Keresés ebben a blogban

2015. január 31., szombat

Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést

Mi az egyáltalán, hogy negatív hős? A két szó szerintem antagonisztikus ellentétben áll egymással. Egyszerűen nem férnek össze. Van olyan, hogy egy negatív szereplő végrehajt egy hőstettet, de akkor nem negatív, még ha csak arra a röpke pillanatra is, mert a tette felemeli. Egyszerűen negatív szereplőt kellene írni. Jó, szoktuk használni a hős szót szereplő értelemben, de szerintem inkább csak a főhős kifejezésben.

Az e havi témázásunk először engem nem érintett meg. Bár volt bennem némi indulattal vegyes értetlenkedés, hogy hogyan lehet szeretni a negatív szereplőket, hiszen szántszándékkal, ilyen-olyan okból ártanak másoknak, de úgy gondoltam, kb. ennyi is a témáról a véleményem. Aztán jobban megvakargatva a dolgot, ihletet kapva innen-onnan, mégiscsak eszembe jutott egy s más.

Úgy gondolom, normál esetben akár születésünktől fogva vagy később a szocializálódás folyamán, az kódolódik belénk, hogy jó tett cserébe jót várj, minden jó, ha a vége jó meg, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Erre tanítanak a mesék, a vallás és a pár éve divatossá vált vonzás törvénye: ha jót adsz, azt kapsz vissza, ha rosszat, akkor azt (erről most vitatkozhatnánk, de ne tegyük, nem a téma része), ha jó vagy, a mennyországba kerülsz, ha rossz, a pokolba, stb. Tehát belénk nevelik kisebb-nagyobb sikerrel, hogy mi a helyes és a helytelen viselkedés.

Manapság azonban észrevehetően elharapózó tendencia a negatív szereplők kedvelése a könyvekben, mozivásznon, tévéképernyőn, monitoron, stb. Nem szeretnék belemenni, hogy mi lehet ennek a lélektani oka, főleg, mert nem tudom, és nem is értem. Milyen lelke lehet annak az embernek, akinek pl. Bellatrix vagy Voldemort a kedvence a Harry Potter sorozatban? Lehet, hogy nem is szeretném tudni. (Előfordulhat, hogy van ebben egyfajta különcködés vagy különbözni vágyás is.)

Elsősorban sorozatok, filmek esetén a negatív szereplő sikere nem kis mértékben függ az őt játszó színésztől. Jockey Ewing nem lett volna ugyanaz, ha nem az öregen is ragyogó mosolyú Larry Hagman alakítja. A másik viszont, hogy negatív szereplőt ábrázolni és a színészek szerint eljátszani is sokkal szórakoztatóbb, nagyobb kihívás, mint jót. Gondoljunk csak bele, mennyivel összetettebb figurák a gonoszok, mint a jók, akik gyakran sokkal laposabb, egysíkúbb, kevésbé kidolgozott alakok. És azt hiszem, a nézők-olvasók ezt keverik össze azzal, hogy szeretik az adott szereplőt. Szerintem ez nem a karakter szeretete, hanem annak elismerése, csodálata, hívjuk bárminek, hogy milyen jól van megírva és eljátszva.

Könnyű addig úgymond, "szeretni" egy "negatív hőst", amíg egy könyv lapjain van, a mozivásznon vagy tévéképernyőn. Hiszen de vicces elnézni, amint manipulálja a másikat, a saját érdekeinek megfelelően mozgatja a szálakat, stb. Kockázat nélkül élhető ki az a vágy, hogy ha valaki szeretne valami olyat tenni, amit egyébként nem tenne, tehetne meg. De vajon ezt éreznénk a saját életünkben is, ha egyszer csak előttünk állna, és a mi állásunkból fúrna ki, a mi szerelmünket csábítaná el, a mi évek alatt összekuporgatott vagyonunkat csalná ki, stb.? Azt hiszem, belém szorult annyi empátia, hogy át tudjam élni, milyen a másik oldalon állni, azon, ahol a "kedves, kis szerethető negatív hős" áldozatai vannak, és ezt még egy kitalált történetben sem tudom elviselni.

Tény, hogy a negatív szereplők néha elbűvölőek tudnak lenni. Ott volt például a Noszty fiú, akiről az első pillanattól tudjuk, hogy anyagi hátterű érdekházasságot kell kötnie a gazdag Tóth Marival, de ezt olyan bájjal, sármmal, kedvességgel teszi, hogy én annak idején drukkoltam, hogy összejöjjön a házasság, mert elhittem, el akartam hinni, hogy tényleg megszerette a lányt. Valószínűleg csapnivaló férj lett volna, és boldogtalanná teszi mindkettejüket, de ezt akkor, úgy 20-21 évesen még nem tudtam... Jellemző, hogy Mikszáth remekül megírt karakterére a mai napig emlékszem, míg a lányra nem. De hogy szeretném Noszty Palit? Nem. Férjemül fogadnám? Isten ments!

