Lopás-e a kalózkodás? - kis kiegészítő a tegnapihoz

Ma fb-n reagált valaki a tegnapi posztra, mint megtudtam, a Fumax Kiadó egy munkatársa. Mivel rossz helyre ment a kommentje, így bemásolom ide a hozzászólását. Mindig jó, ha az ember más szempontokat is láthat.

"Sajnos a könyvek árával kapcsolatos fejtegetésed hibás. A könyveknek külföldön általában három formátuma van: hardcover (ezek átlagára manapság 25dollár körül mozog, legalábbis a felnőtt könyveké), trade paperback (ezek általágára 15 dollár körül mozog), és a mass market paperback, amelyek átlagára 8 dollár körül mozog. Te puhafedeles kiadás alatt a mass market paperback árát hoztad fel példaként, amely teljesen félrevisz, hiszen ez egy olyan extrémül kis méretű zsebkönyv, amely formátumot itthon már szinte egyáltalán nem használják, ráadásul a mass market paperback a kiadásnak általában a harmadik fázisa kint, ezért is adják annyira olcsón. A normál méretű puhafedeles kiadások ára elég hasonló itthon és külföldön, a keménytáblások meg többnyire drágábbak kint.

A fordítási összeg "csekély" mértékéhez pedig annyit, hogy a Leviatán ébredésére nettó 780 ezret fizetünk a fordítónak, a szerkesztés díja nagyjából ennek a fele lenne, plusz ennél a vastag könyvnél a korrektor is közel 100 ezret fog kapni.

Amúgy a kalózkodásnál a tévé sorozatokat nem érdemes összehasonlítani a könyvletöltésekkel, az egy teljesen más kategória, főleg azoknál a sorozatoknál, amelyek itthon nem is jelennek meg DVD-n. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a kalózkodás ölné meg itthon a könyvpiacot (maximum az ekönyvest) sokkal inkább a terjesztők, illetve a kiadók maguk. A képregénykiadást néhány év alatt sikerült itthon tönkretennie az utóbbi két tényezőnek."

Köszönöm a kiegészítéseket! A 780 ezres fordítói díj durván meglepett, úgy látszik, nem a jó fordítási ágban dolgozom, haha! És a háromféle könyvtípust sem jól tudtam, be kell ismernem. Ezen tévedéseim ellenére azt gondolom, a felvetéseimen érdemes tovább gondolkodni.

A sorozatletöltést én is külön vettem a könyvtől.

Egyébként a Cor Leonis mellett a Fumaxot tartom még abszolút korrekt kiadónk azok közül, akiknek a profilját kicsit jobban ismerem, és vettem (kaptam) már tőlük könyvet. Sajnos, az a ő könyveik pont nem vágnak az érdeklődési körömbe, kivéve a Riyria-krónikák sorozatot, aminek eddigi két kötetére rászántam a pénzt, és rá is fogom a többire is, mivel abszolút nem bántam meg.

Nagy bánatom, hogy a Kevin Hearne könyvek magyar kiadási jogát nem pl. ők vették meg, mert akkor valószínűnek látom, hogy nem lenne ide-oda tologatás az időpontokkal...

Lopás-e a kalózkodás, avagy bűn-e a könyv- (film-, sorozat-, stb.) letöltés?

Régóta tervezem már ezt a posztot, de ma olvastam egy kiadói nyilatkozatot a félbemaradt sorozatokról, ahol ha nem is egyértelműen, de az illegális letöltéseket is hibáztatják azért, ha csökken az eladott példányok száma, ezért akkor most leírnám, mit gondolok a témáról. Már, ami eszembe jut, mert valószínűleg egy csomó minden kimarad. Elsősorban a könyvletöltés szemszögéből vizsgálom a dolgot, de a végén szót ejtek majd a sorozatokról.

Nos, lopás-e a kalózkodás? Pár hónapja talán, hogy egy idézetre bukkantam valahol a neten, mely szerint a kalózkodás nem lopás. Aki lop, elveszi az eredetit, a kalóz pedig készít róla egy másolatot, az eredetit pedig a helyén hagyja. Vicces mondat, bár persze, a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A jogdíjas termékeken rajta van, hogy a szerző, kiadó, stb. írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben, sem semmilyen módon nem sokszorosítható, vagy valami ilyesmi. Tehát ha jól megnézzük, a netre feltöltés bizony törvénybe ütközik. 

Ezzel itt akár le is lehetne zárni, a törvény szigorú betűje szerint ennyi. Aki nem veszi meg a könyvet, nem veszi ki könyvtárból, (nem megy el moziba, nem fizet elő az adott tévécsatornára) stb., törvényt szeg. Bűnös. Kalodába vele, dobáljuk meg rohadt paradicsommal!

