Mire jó a felirat? 3.

Tartozom még a lezárással, amit az előző rész végén ígértem, nevezetesen, hogy miért feliratozok, ha nem vagyok egyértelműen feliratpárti. Előtte még annyit mondanék, hogy az előző két résznek az lett volna a célja, hogy gondolatot ébresszek, esetleges új nézőpontokra mutassak rá az ádáz felirat vagy szinkron vitában. Hogy ellentmondásokra hívjam fel a figyelmet, pl. azért nem jó a szinkron, mert sokszor nem jól fordítják a szöveget, ill. nem adja vissza az eredetit. Igen, de a felirat éppúgy lehet hibás, és éppúgy nem tudja teljes mértékben visszaadni az eredetit. És hasonlókra. De már nem szeretném tovább ragozni, mert csak ismételném magam, és aki nem hagyja meggyőzni magát, azt úgysem tudnám. A lényeg a választás szabadsága, szerintem, és mindenféle érvet el tudok fogadni, de a tiltsuk be a szinkront, és csak feliratosan lehessen filmet-sorozatot nézni "érvet" nem tudom elfogadni. Megmondom őszintén, napi akár 8-10 óra fordítás után sok mindenhez van kedvem, de ahhoz, hogy angolul nézzek filmet-sorozatot vagy olvassak könyvet, legkevésbé sincs, így azok érveit is meg tudom érteni, akik kényelmi szempontokból választják a szinkront.

Nos, akkor a feliratkészítés. Ahogy már többször leírtam, gyerekkorom óta utálok feliratot olvasni, ezért felirattal, legalábbis önként, sokáig nem néztem semmit. Aztán szép lassan rászoktam, hála a különböző tévécsatornák azon "kedves" szokásának, hogy összevissza adják az egyes sorozatokat, hogy néha éveket kell várni egy-egy folytatásra, új évadra, vagy nem is folytatják egyáltalán, hogy önkényesen ide-oda pakolgatják az időpontokat, néha olyan helyre rakva, ami egyértelműen árt a nézettségnek, aztán az alacsony nézőszámra való hivatkozással abbahagyják. Belekezdenek egy évadba, majd pár rész múlva mindenféle Való Világok és egyéb förtelmek miatt hónapokig pihentetik, stb. És még amiatt is, hogy néha bizony türelmetlen vagyok, és még a magyar tévében futó sorozatok új évadait nem akarom megvárni, és inkább folytatom angolul. Eleinte ezeket az alkotásokat rajongói magyar feliratokkal néztem, de folyton azt figyeltem, hogy hopp, ez nem is azt jelenti, vagy nicsak, onnan hiányzik egy vessző, ezért elég hamar rászoktam az angol feliratra. 

Aztán az kezdett foglalkoztatni, hogy vajon hogy is készül egy felirat, én is képes lennék-e rá. Kihívásként tekintettem rá, és sikerélményként éltem meg, hogy sikerült. Aztán lassan felépült bennem a vágy, hogy ki is kerüljenek a felirataim, és mikor, hogy úgy mondjam, megtalált a lehetőség (köszi, reea, örök hálám :D), nem sokat gondolkodtam, és belevágtam. 

Egyik fordítótársam twitterén az olvasható, nem sorozatfüggő, hanem fordításfüggő. Valahogy így vagyok vele én is. Feliratot olvasni nem szeretek, készíteni szeretem őket. Jó érzés, mikor az én nickem van egy feliratban (hiú vagyok, na! és ki nem, aki a valamilyen szinten a nyilvánosság elé áll?), jó érzés tudni, hogy segíthetek azoknak, akik meg szeretnék nézni az adott sorozatot, és persze, büszke rá, hogy ha jól sikerült. 

Már nem feliratozok annyit, mint eleinte, időm és akkora kedvem sincs már, de van pár "szívem csücske", amiket csinálni fogok. Egyelőre legalábbis. Azt hiszem, ha abba kéne hagynom, hiányozna.

Karen Marie Moning: Iced - Megnyílik az ég

Hogy is kezdjem? Hm-hm. Vágjunk a közepébe. Aki nem olvasta az előzményeket, annak ez spoileres lehet!

Szerettem a Tündérkrónikák sorozatot, de az ötödik rész nekem olyan szépen kis lezárt volt, még ha egyáltalán nem is oldódott meg minden, és nem hiányzott a folytatás. De mikor megtudtam, hogy lesz, azért én is ujjongtam, főleg, mikor megtudtam, hogy ennek Dani lesz a főszereplője. Dani már korábban is az egyik kedvenc szereplőm volt, bár sok helyen olvastam, hogy milyen idegesítő, és mennyien nem kedvelik. Komolyan, nem is értem, haha!

