Neil Gaiman: Amerikai istenek

A Molyon volt (van?) egy olyan kihívás, hogy Pedig annyira akartam szeretni. Ha még tag lennék, ezt a könyvet betenném oda. Volt, aki azt mondta, igen bátor vagyok, hogy Gaimant kezdek olvasni, mivel az ő stílusához hasonlított Egyszervolt sem igazán jött be. Én meg azt gondoltam, hogy minden jogom megvolt reménykedni, hogy Gaiman és én jóban leszünk, hiszen láttam a Csillagport, és tetszett, és Coraline és a titkos ajtót, és az is tetszett. De ezt a könyvet egyszerűen félbehagytam, amit én igen-igen ritkán teszek meg. Szóval nagyon kell nyűglődnöm egy könyvvel, ha így döntök, de arra jutottam, hogy annyi jó könyv van a világon, az életem viszont véges, tehát miért töltsek értékes időt azzal, hogy olyan könyv végére próbálok jutni, ami nem tetszik?

Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy mi volt a bajom a könyvvel. A történet nem kötött le, ha sarkosan fogalmaznék, kesze-kusza baromság. A szereplőkkel nem tudtam azonosulni. A fogalmazásmód nem nyűgözött le. Kimondottan szeretem a misztikus történeteket, és azzal sincs bajom, ha egy könyv elvont, de ez egyszerűen nem tudott elragadni.

Biztosan tudják, milyen az, amikor valami apró részlet megragad a fejükben, ott motoszkál, nem lehet tőle megszabadulni, még évek múlva is emlékeznek rá. Gyerekkoromban a Grimm mesés könyvben volt egy rajz, amit leragasztottam, mert féltem tőle, és erre mind a mai napig emlékszem. Ebből a könyvből azt hiszem, annyi maradt meg, hogy valakit felakasztanak, és annak feláll a farka. Amellett, hogy pfuj, az ilyesmit öncélú megbotránkoztatásnak érzem, aminek a történet szempontjából semmi jelentősége. Ha meg mégis (amit már nem tudok meg, mert abbahagytam), akkor meg Gaiman olyan szinten beteg, ami nekem már nem elfogadható.

Az, hogy az Egyszervolt hasonlít-e Gaimanre, már nem fogom megtudni. Egy viszont biztos, azt legalább végig bírtam olvasni.

Boldog-szomorú helyzetjelentés

Sajnos, inkább szomorú, helyenként pár örömmorzsával.

Komolyan elgondolkodtam azon, hogy ismét abbahagyom a blogolást. Úgy érzem, nincs mit mondanom, és azt a keveset, ami van, sem jól csinálom. Néha olvasok máshol egy-egy különösen jól sikerült blogbejegyzést, és arra gondolok, hogy én ehhez sosem fogok felérni. A blogom olvasottsága kicsi, és bár elvileg nem a látogatottságért ír az ember, de hazudik az, aki azt mondja, hogy az egyáltalán nem fontos. 20-30 olvasásra azt mondom, hm, ez az átlag, 50 körül, tyűha! 100 felett meg már szinte elalélok. Marhaság...

Emellett kezdem kissé kötelességnek érezni, hogy ha már belekezdtem, blogot írok, ha beleszakadok is, pedig ennek örömforrásnak kéne lennie, nem kínos feladatnak. Volt egy-két érdekes reakció korábban, vagy semmilyen (nekem semmi sem jó, nem? haha), viszont úgy éreztem, igazán reális, vagy jól kifejtett visszajelzést nem kapok (kivéve egyet, akinek ezúton is köszönöm, rengeteget segített). Ezért ennek most nem látom értelmét ebben a formában. Nem szüntetem meg egy az egyben, mint az elsőt, de nagyon úgy tűnik, hogy egyelőre ritkák és/vagy rövidek lesznek a bejegyzések.

A tyúkos sorozatot abbahagyom. Lett volna még tervem vele, például az evési szokásaikról, amik igen viccesek tudnak lenni, ki látott már teszem azt, ugráló tyúkot, amelyik így próbálja elérni a kerítésre felfutó vadszőlő leveleit? Még videót is készítettünk (okostelefonnal) arról, ahogy a jószág megrohan, amint megjelenek a teraszon, tök mindegy, hogy van-e nálam kaja vagy sem. Az ő prekoncepciójuk az, hogy van, és kész. Ha meg mégsincs, akkor addig kárálnak, és keveregnek a lábam alatt, amíg odaadom. Mert biztos csak rejtegetem valahol. Más lehetőség, ugye, nincs.

A megszüntetés oka, hogy elméletileg hamarosan levágják őket. Valami elképesztő módon elkezdtek vedleni, ami nem tudom, hogy a rendes őszi vedlés-e, csak ilyen későre esik az eddigi szuper jó időnek köszönhetően, vagy pedig, mint az őszi legyek, érzik a vesztüket. Kettő az utóbbi pár hétben csak úgy elpusztult, és aggaszt, hogy vajon betegek vagy egyszerűen lejárt az idejük. Úgy másfél évesek, de mivel hibridek (mondhatnánk, mutánsok) talán az ő életük rövidebb. Az egyikük annyira megkopaszodott, hogy már nem is vonult be az ólba este aludni. Nem tudom, önkéntes száműzetésbe vonult-e, vagy a többiek kizárták, de komolyan mondom, a szívem szakad meg érte. Már kezd ugyan helyrejönni, nő ki a tolla, de még mindig nem megy be az ólba. Pedig csak egy tyúk, amit az ember arra tart, hogy a tojását, ill. végül őt magát is megegye. Sokszor mondom, ha nekem kéne leölni az állatot, vegetáriánus lennék. Sajnos, szeretem a húst, és talán képmutató vagyok, de megeszem, ha feldolgozva megvehetem valahol. Szóval részemről lezártnak tekintem a hagyományos paraszti életformába tett kirándulást (amit eddig sem jószántamból tettem), és mindent el fogok követni, hogy a jövőben se nagyon legyen hozzá közöm. Félre ne értsenek, semmi bajom azokkal, akik szeretik ezt csinálni, de nem vagyunk egyformák, és nekem nem való.

Az olvasmányok tekintetében bizonyos okok miatt (nem titok, csak hosszú, és nem szeretném részletezni) már-már ott tartok, hogy bojkottálni fogom az új megjelenéseket. Embertelen mennyiségű könyvet adnak ki manapság, és talán nem állok egyedül a véleményemmel, hogy egyre több köztük a silány, legjobb esetben közepes mű, ami csak arra szolgál, hogy a kiadó gyorsan megszedje magát. Egyre nehezebb kihalászni a gyöngyszemeket. Ránézek a borítókra, és viszolygok, elolvasom a fülszöveget, és nemhogy nem vonz, hanem legszívesebben világgá futnék tőle. És szinte minden minimum trilógia, de lehet akár hét vagy kilenc kötet is. (Abba már bele sem szeretnék menni, hogy elkezdik kiadni, aztán két-három rész után esetleg abbamarad). Azt hiszem, maradnak az elkezdett sorozatok, és inkább újra olvasom Tamásit, Shakespeare-t, de még az is lehet, hogy előszedem a Karl May köteteket. (Bár a gyerekkori kedvencek leporolása nem mindig pozitív élmény.) Az új könyvekből pedig igen szigorú válogatás lesz. Meg ne kérdezzék, mi alapján. Magam sem tudom. Megérzés. Na meg a pénztárcám. Ez a könyv pl. nagyon vonz. És ha a Thursday Next sorozatot nem folytatják, hát akkor én... akkor én... igencsak dühös leszek. És csalódott.

Ami a boldog részt illeti, nem kellett kifizetnem egy kisebb összeget, aminek következtében megvehettem ezt az e-könyvet, amire azóta ácsingózom, mióta tudom, hogy Rosamunde Pilcher fia is ír, és állítólag hasonlóan elragadó stílusban. Nemsokára meg fogom tudni, igaz-e. És talán be is fogok róla számolni.

Ami ennél is nagyobb örömet okozott, sőt a vezető örömhír az elmúlt hónapokban (képzelhetni, mennyi lehet az öröm az életemben...), hogy végre újra van mosógépem! Igen, kérem, mosógép, ami már a mai háztartások elengedhetetlen része. Még júliusban romlott el, a szerelőnek eltört a bokája, ezért csak augusztusban jött ki megnézni. A verdikt dobhiba. A javítás 40.000 HUF. Na, nem. Először gondoltam, újat veszek, összegyűjtöm a rá a pénzt. (Na, persze, mintha nem ismerném magam... összegyűjteni, jó vicc!) A hitelt bizonyos okok miatt elvetettük, így maradt a használt. Gondolom, van, akinek nem okoz gondot egy 25.000 forintos tétel kifizetése, nekem igen, így csak a múlt héten vettem meg a vaterán, amit aztán tegnap hozott ki a futár. Röpke négy hónap után. 

Tessék elképzelni, beteszem a ruhát, mosószert, öblítőt, megnyomok egy gombot, elforgatok egy másikat, és x idő múlva kiveszem tisztán, illatosan és kicentrifugázva! Maga a mennyország! Nem ázik a kádban egész nap, nem csöpög a fejemre, mikor fürdenék. Igaz, hogy a centrifuga fordulatszáma nem állítható, és ez az 1000 fordulat/perc a kényes holmikat, gyapjút, selymet, stb,. eléggé meggyűri, és a gyorsprogramja fél órás, pedig az újabb típusokon már csak 15 perces, de sose legyen nagyobb bajom az életben. Drukkoljanak, hogy legalább pár évig működjön!

No, egyelőre ennyi. Jöhet az ebéd. 

Nicolet Égeni: Az ötödik leszármazott

Újabb magyar szerző műve következik, ami azért is nevezetes, mert ez az első e-könyv, amit hivatalosan vettem, már a Kindle-re.

Még nyáron ragadtam bele egy olvasási válságba (érdekes, sokan panaszkodtak akkoriban erre, talán az őrült melegnek volt köszönhető), és mikor már a negyedik könyvbe kezdtem bele, és hagytam abba pár oldal után, valami könnyedebb olvasnivaló után néztem. Akkor találtam rá erre a könyvre, ami csak e-könyvben kapható, és komoly 800 forintba került. Kedves történetnek gondoltam Nerkiss, a nimfa történetét, ezért vágtam bele, és nem is csalódtam. Valóban aranyos, bájos történet ez, nimfák és más erdei lények között, és nagyon örültem, hogy találtam valamit, ami leköt. Nem sokáig, úgy 30%-nál (a Kindle nem számol oldalakban) valahogy leült, és nem bírtam továbblendülni vele, ezért több hétre félreraktam, és csak nemrég folytattam. Valószínűleg bennem lehetett a hiba, mert ezúttal gond nélkül végigolvastam.

A történet aranyos, bájos, jól követhető, a szereplői szerethetők, egyes helyeken kimondottan izgalmas, másutt humoros. A világa jól felépített, a szereplők nevét könnyedén meg tudtam jegyezni, pedig nem Bélák és Ilonák vannak benne. Ebből a szempontból érdemes volt megvenni és elolvasni.

A könyv magánkiadásban jelent meg, ezért-e vagy másért, de szerkesztőért és lektorért kiált. Mit kiált? Ordít, követel, könyörög. Hemzseg a hibáktól, elírások, helyesírási hibák, magyartalanságok, fogalmazási hibák tömkelegével van tele. Rosszul egyeztetett mondatok számban, személyben, igeidőben, ami mind rettentően bántotta a szememet. A fejezetek egymásba érnek, mindössze az különbözteti meg, hogy maga a fejezet száma nagyobb betűmérettel van írva, de semmi sorköz, és a fejezetek címe már nem különül el a szövegtől. Természetesen senki sem tökéletes, könnyű elnézni valamit, de erre lenne való a szerkesztő és a lektor, hogy az ilyesmit a minimálisra csökkentsék. Lévén magánkiadás, ez nyilván nem történt meg, de azért néha elcsodálkozom, hogy amikor a szöveget írták, nem tudták volna legalább valami helyesírás ellenőrző programon végigfuttatni? Míg én itt gépelek, pirossal aláhúzza, ha szerinte nem jó valami. (Bár az Office helyesírás ellenőrzője is képes néhány érdekes javaslatot felvetni, a legutóbb pl. a jó néhány helyett a jóné hány alakot tartotta jónak, ill. a vendéglátóipari szóval nem értett egyet, helyette az egyik javaslata a vendéglátói pari volt, de akkor is, alapvető hibákat, elütéseket legalább kiszűr.) 

Nekem ezek sajnos, rontották az olvasási élményt, és nagyon remélem, hogy a folytatásban már gondolnak majd ezeknek a hibáknak a kijavítására. Merthogy igen, a történet nem ért véget, és elméletileg folyt. köv. Jöhet. :)

A borítója viszont igazán mutatós, ami jó pont, és a szerzőnek van már egy "rendes" könyve Égeni Nikolett név és Fairy Tale Bt., avagy egy tündérnő naplója cím alatt. 