De mint mindennek, az éremnek itt is két oldala van. Először is, attól, mert valami törvényes, korántsem biztos, hogy helyes is. Bizonyára emlékszünk arra a "szép" középkori törvényünkre, mely szerint, akinek, ha egy tyúk áránál értékesebbet lop, le kell vágni a kezét. Törvényes volt? Igen. Helyes törvény? Merem állítani, hogy nem. De lehetne hosszan sorolni az évezredek folyamán fel- és letűnt igazságtalan, általában a gazdagok, befolyásosak, a törvényhozók érdekeit figyelembe vevő jogszabályokat. 

Jogdíj. Elgondolkodtam azon, vajon, ha én írnék egy bestsellert, tetszene-e, ha megvásárlás helyett az emberek letöltögetnék, de így nagyobb lenne az ismertsége, népszerűsége? Nem tudom, komolyan nem. Természetesen pénzből él az ember, világos, hogy a munkájáért, legyen az akár szellemi is, tisztességes javadalmazást akar. Ugyanakkor miért ír valaki könyvet? Csakis azért, hogy általa híres legyen és meggazdagodjon? És akkor hol vannak a művészi szempontok? Persze, az ideális az lenne, ha a kettő arányban és összhangban lenne. A plagizálás kérdése is korszaktól függ. Shakespeare idejében a lopás nem számított lopásnak, ugyanazt a témát többen is feldolgozhatták, pl. Balassi Szép magyar komédiájának és fentebb említett kedvenc angol drámaíróm Ahogy tetszik c. művének ugyanaz a történet adta az alapötletét. Azt hiszem, ez egyiküket sem zavarta. Sőt, talán Shakespeare művei sem maradtak volna fent, ha nincsenek olyanok, akik a közönség soraiban ülve leírják hallás után a darabokat, az eredeti kéziratok ugyanis, úgy tudom, elvesztek.

A könyvek ára. No igen, ez egy igen kardinális kérdés. A könyveknek ma Magyarországon, valljuk be, horribilis ára van. 3 ezer alatt nem nagyon találni, de ha már keménytáblás, inkább 4 ezerről beszélhetünk. Ha ez lefordított könyv, és megnézzük az eredeti árakat, még szembeszökőbb a különbség. Nem hiszem, hogy a fordítók szerintem elég szerény díja nyomja meg ennyire a magyar kiadás költségeit. Nézzünk egy példát. Karen Marie Moning igen népszerű sorozatának darabjai, ami magyarul a Tündérkrónikák összefoglaló nevet kapta, papírkötéses változatban 8 dollárt kóstálnak, ami kb 1800 forint. A magyar áruk 2980, pedig a mostani kiadója, a korrekt árairól ismert. És vannak ennél sokkal elszálltabb kiadók, ahol 3500 egy puhaborítós, silány minőségű pornó. (Igen, az Ulpiusról beszélek.) Ilyen árak mellett egyszerűen nem lehet az összes könyvet megvenni, ami az ember gyerekét érdekli. 

És ezzel rátértünk a következő nézőpontra, a kínálatra. Valami embertelen mennyiségű könyv van ma a könyvpiacon, és annyi, de annyi csábító van köztük. Érthető, hogy valamilyen szinten egy könyvmoly szeretné követni a kínálatot, de ezt pénzzel bírni  - egy kis réteget kivéve - képtelenség. Idővel meg még annyira sem. Ugyanakkor sajnos, a felhozatal egyre hm... vegyesebb. Hogy finoman fogalmazzak. Egyre nehezebb kiválasztani a valódi gyöngyszemeket, amikbe érdemes azt a néhány súlyos ezrest befektetni. Nemcsak a történetek minősége, hanem a nyomtatás, a borító, a tördelés, a helyesírás, a fordítás erősen ingadozó minőségű. Épp ma olvastam Zenkánál erről, de már bennem is felmerült, hogy ha egy hibás árut kicserélhetünk, "hibás" (tartalmilag és külsejében is) könyvet vajon miért nem adhatunk vissza? A törvény igazából a kiadókat védi, de ki védi meg az olvasót? 

És akkor még nem beszéltünk olyan szempontokról, mint az újra és újra elhalasztott dátumok, hogy egy sorozat két kötete között évek telhetnek el, még akkor is, ha az eredetire már nem is kell várni. Érthető persze, ha olyan okok akadályozzák a kiadást, mint pl. a szerzői jogi vita, de érthetetlen, ha inkább egy másik tucatkönyv kiadása mellett döntenek a gyorsabb pénz reményében.

No, és persze nem beszéltünk még arról az emberi vonásról, hogy amit ingyen is meg lehet szerezni, azért miért fizetnénk? Mert persze, ez is benne van a pakliban.