Számomra a legcsodálatosabban megírt, legösszetettebb, legjobban átélhető negatív figurákat William Shakespeare írta - ki más? A IV. Henrik kocsmatöltelék, szoknyapecér, gyáva, kisstílű, haszonleső Falstaffja mindennek nevezhető, csak pozitív figurának nem. És mégis ugyanakkor szánandó, esendő figura, akit nem lehet gyűlölni. De szeretnénk vele az életben barátkozni? Hát én nem. Az ifjú Hal herceget sem érti senki sem, WS úgy magyarázza, hogy "mintát" vesz a pórnépből, tanulmányozza őket. Meglehet, de a valóságban 16 éves volt, amikor a történet játszódik, talán csak a kamaszos lázadás, talán a gének, talán a korona felelőssége elől való menekülés, a "bulizzunk egy jót, mielőtt király leszek" attitűd vezette erre az útra, mert amint átvette a trónt, megszakított régi bandájával minden kapcsolatot.

Aztán még mesélhetnék hosszasan a többi Whitechapel-beli figuráról, többnyire mind akasztófáravalók, mégis mindegyikükben ott a jó és rossz is. Lepedő Dolly, a szajha, ugye, igencsak elítélendő foglalkozást űz, de van egy olyan jelenetük Falstaff-fal, amiből látható, hogy ők mennyire szeretik egymást. Ettől válnak abban a pillanatban, igen, szerethetővé, de abban a pillanatban nem is negatív szereplők. Mert a szeretet elűzi a rosszat, ha néha nem is tartósan, csak meglegyint. Öt perccel később már megint legszívesebben két kézzel fojtaná meg az ember a vén lókötőt, de ott, akkor egy percre pozitív karakter volt.

Vagy ott van Shylock alakja A velencei kalmárból, aki mondjuk ki, zsidó. Manapság már nem lenne politikailag korrekt ilyen színdarabot írni, amiben a zsidó kereskedőt minden sztereotípiájával ábrázolják, kapzsi, pénzéhes, sőt, kimondottan szívtelen, gonosz embernek, aki képes lenne egy fiatal férfi mellkasából kivágni egy darabot (ezzel nyilván megölve őt), mert az nem fizette meg a tartozását. Mégis, WS az ő szájába adta, korát meghazudtoló érettséggel a világirodalom egyik legszebb monológját a fajgyűlölet ellen, ami arról szól, hogy neki is épp úgy van keze-lába, szíve, érzései, mint bárkinek, mégis gyűlölik, megvetik, lenézik, mert zsidó. Jobb ember, persze, nem lesz ettől, de egy pillanatra eltűnik a gonoszsága, esendő emberré válik.

Ha már a címben a szeretet szó szerepel, azokat a negatív figurákat szeretem mégis, akik fejlődőképesek, és kilépnek a gonosz skatulyából. Regina például az Egyszer volt, hol nem volt-ból (Once Upon A Time) képes a fia kedvéért jobbá válni, de önmagát nem tagadja meg. Ebből helyenként vicces helyzetek adódnak, és kapunk egy hús-vér, valódi jellemű szereplőt, akiben van jó is, meg rossz is, mint mindannyiunkban. Ő most már szerethető valaha volt főgonosz a számomra. Aki képes harcolni azért, hogy a gonosztevők is megkaphassák a happy endjüket. Na de, lám, megint csak akkor vagyok képes használni a szeretet szót, amikor már nem is gonosztevő többé.

Ezzel áttérnék arra, hogy én hogyan csoportosítom a negatív szereplőket vagy ha úgy tetszik, "gonoszokat" akár irodalmi művekben, akár mozgóképen.

A körülmények áldozata: Vannak, akiket a származásuk, környezetük, neveltetésük vagy épp ennek hiánya tesz "gonosszá". Falstaff mellett ilyen még számomra a Koldus és királyfi Tom Cantyje (a címbeli koldus apja), aki szó szerint egy garasért eladná a saját anyját is. A talán a természetükben eleve meglevő rossz tulajdonságokat felerősíti a nyomor, a rossz bánásmód, stb.