Sajnos, a pontok a gyengén sikerült kivitelezést is kell, hogy tükrözzék, pedig enélkül biztosan magasabbat adtam volna:

10/7

On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Mindig külön öröm, ha magyar szerző művét méltathatom, ez a könyv pedig érdemes a méltatásra. Bajban vagyok vele, hogy mit is írjak róla, mert nehéz megfogalmazni, hogy miért is tetszett, mitől is jó. Ismét azzal kerülök szembe, hogy mennyivel könnyebb szidni valamit, mint dicsérni. Pfuj, emberi természet! :D

A könyv feléig az járt az eszemben, hogy hát ez Rejtő, csak az űrben játszódik! És ezt abszolút pozitív értelemben mondom, a humora, a vicces aranyköpések, az abszurd helyzetek mind erre emlékeztettek. Ilyenek vannak benne, hogy Úriember nem temetkezik hitelbe, meg Főnemes nem tör bordákat. A könyv fele környékén aztán szépen elfelejtettem az összehasonlítgatást, mert egyszerűen nem volt rá szükség. Gyönyörűen megállja a helyét önállóan is. 

A történet csavaros, pörgős, bár a műszaki leírásokat nem mindenhol értettem, de ez nem zavart túlzottan. Calderon, a főhős igazi hóhányó, és bár azt mondtam, nem kell az összehasonlítás, mégis néhány Rejtő hősre emlékeztetett, pl. Rozsdásra Az elveszett cirkálóból, akit nagyon szerettem. Taina, a japán kadétlány pedig igazi belevaló csaj.

A végén - hogy is fogalmazzak, hogy ne legyen túl spoileres - egy picivel több beteljesülést vártam, reméltem, szerettem volna, de remélem, a hamarosan megjelenő 2. részben ez be fog következni. Nem bírom, amikor a két főhős között tapintható vonzalom ellenére is évekig húzódik a beteljesülés. 

Az szerző amúgy - nekem meglepetésként - nő, a neve a bonsai elírásából jön, és valójában Varga Beáta a becsületes neve. Nem feltétlenül mondtam volna meg, hiszen kalandregényről van szó (néhol kimondottan, és meglepően kegyetlen jelenetekkel), szuper humorral, és egyáltalán nem nyálasan romantikus. Aki pedig regényrészletekre, különböző információkra kíváncsi, annak ajánlom az írónő honlapját.

A borítóval vannak gondjaim, ha ez a förtelem pasi lenne Calderon, én inkább passzolom. Amúgy a könyv szerkesztésével (helyesírás, tördelés, ilyesmi) nem volt probléma.

Hát, tudom, hogy ez nem lett túl hosszú, de most ennyi telik tőlem, egyet mondhatok, tessék olvasni. Megéri!

Egy picivel marad el a maximális pontszámtól...

10/9,5

Mire jó a felirat? 3.

Tartozom még a lezárással, amit az előző rész végén ígértem, nevezetesen, hogy miért feliratozok, ha nem vagyok egyértelműen feliratpárti. Előtte még annyit mondanék, hogy az előző két résznek az lett volna a célja, hogy gondolatot ébresszek, esetleges új nézőpontokra mutassak rá az ádáz felirat vagy szinkron vitában. Hogy ellentmondásokra hívjam fel a figyelmet, pl. azért nem jó a szinkron, mert sokszor nem jól fordítják a szöveget, ill. nem adja vissza az eredetit. Igen, de a felirat éppúgy lehet hibás, és éppúgy nem tudja teljes mértékben visszaadni az eredetit. És hasonlókra. De már nem szeretném tovább ragozni, mert csak ismételném magam, és aki nem hagyja meggyőzni magát, azt úgysem tudnám. A lényeg a választás szabadsága, szerintem, és mindenféle érvet el tudok fogadni, de a tiltsuk be a szinkront, és csak feliratosan lehessen filmet-sorozatot nézni "érvet" nem tudom elfogadni. Megmondom őszintén, napi akár 8-10 óra fordítás után sok mindenhez van kedvem, de ahhoz, hogy angolul nézzek filmet-sorozatot vagy olvassak könyvet, legkevésbé sincs, így azok érveit is meg tudom érteni, akik kényelmi szempontokból választják a szinkront.

Nos, akkor a feliratkészítés. Ahogy már többször leírtam, gyerekkorom óta utálok feliratot olvasni, ezért felirattal, legalábbis önként, sokáig nem néztem semmit. Aztán szép lassan rászoktam, hála a különböző tévécsatornák azon "kedves" szokásának, hogy összevissza adják az egyes sorozatokat, hogy néha éveket kell várni egy-egy folytatásra, új évadra, vagy nem is folytatják egyáltalán, hogy önkényesen ide-oda pakolgatják az időpontokat, néha olyan helyre rakva, ami egyértelműen árt a nézettségnek, aztán az alacsony nézőszámra való hivatkozással abbahagyják. Belekezdenek egy évadba, majd pár rész múlva mindenféle Való Világok és egyéb förtelmek miatt hónapokig pihentetik, stb. És még amiatt is, hogy néha bizony türelmetlen vagyok, és még a magyar tévében futó sorozatok új évadait nem akarom megvárni, és inkább folytatom angolul. Eleinte ezeket az alkotásokat rajongói magyar feliratokkal néztem, de folyton azt figyeltem, hogy hopp, ez nem is azt jelenti, vagy nicsak, onnan hiányzik egy vessző, ezért elég hamar rászoktam az angol feliratra. 

Aztán az kezdett foglalkoztatni, hogy vajon hogy is készül egy felirat, én is képes lennék-e rá. Kihívásként tekintettem rá, és sikerélményként éltem meg, hogy sikerült. Aztán lassan felépült bennem a vágy, hogy ki is kerüljenek a felirataim, és mikor, hogy úgy mondjam, megtalált a lehetőség (köszi, reea, örök hálám :D), nem sokat gondolkodtam, és belevágtam. 

Egyik fordítótársam twitterén az olvasható, nem sorozatfüggő, hanem fordításfüggő. Valahogy így vagyok vele én is. Feliratot olvasni nem szeretek, készíteni szeretem őket. Jó érzés, mikor az én nickem van egy feliratban (hiú vagyok, na! és ki nem, aki a valamilyen szinten a nyilvánosság elé áll?), jó érzés tudni, hogy segíthetek azoknak, akik meg szeretnék nézni az adott sorozatot, és persze, büszke rá, hogy ha jól sikerült. 

Már nem feliratozok annyit, mint eleinte, időm és akkora kedvem sincs már, de van pár "szívem csücske", amiket csinálni fogok. Egyelőre legalábbis. Azt hiszem, ha abba kéne hagynom, hiányozna.

Karen Marie Moning: Iced - Megnyílik az ég

Hogy is kezdjem? Hm-hm. Vágjunk a közepébe. Aki nem olvasta az előzményeket, annak ez spoileres lehet!

Szerettem a Tündérkrónikák sorozatot, de az ötödik rész nekem olyan szépen kis lezárt volt, még ha egyáltalán nem is oldódott meg minden, és nem hiányzott a folytatás. De mikor megtudtam, hogy lesz, azért én is ujjongtam, főleg, mikor megtudtam, hogy ennek Dani lesz a főszereplője. Dani már korábban is az egyik kedvenc szereplőm volt, bár sok helyen olvastam, hogy milyen idegesítő, és mennyien nem kedvelik. Komolyan, nem is értem, haha!

A történet ott folytatódik, ahol az Új nap virrad abbamaradt, csak épp most Dani szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ill. néha Christianéból és Katéből.

A korábbi kötetekből megismert Ryodan munkát ajánl Daninek. Ajánl? Na, ez enyhe kifejezés, mivel igazából kényszeríti, hogy vállalja, mivel Dublin-szerte egyre több hely fagy meg az ott levő emberekkel egyetemben, hirtelen és váratlanul, és senki sem tudja, hogy miért. Ryodan kihasználja Dani szuperképességeit, hogy kiderítsék, mi történt.

A történet úgy a feléig viszonylag lassan csordogál (de ez nem azt jelenti, hogy eseménytelen), amit én egyáltalán nem bántam, érdekes volt Dani szemszögéből látni az eseményeket, megismerni, hogy él, érez, gondolkodik, adalékokat kapunk a nem éppen vidám gyerekkoráról, Táncossal való viszonyáról, stb. A felétől aztán a sztori turbó üzemmódba kapcsol, mint Dani szokott, és onnantól fogva nincs megállás, én még csak kapkodtam a fejem, és egyre többször hangosan is felhördültem vagy felszisszentem, hogy a néha kissé szalonképtelen kifejezésekről ne is beszéljek. Olvasás közben többször is elgondolkodtam rajta, hogy mennyire látványos (és helyenként gusztustalan, haha) filmet lehetne ebből csinálni. 

A vége pedig megint olyan lett, mint amit a Rossz hold kelt fel-nél éreztem, hogy nem akarom elhinni, hogy itt van vége, lapoznék egyet, de nincs több lap, én meg csak ülök, és hülyén bámulom a semmit. Honnan tud ez a nő ilyen cliffhangereket kitalálni? Rossz hír a rajongóknak és a folytatásra váróknak, hogy úgy tudom, a 2. rész, a Burned, angolul is csak jövőre fog megjelenni, és onnan még jó pár hónap a magyar megjelenés. Ilyenkor úgy érzem, mintha megállították volna a filmet, és szerencsétlen szereplő ott áll kimerevedve, arra várva, hogy valaki megnyomja a lejátszás gombot.

Természetesen értem én, miért nem kedvelik egyesek Danit. Kamasz. A kamaszok pedig halálosan idegesítőek. Jól tudom, hisz egy közel 16 éves kamaszfiúval élek egy házban (az együtt szót nem szívesen használnám, mert egyre inkább külön utakon jár). Daniben is szépen fellelhetők ezek a vonások. Egyrészt vonzza és foglalkoztatja a szex, másrészt viszolyog tőle. Mérhetetlenül magabiztos, mindent jobban tud, talán még az sem túlzás, hogy beképzelt. Henceg a szuperképességeivel, a szerénységnek a szikráját sem nagyon lehet felfedezni benne. Elképesztően meggondolatlan, és folyton bajba keveri magát és másokat is. Ugyanakkor tiszta és őszinte, lojális és odaadó.

Ryodant nem szeretem, ahogy Barronst sem. És tudom, hogy ezzel kisebbségben vagyok. Néha úgy éreztem, hogy olyan, mint Mr. Darcy, akit Lizzyék elkönyvelnek büszkének, ugyanakkor mindenki más dicséri. Dani szerint Ryodan seggfej, aki erőszakos és senkivel sem törődik, ugyanakkor mások szerint kedves, udvarias és gondoskodó. Ne feledjük, hogy a könyv Dani szemszögéből íródott, tehát a szereplőket is az ő szemén át látjuk, és hát az éremnek két oldala van, ezért Dani értékítélete nem objektív, mint ahogy legtöbbünké nem az. Ugyanakkor a tettek önmagukért beszélnek, és akárhogy is nézzük, Ryodan viselkedése hagy kívánnivalót maga után. Dani még csak 14 éves, gyerek, még ha a kamaszok ezt ki is kérik maguknak. Ehhez képest ott egy ki tudja, hány éves felnőtt férfi (az sem biztos, hogy ember), aki megzsarol, sőt fizikailag is bántalmaz egy kislányt. Bár az utolsó oldalakon az is kiderül róla, hogy van humorérzéke, ami meglepő színfoltja a jellemének.

Lornak nincs túl nagy szerepe, és nem is tudunk meg róla sokat, de vicces figura, és úgy érzem, kedveli Danit.

Christiant nagyon sajnáltam, ahogy átváltozik veszélyes Unseelie herceggé, és érezni, ahogy küzd az emberiessége maradványaiért, de egyelőre úgy tűnik, elveszti a harcot. Örülnék, ha valamiféle happy endet találna ki neki az írónő.

Táncos, no hát ő a legjobb figura! Kedves, okos, bátor, hűséges, minden lány álma, vagy legalábbis annak kéne lennie. Nagyon remélem, hogy a drámai hatás kedvéért nem derül ki róla, hogy valójában pszichopata... Részemről vesztene egy rajongót a sorozat.

Jo maga a megtestesült jóság, és az életben az lenne a jó, ha egyre több ilyen ember lenne, de mint regényhős elég egysíkú. Kedves, jó, de naiv.

Kat nem volt szimpatikus, végig vártam, hogy megteszi a történetszálából következő logikus lépést, de végül helyesen döntött. Talán majd a következő részekben, haha!

A szex persze óhatatlanul is előkerül a könyvben, és megkérdezték az írónőt, hogy Dani fog-e szexelni, mivel még kiskorú. A válasz természetesen "nem" volt, de előrevetítette azt is, hogy később, ha felnő, ez megváltozhat. Azért vicces, ha belegondolunk, hogy Dani évek óta tündéreket öl, és egyedül boldogul a világban, de szexről szó sem lehet!