A magam részéről úgy vagyok vele, hogy igen, töltök le könyveket. De ami igazán érdekel, és úgy érzem, megéri a pénzt, azt megveszem. Olyan is volt, hogy valamit letöltöttem, aztán úgy döntöttem, megveszem. Sajnos, az elmúlt időszakban olvasott könyvek közül a nagyobbik fele az egyszer olvasható kategóriába esett. (Vagy még a rászánt időt is sajnáltam, mint a szürke esetében.) Ilyenkor örültem, hogy nem adtam érte pénzt. De a megvásárolt könyvek között is volt, amit utólag megbántam. És ilyenkor mit tehet az ember? Megpróbálhatja eladni negyedáron, elajándékozni, vagy feltenni a Rukkolára, ezzel is örömet okozva egy embertársának. Az ilyen esetekben ki védi meg az olvasót a csalódástól és a kidobott pénztől?

Vagy nézzük azt az esetet, amikor valami nálunk nem elérhető. Ez inkább sorozatok esetében merül fel, hisz ha egy könyvet nem adnak ki vagy félbehagynak, még ott lehet a megoldás idegen nyelveken beszélőknek, hogy megveszi az eredetit. Ez persze a csak magyarul olvasóknak nem vigasz. De mi van, ha egy sorozatot, ami érdekel, nem adnak nálunk a tévében? Le kell mondani róla? Mi van, ha adják, de olyan lehetetlen időben, hogy képtelenség kivárni, a csatorna műsorra tűzi, aztán leveszi, pl. valami minősíthetetlen valóságshow miatt, és várhatunk heteket-hónapokat a folytatásra, változtatja az időpontokat, egy 45 perces epizód közben három reklámblokkot tol a képembe, lead két évadot, de utána a gyenge nézettségre hivatkozva abbahagyja? Akkor ne nézzem tovább, miközben külföldön folytatódik és felirattal elérhető? Mi van, ha előfizető vagyok, megnézhetném a tévében, de a fentebbiek miatt inkább letöltöm az adott epizódot? Akkor is kalóz és tolvaj vagyok?

Egy példa. A született feleségek 5. évadának utolsó két részét nem adta le a TV2 egyik év decemberében. Ez még mondjuk elfogadható volt az ünnepek miatt, bár időben még épp belefért volna. De nem folytatták sem januárban, sem februárban. Ekkor tértem át az eredeti verzióra, pedig nagyon szerettem a szinkront, hónapokig a magyar hangokat hallottam az eredetiek helyett angolul beszélni... Mire márciusban befejezte a tévé, engem már nem érdekelt, nem tértem vissza a tévés változathoz. (Van ellenpélda is, a Dr. Csontra inkább várok, mert nekem az csak szinkronnal élvezhető.) Bűnöző lennék?

Nemrég feliratoztam Shakespeare négy drámáját. Nem tudni, mikor adja le a tévé, ha valaha le is adja. Elméletileg a sorozat hangsávja, szövege is jogdíjas. Bűnöző lennék, amiért magyarul elérhetővé tettem, ha csak néhány magyarnak is, ezeket a műveket? Azt hiszem, az avoni hattyú nem bánná.

Úgy vélem, nem válaszoltam meg a címben feltett kérdést, de talán nem is lehet. Mindenki levonhatja magának a tanulságot.

U.i. Közben egy érdekes komment fb-n, ezt egy újabb posztban idézem.

Leviatán, avagy mitől jó egy ifjúsági regény?

Ismét keserves poszt elé nézek, mert a tyúkszemére fogok taposni Scott Westerfeld könyve rajongóinak. Ilyenkor tudok örülni, hogy ez nem egy túl olvasott blog, mert valószínűleg nem fogok dühös kommenteket kapni, hogy mégis hogy merészelek ilyet írni. Vagy mégis? Kiderül.

Újra és újra elfelejtem, hogy ha egy könyvről csak dicséretet olvasni, az gyanús. Akármilyen kiváló is egy olvasmány, az emberek nem egyformák, más az ízlésük, egyszerűen nem lehet, hogy teljesen egyforma legyen a véleményük. Márpedig a Leviatánról csak jót olvastam, ha van is rossz (állítólag van), én nem találkoztam vele.

Hogy igazoljam, hogy ismét ifjúsági regényt olvasok (fogalmam sincs, minek, Harry Potternél, Percy Jacksonnál nem volt erre szükségem), a közel 10 éves fiamnak vettem meg az eddig megjelent első két részt, gondoltam, jó lesz esti olvasmánynak. Mert esténként még együtt olvasunk. Lehet rajta vitatkozni, hogy ez mennyire jó vagy nem jó dolog, ez van. Amíg ez mindkettőnknek jó, folytatjuk. Gyanítom, már nem sokáig fog tartani, a nagyobbik kb. 12 éves volt, mikor egy este többé nem volt hajlandó erre, és egy könyv közepén puff, abbamaradt az olvasás. Azóta sem fejezte be, már meg sincs az a könyv. Sajnos, belőle nem sikerült olvasó embert faragni (eddig, de vannak még csodák), pedig állítólag egy gyerek akkor fog olvasni, ha könyvek közt nő fel (pipa), ha látja, hogy a szülei olvasnak (pipa), és ha minél korábban elkezdenek neki felolvasni (pipa). Személyes bánatom, hogy nem olvas, de mit tehetnék? A kicsi próbálkozik az egyedül olvasással, több-kevesebb sikerrel, de olyan igazán szenvedélyesen, takaró alá kucorodósan, a könyvet még a vécére is hurcolósan, utcán olvasósan, miközben kerülgetjük az embereket meg az oszlopokat, még ő sem kapott rá, de azért reménykedem.