A történet ott folytatódik, ahol az Új nap virrad abbamaradt, csak épp most Dani szemszögéből láthatjuk az eseményeket, ill. néha Christianéból és Katéből.

A korábbi kötetekből megismert Ryodan munkát ajánl Daninek. Ajánl? Na, ez enyhe kifejezés, mivel igazából kényszeríti, hogy vállalja, mivel Dublin-szerte egyre több hely fagy meg az ott levő emberekkel egyetemben, hirtelen és váratlanul, és senki sem tudja, hogy miért. Ryodan kihasználja Dani szuperképességeit, hogy kiderítsék, mi történt.

A történet úgy a feléig viszonylag lassan csordogál (de ez nem azt jelenti, hogy eseménytelen), amit én egyáltalán nem bántam, érdekes volt Dani szemszögéből látni az eseményeket, megismerni, hogy él, érez, gondolkodik, adalékokat kapunk a nem éppen vidám gyerekkoráról, Táncossal való viszonyáról, stb. A felétől aztán a sztori turbó üzemmódba kapcsol, mint Dani szokott, és onnantól fogva nincs megállás, én még csak kapkodtam a fejem, és egyre többször hangosan is felhördültem vagy felszisszentem, hogy a néha kissé szalonképtelen kifejezésekről ne is beszéljek. Olvasás közben többször is elgondolkodtam rajta, hogy mennyire látványos (és helyenként gusztustalan, haha) filmet lehetne ebből csinálni. 

A vége pedig megint olyan lett, mint amit a Rossz hold kelt fel-nél éreztem, hogy nem akarom elhinni, hogy itt van vége, lapoznék egyet, de nincs több lap, én meg csak ülök, és hülyén bámulom a semmit. Honnan tud ez a nő ilyen cliffhangereket kitalálni? Rossz hír a rajongóknak és a folytatásra váróknak, hogy úgy tudom, a 2. rész, a Burned, angolul is csak jövőre fog megjelenni, és onnan még jó pár hónap a magyar megjelenés. Ilyenkor úgy érzem, mintha megállították volna a filmet, és szerencsétlen szereplő ott áll kimerevedve, arra várva, hogy valaki megnyomja a lejátszás gombot.

Természetesen értem én, miért nem kedvelik egyesek Danit. Kamasz. A kamaszok pedig halálosan idegesítőek. Jól tudom, hisz egy közel 16 éves kamaszfiúval élek egy házban (az együtt szót nem szívesen használnám, mert egyre inkább külön utakon jár). Daniben is szépen fellelhetők ezek a vonások. Egyrészt vonzza és foglalkoztatja a szex, másrészt viszolyog tőle. Mérhetetlenül magabiztos, mindent jobban tud, talán még az sem túlzás, hogy beképzelt. Henceg a szuperképességeivel, a szerénységnek a szikráját sem nagyon lehet felfedezni benne. Elképesztően meggondolatlan, és folyton bajba keveri magát és másokat is. Ugyanakkor tiszta és őszinte, lojális és odaadó.

Ryodant nem szeretem, ahogy Barronst sem. És tudom, hogy ezzel kisebbségben vagyok. Néha úgy éreztem, hogy olyan, mint Mr. Darcy, akit Lizzyék elkönyvelnek büszkének, ugyanakkor mindenki más dicséri. Dani szerint Ryodan seggfej, aki erőszakos és senkivel sem törődik, ugyanakkor mások szerint kedves, udvarias és gondoskodó. Ne feledjük, hogy a könyv Dani szemszögéből íródott, tehát a szereplőket is az ő szemén át látjuk, és hát az éremnek két oldala van, ezért Dani értékítélete nem objektív, mint ahogy legtöbbünké nem az. Ugyanakkor a tettek önmagukért beszélnek, és akárhogy is nézzük, Ryodan viselkedése hagy kívánnivalót maga után. Dani még csak 14 éves, gyerek, még ha a kamaszok ezt ki is kérik maguknak. Ehhez képest ott egy ki tudja, hány éves felnőtt férfi (az sem biztos, hogy ember), aki megzsarol, sőt fizikailag is bántalmaz egy kislányt. Bár az utolsó oldalakon az is kiderül róla, hogy van humorérzéke, ami meglepő színfoltja a jellemének.