A borító gyönyörű, jó, hogy meghagyták az eredeti kiadásét. A fordítás pedig a megszokott színvonalú.

Mit is mondhatnék még? A sorozat rajongóinak kötelező darab, és én személy szerint remélem, hogy a következő kötetekben is Dani marad a főszereplő.

10/10

Mire jó a felirat? 2.

Folytatom akkor. Dolgoznom kéne, és keservesen meg fogom bánni az időhúzást, de tele van a fejem gondolatokkal, az alvás meg amúgy is túl van értékelve. :D

Született pár érdekes reakció az előző posztra (nemcsak a kommentek között), és bár számítottam rá, hogy sokan nem értenek velem egyet, de nem így.

Nem szeretnék mosakodni, mentegetőzni, mert hát ez a véleményem, na. Jogom van így érezni. Egy dologra térnék ki, mert talán akaratlanul is megsértettem pár embert. A birka effektus, vagy hívhatjuk csordaszellemnek is. Én ez alatt azt értem, hogy valaki elfogadja, átveszi  egy csoport véleményét, vagy azért, mert nincs sajátja, vagy épp van, sőt, ellentétes a csoportéval, de a vélt vagy valós érdeke azt diktálja, hogy menjen együtt a csoport véleményével. Pl. divatból, a csoportba tartozás iránti vágyból, akár alantasabb okokból is, nem tudom, nem szeretnék pszichologizálni. A konkrét helyzetre vonatkozóan úgy értettem, úgy érzem, manapság divat a szinkront szidni, és a feliratot éltetni, és hogy véleményem szerint van egy réteg (nem tudom, mekkora), akik úgy csatlakoznak ehhez a véleményhez, hogy valójában nem az a véleményük. Ez nem vonatkozik azokra, akiknek van saját véleményük, azt fel is vállalják, és érvekkel tudják alátámasztani. A véleményük pedig nem merül ki abban, hogy a szinkron rossz, a felirat jó, és legszívesebben betiltanák az összes szinkronos filmet.

Már csak azért sem, mert ezek az emberek nem gondolnak azokra, akiknek esetleg nehézséget okoz a felirat olvasása. Gyerekek, idősek, gyengén látók, olyanok, akik szimplán nem tudnak elég gyorsan olvasni, diszlexiások, stb. Az érvek, hogy tanulj meg olvasni, ill. tanulj meg angolul, sértők és kirekesztők. A birka effektust így értettem. Elnézést, ha valaki olyan is magára vette, akire nem vonatkozott.

Hogy mi a véleményem a szinkronról és a feliratról, már többször leírtam, nem szeretném ismételgetni. Itt elolvasható.

Amiről igazából írni akartam, az a nyelvtanulás és a felirat összefüggése. Ahogy írtam, borzasztóan dühít, ha azt mondják, lehet nyelvet tanulni feliratos műsorok nézésével. Ez így, ebben a formában nem igaz. Hallom, ahogy a maradék pár olvasó, akit a tegnapi poszttal nem riasztottam el, felhördül, és távozik. De ha valaki még maradt, hadd magyarázzam el, hogy értem.

Legutóbb épp ezen a videón beszélnek a felirat kontra szinkronról, és benne a feliratról, mint a nyelvtanulás egyik eszközéről. Elolvasgattam a kommentek egy részét, bár a több, mint ezret nem, és azért úgy látom, a hozzászólások árnyaltabbak, sok embernek van hasonló véleménye, mint nekem, miszerint feliratot olvasgatni

nem mindig könnyű, elvonja az ember figyelmét, stb. Az emlegetett közösségi élményre azt tudom mondani, hogy meglehet, jobb angolul az, hogy: 

- I have an army.

- We have a Hulk.

Mint ami a magyarban lett:

- Ott a sereg.

- Nekünk meg ott van Hulk.

De egyrészt, miért beszélgetnék én guatemalai gyerekekkel a Bosszúállókról? Másrészt vajon angolul jobban hangzott-e a Nyikhaj istenke? Na jó, most csak vicceltem.

Nos, ott tartottunk, hogy feliratos műsorok nézésével nem lehet nyelvet tanulni. És rögtön meg is cáfolom magam, mert lehet, csak épp nem ilyen egyszerű. Bizonyos körülmények között lehet.

Először is nézzük meg, milyen nyelvet értünk az alatt, hogy nyelvtanulás. Bizony az ANGOLT, 99,9%-ban. A videó több, mint ezer hozzászólásából azok közül, amiket elolvastam (szám szerint nem tudom hányat, sokat, vagy egy órát töltöttem el vele), mindössze 2-3 említi még a japán nyelvet az animék miatt, egyvalaki a németet, a többiek csakis és kizárólag az angolt. Vagyis, hogy nézz sok feliratos műsort, és megtanulsz angolul. Mert mi is szokott lenni az érv? Ha eredetiben nézem, értem a szóvicceket, átjönnek az utalások, amik magyarul nem, stb., tehát tökéletesebb az élmény. Jó, de ehhez minek a magyar felirat? Aki már olyan szinten van, hogy ezeket mind érti, annak nem kell magyar felirat. Ha nem túl jó a fül utáni hallása, mint nekem, akkor nézze angol felirattal mankónak, vagy nézze teljesen eredetiben, felirat nélkül. De aki még nem tud úgy egy nyelvet, hogy értse, amit hall, annak bizony a magyar felirat sem ad teljes élményt. Ugyanis a felirat rövidít. Karakterszámok, formai kötések miatt, de rövidít. Nem mindig, de gyakran. A szóvicceket, utalásokat sokszor ugyanúgy nem lehet áthozni a feliratban, mint a szinkronban.

Még kezdő feliratozó voltam, és az Outsourced volt az első sorozatom, amiben az egyik részben Madhuri barfit hoz Todd-nak, ami valami süteményféle. No, de a barf hányást jelent angolul, ezért Todd gyanakodva nézi a dobozt. Az angol szereti a szójátékokat, én viszont gyűlölöm, és bevallom férfiasan, nem is nagyon tudom visszaadni őket.

Vagy a pár héttel ezelőtti BBC-s munkám angol címe az volt: Spexy Beast. Nos, szerencsémre, tudtam, mire utal, bár a dolgom nem lett tőle könnyebb. Utalás volt a Sexy Beast című filmre, és mivel a műsor előadója szemüveges volt, ami angolul specs, így lett a kettőből spexy. Egyszerűen képtelenség visszaadni magyarul. (Ha valakinek sikerül, vendégem egy sörre. Vagy kávéra, üdítőre.)

Az egészből azt szerettem volna kihozni, hogy a szinkron is, a magyar felirat is mankó. Egyszerűen lehetetlen az eredetit teljesen visszaadni. Ilyen szempontból megértem az eredeti változat mellett kardoskodókat. De ha rá vagyunk szorulva a magyar szövegre, és abból akarunk megtanulni angolul, az nem fog menni, pontosan a felirat rövidítései, a nyelvi különbségek, a formai korlátok miatt. Mivel én is feliratozok, pontosan tudom, hogy "viszem az erdőbe" a felirat olvasóját, mert egyszerűen nem tehetek mást. Ami viszont segíti a nyelvtudást, az az eredeti felirat, vagyis esetünkben az angol. Ez esetben, ha az angol szöveg készítőjének jó a hallása és precíz munkát végez, azt látom leírva, amit hallok, össze tudom vetni a szöveget, ha nem moziban vagyok, megállíthatom a filmet, kikereshetem az ismeretlen szót, kifejezést (bár én azt javasolnám, hogy csak akkor, ha muszáj, mert a folytonos szótárazás rontja a filmélményt), rákereshetek az utalásokra. Ebből rengeteget lehet tanulni. Viszont ehhez már kell egy nem éppen alacsony nyelvtudás. Kezdő nyelvtanuló, kevés kivételtől eltekintve, nem tanul meg angolul abból, hogy feliratos filmet néz. Mint ahogy nem tanultam meg én sem gyerekkoromban, pedig akkor nem volt divat a szinkron. Igen, benne maradhat az ember fülében a nyelv dallama, egyes kifejezések, szavak, de a teljes nyelvet nem tanulja meg. Mondom, kivételek lehetnek, mint mindenben, a nagy átlagról beszélek.

Ugyanis kell még valami fontos, és ez a motiváció. Figyelni akarok arra, hogy mit hallok. Megpróbálom kihallani az ismerős kifejezést, kikövetkeztetni az ismeretlent, de ehhez szerintem kell egyfajta tudatosság. Ez gyerekként nem volt meg bennem, most megvan. Ezért ha most hallok bármilyen idegen nyelvű szöveget, mindig megpróbálok tanulni belőle. Kérdés, mennyi marad meg belőle. Mikor még DIGI tévénk volt, az AXN csatorna román felirattal ment. Meg nem tudnám mondani, miért hagyták benne, kikapcsolni nem lehetett, és a szemem automatikusan ugrott rá a feliratra. Egy idő után már ki tudtam következtetni pár szót, kifejezést. Mostanára egy szó sem maradt meg belőle, de érdekes élmény volt.

Tehát összefoglalva (kicsit csapongok, úgy érzem), a feliratos műsorok segít(het)ik a nyelvtanulást, ha már van egy háttér, és megvan hozzá a fül és motiváció. Meg némi tapasztalat, hogy hogyan lehet kikövetkeztetni a dolgokat. De nulla háttérrel és gyakorlattal ember legyen a talpán, aki így megtanul egy nyelvet. (Persze vannak egyéni eltérések.)

Hoppá, van egy csoport, akik így is meg tudnak tanulni egy nyelvet, a gyerekek. Egy gyerek teljesen másképp tanul nyelvet, mint egy felnőtt, neki nem kellenek nyelvtani magyarázatok, szabályok, stb. Ha egy gyerek egészen pici kora óta hall egy idegen nyelvet (több nemzetiségű szülők, külföldi munka, bármi), akkor egészen jó esély van rá, hogy mindenféle segítség nélkül megtanulja. Az én két fiam születése óta hallja az angolt a számítógépnek köszönhetően. A nagyobbiknak egyértelműen, de még a kisebbnek is jobb a fül utáni hallása, mint nekem, aki 14 évesen kezdtem el tanulni. A nagyobbik folyamatosan beszél, nem az iskolában, és nem is tőlem tanulta, hanem a netről. Igaz, nyelvtani hibásan, és a szókincse is nőhet még, de mondatokban kommunikál, megérti, amit hall, és megérteti magát. A kisebbik még nem beszél folyamatosan, de mondatokat fogalmaz, és komplett szövegeket megért. A múltkor azzal hökkentett meg, hogy azt mondta: I found it. Mondom, te honnan tudod, hogy a find-nak found a múlt ideje? Nem tudom, mondta. Az ő tanulásuk ösztönös, szemben a felnőttekével (Itt is vannak egyéni eltérések, persze, nekem kell, hogy tudjam a nyelvtani hátteret, magyarázatot, de van, akit ez egy csöppet sem zavar.)

Jó, ez a helyzet EGY nyelv esetén, ami a jelen helyzetben túlnyomó többségben az angol. De mi van a többi nyelvvel? Fentebbi videó nagyon kevés hozzászólója említette, hogy mi van más nyelvekkel, annyira egyértelműnek tekintjük az angolt. Oké, felirattal nézzük a filmet, mert úgy az igazi, úgy jönnek át a poénok, a szójátékok, a nyelvi finomságok. Igen, és ha az a film nem angol nyelvű, és egy kukkot sem értünk belőle? Ott vajon mi fog átjönni, mondjuk a hangzáson kívül? Túlzás, ha azt mondom, hogy semmi? Vagy igen kevés? Miért? Az olasz, a francia, a német, a kínai, a japán, a berber, az arab, a héber, stb, nyelvi finomságai, poénjai, szójátékai nem számítanak? Az nem kellene a tökéletes megértéshez? Dehogynem. Azt mégsem jut eszébe senkinek reklamálni. Megnézzük nagy ritkán (mert ugye, amerikai, netán brit filmen, sorozaton kívül nem nagyon nézünk más nyelven) felirattal vagy szinkronnal, és beletörődünk, hogy nem tökéletes az élmény.