No, gondoltam, a még a tanévben elkezdett, félig-meddig kötelező Hetvenhét magyar népmese befejezése után, szép kontrasztként, jöhet a Leviatán. Mivel együtt olvasunk, az ő számára talán hátrány, nekem előny, hogy én választom meg a könyvet. Ez nagyjából azzal jár, hogy a saját gyerekkoromból választok, de időnként megpróbálkozom mai olvasmányokkal is. Tudom, milyen az, amikor a gyerekem figyel. Csönd van és mozdulatlanság (hacsak el nem aludt, haha). És a reakciókból, időnkénti kérdésekből azt is tudom, hogy felfogta, amit hall. A Leviatánnál minden este mocorgás van, fészkelődés, motyogás, időnként teljesen más témákról kezd el beszélni. Egyértelmű jelei a nem tetszésnek. Pár nap után felajánlottam, hogy váltsunk könyvet, de nem akarta. Míg aztán tegnap este végre kimondta, hogy ez őt nem köti le. Halleluja! Ugyanis ez volt az a pont, amikor nekem is elegem lett a könyvből.

Azt hiszem, már említettem, hogy könyvet csak a lehető legritkább esetben hagyok félbe, de ezt sajnos, még magamnak sem fogom befejezni.

Megpróbálom gyerekszemmel nézni, hogy mi lehet vele a baj. Először is baromi nehéz, de ez a kisebbik gond, lehet, mondjuk, nem fekve, hanem egy asztalnál ülve olvasni, úgy még bele sem alszik az ember. Ennél sokkal nagyobb gond, hogy egy 10 évesnek (állítólag ennek a könyvnek a javasolt korosztálya a 10 feletti, úgyhogy fogjuk rá, hogy beleférünk) nincsenek meg a történelmi, műszaki és természettudományos ismeretei, hogy értse ezt a könyvet. Nagy valószínűséggel nem hallott még - vagy igen keveset - az első világháborúról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Zeppelinekről, Darwinról, fajok keresztezéséről, vagy arról, hogy egy lány miért nem tehette azt nyíltan, amit egy fiú, stb. A történelmi része úgy hetedikes anyag. Megpróbálkoztam egy "gyorstalpalóval" a könyv előtt, de gyanítom, hogy ez kevés volt. 

Rengeteg a leírás, amiket szerintem nem könnyű követni. Csurig van pakolva idegen és kreált szavakkal. Az aeronautika szótól (és kb. ezerszer hangzik el, nem túlzok!) csomó lett a nyelvemen. És mi az, hogy majomluddita? A luddita gépromboló (bár ennek megértéséhez ismét kisebb történelmi előadást kellett volna tartani), de hogy jön ez össze a majommal? Aztán van a két tábor, a darwinisták és a barkácsok. A koholt állatok az életfonalakkal. A medúzaszerű állatnak időnként huxley a neve, máskor meg más. Csupa-csupa olyan, amiből egy 10 éves szerintem egy kukkot sem ért.

A fordítás ezúttal nem segített a megértésben. Értem én, hogy nem volt könnyű dolga a fordítónak, de ifjúsági regényről lévén szó, törekedni kellett volna a minél kevesebb idegen szó használatára.

És jó, hogy valamilyen szinten magyarázatot kapunk menet közben, de ezeket apró morzsákból kell összeszedegetni, egyáltalán nem egyértelműen (bár a későbbiekről nem tudok nyilatkozni, mert úgy 200 oldal után hagytuk abba, szerintem, ha eddig nem ragad meg egy könyv, elég kevés esély van rá, hogy meg fog), márpedig értelmes, összeszedett, rövid magyarázat egy gyerek olvasó esetében elengedhetetlen. S míg felnőtt fejjel kimondottan szeretem, ha van titokzatosság, és a történet lassabban bomlik ki, egy gyereknél szerintem ez baklövés, mivel az ő figyelmük hamarabb lankad, nem fogja több száz oldalon keresztül gyűjtögetni az információkat.

A sokat dicsért rajzok nekem nem tetszettek, a fiamat meg nem érdekelték. Sötétek, aprók, talán egy hatalmas rajzlapon, amin - gondolom - készültek, jobban kivehetők, de a könyv lapjain elsikkadnak. Nekem nem jelentett segítséget a koholt állatok elképzelésénél. Még a barkácsok gépei jobban sikerültek, de pl. a lépegető nekem a birodalmi lépegető marad, punktum.