A sértett: Akit vélt vagy valós sérelem visz arra az útra, hogy bosszú álljanak. Őket tudom a legkevésbé elfogadni. Gyerekes, éretlen hozzáállás, ami arra vezet, hogy hatalmuk mértékétől függően uralkodjanak, akin csak lehet, pedig gyakran van köztük olyan, akivel jól bánt a sors, ők mégis valami sérelembe kapaszkodva nyafognak a múlton. Shylock "csak" néhány embert tud tönkretenni, többnyire anyagilag, de mikor lehetősége van rá, gyilkolna is. Ilyen számomra még Loki, aki isten mivoltát kihasználva már nemcsak Asgardot, de Midgardot (vagyis a mi Földünket is) szó szerint térdre kényszerítené. Ugyanakkor néha lehet az emberségükre hatni.

A pszichopata (szociopata): Ó, a legérdekesebb, ugyanakkor legveszélyesebb fajta, mert nincsenek érzelmei, hideg és számító, a célja felé eltökélten halad, ám valamiféleképpen mégis vonzó, elbűvölő egyéniség is tud lenni, ami azonban csak a máz. III. Richárd a legjobb példa erre, mert mit is mond magáról? "Úgy döntöttem, gazember leszek." Semmi sem kényszerítette rá, csak a saját döntése. Bár az állítólag hazug ábrázolás szerint (hisz bajvívó volt, nem lehetett nyomorék) púpos és sánta, mégis képes a férje sírja mellett állva elcsábítani Lady Annát! Ami elég zseniálisnak tűnik, ugyanakkor nyilván mérhetetlenül taszító is egyben. Ide tartozik még Moriarty professzor és a Thursday Next-sorozat zseniális főgonosza, Acheron Hades. Bocsánat, nem gonosz, alternatív erkölcsű, ahogy önmagát jellemzi... És egy kicsit a Noszty fiú is.

Akit a saját becsvágya, hatalomvágya (pénzsóvársága) fűt vagy a háttérben álló nőé: Macbeth, egyértelmű, nem? És Coriolanus. Bár ő a sértett kategóriába is beleillik. Hamlet nagybátyja, aki megöli Hamlet apját Hamlet anyja miatt. Vérnősző barmok.

A pusztító: Erre nem jutott eszembe egy WS-karakter sem. Szerintem nincs is. Ő az, aki jön, és egyszerűen rombol. Sötétséget borít a földre, ki akarja irtani az egész emberiséget, stb. Ha valaki mondjuk, bosszúból, példát statuálva, félelemkeltésből, stb. leöl egy falut, háborút indít, az sem szép, de legalább van érthető, visszakövethető motivációja. (V. Henrik és Franciaország trónja), de a komplett pusztításnak mégis mi a fene értelme van? Kin fog az adott világ császára uralkodni? Mit fog enni, ha teljes sötétség lesz, és elpusztulnak a növények és az állatok? Sétálgat a romok és halott élőlények között a sötétben sátáni kacajt hallatva, és aztán? Ő minden második sorozat főgonosza, aki ellen meg kell védenie a világot a hősnek, ezzel munkát adva nekik, más értelmüket nem látom. Ráadásul mindig elbuknak, de sosem tanulnak semmiből.

A velejéig romlott: Ő az, aki puszta szórakozásból gonosz, nincs indoka, nincs háttere. Tulajdonképpen inkább gép vagy robot, mint ember.

Az őrült: Őrült vagyok, azt teszek, amit akarok, hirdeti. Idegesítő hangon kacarászva gyilkol. Néha kiderül róla, hogy sanyarú gyerekkora volt, de szerintem ez nem mentesíti. Számomra a második legveszélyesebb típus, mert kiszámíthatatlan.

Egyébként vajon hol a határ negatív és pozitív karakter között? Gondoljunk csak mondjuk, Pitonra vagy Darth Vaderre, annak fényében, amit a történet végén tudunk meg róluk...

Még egy dolog, mielőtt befejezném. Megérnének egy misét egyébként (vagy egy témázást) az egysíkú, egyforma, idegesítő pozitív hősök, akik ugyan a jófiúk, megmentik a világot meg a királylányt, de amúgy sótlan alakok.

Vannak szerencsére arra irányuló törekvések, hogy a jófiúk is legyenek árnyaltak, ott van pl. a Galavant c. sorozat, ahol a főhősünk, akinek meg kellene mentenie egy birodalmat egy szánalmas, részeges, nevetséges, önsajnáltató kripli, ugyanakkor nagylelkű, vakmerő, vicces, hűséges... hülye. "Igazi" férfi. És bár a sorozatnak sajnos, nem biztos, hogy lesz folytatása, a hasonlóan jól, élvezetesen megírt karaktereknek remélhetőleg viszont lesz.