Továbbmegyek. Könyvek, színdarabok. Vannak sokan, talán egyre többen, akik rengeteget olvasnak angolul, és szerintük szintén az eredeti adja a tökéletes élményt. Na, de a többi nyelv? Akkor még mégiscsak jó a műfordító? A műfordító olyasmi a könyvnek, mint a szinkron a filmnek. Nem látjuk az eredetit, nincs összehasonlítási alap, rá kell bízni magunkat a fordítóra, és reménykedni, hogy jó munkát végzett. Vagy ne olvassunk olyan könyvet, ne nézzünk olyan filmet, aminek a nyelvét nem értjük? És a színház? Ott ugyan már van lehetőség eredeti darabok megtekintésére, de amíg nem volt kivetítő, ugyan nem volt feliratozva. És ha a kivetítőn nézem, az akkor ugyanaz az élmény, mint a színpadon nézni? Akkor mégiscsak beletörődünk a csonka élménybe, szerencsétlen szinkronnak meg (többek között) ezt vetjük a szemére, hogy nem nyújt teljes élményt? Vagy akkor csak a Globe Színház-beli Shakespeare előadás az igazi, a magyar nem, mert magyarul van? Egyszerűen nem értem az érvelést. Elfogadom, ha valaki ilyen-olyan indokkal eredetiben nézi az adott művet, de az általános érvelést, hogy a felirat jobb, azt nem tudom elfogadni.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nem szeretem a feliratot, minek csinálom. Na, erről majd legközelebb, mert nem halad a felirat...

Mire jó a felirat?

Eredetileg azt a címet akartam adni, hogy Ha még egyszer azt hallom, hogy feliratos filmek nézésével nyelvet lehet tanulni, hát én...

És így folytattam volna: ...nem csinálok semmit, csak bosszankodom egy sort, legfeljebb megírom ezt a posztot. És elég füstölgősre szántam, de az még lehet, hogy meglesz. Már komolyan idegesít a téma.

Alább egy rendkívül elfogult bejegyzés következik, ami nem is lehet másképp, mert ez én vagyok, az én érzéseim és tapasztalataim, mások egész biztos máshogy érzik, és igen sokan nem is fognak egyetérteni velem. Ráadásul ez az egyik kedvenc vesszőparipám, már ezen a blogon is írtam róla, de ahogy elnézem, elő fog ez még jönni.

Egyre több fórumon látom-hallom-olvasom, hogy csak a feliratosan nézett film az igazi (vegyük ide a sorozatot is, meg akár egyéb más műsorokat, de az egyszerűség kedvéért csak a filmet említem), a szinkron meg csak egy pótlék, aminek egyre rosszabb a minősége, stb.

Igen röviden is el tudnám intézni, mondván, hogy fel nem fogom, az emberek mit esznek a feliratos filmeken, de persze, erre meg az lehet a válasz, hogy ők meg fel nem fogják, hogy mit eszek én a szinkronos filmeken, úgyhogy akkor nézzük kicsit részletesebben.

Mik szoktak lenni az érvek a felirat mellett? (És a szinkron ellen.) A legfőbb, hogy a feliratos filmekkel nyelvet lehet tanulni. Amikor ezt hallom, gőz szökik ki a fülemen, mint a rajzfilmeken szokott, mikor egy szereplő dühös. Az szereti a szinkront, aki nem szeret olvasni, sőt nem is szokott vagy nem is tud! Az szereti a szinkront, aki bunkó. A szinkron vacak. És egy újabb érv, amit mostanában kezdenek el szajkózni: a film az eredeti hangokkal az igazi, és a szinkron elveszi a színészek játékának a felét.

Na, akkor nézzük. Azt gondolom, hogy igen hosszú poszt lesz ez, ha mindent leírok, amin egy ideje mérgelődök, meg amiket összeszedtem magamban, úgyhogy esetleg több részre szedem, majd kiderül.

Az szereti a szinkront, aki bunkó. Ezt szimplán kikérem magamnak.

Az szereti a szinkront, aki nem tud olvasni. Ezt is. Tudok olvasni, szeretek olvasni, sőt szoktam is! Napi rendszerességgel. Igen, könyvet, nem a Blikket és nem is Romanát. Klasszikusokat is, modernet is. De akárki akármit mond, amíg az ember elolvassa a feliratot, lepillant a képernyő aljára, és igenis lemarad(hat) valami képi dologról. Aki ezt tagadja, szuperképességekkel rendelkezik vagy nem ismeri be. Egy akciófilmnél ez még talán nem akkora gáz, ahol viszonylag kevesebb a szöveg, de egy showműsornál vagy vígjátéknál, ahol szinte végig beszélnek, ez már komoly lemaradást jelenthet. Pl. elmulaszthatunk gesztust, mimikát, stb.

A szinkron vacak. Hát ezzel az állítással a legnehezebb vitatkozni, mert valóban észrevehető a minőségromlás. Igazán elnéző vagyok a magyar szinkronnal, de nekem is sokszor bántja a fülemet egy-egy hang. Bár azt az érvet is nevetségesnek találom, hogy a magyar hang azért rossz, mert nem hasonlít az eredetire. A szakma képviselői is ezer helyen elmondják, hogy mennyire a pénz ural mindent és az ebből következő sietség. Nincs idő elmélyedni a szerepben, a szinkron gyakorlatilag futószalagon készül. Ez sajnos, maximálisan észrevehető. Ez az élet minden területére igaz amúgy, gyorsan, sokat és olcsón, az se baj, ha vacak, csak érje meg anyagilag. Bár el kell ismerni, hogy készülnek még igényes szinkronok, pl. az HBO alkotásai esetében, akik a pénzt és az időt is rászánják.

Ehhez kapcsolódik valamilyen szinten az az állítás, hogy a szinkron elveszi a színészi játék felét. Nos, ebben is van némi igazság, ha rossz a szinkron, de akár hozzá is tehet, ha jó. Azt gondolom, a színészi alakítás fele azért túlzás, mert a hangon kívül még ott van a gesztus, a mimika, a testbeszéd, a beleélés, vannak színészek, akiknek meg sem kell szólalni, és már adva van a hangulat. És még segíthet a jelmez, és a haj meg az arcszőrzet is. Ugyanakkor a mai film- és sorozatdömpingben szerintem nem sok az olyan kiemelkedő színészi alakítás - és most mondok egy merészet -, ahol nem lenne tökmindegy, hogy kinek hangján szólal meg az adott szereplő. A sajátján vagy egy magyar szinkronszínészén.

Mondok néhányat, ahol nem mindegy.
Maggie Smith, szerintem ehhez nem kell hozzáfűzni semmit.
Simon Russel Beale, aki a megtestesült Falstaff volt a The Hollow Crownban, és a hangjával is úgy játszott, ahogy nem sokan mások. Az Örvényben is láttam Hegedűs D. Géza szinkronjával, nem volt ugyanaz.
Matthew McFadyen (alias Reid felügyelő a Ripper Streetben), akinek olyan szép a hangszíne, hogy  nekem egyszerűen egy magyar hang sem tudja visszaadni.
Robert Carlyle (alias Rumpelstiltskin), és bár a szinkronhangját, Háda Jánost nagyon szeretem hallgatni, de azt a jellegzetes kuncogást nem tudja visszaadni, és ahogy Carlyle váltogatja a kétféle hangját, meg ahogy kimondja, hogy dearie, hát az utánozhatatlan.
A sort lehetne folytatni, kinek-kinek ízlése és szimpátiája alapján, de azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem a végtelenségig. A végtelen kínálatból igazán kiemelkedő hangú színész nem olyan sok van.

De van ellenpélda is, ahol a magyar hang jobb, mint az eredeti.
Stohl András, akiről sok rosszat el lehet mondani (én nem fogok), de ő az egyik hang, aki szinte mindent el tud játszani. A kedvencem tőle a A tizedik királyság Farkasa, ami egyszerűen zseniális. A DVD-nek köszönhetően belehallgattam az eredetibe, és bár nem rossz, de magyar kollégája klasszisokkal jobb.
Galambos Péter, ő is bármit meg tud csinálni a hangjával, a Winnetou hangoskönyvnél már írtam róla.
Rajhona Ádám és Rudolf Péter párosa a Vissza a jövőbe trilógiában (nemrég olvastam, hogy újraszinkronizálták, könyörgöm, miért?).
Széles Tamás, aki szintén az a kategória, aki bármi eljátszhat, szívesen hallgatom. A Dr. Csontban Boreanazt nem is bírom, csak az ő hangjával hallgatni. Az eredeti hangja egyáltalán nem tetszik.

Még tudnám sorolni, de már nem lesz ember, aki végigolvassa ezt a posztot a hosszúsága miatt.

Hátravolna még a "kedvencem", a nyelvtanulás és a felirat, de erről majd legközelebb.

Nem vagyok közösségi ember

Töröltem magamat a Molyról. Vagyis ez még egyáltalán nem biztos, ugyanis töröltem magam, aztán próbaképpen megpróbáltam belépni, és nem mondta azt, hogy menjek a francba, ilyen nevű felhasználó nincs, hanem simán beengedett. Ekkor először megszüntettem a kapcsolatot a facebookkal, úgy töröltem magam. Újabb próba, megint be tudtam lépni. Mi van? A különbség mindössze annyi, hogy nem látszik az fb-s profilképem. Nem adtam fel, harmadszor is töröltem magam, de most már nem nézem meg, hogy be tudok-e lépni, egyszerűen nem fogom használni. Ez lesz az én egyszemélyes, totál értelmetlen lázadásom, mert a Moly vezetői észre sem fogják venni, hogy a távollétemmel tüntetek.

Könnyű és magasztos lenne hősnek tüntetnem fel magam, hogy az elmúlt napok molyos eseményei vezettek erre a döntésre (l. eggyel korábbi bejegyzés), bár az is kétségtelen, hogy nagyban befolyásolta a döntésemet. Nem akarok egy olyan közösség tagja lenni, ahol ilyesmik megtörténhetnek. Ahol  mondvacsinált ürüggyel se szó, se beszéd rúghatnak ki embereket. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem nem sokat jelentett a Moly tagság. Nem igazán használtam. Alig pár ember volt az ismerősöm, nem szóltam hozzá vitákhoz, pár értékelést írtam csak. Egy árva szál kihívásban sem vettem részt, nem vásároltam a molyboltban, nem vettem pro-tagságot. Bár mit tagadás, az Egyszervoltot a molyon keresztül sikerült eladnom. Gyakorlatilag csak arra használtam, hogy feljegyezzem, épp mit olvasok, hány százaléknál tartok benne. Erre meg őszintén szólva, nem tudom, mi szükség, hisz én úgyis tudom. Azt a három ismerősömet meg úgyse érdekelte túlzottan.

A dolog iróniája, hogy épp most kezdtem én is másokat, ill. kezdtek el mások is engem figyelni (figyelni! nem gyanús így visszamenőleg a szó? hm?), és már épp abba a hamis hitbe kezdtem volna ringatni magam, hogy valaki érdeklődik szerény személyem iránt, mikor rájöttem, hogy emez utóbbi két ember, boldog-boldogtalant figyel. Ettől meg úgy éreztem, mint fb-n, ahol a fiatalok ész nélkül jelölnek be mindenkit, akit érnek. Kamasz fiamnak több, mint ezer "ismerőse" van. Na, persze! Mikor megkérdeztem, minek jelöl be olyanokat, akiket nem ismer, az volt a válasz, fogadásból. Aha. Mivel kamasz, sok furcsasága van, amit ráfogunk a korára. De hogy elvileg felnőtt emberek is így tegyenek, azt nem értem.

Én nem vagyok közösségi ember. Ez már általános iskolás koromtól fogva kísérti az életemet, mivel a(z ál)szocializmusban nőttem fel (gyermekem történelem könyvében szerepelt így, és bár abban a korban cseperedtem, ez azt bizonyítja, hogy nekem is lehet újat mondani), amikor is bizony önkéntesen kötelező volt a közösségi élet. Kisdobos, úttörő, KISZ-tag, esetleges párttagság (ez utóbbi engem már hála Istennek elkerült), kommunista szombat, május 1-jei nem kötelező felvonulás (próbáltál volna meg nem elmenni rá), építőtábor, ebben szépen mindben illett részt venni. Nekem meg herótom volt az egésztől.

A fogadóórákon édesanyámnak elmondták, hogy semmi baj velem, nagyon jól tanulok, problémamentes gyerek vagyok, csak éppen nem közösségi ember. Nem jelentkezek az órákon, nem vállalok plusz feladatokat. Ha megkérnek valamire, megcsinálom, de ennyi. Nekem meg pont úgy volt jó. Máig sem értem, minek megváltoztatni valakit, akinek úgy jó, ahogy van.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem vágytam a közösségbe, de nem tudtam, nem is akartam tenni érte, és keserves tapasztalatok, csalódások árán rá kellett jönnöm, hogy ha végül mégis befogadott (vagy legalábbis úgy tett) egy közösség, ahová be szerettem volna jutni, az végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és végül örülhettem, ha ki tudtam lépni.

Nekem öt ember már tömeg, soha nem ittam és nem dohányoztam, a bulikról az elsők között távoztam. Soha nem felejtem el a döbbenetet az egyik gimis osztálykiránduláson, mikor szinte az összes lány bugyira és trikóra vetkőzött, és úgy mórikálta magát a mindössze három szem fiúnak. Ezt kellene tennem, hogy befogadjanak? Hát nem. Igaz, kissé irigyen figyeltem a fiúk mohó tekintetét, nekem nem sikerült felkeltenem a figyelmüket. De ha ez az ára, akkor inkább nem is kell.