Mivel feltételezem, a legtöbb pozitív értékelés írója minimum fiatal felnőtt, kíváncsi lennék, hogy más hasonló korú gyereknek hogy jött be ez a könyv.

És akkor mitől jó egy ifjúsági regény? Ez éppolyan nehéz kérdés, mint hogy mitől jó egy könyv. A Szerelem csütörtök elején Mack ezt mondja: 

"Aztán szeretem, ha egy könyvben sok a duma, de nekem ne magyarázzon közbe senki, hogy az a muki, aki dumál, hogy néz ki. Azt majd én kisütöm a dumájából. És még egy. A dumájából szeretem kisütni azt is, hogy mit gondol a muki. Egy kis leírás is jöhet, mert szeretem tudni, milyen színük van a dolgoknak meg milyen szaguk, tán azt is, hogy néznek ki, meg a muki hogy van velük... de ebből se legyen túl sok."

És bár ez egy kissé primitív hozzáállás, de sok igazság van benne. Néhány dolog, ami eszembe jutott. A történet legyen jól követhető, izgalmas, pörgős. A tanulságot lehetőleg ügyesen rejtsük el benne, a gyerekek nem szeretik, ha tanmeséket akarnak erővel letuszkolni a torkukon. A lehető legkevesebb leírás, idegen szó szerepeljen, ellenben sok párbeszéd. Humor, kérem szépen! Nem árt, ha a könyv rímel a mindennapi életükre, mert úgy könnyebb az azonosulás.

Bár a két fiam ég és föld, gyökeresen eltérő természettel, ízléssel, érdeklődéssel, mégis az általuk kedvelt olvasmányok között egyértelmű egyezések vannak. Mesék. Erich Kastner könyvei. Tom Sawyer. Még a nem túl könnyen megérthető Alice Csodaországban is megragadja őket. A nagynál már kimaradt, de a kicsi szerette a Spiderwick krónikákat is. Keménykalap és krumpliorr. Kököjszi és Bobojsza. Még hosszan sorolhatnám. (És elsősorban régebbiekből válogattam, ez egyértelműen látszik.) Azt hiszem, ez azért jelent valamit.

Azt hiszem, megpróbálkozunk a Percy Jacksonnal, bár talán ez is korai még, de majd meglátjuk. Ötleteket, hogy mit olvashatnánk még, főleg a kortárs irodalomból, szívesen fogadok.

Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Az Így veszíted el után azt mondtam, Díaztól eztán bármit elolvasok. Ez a regénye a könyvhétre jelent meg, és alig vártam, hogy a kezembe vehessem (amit a kiadónak hála meg is tehettem, ezúton köszönöm nekik). Többször is végighúztam az ujjaimat a borítón (hogy érezzem is, ne csak lássam), ami stílusában hála Istennek azonos a másik könyvével. Ugyanaz a gyűrt hatás, ugyanazok a betűtípusok, és emberábrázolás. Slemer Karolina munkáját rendkívül szépnek találom, és ismét kenterbe veri az amerikai kiadás semmitmondó borítóját.

Olvasás közben többször is megálltam, és feljajdultam: Atyám, hogy fogok megint erről a könyvről egy épkézláb bejegyzést összehozni? Mert hogy lehet megfogalmazni, ha valami jó? Miért könnyebb azt megfogalmazni, ha egy könyv rossz? Mondjuk, a cselekmény követhetetlen, a jellemek kidolgozatlanok, stb. Egyszerű eset. De ha a cselekmény követhető, a jellemek kidolgozottak, ez még kevés a "boldogsághoz", ez az alap egy könyvnél szerintem, ettől még nem lesz valami kiemelkedő. Mi az, ami miatt magával ragad? Mi az, amivel beszippant, és nem enged el? Sokat törtem rajta a fejemet, de most sem tudtam megfogalmazni.

Pedig a regény megragad, és beszippant. Míg a novelláskötet csak a 4. novella környékén kezdett el igazán tetszeni, itt alig néhány oldal kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, "kilóra megvett". Hogy ebbe belejátszott-e, hogy már ismerős volt a stílus, de teljesen más a történet, az valószínű, de nem tudom biztosan. Ezúttal egy család életébe nyerhetünk bepillantás, nemcsak a címszereplő Oscar rövid, de csodálatos életébe. A szerkesztés is hasonlít az Így veszíted el-re, annyiban, hogy több idősíkban játszódik a cselekmény, van egy narráló személyünk (én biza meglepődtem, mikor kiderült, hogy ki), aki E/1-ben beszél, majd van egy eltérés, és aztán visszatér az eredeti narrátor, illetve az eseményeket mozaikokként raktam össze a darabkákból. Engem egy cseppet sem zavart ez az "ugráló" szerkezet, sőt, kimondottan szeretem, ha egy szerző el mer rugaszkodni a lineáris cselekménymeséléstől. A trágár és obszcén beszéd is maradt, de ezt sem találtam bántónak, illett a regény stílusához. (Ahogy elnézem, ezen a téren a spanyol nyelv is olyan találékony, mint a magyar, szemben pl. az angol kb. háromféle káromkodásával.) A megértést segítette a kötet hátulján található szójegyzet, és bár ezt azt jelentette, hogy a könyvemben két könyvjelző volt, hogy ne kelljen lapozgatni, de nem bántam, mert a tökéletes élményhez nekem kellett a spanyol szövegek lefordítása. 