A témázásban részt vesz:





10 megjegyzés:

  1. ez nagyon igaz, hogy a szeretett negatív karakterek valójában nem gonoszak, vagy rosszak, mert ha azok lennének, nem lehetne őket szeretni.
    szóval akkor én igazából a negatív szereplőket nem is szeretem. :D
    nagyon jó kis poszt lett, csupa WS hivatkozás.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Erre szerettem volna rávilágítani. :)

      Iiigen, ezt találtam ki koncepciónak. :D

      Törlés
  2. Szerintem ne keverjük ide a való életet, mert ott nyilván semmilyen gonosznak helye nincs! Nem tűrjük, és nem szeretjük (ha csak nincs valami komoly bajunk). De ezért (is) olvasunk... a történet felvet egy (vagy több) csúfságot, és ha szerencsénk van szépen végigviszi, levezeti.
    Azért jó, hogy te is mégis találtál közülük "kedvedre valót"! Erről van szó! :D
    Tetszenek a kategóriáid is. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fú, szerintem totál félreértelmezted, amit írtam...

      Köszi. :)

      Törlés
  3. Tök érdekes, mert amikor először felmerült ez a kérdés bennem, pont onnan jött, hogy most teljes mértékben divat azzal villogni, hogy a hű de meg nem értett, bajkeverő, gonosz karaktereket szeretik. Én úgy gondolom amúgy, hogy ezt kinövi az ember egy idő után, amikor már van élettapasztalata az embernek. Mert lehet megírni jól egy negatív karaktert, de rajongani érte? Szóval én ezt nem tudom, hová tenni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szó szerint! Tökéletesen egyetértünk. :)

      Törlés
  4. Azta, de jól összeszedted! (melyről is eszembe jut, hogy be rég olvastam WS-t... és mily sokáig nem fogok:))
    Noszty Feriről én is azt hittem annak idején, hogy beleszeretett Mariba, s emlékszem, mekkora csalódás volt, amikor csak úgy továbblépett...
    Tényleg lehet valami rokon bennünk. Az egyik alapagybajom, hogy "akkor is tetszene, ha veled, egy szeretteddel történik ugyanez?" Tudom, hogy ez "csak" kitaláció, könyv, film, de... az élet újraírja a dolgokat.
    A "körülmények áldozatáról" az épp pár napja (kb. ezredszer) ismételt Gyilkos elmék rész jut eszembe, ahol Morgan egy egy gyilkosságsorozat kapcsán felfedi, hogy gyerekkorában zaklatta a mittudoménmárki, talán az edzője - akárcsak az gyilkost -, és mégis ember lett belőle. Talán tévedek, de szerintem a "körülmények" is csak egy remek kifogás -- magam is sűrűn éltem vele ifjú, világgyűlölő korszakomban.
    :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, mi más korosztály vagyunk, mint ezek az ifjak. ;) :D Máson nevelődtünk, stb. De ez nem baj, csak ők nem azt látják, amit mi. :)
      Ahogy Mia írta feljebb, hogy ne keverjük bele a való életet, hát én nem tehetek róla, de összekötöm, amit olvasok, látok a valósággal, talán a fantasyt és a mesét kivéve.
      A körülmények áldozata egyértelműen kifogás, bár néha nagyon nehéz túllépni rajta. :)

      Törlés
  5. Végre eljutottam a te posztodhoz is! :) Egy nap csúszással, bocsi :)
    Hm, igen, érdekes, amit írsz, és távol álljon tőlem a rajongás, vagy a negatív "hős" pódiumra emelése, és kedvenccé tétele. :) Én csak szeretem, hogy pl. Jockey intrikáin lehetett bosszankodni, hogy Voldemorttól lehetett hidegrázást kapni, Gollamot lehetett szánni, érdeklődve lehet figyelni egy szociopatát - akiktől persze óvjon az ég.
    Szerintem Miamona is úgy gondolta a való élet vs. könyv dolgot, hogy teljesen máshogy közeledhetünk feléjük a könyvlapokon keresztül (vagy ők mifelénk), és így könnyű azt mondani egy deviáns szereplőre, hogy szimpatikus esetleg, vagy hogy vagány, miközben az utcán egy hasonlótól átmegyünk a másik oldalra :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Á, semmi gond! :) Ha nem mondod, észre sem veszem. :D
      Értem én, hogy sokan így vagytok vele, de én nem. :)
      Tudom, hogy Mia hogy értette, épp ezért írtam, hogy könnyű innen rajongani értük, :) De lépnének ki csak a könyvlapról, vagy a tévéből, stb.! :) De nem baj, pont ez a jó, hogy ennyifélék vagyunk. :)

      Törlés