Az internetes közösségekbe se akartam belépni. Mi a búbánatnak jelöljem be iwiw-en, hogy kiket ismerek? Régi iskolatársakat, akikkel kölcsönösen meg sem ismernénk egymást az utcán. Távoli, ki a fenét érdekelnek rokonokat, falubelieket, akiknek max. köszönök, ha szembejön, de lehet, hogy még a nevüket sem tudom. De a közösségi nyomás erős tud lenni, nevezzük nevén, csordaszellem, hát beléptem. Aztán töröltem magam. A facebooktól, twittertől egész sokáig sikerült távol tartanom magam, de végül is egyre több funkcióhoz, alkalmazáshoz kellett fb-tagság, hát megadtam magam. De nem beszélek ki senkit, nem lájkolok ész nélkül, megfontolom, hogy mit osztok meg, és a legtöbb ismerősömet valamilyen szinten ismerem is. Lehet, hogy csak a netről, de nem jelölök be (általában, mert tökéletes én se vagyok...) olyan embert, akiről gőzöm sincs, kicsoda, pusztán és kizárólag azért, hogy befogadjon a közösség.

Mert ez nem befogadás. És ha cserébe rám ragasztják, hogy nem vagyok közösségi ember, hát az sem baj. Amúgy meg igaz is. 

Természetesen társas lény vagyok, a twitterre pl. rászántam magam a feliratok miatt, hogy tudjam jelezni, ahogy készülnek, reagálhassak, amire kell, és egész sok kedves emberrel találkoztam itt, náha jókat beszélgetünk. A hobbifeliratozók kis közössége is úgy érzem, befogadott, bár tudatosan nem fordítok hájpos sorozatot, ami azzal jár, hogy nem engem említenek meg a rádióban, de nem is engem küldenek el minősíthetetlen, ordenáré stílusban melegebb éghajlatra. Teszem a dolgom, fordítok a legjobb tudásomnak megfelelően mindaddig, amíg ez örömet okoz. Ennyi.

Egy közösség részének lenni jó és fontos lehet. Védelmet adhat, de legalább annyi áldozatot is kíván. Meggondolandó, hogy mennyit érdemes érte adni.

Áll a bál, a moly bál...

Nem akartam a molyos eseményekről írni, sokan sokféleképpen megtették, rá lehet keresni, el lehet olvasni ezer helyen, engem nem is érintett közelről, igen keveset használtam a molyt, de most már nem tudok elmenni szó nélkül mellette.

Hosszú történet, és nem írnám le az elejétől fogva, de itt egy terjedelmes, ám jól összefoglalt bejegyzés az eseményekről.

Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot.

E-könyv vagy papíralapú könyv?

Június vége óta boldog (de még milyen boldog!) tulajdonosa vagyok egy Kindle Paperwhite-nak. Eredetileg egy olyan posztot terveztem, amiben pontos adatok szerepelnek, műszaki jellemzők, árak, stb., de hamar elvetettem. Ha valaki erre kíváncsi, már forrást kell találnia.

Tudom, sokan ódzkodnak az e-könyvektől, számukra csak a nyomtatott könyv a könyv, de én mindig is akartam egyet. Alant rendkívül szubjektív nézőpontok következnek!

Nos, én elalvás előtt szoktam általában olvasni, napközben nagyon ritkán, csak ha valami rendkívül érdekel. Igaz, ez gyakran, sőt többnyire annyit jelent, hogy kb. 2, azaz kettő oldal után belealszom, és könyv legyen a talpán, ami ébren bír tartani. Ilyenkor szeretek bekucorodni a takaró alá nyakig betakarózva (ez 40 fokos nyarakra nem vonatkozik), és úgy olvasni egy kicsit. Az olvasás segít abban, hogy bármilyen napom is volt, bármi is ért, ki tudjam kapcsolni, és el tudjak aludni. Ez a következőképpen néz ki. Bekucorodok a takaró alá, kényelmesen elhelyezkedek, oldalt, abban a pozitúrában, ahol el szoktam aludni, szerencsére a Paperwhite-nak van belső világítása, így villany, olvasólámpa nem kell (de a sima Kindle-re is lehet egy pici lámpácskát csíptetni, ill. ha jól tudom, van olyan tok, amiben vannak ledek), bekapcsolom, és olvasok, míg le nem csukódik a szemem. Ekkor szép óvatosan leteszem magam mellé a székre, meg sem kell mozdulnom jóformán, csak az egyik kezemet nyújtom ki, és már alszom is. 

Ugyanez papíralapú könyvvel. Először is a könyv méretétől függően tudok elhelyezkedni, de többnyire hanyatt, ég a villany (bár könyvre is rá lehet csíptetni a kislámpát, de nem igazán tudom, hová. a borítóra? a lapokra? mennyiben befolyásolja ez a lapozást?), ami tovább ébren tart. Olvasok egy darabig, mikor elálmosodom, megkeresem a könyvjelzőt, beteszem a könyvbe, a könyvet leteszem, kiveszem a plusz párnát a fejem alól, ami azért kell, hogy magasabban legyen a fejem, lekapcsolom a villanyt, és elhelyezkedek. Ha szerencsém van, el tudok aludni, ha nincs, ezen procedúra alatt eszembe jut, hogy vécére kell mennem, szomjas vagyok, a gyereknek nem raktam el a tízórait, stb., és már ki is ment a szememből az álom. Jöhet a forgolódás. Képes vagyok egyébként villanyfénynél is elaludni. Ekkor kb. fél óra múlva felriadok, a folyamat többi része azonos. Ráadásul télen, hidegben, akármennyire betakarózom is, a kezemet mindenképp ki kell dugni a takaró alól, hogy a könyvet tartsam vele, és egy idő után óhatatlanul is elkezd fázni, bármilyen meleg is van a szobában. A Kindle-t be tudom húzni a takaró alá, így a kezem sem fázik. A sima könyv lehet, hogy dögnehéz, a puhaborítósak gyakran kicsúsznak a kezemből, megtörik a gerincük, szétesnek darabokra, a Kindle meg alig pár deka. Bár egy picit fura fogása van, de meg lehet szokni.

Tudom, hogy pár ember szemében ezek nevetséges érvek, olyan cukimukis-nőcis szempontok, de azért igenis fontosak. Nekem legalábbis. De akkor nézzünk pár egyéb szempontot. A Kindle-re 2 GB tartalom fér fel, ami akár ezer könyv is lehet, így akár egy egész könyvtárnyi könyv is. Ha pl. nyaralni megyek (mennék), jóformán nem foglal helyet. Több hétig nem merül le (jelenlegi tapasztalataim szerint kb. 3 hétig. A leírás szerint akár 8 hétig is, aztán felsorol vagy 6 körülményt, aminek teljesedése esetén), beépített wifije van, bár ezt leginkább csak amazonos könyvvásárlás esetén tudom használni, mert az internet-hozzáférés korlátozott. Bár, ha pl. az épp olvasott könyvben van webes link, azt megérintve odavisz.

Egy halom igen jópofa funkciója van, amiknek egy részét talán soha az életben nem fogom használni. Nem oldalszámot jelez, hanem locationt, ami egy szám - ezt nem igazán tudom, hogy jön ki, de arra jó, hogy ha egy könyvet különböző platformokon olvasok (ipad, tablet, laptop, okostelefon) ugyanott legyenek egyes helyek (ha valaki ezt érti, magyarázza már el) a különböző méretek miatt -, hogy hány százaléknál tartok a könyvben, ill. időtartamot, hogy mikor jön új fejezet (ezt nem mindig tudja megmondani), vagy hogy kb. mikor fejezem be a könyvet. A lapozási sebesség alapján megbecsüli az óra-percet. Ezt irtóra csípem, csak az a baj, hogy folyton azt figyelem, hány százaléknál tartok, ill. hány óra múlva lesz vége a könyvnek. :D 

Ki lehet emelni egyes szövegrészeket, amiknek a jelentését megkeresi a neten (ez erősen korlátozott funkció, leginkább az angol nyelvű könyveknél működik, és ott se mindig). Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy alapfunkció, hogy megjegyzi, hol tartottam. Gyűjteményeket, csoportokat lehet létrehozni a könyveken belül, így ha már több könyvünk van fent, nem kell egyesével átlapozni az oldalakat, hogy hol található az, amit keresek. Állítható a szövegméret. Erősen ajánlott mobi formátumban felrakni a könyveket, mert bár kismillió formátumot felismer (az epubot kivéve!), azoknak az olvasásakor egyes funkciók nem működnek, pl. szövegméret állítása. (Calibre nevű programmal szépen lehet konvertálni a különböző formátumokat.) A keresőjébe beírható egy szó vagy kifejezés, és azt megkeresi a könyvön belül. Tud keresni oldalszámra., tud ugrani pl. a könyv elejére, végére, egyes fejezetekhez. Az egyik könyvben elég sok volt a számmal jelzett magyarázat, amik a könyv végén helyezkedtek el, de elég volt az ujjammal megpöckölni a számot, és odavitt, majd a visszafelé nyíllal oda, ahol tartottam.

A világítás erőssége állítható, bár igen elcsodálkoztam, és még mindig nem értem, hogy miért javasol világos helyiségben magas fényerőt, sötétben pedig alacsonyat. Ha nagy ritkán nappal olvasok vele, a fényerőt teljesen leveszem, és tökéletesen olvasható. A képernyője tükröződésmentes, kipróbáltam tűző napon, a belső világítás nélkül is teljesen olvasható volt, nem vakított, míg ha sima könyvet úgy olvasok, hogy rásüt a nap, egy idő után alig látom.

Nekem az olcsóbb változat van meg, ami "képernyővédő" módban könyveket reklámoz. Ezt csak azt USA-ban lehet venni elvileg, bár vaterán is láttam már hirdetve, de nekem az Amerikában tartózkodó rokonunk hozta, mikor hazajött a nyárra. Először azt hittem, zavarni fog a sok reklám, de nem. Amikor olvasok, nincsenek ott, és amúgy meg tényleg figyelemfelhívók. Általában 1-2-3-4 dolláros napi ajánlatok vannak (amik ismétlődnek, akkor mitől napi?), és volt, amit szívem szerint meg is vettem volna.

Ja! 12 szótárt kaptam ajándékba. És itt van még a felhő funkció, amit el nem tudok magyarázni, de azt hiszem, annyira már nem ismeretlen.

Ezenkívül még rengeteg kisebb-nagyobb lehetőség van, amik egyrészt nem jutnak eszembe, másrészt holnap reggelig sorolhatnám.

Ha ennyire jó dolog, miért nem térünk át egyszerűen az e-könyvekre? Nincsenek a papír miatt kivágott fák, poros könyvtárak, egyetlen kütyüre tehetem fel az összes könyvemet, tehát helytakarékos, a felhő funkció segítségével bármilyen eszközön tudom folytatni a megkezdett könyvet, stb. Minek kellenek papíralapú könyvek? Nos, erre főleg érzelmi okokat tudok felsorolni. Szeretem az új könyv illatát, megtapogatni a borítót, ami többnyire színes, míg a Kindle fekete-fehér. De praktikus ok, hogyha a Kindle-t leejtem, vagy ráülök, eltörik, tönkremegy a képernyője, annak annyi. A sima könyv legfeljebb gyűrött lesz.

És kérdés, hogy mi lesz egy e-könyvvel, ha kiolvastam? Már azon túl, hogy újra elolvashatom. Eladható egyáltalán? Végül is, miután kifizettem, letölthetek egy fájlt, amit aztán az eszközre másolok. Ezt a fájlt adjam el? Amúgy akár ezerszer is eladhatom, és megtarthatom az eredeti példányt, de vajon így jogtiszta könyv lesz azé, akinek eladtam? Kölcsön is adhatom, ami kb. ugyanez a folyamat, csak nem kérek érte pénzt. És akkor sincs semmi, ha nem az illető nem adja vissza, nekem ott az eredeti. De ez valahogy nem ugyanaz.

Míg Amerikában az e-könyvpiac prosperál, ahogy elnézem az Amazonon, szinte minden könyvből van Kindle-változat, többnyire olcsóbban a papíralapúnál (bár nem mindegyik), sőt, egyes könyveket ki sem adnak nyomtatásban, addig nálunk ez még nagyon-nagyon gyerekcipőben jár. Ha vannak is e-könyvek, gyakran drágábbak, mint a nyomtatott társaik, vagy ha nem is drágábbak, de alig olcsóbbak. Hol vagyunk még a pár száz forintos napi ajánlatoktól? Vannak ugyan már kezdeményezések, de még messze a cél.

Szerintem mindkét formának megvan a létjogosultsága, de azt gondolom, aki anyagilag megteheti, annak érdemes egy próbát tennie. Nemcsak Kindle, hanem sok más könyvolvasó fajta is létezik. Nálam jól megfér egymás mellett a nyomtatott könyv és az e-könyv, és azt hiszem, mint mindenben, itt is a választás szabadsága lenne a lényeg. 