A szerző bőséges lábjegyzetekkel látta el a könyvet, amiket érdeklődéssel olvastam, engem nem zökkentett ki a történetből, viszont érthetőbbé tett dolgokat. Megtudtam néhány dolgot Dominika történelméről (valljuk be, erről mi nem sokat hallunk), pontosabban annak egy szeletéről, Trujillo uralmáról, akihez képest Sztálin és Hitler kisinasnak tűnik, Rákosit meg talán tanoncnak sem vette volna be. Mindezt magával ragadóan trágár stílusban. (És ezt, bármily furcsa, teljesen pozitívan mondom.) Azon gondolkodtam, hogy ha ilyen közvetlen és lebilincselő stílusban tanítanák nálunk a történelmet, talán még az én kamasz fiam is könnyebben tanulta volna meg, és nem lenne számára az egyik mumus tantárgy.

Míg a novellák Yuniorja nem volt szimpatikus figura, az Oscar Wao szereplőivel sokkal jobban tudtam azonosulni. Egyes dolgokban hasonlítottam Oscarra, túlsúlyos kamasz lévén, akire rá sem néztek a fiúk, vagy ha mégis, én baltáztam el. Én is éppolyan könyvmoly voltam (vagyok egy kicsit még mindig), aki jól elvolt a saját kis világában, engem is éppúgy akart kiküldeni az anyám a "világba", hogy járjak szórakozni, és szerezzek pasit. Szerencsére velem nem volt olyan kegyetlen az anyám, mint Lolával, de az erős, uralkodni vágyó anyát én is megtapasztaltam. Együtt sírtam Belivel, mikor szerelmi csalódás érte, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy dőlhetnek be szép és fiatal lányok randa és öreg pasiknak. Anyaként együtt szorult össze a szívem és gyomrom Abelard-ral, ahogy a lányát féltette, és háborodtam fel azon, ahogy Belivel bántak pici gyerekként.

Aztán újra Oscar. Szerencse, hogy nem mesélhetem el, mi történt, hisz azzal lelőném a poént, így csak annyit mondhatok, hogy tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel vártam az elkerülhetetlent. És a vég! Nem a könyv vége, a Vég. Tragikus és megrázó, mégis felemelő. Ha jól emlékszem a tanulmányaimból, ezt hívják katarzisnak. Nem tudom, mikor éltem át utoljára könyvben.

A tragédiák ellenére az utolsó két oldal mégis pozitív kicsengésű és mosolyt csalt az arcomra.

És hogy vajon létezik-e a sokat emlegetett fukú, az átok, ami Oscar családját (is) sújtotta? Nem tudom, vajon azért létezik, mert hisznek benne, vagy azért hisznek benne, mert létezik. Ezt mindenki maga próbálja meg eldönteni.

A fordításról: Pék Zoltán hivatalosan is zseniális! Nem ismerem az eredeti szöveget, de a magyar egyszerűen tökéletes. Azok a szójátékok! Folyamatosan jegyzetelni kellett volna, így most csak kettő maradt meg bennem: férfitymaság, ill. székletes és széktelen. A lehengerlő, olvasmányos stílushoz az ő "magyarítása" egyértelműen hozzátett.

A pontozás nem lehet más, mint:

10/10

Egyszervolt egy Csók, pont jókor...

Szeretem a meséket. Nem szégyellem, hogy felnőtt fejjel is el tudok andalodni rajtuk, a bennem élő gyermeki lélekrész még megköveteli a magáét. Bár kimondottan mesét olvasni már nem annyira szeretek (pont elég, amit a kisfiammal olvasunk esténként), de a mesefeldolgozások filmben, sorozatban, könyvben nagyon érdekelnek. Kíváncsi vagyok, mit tudnak kihozni a témából. Külön öröm, ha magyar szerzőtől olvashatok ilyet, imádtam az Emerson & Tsa-t, legalább annyira élveztem, mint a fiam, ezért László Zoltán: Egyszervolt c. könyve is nagyon érdekelt, főleg, hogy a népmeséket szövi bele a könyvébe. Nos, ez a kötet semmiképp sem gyereknek való, ahhoz túl durva.

A történetet nehéz összefoglalni, igazából nem is szeretném, ízelítőnek a fülszöveg szerintem nagyjából elég. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, úgy ültem le olvasni, hogy ennek jónak kell lennie. A borítón Neil Gaimanhez hasonlítják, ezt nem tudom megítélni, mert tőle (még) nem olvastam semmit, ezért azt hiszem, szerencsére, ez nem befolyásolt. 