Lornak nincs túl nagy szerepe, és nem is tudunk meg róla sokat, de vicces figura, és úgy érzem, kedveli Danit.

Christiant nagyon sajnáltam, ahogy átváltozik veszélyes Unseelie herceggé, és érezni, ahogy küzd az emberiessége maradványaiért, de egyelőre úgy tűnik, elveszti a harcot. Örülnék, ha valamiféle happy endet találna ki neki az írónő.

Táncos, no hát ő a legjobb figura! Kedves, okos, bátor, hűséges, minden lány álma, vagy legalábbis annak kéne lennie. Nagyon remélem, hogy a drámai hatás kedvéért nem derül ki róla, hogy valójában pszichopata... Részemről vesztene egy rajongót a sorozat.

Jo maga a megtestesült jóság, és az életben az lenne a jó, ha egyre több ilyen ember lenne, de mint regényhős elég egysíkú. Kedves, jó, de naiv.

Kat nem volt szimpatikus, végig vártam, hogy megteszi a történetszálából következő logikus lépést, de végül helyesen döntött. Talán majd a következő részekben, haha!

A szex persze óhatatlanul is előkerül a könyvben, és megkérdezték az írónőt, hogy Dani fog-e szexelni, mivel még kiskorú. A válasz természetesen "nem" volt, de előrevetítette azt is, hogy később, ha felnő, ez megváltozhat. Azért vicces, ha belegondolunk, hogy Dani évek óta tündéreket öl, és egyedül boldogul a világban, de szexről szó sem lehet!

A borító gyönyörű, jó, hogy meghagyták az eredeti kiadásét. A fordítás pedig a megszokott színvonalú.

Mit is mondhatnék még? A sorozat rajongóinak kötelező darab, és én személy szerint remélem, hogy a következő kötetekben is Dani marad a főszereplő.

10/10

Mire jó a felirat? 2.

Folytatom akkor. Dolgoznom kéne, és keservesen meg fogom bánni az időhúzást, de tele van a fejem gondolatokkal, az alvás meg amúgy is túl van értékelve. :D

Született pár érdekes reakció az előző posztra (nemcsak a kommentek között), és bár számítottam rá, hogy sokan nem értenek velem egyet, de nem így.

Nem szeretnék mosakodni, mentegetőzni, mert hát ez a véleményem, na. Jogom van így érezni. Egy dologra térnék ki, mert talán akaratlanul is megsértettem pár embert. A birka effektus, vagy hívhatjuk csordaszellemnek is. Én ez alatt azt értem, hogy valaki elfogadja, átveszi  egy csoport véleményét, vagy azért, mert nincs sajátja, vagy épp van, sőt, ellentétes a csoportéval, de a vélt vagy valós érdeke azt diktálja, hogy menjen együtt a csoport véleményével. Pl. divatból, a csoportba tartozás iránti vágyból, akár alantasabb okokból is, nem tudom, nem szeretnék pszichologizálni. A konkrét helyzetre vonatkozóan úgy értettem, úgy érzem, manapság divat a szinkront szidni, és a feliratot éltetni, és hogy véleményem szerint van egy réteg (nem tudom, mekkora), akik úgy csatlakoznak ehhez a véleményhez, hogy valójában nem az a véleményük. Ez nem vonatkozik azokra, akiknek van saját véleményük, azt fel is vállalják, és érvekkel tudják alátámasztani. A véleményük pedig nem merül ki abban, hogy a szinkron rossz, a felirat jó, és legszívesebben betiltanák az összes szinkronos filmet.

Már csak azért sem, mert ezek az emberek nem gondolnak azokra, akiknek esetleg nehézséget okoz a felirat olvasása. Gyerekek, idősek, gyengén látók, olyanok, akik szimplán nem tudnak elég gyorsan olvasni, diszlexiások, stb. Az érvek, hogy tanulj meg olvasni, ill. tanulj meg angolul, sértők és kirekesztők. A birka effektust így értettem. Elnézést, ha valaki olyan is magára vette, akire nem vonatkozott.

Hogy mi a véleményem a szinkronról és a feliratról, már többször leírtam, nem szeretném ismételgetni. Itt elolvasható.