Lopás-e a kalózkodás? - kis kiegészítő a tegnapihoz

Ma fb-n reagált valaki a tegnapi posztra, mint megtudtam, a Fumax Kiadó egy munkatársa. Mivel rossz helyre ment a kommentje, így bemásolom ide a hozzászólását. Mindig jó, ha az ember más szempontokat is láthat.

"Sajnos a könyvek árával kapcsolatos fejtegetésed hibás. A könyveknek külföldön általában három formátuma van: hardcover (ezek átlagára manapság 25dollár körül mozog, legalábbis a felnőtt könyveké), trade paperback (ezek általágára 15 dollár körül mozog), és a mass market paperback, amelyek átlagára 8 dollár körül mozog. Te puhafedeles kiadás alatt a mass market paperback árát hoztad fel példaként, amely teljesen félrevisz, hiszen ez egy olyan extrémül kis méretű zsebkönyv, amely formátumot itthon már szinte egyáltalán nem használják, ráadásul a mass market paperback a kiadásnak általában a harmadik fázisa kint, ezért is adják annyira olcsón. A normál méretű puhafedeles kiadások ára elég hasonló itthon és külföldön, a keménytáblások meg többnyire drágábbak kint.

A fordítási összeg "csekély" mértékéhez pedig annyit, hogy a Leviatán ébredésére nettó 780 ezret fizetünk a fordítónak, a szerkesztés díja nagyjából ennek a fele lenne, plusz ennél a vastag könyvnél a korrektor is közel 100 ezret fog kapni.

Amúgy a kalózkodásnál a tévé sorozatokat nem érdemes összehasonlítani a könyvletöltésekkel, az egy teljesen más kategória, főleg azoknál a sorozatoknál, amelyek itthon nem is jelennek meg DVD-n. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a kalózkodás ölné meg itthon a könyvpiacot (maximum az ekönyvest) sokkal inkább a terjesztők, illetve a kiadók maguk. A képregénykiadást néhány év alatt sikerült itthon tönkretennie az utóbbi két tényezőnek."

Köszönöm a kiegészítéseket! A 780 ezres fordítói díj durván meglepett, úgy látszik, nem a jó fordítási ágban dolgozom, haha! És a háromféle könyvtípust sem jól tudtam, be kell ismernem. Ezen tévedéseim ellenére azt gondolom, a felvetéseimen érdemes tovább gondolkodni.

A sorozatletöltést én is külön vettem a könyvtől.

Egyébként a Cor Leonis mellett a Fumaxot tartom még abszolút korrekt kiadónk azok közül, akiknek a profilját kicsit jobban ismerem, és vettem (kaptam) már tőlük könyvet. Sajnos, az a ő könyveik pont nem vágnak az érdeklődési körömbe, kivéve a Riyria-krónikák sorozatot, aminek eddigi két kötetére rászántam a pénzt, és rá is fogom a többire is, mivel abszolút nem bántam meg.

Nagy bánatom, hogy a Kevin Hearne könyvek magyar kiadási jogát nem pl. ők vették meg, mert akkor valószínűnek látom, hogy nem lenne ide-oda tologatás az időpontokkal...

Lopás-e a kalózkodás, avagy bűn-e a könyv- (film-, sorozat-, stb.) letöltés?

Régóta tervezem már ezt a posztot, de ma olvastam egy kiadói nyilatkozatot a félbemaradt sorozatokról, ahol ha nem is egyértelműen, de az illegális letöltéseket is hibáztatják azért, ha csökken az eladott példányok száma, ezért akkor most leírnám, mit gondolok a témáról. Már, ami eszembe jut, mert valószínűleg egy csomó minden kimarad. Elsősorban a könyvletöltés szemszögéből vizsgálom a dolgot, de a végén szót ejtek majd a sorozatokról.

Nos, lopás-e a kalózkodás? Pár hónapja talán, hogy egy idézetre bukkantam valahol a neten, mely szerint a kalózkodás nem lopás. Aki lop, elveszi az eredetit, a kalóz pedig készít róla egy másolatot, az eredetit pedig a helyén hagyja. Vicces mondat, bár persze, a helyzet korántsem ilyen egyszerű. A jogdíjas termékeken rajta van, hogy a szerző, kiadó, stb. írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben, sem semmilyen módon nem sokszorosítható, vagy valami ilyesmi. Tehát ha jól megnézzük, a netre feltöltés bizony törvénybe ütközik. 

Ezzel itt akár le is lehetne zárni, a törvény szigorú betűje szerint ennyi. Aki nem veszi meg a könyvet, nem veszi ki könyvtárból, (nem megy el moziba, nem fizet elő az adott tévécsatornára) stb., törvényt szeg. Bűnös. Kalodába vele, dobáljuk meg rohadt paradicsommal!

De mint mindennek, az éremnek itt is két oldala van. Először is, attól, mert valami törvényes, korántsem biztos, hogy helyes is. Bizonyára emlékszünk arra a "szép" középkori törvényünkre, mely szerint, akinek, ha egy tyúk áránál értékesebbet lop, le kell vágni a kezét. Törvényes volt? Igen. Helyes törvény? Merem állítani, hogy nem. De lehetne hosszan sorolni az évezredek folyamán fel- és letűnt igazságtalan, általában a gazdagok, befolyásosak, a törvényhozók érdekeit figyelembe vevő jogszabályokat. 

Jogdíj. Elgondolkodtam azon, vajon, ha én írnék egy bestsellert, tetszene-e, ha megvásárlás helyett az emberek letöltögetnék, de így nagyobb lenne az ismertsége, népszerűsége? Nem tudom, komolyan nem. Természetesen pénzből él az ember, világos, hogy a munkájáért, legyen az akár szellemi is, tisztességes javadalmazást akar. Ugyanakkor miért ír valaki könyvet? Csakis azért, hogy általa híres legyen és meggazdagodjon? És akkor hol vannak a művészi szempontok? Persze, az ideális az lenne, ha a kettő arányban és összhangban lenne. A plagizálás kérdése is korszaktól függ. Shakespeare idejében a lopás nem számított lopásnak, ugyanazt a témát többen is feldolgozhatták, pl. Balassi Szép magyar komédiájának és fentebb említett kedvenc angol drámaíróm Ahogy tetszik c. művének ugyanaz a történet adta az alapötletét. Azt hiszem, ez egyiküket sem zavarta. Sőt, talán Shakespeare művei sem maradtak volna fent, ha nincsenek olyanok, akik a közönség soraiban ülve leírják hallás után a darabokat, az eredeti kéziratok ugyanis, úgy tudom, elvesztek.

A könyvek ára. No igen, ez egy igen kardinális kérdés. A könyveknek ma Magyarországon, valljuk be, horribilis ára van. 3 ezer alatt nem nagyon találni, de ha már keménytáblás, inkább 4 ezerről beszélhetünk. Ha ez lefordított könyv, és megnézzük az eredeti árakat, még szembeszökőbb a különbség. Nem hiszem, hogy a fordítók szerintem elég szerény díja nyomja meg ennyire a magyar kiadás költségeit. Nézzünk egy példát. Karen Marie Moning igen népszerű sorozatának darabjai, ami magyarul a Tündérkrónikák összefoglaló nevet kapta, papírkötéses változatban 8 dollárt kóstálnak, ami kb 1800 forint. A magyar áruk 2980, pedig a mostani kiadója, a korrekt árairól ismert. És vannak ennél sokkal elszálltabb kiadók, ahol 3500 egy puhaborítós, silány minőségű pornó. (Igen, az Ulpiusról beszélek.) Ilyen árak mellett egyszerűen nem lehet az összes könyvet megvenni, ami az ember gyerekét érdekli. 

És ezzel rátértünk a következő nézőpontra, a kínálatra. Valami embertelen mennyiségű könyv van ma a könyvpiacon, és annyi, de annyi csábító van köztük. Érthető, hogy valamilyen szinten egy könyvmoly szeretné követni a kínálatot, de ezt pénzzel bírni  - egy kis réteget kivéve - képtelenség. Idővel meg még annyira sem. Ugyanakkor sajnos, a felhozatal egyre hm... vegyesebb. Hogy finoman fogalmazzak. Egyre nehezebb kiválasztani a valódi gyöngyszemeket, amikbe érdemes azt a néhány súlyos ezrest befektetni. Nemcsak a történetek minősége, hanem a nyomtatás, a borító, a tördelés, a helyesírás, a fordítás erősen ingadozó minőségű. Épp ma olvastam Zenkánál erről, de már bennem is felmerült, hogy ha egy hibás árut kicserélhetünk, "hibás" (tartalmilag és külsejében is) könyvet vajon miért nem adhatunk vissza? A törvény igazából a kiadókat védi, de ki védi meg az olvasót? 

És akkor még nem beszéltünk olyan szempontokról, mint az újra és újra elhalasztott dátumok, hogy egy sorozat két kötete között évek telhetnek el, még akkor is, ha az eredetire már nem is kell várni. Érthető persze, ha olyan okok akadályozzák a kiadást, mint pl. a szerzői jogi vita, de érthetetlen, ha inkább egy másik tucatkönyv kiadása mellett döntenek a gyorsabb pénz reményében.

No, és persze nem beszéltünk még arról az emberi vonásról, hogy amit ingyen is meg lehet szerezni, azért miért fizetnénk? Mert persze, ez is benne van a pakliban.

A magam részéről úgy vagyok vele, hogy igen, töltök le könyveket. De ami igazán érdekel, és úgy érzem, megéri a pénzt, azt megveszem. Olyan is volt, hogy valamit letöltöttem, aztán úgy döntöttem, megveszem. Sajnos, az elmúlt időszakban olvasott könyvek közül a nagyobbik fele az egyszer olvasható kategóriába esett. (Vagy még a rászánt időt is sajnáltam, mint a szürke esetében.) Ilyenkor örültem, hogy nem adtam érte pénzt. De a megvásárolt könyvek között is volt, amit utólag megbántam. És ilyenkor mit tehet az ember? Megpróbálhatja eladni negyedáron, elajándékozni, vagy feltenni a Rukkolára, ezzel is örömet okozva egy embertársának. Az ilyen esetekben ki védi meg az olvasót a csalódástól és a kidobott pénztől?

Vagy nézzük azt az esetet, amikor valami nálunk nem elérhető. Ez inkább sorozatok esetében merül fel, hisz ha egy könyvet nem adnak ki vagy félbehagynak, még ott lehet a megoldás idegen nyelveken beszélőknek, hogy megveszi az eredetit. Ez persze a csak magyarul olvasóknak nem vigasz. De mi van, ha egy sorozatot, ami érdekel, nem adnak nálunk a tévében? Le kell mondani róla? Mi van, ha adják, de olyan lehetetlen időben, hogy képtelenség kivárni, a csatorna műsorra tűzi, aztán leveszi, pl. valami minősíthetetlen valóságshow miatt, és várhatunk heteket-hónapokat a folytatásra, változtatja az időpontokat, egy 45 perces epizód közben három reklámblokkot tol a képembe, lead két évadot, de utána a gyenge nézettségre hivatkozva abbahagyja? Akkor ne nézzem tovább, miközben külföldön folytatódik és felirattal elérhető? Mi van, ha előfizető vagyok, megnézhetném a tévében, de a fentebbiek miatt inkább letöltöm az adott epizódot? Akkor is kalóz és tolvaj vagyok?

Egy példa. A született feleségek 5. évadának utolsó két részét nem adta le a TV2 egyik év decemberében. Ez még mondjuk elfogadható volt az ünnepek miatt, bár időben még épp belefért volna. De nem folytatták sem januárban, sem februárban. Ekkor tértem át az eredeti verzióra, pedig nagyon szerettem a szinkront, hónapokig a magyar hangokat hallottam az eredetiek helyett angolul beszélni... Mire márciusban befejezte a tévé, engem már nem érdekelt, nem tértem vissza a tévés változathoz. (Van ellenpélda is, a Dr. Csontra inkább várok, mert nekem az csak szinkronnal élvezhető.) Bűnöző lennék?

Nemrég feliratoztam Shakespeare négy drámáját. Nem tudni, mikor adja le a tévé, ha valaha le is adja. Elméletileg a sorozat hangsávja, szövege is jogdíjas. Bűnöző lennék, amiért magyarul elérhetővé tettem, ha csak néhány magyarnak is, ezeket a műveket? Azt hiszem, az avoni hattyú nem bánná.

Úgy vélem, nem válaszoltam meg a címben feltett kérdést, de talán nem is lehet. Mindenki levonhatja magának a tanulságot.

U.i. Közben egy érdekes komment fb-n, ezt egy újabb posztban idézem.

Leviatán, avagy mitől jó egy ifjúsági regény?