Nem nagyon tudom tudom összeszedni a gondolataimat a könyvről, ezért ez az értékelés nem lesz túl hosszú.   Nem ezt vártam. Bár, hogy mit vártam, azt nem tudom, de biztos, hogy nem ezt, akármilyen furcsán hangzik is. Kevés volt benne a mesei elem, alig voltak népmesei hősök, a háttérről nagyon keveset tudunk meg. És az a befejezés! Hát... nem tehetek róla, de ez a kommunás dolog nekem nem jött be. A főszereplők meg olyan hirtelen, egyszerre csak egymásba szeretnek, pedig előtte alig érdekelték egymást. A tudományos meg a népmesei elemek keveredése sem volt rossz, de én talán nem kutyultam volna össze. Kicsit kidolgozatlannak éreztem. Pedig a potenciál megvan benne, humoros, jól bemutatja pl. a magyar lakásviszonyokat, és már épp bosszankodni kezdtem, hogy magyar regény miért játszódhat csak Budapesten, mikor hőseink elindultak a Balatonhoz, volt benne olyan csavar, amire nem számítottam, ügyesen épített be egyes elemeket (kíváncsi lennék, hányan próbálnak meg bemászni a Westend vízesése mögé), szóval ez mind jó volt, de valami mégis hiányzott ahhoz, hogy azt mondhassam, igazán tetszett.

Sajnos, megmaradt az egyszer olvasható kategóriában. 

10/7

Kb. egyidőben ezzel a könyvvel leltem rá egy másik mesefeldolgozásra. Alex Flinn: Csók, pont jókor c. kötete a Csipkerózsikát veszi alapul, és helyezi mai környezetbe. Kb. a könyv feléig fanyalogtam. Na, ez már nekem nagyon tinis volt, Talia ("Csipkerózsika") csak a külsejével van elfoglalva, az őt mintegy véletlenül felébresztő Jack meg igazi mai kamasznak látszik, akinek semmi sem tetszik, csak a bulizás, a csajok meg a számítógép. Igen közel voltam ahhoz, hogy félbehagyjam, de végül mégsem, és milyen jól tettem! A könyv 2. fele szépen megváltozik. A szereplők fejlődnek, kérem szépen, igen! A történet a végére kimondottan izgalmas lesz, a befejezés meg aranyos. Tetszett, hogy az "orsós" boszorkány, Malvolia háttértörténetét is megismerjük, nem csak szimpla sértődésből átkozza meg a hercegnőt, amiért nem hívták meg a keresztelőre. Ez így sokkal hitelesebb.

Vicces volt, ahogy a hosszú álomból ébredő Talia csetlik-botlik a mi korunkban, és a mai kamaszok ábrázolása is számomra helytálló, bár talán egy kissé egyoldalú. Talán nem minden tini ilyen.

Mindent egybevéve, érdemes a kötet első felén túljutni, azt mondom visszanézve, hogy még ez is kellett a későbbi változások előkészítéséhez, talán egy picikét rövidebb lehetett volna ez a rész, mert a 2. fele már igazán jó szórakozást nyújt, ott azt kaptam, amit várok egy ilyen típusú könyvtől.

A fordításról szólok még pár szót, ez most nekem bizonyos okok miatt a vesszőparipám. Nem volt rossz, de néhány elég feltűnő hibát találtam benne. King James Bibliája... jaj, nekem, nem lehet, hogy ez Jakab király Bibliája akart lenni? Meg Judge Judy. Jó, ez valami valóságshow-szerűség, de ehhez hasonlóval tettek nálunk is kísérletet (nem volt hosszú életű), így le lehetne fordítani Judy bírónőre. Mindig meglep, hogy ilyesmik benne maradhatnak egy könyvben, elvileg lektor, szerkesztő is átnézi, és utánajárni a neten is kb. két kattintás. A királykisasszonyozás is zavart picit, szerintem elég lett volna a hercegnő, de ez még megindokolható azzal, hogy a mesei nyelvezetet akarták megőrizni. Ezektől eltekintve olvasható és gördülékeny a fordítás.

Kíváncsi vagyok a szerző többi könyvére is, a Beastly már elérhető magyarul, de van még egy, aminek a magyar kiadása egyelőre várat magára.

10/8

Anna Karenina (film, 2012)

Ezt a filmet sajnos, McFadyen jelenléte sem menti meg, és csak a borsó miatt néztem végig.

