nem fogja több száz oldalon keresztül gyűjtögetni az információkat.
A sokat dicsért rajzok nekem nem tetszettek, a fiamat meg nem érdekelték. Sötétek, aprók, talán egy hatalmas rajzlapon, amin - gondolom - készültek, jobban kivehetők, de a könyv lapjain elsikkadnak. Nekem nem jelentett segítséget a koholt állatok elképzelésénél. Még a barkácsok gépei jobban sikerültek, de pl. a lépegető nekem a birodalmi lépegető marad, punktum.
Mivel feltételezem, a legtöbb pozitív értékelés írója minimum fiatal felnőtt, kíváncsi lennék, hogy más hasonló korú gyereknek hogy jött be ez a könyv.
És akkor mitől jó egy ifjúsági regény? Ez éppolyan nehéz kérdés, mint hogy mitől jó egy könyv. A Szerelem csütörtök elején Mack ezt mondja:
"Aztán szeretem, ha egy könyvben sok a duma, de nekem ne magyarázzon közbe senki, hogy az a muki, aki dumál, hogy néz ki. Azt majd én kisütöm a dumájából. És még egy. A dumájából szeretem kisütni azt is, hogy mit gondol a muki. Egy kis leírás is jöhet, mert szeretem tudni, milyen színük van a dolgoknak meg milyen szaguk, tán azt is, hogy néznek ki, meg a muki hogy van velük... de ebből se legyen túl sok."
És bár ez egy kissé primitív hozzáállás, de sok igazság van benne. Néhány dolog, ami eszembe jutott. A történet legyen jól követhető, izgalmas, pörgős. A tanulságot lehetőleg ügyesen rejtsük el benne, a gyerekek nem szeretik, ha tanmeséket akarnak erővel letuszkolni a torkukon. A lehető legkevesebb leírás, idegen szó szerepeljen, ellenben sok párbeszéd. Humor, kérem szépen! Nem árt, ha a könyv rímel a mindennapi életükre, mert úgy könnyebb az azonosulás.
Bár a két fiam ég és föld, gyökeresen eltérő természettel, ízléssel, érdeklődéssel, mégis az általuk kedvelt olvasmányok között egyértelmű egyezések vannak. Mesék. Erich Kastner könyvei. Tom Sawyer. Még a nem túl könnyen megérthető Alice Csodaországban is megragadja őket. A nagynál már kimaradt, de a kicsi szerette a Spiderwick krónikákat is. Keménykalap és krumpliorr. Kököjszi és Bobojsza. Még hosszan sorolhatnám. (És elsősorban régebbiekből válogattam, ez egyértelműen látszik.) Azt hiszem, ez azért jelent valamit.
Azt hiszem, megpróbálkozunk a Percy Jacksonnal, bár talán ez is korai még, de majd meglátjuk. Ötleteket, hogy mit olvashatnánk még, főleg a kortárs irodalomból, szívesen fogadok.