Ismét keserves poszt elé nézek, mert a tyúkszemére fogok taposni Scott Westerfeld könyve rajongóinak. Ilyenkor tudok örülni, hogy ez nem egy túl olvasott blog, mert valószínűleg nem fogok dühös kommenteket kapni, hogy mégis hogy merészelek ilyet írni. Vagy mégis? Kiderül.

Újra és újra elfelejtem, hogy ha egy könyvről csak dicséretet olvasni, az gyanús. Akármilyen kiváló is egy olvasmány, az emberek nem egyformák, más az ízlésük, egyszerűen nem lehet, hogy teljesen egyforma legyen a véleményük. Márpedig a Leviatánról csak jót olvastam, ha van is rossz (állítólag van), én nem találkoztam vele.

Hogy igazoljam, hogy ismét ifjúsági regényt olvasok (fogalmam sincs, minek, Harry Potternél, Percy Jacksonnál nem volt erre szükségem), a közel 10 éves fiamnak vettem meg az eddig megjelent első két részt, gondoltam, jó lesz esti olvasmánynak. Mert esténként még együtt olvasunk. Lehet rajta vitatkozni, hogy ez mennyire jó vagy nem jó dolog, ez van. Amíg ez mindkettőnknek jó, folytatjuk. Gyanítom, már nem sokáig fog tartani, a nagyobbik kb. 12 éves volt, mikor egy este többé nem volt hajlandó erre, és egy könyv közepén puff, abbamaradt az olvasás. Azóta sem fejezte be, már meg sincs az a könyv. Sajnos, belőle nem sikerült olvasó embert faragni (eddig, de vannak még csodák), pedig állítólag egy gyerek akkor fog olvasni, ha könyvek közt nő fel (pipa), ha látja, hogy a szülei olvasnak (pipa), és ha minél korábban elkezdenek neki felolvasni (pipa). Személyes bánatom, hogy nem olvas, de mit tehetnék? A kicsi próbálkozik az egyedül olvasással, több-kevesebb sikerrel, de olyan igazán szenvedélyesen, takaró alá kucorodósan, a könyvet még a vécére is hurcolósan, utcán olvasósan, miközben kerülgetjük az embereket meg az oszlopokat, még ő sem kapott rá, de azért reménykedem.

No, gondoltam, a még a tanévben elkezdett, félig-meddig kötelező Hetvenhét magyar népmese befejezése után, szép kontrasztként, jöhet a Leviatán. Mivel együtt olvasunk, az ő számára talán hátrány, nekem előny, hogy én választom meg a könyvet. Ez nagyjából azzal jár, hogy a saját gyerekkoromból választok, de időnként megpróbálkozom mai olvasmányokkal is. Tudom, milyen az, amikor a gyerekem figyel. Csönd van és mozdulatlanság (hacsak el nem aludt, haha). És a reakciókból, időnkénti kérdésekből azt is tudom, hogy felfogta, amit hall. A Leviatánnál minden este mocorgás van, fészkelődés, motyogás, időnként teljesen más témákról kezd el beszélni. Egyértelmű jelei a nem tetszésnek. Pár nap után felajánlottam, hogy váltsunk könyvet, de nem akarta. Míg aztán tegnap este végre kimondta, hogy ez őt nem köti le. Halleluja! Ugyanis ez volt az a pont, amikor nekem is elegem lett a könyvből.

Azt hiszem, már említettem, hogy könyvet csak a lehető legritkább esetben hagyok félbe, de ezt sajnos, még magamnak sem fogom befejezni.

Megpróbálom gyerekszemmel nézni, hogy mi lehet vele a baj. Először is baromi nehéz, de ez a kisebbik gond, lehet, mondjuk, nem fekve, hanem egy asztalnál ülve olvasni, úgy még bele sem alszik az ember. Ennél sokkal nagyobb gond, hogy egy 10 évesnek (állítólag ennek a könyvnek a javasolt korosztálya a 10 feletti, úgyhogy fogjuk rá, hogy beleférünk) nincsenek meg a történelmi, műszaki és természettudományos ismeretei, hogy értse ezt a könyvet. Nagy valószínűséggel nem hallott még - vagy igen keveset - az első világháborúról, az Osztrák-Magyar Monarchiáról, Zeppelinekről, Darwinról, fajok keresztezéséről, vagy arról, hogy egy lány miért nem tehette azt nyíltan, amit egy fiú, stb. A történelmi része úgy hetedikes anyag. Megpróbálkoztam egy "gyorstalpalóval" a könyv előtt, de gyanítom, hogy ez kevés volt. 

Rengeteg a leírás, amiket szerintem nem könnyű követni. Csurig van pakolva idegen és kreált szavakkal. Az aeronautika szótól (és kb. ezerszer hangzik el, nem túlzok!) csomó lett a nyelvemen. És mi az, hogy majomluddita? A luddita gépromboló (bár ennek megértéséhez ismét kisebb történelmi előadást kellett volna tartani), de hogy jön ez össze a majommal? Aztán van a két tábor, a darwinisták és a barkácsok. A koholt állatok az életfonalakkal. A medúzaszerű állatnak időnként huxley a neve, máskor meg más. Csupa-csupa olyan, amiből egy 10 éves szerintem egy kukkot sem ért.

A fordítás ezúttal nem segített a megértésben. Értem én, hogy nem volt könnyű dolga a fordítónak, de ifjúsági regényről lévén szó, törekedni kellett volna a minél kevesebb idegen szó használatára.

És jó, hogy valamilyen szinten magyarázatot kapunk menet közben, de ezeket apró morzsákból kell összeszedegetni, egyáltalán nem egyértelműen (bár a későbbiekről nem tudok nyilatkozni, mert úgy 200 oldal után hagytuk abba, szerintem, ha eddig nem ragad meg egy könyv, elég kevés esély van rá, hogy meg fog), márpedig értelmes, összeszedett, rövid magyarázat egy gyerek olvasó esetében elengedhetetlen. S míg felnőtt fejjel kimondottan szeretem, ha van titokzatosság, és a történet lassabban bomlik ki, egy gyereknél szerintem ez baklövés, mivel az ő figyelmük hamarabb lankad, nem fogja több száz oldalon keresztül gyűjtögetni az információkat.

A sokat dicsért rajzok nekem nem tetszettek, a fiamat meg nem érdekelték. Sötétek, aprók, talán egy hatalmas rajzlapon, amin - gondolom - készültek, jobban kivehetők, de a könyv lapjain elsikkadnak. Nekem nem jelentett segítséget a koholt állatok elképzelésénél. Még a barkácsok gépei jobban sikerültek, de pl. a lépegető nekem a birodalmi lépegető marad, punktum.

Mivel feltételezem, a legtöbb pozitív értékelés írója minimum fiatal felnőtt, kíváncsi lennék, hogy más hasonló korú gyereknek hogy jött be ez a könyv.

És akkor mitől jó egy ifjúsági regény? Ez éppolyan nehéz kérdés, mint hogy mitől jó egy könyv. A Szerelem csütörtök elején Mack ezt mondja: 

"Aztán szeretem, ha egy könyvben sok a duma, de nekem ne magyarázzon közbe senki, hogy az a muki, aki dumál, hogy néz ki. Azt majd én kisütöm a dumájából. És még egy. A dumájából szeretem kisütni azt is, hogy mit gondol a muki. Egy kis leírás is jöhet, mert szeretem tudni, milyen színük van a dolgoknak meg milyen szaguk, tán azt is, hogy néznek ki, meg a muki hogy van velük... de ebből se legyen túl sok."

És bár ez egy kissé primitív hozzáállás, de sok igazság van benne. Néhány dolog, ami eszembe jutott. A történet legyen jól követhető, izgalmas, pörgős. A tanulságot lehetőleg ügyesen rejtsük el benne, a gyerekek nem szeretik, ha tanmeséket akarnak erővel letuszkolni a torkukon. A lehető legkevesebb leírás, idegen szó szerepeljen, ellenben sok párbeszéd. Humor, kérem szépen! Nem árt, ha a könyv rímel a mindennapi életükre, mert úgy könnyebb az azonosulás.

Bár a két fiam ég és föld, gyökeresen eltérő természettel, ízléssel, érdeklődéssel, mégis az általuk kedvelt olvasmányok között egyértelmű egyezések vannak. Mesék. Erich Kastner könyvei. Tom Sawyer. Még a nem túl könnyen megérthető Alice Csodaországban is megragadja őket. A nagynál már kimaradt, de a kicsi szerette a Spiderwick krónikákat is. Keménykalap és krumpliorr. Kököjszi és Bobojsza. Még hosszan sorolhatnám. (És elsősorban régebbiekből válogattam, ez egyértelműen látszik.) Azt hiszem, ez azért jelent valamit.

Azt hiszem, megpróbálkozunk a Percy Jacksonnal, bár talán ez is korai még, de majd meglátjuk. Ötleteket, hogy mit olvashatnánk még, főleg a kortárs irodalomból, szívesen fogadok.

Junot Díaz: Oscar Wao rövid, de csodálatos élete

Az Így veszíted el után azt mondtam, Díaztól eztán bármit elolvasok. Ez a regénye a könyvhétre jelent meg, és alig vártam, hogy a kezembe vehessem (amit a kiadónak hála meg is tehettem, ezúton köszönöm nekik). Többször is végighúztam az ujjaimat a borítón (hogy érezzem is, ne csak lássam), ami stílusában hála Istennek azonos a másik könyvével. Ugyanaz a gyűrt hatás, ugyanazok a betűtípusok, és emberábrázolás. Slemer Karolina munkáját rendkívül szépnek találom, és ismét kenterbe veri az amerikai kiadás semmitmondó borítóját.

Olvasás közben többször is megálltam, és feljajdultam: Atyám, hogy fogok megint erről a könyvről egy épkézláb bejegyzést összehozni? Mert hogy lehet megfogalmazni, ha valami jó? Miért könnyebb azt megfogalmazni, ha egy könyv rossz? Mondjuk, a cselekmény követhetetlen, a jellemek kidolgozatlanok, stb. Egyszerű eset. De ha a cselekmény követhető, a jellemek kidolgozottak, ez még kevés a "boldogsághoz", ez az alap egy könyvnél szerintem, ettől még nem lesz valami kiemelkedő. Mi az, ami miatt magával ragad? Mi az, amivel beszippant, és nem enged el? Sokat törtem rajta a fejemet, de most sem tudtam megfogalmazni.

Pedig a regény megragad, és beszippant. Míg a novelláskötet csak a 4. novella környékén kezdett el igazán tetszeni, itt alig néhány oldal kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, "kilóra megvett". Hogy ebbe belejátszott-e, hogy már ismerős volt a stílus, de teljesen más a történet, az valószínű, de nem tudom biztosan. Ezúttal egy család életébe nyerhetünk bepillantás, nemcsak a címszereplő Oscar rövid, de csodálatos életébe. A szerkesztés is hasonlít az Így veszíted el-re, annyiban, hogy több idősíkban játszódik a cselekmény, van egy narráló személyünk (én biza meglepődtem, mikor kiderült, hogy ki), aki E/1-ben beszél, majd van egy eltérés, és aztán visszatér az eredeti narrátor, illetve az eseményeket mozaikokként raktam össze a darabkákból. Engem egy cseppet sem zavart ez az "ugráló" szerkezet, sőt, kimondottan szeretem, ha egy szerző el mer rugaszkodni a lineáris cselekménymeséléstől. A trágár és obszcén beszéd is maradt, de ezt sem találtam bántónak, illett a regény stílusához. (Ahogy elnézem, ezen a téren a spanyol nyelv is olyan találékony, mint a magyar, szemben pl. az angol kb. háromféle káromkodásával.) A megértést segítette a kötet hátulján található szójegyzet, és bár ezt azt jelentette, hogy a könyvemben két könyvjelző volt, hogy ne kelljen lapozgatni, de nem bántam, mert a tökéletes élményhez nekem kellett a spanyol szövegek lefordítása. 

A szerző bőséges lábjegyzetekkel látta el a könyvet, amiket érdeklődéssel olvastam, engem nem zökkentett ki a történetből, viszont érthetőbbé tett dolgokat. Megtudtam néhány dolgot Dominika történelméről (valljuk be, erről mi nem sokat hallunk), pontosabban annak egy szeletéről, Trujillo uralmáról, akihez képest Sztálin és Hitler kisinasnak tűnik, Rákosit meg talán tanoncnak sem vette volna be. Mindezt magával ragadóan trágár stílusban. (És ezt, bármily furcsa, teljesen pozitívan mondom.) Azon gondolkodtam, hogy ha ilyen közvetlen és lebilincselő stílusban tanítanák nálunk a történelmet, talán még az én kamasz fiam is könnyebben tanulta volna meg, és nem lenne számára az egyik mumus tantárgy.