Amiről igazából írni akartam, az a nyelvtanulás és a felirat összefüggése. Ahogy írtam, borzasztóan dühít, ha azt mondják, lehet nyelvet tanulni feliratos műsorok nézésével. Ez így, ebben a formában nem igaz. Hallom, ahogy a maradék pár olvasó, akit a tegnapi poszttal nem riasztottam el, felhördül, és távozik. De ha valaki még maradt, hadd magyarázzam el, hogy értem.

Legutóbb épp ezen a videón beszélnek a felirat kontra szinkronról, és benne a feliratról, mint a nyelvtanulás egyik eszközéről. Elolvasgattam a kommentek egy részét, bár a több, mint ezret nem, és azért úgy látom, a hozzászólások árnyaltabbak, sok embernek van hasonló véleménye, mint nekem, miszerint feliratot olvasgatni

nem mindig könnyű, elvonja az ember figyelmét, stb. Az emlegetett közösségi élményre azt tudom mondani, hogy meglehet, jobb angolul az, hogy: 

- I have an army.

- We have a Hulk.

Mint ami a magyarban lett:

- Ott a sereg.

- Nekünk meg ott van Hulk.

De egyrészt, miért beszélgetnék én guatemalai gyerekekkel a Bosszúállókról? Másrészt vajon angolul jobban hangzott-e a Nyikhaj istenke? Na jó, most csak vicceltem.

Nos, ott tartottunk, hogy feliratos műsorok nézésével nem lehet nyelvet tanulni. És rögtön meg is cáfolom magam, mert lehet, csak épp nem ilyen egyszerű. Bizonyos körülmények között lehet.

Először is nézzük meg, milyen nyelvet értünk az alatt, hogy nyelvtanulás. Bizony az ANGOLT, 99,9%-ban. A videó több, mint ezer hozzászólásából azok közül, amiket elolvastam (szám szerint nem tudom hányat, sokat, vagy egy órát töltöttem el vele), mindössze 2-3 említi még a japán nyelvet az animék miatt, egyvalaki a németet, a többiek csakis és kizárólag az angolt. Vagyis, hogy nézz sok feliratos műsort, és megtanulsz angolul. Mert mi is szokott lenni az érv? Ha eredetiben nézem, értem a szóvicceket, átjönnek az utalások, amik magyarul nem, stb., tehát tökéletesebb az élmény. Jó, de ehhez minek a magyar felirat? Aki már olyan szinten van, hogy ezeket mind érti, annak nem kell magyar felirat. Ha nem túl jó a fül utáni hallása, mint nekem, akkor nézze angol felirattal mankónak, vagy nézze teljesen eredetiben, felirat nélkül. De aki még nem tud úgy egy nyelvet, hogy értse, amit hall, annak bizony a magyar felirat sem ad teljes élményt. Ugyanis a felirat rövidít. Karakterszámok, formai kötések miatt, de rövidít. Nem mindig, de gyakran. A szóvicceket, utalásokat sokszor ugyanúgy nem lehet áthozni a feliratban, mint a szinkronban.

Még kezdő feliratozó voltam, és az Outsourced volt az első sorozatom, amiben az egyik részben Madhuri barfit hoz Todd-nak, ami valami süteményféle. No, de a barf hányást jelent angolul, ezért Todd gyanakodva nézi a dobozt. Az angol szereti a szójátékokat, én viszont gyűlölöm, és bevallom férfiasan, nem is nagyon tudom visszaadni őket.

Vagy a pár héttel ezelőtti BBC-s munkám angol címe az volt: Spexy Beast. Nos, szerencsémre, tudtam, mire utal, bár a dolgom nem lett tőle könnyebb. Utalás volt a Sexy Beast című filmre, és mivel a műsor előadója szemüveges volt, ami angolul specs, így lett a kettőből spexy. Egyszerűen képtelenség visszaadni magyarul. (Ha valakinek sikerül, vendégem egy sörre. Vagy kávéra, üdítőre.)