(Bocs, egy kicsit messziről indítok, de úgy érzem, kell a lelki háttér.) Mikor tudomást szereztem róla, hogy 2005-ben filmet készítenek a Büszkeség és balítéletből, nem, és nem voltam hajlandó megnézi. Nekem, ahogy oly sokaknak, az 1995-ös, hatrészes, BBC-s sorozat volt az etalon, úgy gondoltam, kizárt, hogy ezt valami überelni tudja, vagy akár csak elérni is a színvonalát. Mégis évekkel később, mikor adta a tévé, gondoltam, belenézek. És beleszerettem. Bizonyos részeit jobban is szeretem, mint a sorozatot, csak épp a főszereplőnőt, Keira Knightleyt nem. Szerintem ugyanazzal a kb. öt arckifejezéssel és gesztussal operál, a mosolyától meg elfutnék.

Viszont végig az járt a fejemben, hogy ki ez a Mr. Darcy? Ha valaki nekem korábban azt mondja, hogy lesz olyan Mr. Darcy, aki jobban fog tetszeni, mint Colin Firth, azt valószínűleg körberöhögöm. De Matthew McFadyen azonnal "elcsábított", és tudni akartam róla mindent. Elmondhatom, hogy igen hamar az első számú kedvenc angol színészemmé vált, és mint a hörcsög, begyűjtöttem tőle mindent, ami elérhető volt. Feliratkészítésre is adtam a fejem miatta, az Any Human Heart és a Ripper Street így lettek az én munkáim.

Az Anna Karenina is látatlanban érdekelt, ha ő benne van, plusz Joe Wright rendezi, de egy darabig halogattam a megnézését. Aztán a múlt héten kaptunk egy fél zsák borsót, és hogy ne unjam magam halálra pucolás közben, filmeket néztem. Még tanácsot is kértem, hogy mit nézzek, ami kellőképpen leköt, amit aztán nem fogadtam meg, és elkezdtem azokat a filmeket darálni, amik hónapok óta a gépen porosodnak. Így került sorra vasárnap, az ötödik vödör borsónál az Anna Karenina. Két óra, addig jó sok borsót lehet megpucolni...

Még úgy főiskolás koromban olvashattam a könyvet, és a fő témán kívül mondhatni, semmire sem emlékszem. Pár dolog előjött menet közben, de pár dolog teljesen ismeretlennek tűnt. Már az első képkockáknál meghökkentem. Színházi előadást látunk, a szereplők összevissza szaladgálnak, én meg csak kapkodom a fejem. Az egész filmet ez a koncepció jellemzi, a szereplők mintha végig szerepet játszanának, a  lóverseny is a színpadon folyik, amitől az egésznek lesz egy irreális, sőt szürreális jellege. 

Egyedül Levin és Kitty szerelmi szála játszódik a szabadban, meg rendes házban, mintha a rendező azt akarná ezzel mondani, hogy az ő életük a valós, tiszta, minden más színjáték. Úgy érzem, értettem a mondanivalót, de akkor sem tetszett. Volt egy-két jó ötlet, pl. mikor Anna izgul Vronszkijért a lóversenyen, halálos csend van a nézőtéren, csak az ő legyezőjének egyre gyorsabb és hangosabb surrogása hallatszik. Így jön rá Karenin (Anna férje), hogy valami van köztük. De sajnos, ez sem menti meg a filmet. Vontatott volt, keszekusza, és ha nincs a borsó, McFadyen ide vagy oda, úgy félbehagyom, mint a pinty.

Azon azért elgondolkodtam közben, hogy bizonyos szempontból mennyivel jobb helyzetben vagyunk ma. Bár még manapság is sokan maradnak benne egy rossz kapcsolatban, ilyen-olyan okokból kifolyólag, választják inkább a megcsalást, mint hogy szétmenjenek, de mégis, ha úgy döntenék, hogy elhagyom a férjemet, elválhatnék, és nem fenyegetne komolyan az a veszély, hogy többé nem láthatom  a gyerekeimet. Sőt, manapság inkább az apákkal szúrnak ki sok esetben.

Másrészről abban a korban világos szabályok voltak, aki nem tartotta be őket, tudhatta, mire számíthat. Ma meg bármit lehet, nincsenek korlátok. Persze, a törvények, a szokások, az elvárások akkor is a férfiaknak kedveztek,  ha egy férj csalta meg a feleségét, bocsánatosabb bűn volt, mint fordítva. A történet elején kiderül, hogy Anna bátyja (őt játssza McFadyen, és további szívfájdalmam, hogy egy vigyorgó pojácát alakít), megcsalta a feleségét a nevelőnővel, azért utazik Anna Moszkvába, hogy kibékítse őket, a vonaton megismerkedik Vronszkij anyjával, ami aztán beindítja az eseményeket. És amikor Anna kerül hasonló helyzetbe, a bátyja sajnos, nem tudja fogadni...

Kár ezért a filmért, nagyon akartam szeretni, de nem ment. A rendezés nem jött be, viszont Keira jobb volt, mint vártam (csak ne mosolyogna). A látványvilág szép, hogy mondjak valami jót is. A pontozás igen nagy jóindulattal:

10/(egy igen halvány) 5