Míg a novellák Yuniorja nem volt szimpatikus figura, az Oscar Wao szereplőivel sokkal jobban tudtam azonosulni. Egyes dolgokban hasonlítottam Oscarra, túlsúlyos kamasz lévén, akire rá sem néztek a fiúk, vagy ha mégis, én baltáztam el. Én is éppolyan könyvmoly voltam (vagyok egy kicsit még mindig), aki jól elvolt a saját kis világában, engem is éppúgy akart kiküldeni az anyám a "világba", hogy járjak szórakozni, és szerezzek pasit. Szerencsére velem nem volt olyan kegyetlen az anyám, mint Lolával, de az erős, uralkodni vágyó anyát én is megtapasztaltam. Együtt sírtam Belivel, mikor szerelmi csalódás érte, és ismét elcsodálkoztam azon, hogy dőlhetnek be szép és fiatal lányok randa és öreg pasiknak. Anyaként együtt szorult össze a szívem és gyomrom Abelard-ral, ahogy a lányát féltette, és háborodtam fel azon, ahogy Belivel bántak pici gyerekként.

Aztán újra Oscar. Szerencse, hogy nem mesélhetem el, mi történt, hisz azzal lelőném a poént, így csak annyit mondhatok, hogy tágra nyílt szemmel és visszafojtott lélegzettel vártam az elkerülhetetlent. És a vég! Nem a könyv vége, a Vég. Tragikus és megrázó, mégis felemelő. Ha jól emlékszem a tanulmányaimból, ezt hívják katarzisnak. Nem tudom, mikor éltem át utoljára könyvben.

A tragédiák ellenére az utolsó két oldal mégis pozitív kicsengésű és mosolyt csalt az arcomra.

És hogy vajon létezik-e a sokat emlegetett fukú, az átok, ami Oscar családját (is) sújtotta? Nem tudom, vajon azért létezik, mert hisznek benne, vagy azért hisznek benne, mert létezik. Ezt mindenki maga próbálja meg eldönteni.

A fordításról: Pék Zoltán hivatalosan is zseniális! Nem ismerem az eredeti szöveget, de a magyar egyszerűen tökéletes. Azok a szójátékok! Folyamatosan jegyzetelni kellett volna, így most csak kettő maradt meg bennem: férfitymaság, ill. székletes és széktelen. A lehengerlő, olvasmányos stílushoz az ő "magyarítása" egyértelműen hozzátett.

A pontozás nem lehet más, mint:

10/10

Egyszervolt egy Csók, pont jókor...

Szeretem a meséket. Nem szégyellem, hogy felnőtt fejjel is el tudok andalodni rajtuk, a bennem élő gyermeki lélekrész még megköveteli a magáét. Bár kimondottan mesét olvasni már nem annyira szeretek (pont elég, amit a kisfiammal olvasunk esténként), de a mesefeldolgozások filmben, sorozatban, könyvben nagyon érdekelnek. Kíváncsi vagyok, mit tudnak kihozni a témából. Külön öröm, ha magyar szerzőtől olvashatok ilyet, imádtam az Emerson & Tsa-t, legalább annyira élveztem, mint a fiam, ezért László Zoltán: Egyszervolt c. könyve is nagyon érdekelt, főleg, hogy a népmeséket szövi bele a könyvébe. Nos, ez a kötet semmiképp sem gyereknek való, ahhoz túl durva.

A történetet nehéz összefoglalni, igazából nem is szeretném, ízelítőnek a fülszöveg szerintem nagyjából elég. Nagyon szerettem volna szeretni ezt a könyvet, úgy ültem le olvasni, hogy ennek jónak kell lennie. A borítón Neil Gaimanhez hasonlítják, ezt nem tudom megítélni, mert tőle (még) nem olvastam semmit, ezért azt hiszem, szerencsére, ez nem befolyásolt. 

Nem nagyon tudom tudom összeszedni a gondolataimat a könyvről, ezért ez az értékelés nem lesz túl hosszú.   Nem ezt vártam. Bár, hogy mit vártam, azt nem tudom, de biztos, hogy nem ezt, akármilyen furcsán hangzik is. Kevés volt benne a mesei elem, alig voltak népmesei hősök, a háttérről nagyon keveset tudunk meg. És az a befejezés! Hát... nem tehetek róla, de ez a kommunás dolog nekem nem jött be. A főszereplők meg olyan hirtelen, egyszerre csak egymásba szeretnek, pedig előtte alig érdekelték egymást. A tudományos meg a népmesei elemek keveredése sem volt rossz, de én talán nem kutyultam volna össze. Kicsit kidolgozatlannak éreztem. Pedig a potenciál megvan benne, humoros, jól bemutatja pl. a magyar lakásviszonyokat, és már épp bosszankodni kezdtem, hogy magyar regény miért játszódhat csak Budapesten, mikor hőseink elindultak a Balatonhoz, volt benne olyan csavar, amire nem számítottam, ügyesen épített be egyes elemeket (kíváncsi lennék, hányan próbálnak meg bemászni a Westend vízesése mögé), szóval ez mind jó volt, de valami mégis hiányzott ahhoz, hogy azt mondhassam, igazán tetszett.

Sajnos, megmaradt az egyszer olvasható kategóriában. 

10/7

Kb. egyidőben ezzel a könyvvel leltem rá egy másik mesefeldolgozásra. Alex Flinn: Csók, pont jókor c. kötete a Csipkerózsikát veszi alapul, és helyezi mai környezetbe. Kb. a könyv feléig fanyalogtam. Na, ez már nekem nagyon tinis volt, Talia ("Csipkerózsika") csak a külsejével van elfoglalva, az őt mintegy véletlenül felébresztő Jack meg igazi mai kamasznak látszik, akinek semmi sem tetszik, csak a bulizás, a csajok meg a számítógép. Igen közel voltam ahhoz, hogy félbehagyjam, de végül mégsem, és milyen jól tettem! A könyv 2. fele szépen megváltozik. A szereplők fejlődnek, kérem szépen, igen! A történet a végére kimondottan izgalmas lesz, a befejezés meg aranyos. Tetszett, hogy az "orsós" boszorkány, Malvolia háttértörténetét is megismerjük, nem csak szimpla sértődésből átkozza meg a hercegnőt, amiért nem hívták meg a keresztelőre. Ez így sokkal hitelesebb.

Vicces volt, ahogy a hosszú álomból ébredő Talia csetlik-botlik a mi korunkban, és a mai kamaszok ábrázolása is számomra helytálló, bár talán egy kissé egyoldalú. Talán nem minden tini ilyen.

Mindent egybevéve, érdemes a kötet első felén túljutni, azt mondom visszanézve, hogy még ez is kellett a későbbi változások előkészítéséhez, talán egy picikét rövidebb lehetett volna ez a rész, mert a 2. fele már igazán jó szórakozást nyújt, ott azt kaptam, amit várok egy ilyen típusú könyvtől.

A fordításról szólok még pár szót, ez most nekem bizonyos okok miatt a vesszőparipám. Nem volt rossz, de néhány elég feltűnő hibát találtam benne. King James Bibliája... jaj, nekem, nem lehet, hogy ez Jakab király Bibliája akart lenni? Meg Judge Judy. Jó, ez valami valóságshow-szerűség, de ehhez hasonlóval tettek nálunk is kísérletet (nem volt hosszú életű), így le lehetne fordítani Judy bírónőre. Mindig meglep, hogy ilyesmik benne maradhatnak egy könyvben, elvileg lektor, szerkesztő is átnézi, és utánajárni a neten is kb. két kattintás. A királykisasszonyozás is zavart picit, szerintem elég lett volna a hercegnő, de ez még megindokolható azzal, hogy a mesei nyelvezetet akarták megőrizni. Ezektől eltekintve olvasható és gördülékeny a fordítás.

Kíváncsi vagyok a szerző többi könyvére is, a Beastly már elérhető magyarul, de van még egy, aminek a magyar kiadása egyelőre várat magára.

10/8

Anna Karenina (film, 2012)

Ezt a filmet sajnos, McFadyen jelenléte sem menti meg, és csak a borsó miatt néztem végig.

(Bocs, egy kicsit messziről indítok, de úgy érzem, kell a lelki háttér.) Mikor tudomást szereztem róla, hogy 2005-ben filmet készítenek a Büszkeség és balítéletből, nem, és nem voltam hajlandó megnézi. Nekem, ahogy oly sokaknak, az 1995-ös, hatrészes, BBC-s sorozat volt az etalon, úgy gondoltam, kizárt, hogy ezt valami überelni tudja, vagy akár csak elérni is a színvonalát. Mégis évekkel később, mikor adta a tévé, gondoltam, belenézek. És beleszerettem. Bizonyos részeit jobban is szeretem, mint a sorozatot, csak épp a főszereplőnőt, Keira Knightleyt nem. Szerintem ugyanazzal a kb. öt arckifejezéssel és gesztussal operál, a mosolyától meg elfutnék.

Viszont végig az járt a fejemben, hogy ki ez a Mr. Darcy? Ha valaki nekem korábban azt mondja, hogy lesz olyan Mr. Darcy, aki jobban fog tetszeni, mint Colin Firth, azt valószínűleg körberöhögöm. De Matthew McFadyen azonnal "elcsábított", és tudni akartam róla mindent. Elmondhatom, hogy igen hamar az első számú kedvenc angol színészemmé vált, és mint a hörcsög, begyűjtöttem tőle mindent, ami elérhető volt. Feliratkészítésre is adtam a fejem miatta, az Any Human Heart és a Ripper Street így lettek az én munkáim.

Az Anna Karenina is látatlanban érdekelt, ha ő benne van, plusz Joe Wright rendezi, de egy darabig halogattam a megnézését. Aztán a múlt héten kaptunk egy fél zsák borsót, és hogy ne unjam magam halálra pucolás közben, filmeket néztem. Még tanácsot is kértem, hogy mit nézzek, ami kellőképpen leköt, amit aztán nem fogadtam meg, és elkezdtem azokat a filmeket darálni, amik hónapok óta a gépen porosodnak. Így került sorra vasárnap, az ötödik vödör borsónál az Anna Karenina. Két óra, addig jó sok borsót lehet megpucolni...

Még úgy főiskolás koromban olvashattam a könyvet, és a fő témán kívül mondhatni, semmire sem emlékszem. Pár dolog előjött menet közben, de pár dolog teljesen ismeretlennek tűnt. Már az első képkockáknál meghökkentem. Színházi előadást látunk, a szereplők összevissza szaladgálnak, én meg csak kapkodom a fejem. Az egész filmet ez a koncepció jellemzi, a szereplők mintha végig szerepet játszanának, a  lóverseny is a színpadon folyik, amitől az egésznek lesz egy irreális, sőt szürreális jellege. 

Egyedül Levin és Kitty szerelmi szála játszódik a szabadban, meg rendes házban, mintha a rendező azt akarná ezzel mondani, hogy az ő életük a valós, tiszta, minden más színjáték. Úgy érzem, értettem a mondanivalót, de akkor sem tetszett. Volt egy-két jó ötlet, pl. mikor Anna izgul Vronszkijért a lóversenyen, halálos csend van a nézőtéren, csak az ő legyezőjének egyre gyorsabb és hangosabb surrogása hallatszik. Így jön rá Karenin (Anna férje), hogy valami van köztük. De sajnos, ez sem menti meg a filmet. Vontatott volt, keszekusza, és ha nincs a borsó, McFadyen ide vagy oda, úgy félbehagyom, mint a pinty.

Azon azért elgondolkodtam közben, hogy bizonyos szempontból mennyivel jobb helyzetben vagyunk ma. Bár még manapság is sokan maradnak benne egy rossz kapcsolatban, ilyen-olyan okokból kifolyólag, választják inkább a megcsalást, mint hogy szétmenjenek, de mégis, ha úgy döntenék, hogy elhagyom a férjemet, elválhatnék, és nem fenyegetne komolyan az a veszély, hogy többé nem láthatom  a gyerekeimet. Sőt, manapság inkább az apákkal szúrnak ki sok esetben.

Másrészről abban a korban világos szabályok voltak, aki nem tartotta be őket, tudhatta, mire számíthat. Ma meg bármit lehet, nincsenek korlátok. Persze, a törvények, a szokások, az elvárások akkor is a férfiaknak kedveztek,  ha egy férj csalta meg a feleségét, bocsánatosabb bűn volt, mint fordítva. A történet elején kiderül, hogy Anna bátyja (őt játssza McFadyen, és további szívfájdalmam, hogy egy vigyorgó pojácát alakít), megcsalta a feleségét a nevelőnővel, azért utazik Anna Moszkvába, hogy kibékítse őket, a vonaton megismerkedik Vronszkij anyjával, ami aztán beindítja az eseményeket. És amikor Anna kerül hasonló helyzetbe, a bátyja sajnos, nem tudja fogadni...

Kár ezért a filmért, nagyon akartam szeretni, de nem ment. A rendezés nem jött be, viszont Keira jobb volt, mint vártam (csak ne mosolyogna). A látványvilág szép, hogy mondjak valami jót is. A pontozás igen nagy jóindulattal:

10/(egy igen halvány) 5