Az egészből azt szerettem volna kihozni, hogy a szinkron is, a magyar felirat is mankó. Egyszerűen lehetetlen az eredetit teljesen visszaadni. Ilyen szempontból megértem az eredeti változat mellett kardoskodókat. De ha rá vagyunk szorulva a magyar szövegre, és abból akarunk megtanulni angolul, az nem fog menni, pontosan a felirat rövidítései, a nyelvi különbségek, a formai korlátok miatt. Mivel én is feliratozok, pontosan tudom, hogy "viszem az erdőbe" a felirat olvasóját, mert egyszerűen nem tehetek mást. Ami viszont segíti a nyelvtudást, az az eredeti felirat, vagyis esetünkben az angol. Ez esetben, ha az angol szöveg készítőjének jó a hallása és precíz munkát végez, azt látom leírva, amit hallok, össze tudom vetni a szöveget, ha nem moziban vagyok, megállíthatom a filmet, kikereshetem az ismeretlen szót, kifejezést (bár én azt javasolnám, hogy csak akkor, ha muszáj, mert a folytonos szótárazás rontja a filmélményt), rákereshetek az utalásokra. Ebből rengeteget lehet tanulni. Viszont ehhez már kell egy nem éppen alacsony nyelvtudás. Kezdő nyelvtanuló, kevés kivételtől eltekintve, nem tanul meg angolul abból, hogy feliratos filmet néz. Mint ahogy nem tanultam meg én sem gyerekkoromban, pedig akkor nem volt divat a szinkron. Igen, benne maradhat az ember fülében a nyelv dallama, egyes kifejezések, szavak, de a teljes nyelvet nem tanulja meg. Mondom, kivételek lehetnek, mint mindenben, a nagy átlagról beszélek.

Ugyanis kell még valami fontos, és ez a motiváció. Figyelni akarok arra, hogy mit hallok. Megpróbálom kihallani az ismerős kifejezést, kikövetkeztetni az ismeretlent, de ehhez szerintem kell egyfajta tudatosság. Ez gyerekként nem volt meg bennem, most megvan. Ezért ha most hallok bármilyen idegen nyelvű szöveget, mindig megpróbálok tanulni belőle. Kérdés, mennyi marad meg belőle. Mikor még DIGI tévénk volt, az AXN csatorna román felirattal ment. Meg nem tudnám mondani, miért hagyták benne, kikapcsolni nem lehetett, és a szemem automatikusan ugrott rá a feliratra. Egy idő után már ki tudtam következtetni pár szót, kifejezést. Mostanára egy szó sem maradt meg belőle, de érdekes élmény volt.

Tehát összefoglalva (kicsit csapongok, úgy érzem), a feliratos műsorok segít(het)ik a nyelvtanulást, ha már van egy háttér, és megvan hozzá a fül és motiváció. Meg némi tapasztalat, hogy hogyan lehet kikövetkeztetni a dolgokat. De nulla háttérrel és gyakorlattal ember legyen a talpán, aki így megtanul egy nyelvet. (Persze vannak egyéni eltérések.)

Hoppá, van egy csoport, akik így is meg tudnak tanulni egy nyelvet, a gyerekek. Egy gyerek teljesen másképp tanul nyelvet, mint egy felnőtt, neki nem kellenek nyelvtani magyarázatok, szabályok, stb. Ha egy gyerek egészen pici kora óta hall egy idegen nyelvet (több nemzetiségű szülők, külföldi munka, bármi), akkor egészen jó esély van rá, hogy mindenféle segítség nélkül megtanulja. Az én két fiam születése óta hallja az angolt a számítógépnek köszönhetően. A nagyobbiknak egyértelműen, de még a kisebbnek is jobb a fül utáni hallása, mint nekem, aki 14 évesen kezdtem el tanulni. A nagyobbik folyamatosan beszél, nem az iskolában, és nem is tőlem tanulta, hanem a netről. Igaz, nyelvtani hibásan, és a szókincse is nőhet még, de mondatokban kommunikál, megérti, amit hall, és megérteti magát. A kisebbik még nem beszél folyamatosan, de mondatokat fogalmaz, és komplett szövegeket megért. A múltkor azzal hökkentett meg, hogy azt mondta: I found it. Mondom, te honnan tudod, hogy a find-nak found a múlt ideje? Nem tudom, mondta. Az ő tanulásuk ösztönös, szemben a felnőttekével (Itt is vannak egyéni eltérések, persze, nekem kell, hogy tudjam a nyelvtani hátteret, magyarázatot, de van, akit ez egy csöppet sem zavar.)

Jó, ez a helyzet EGY nyelv esetén, ami a jelen helyzetben túlnyomó többségben az angol. De mi van a többi nyelvvel? Fentebbi videó nagyon kevés hozzászólója említette, hogy mi van más nyelvekkel, annyira egyértelműnek tekintjük az angolt. Oké, felirattal nézzük a filmet, mert úgy az igazi, úgy jönnek át a poénok, a szójátékok, a nyelvi finomságok. Igen, és ha az a film nem angol nyelvű, és egy kukkot sem értünk belőle? Ott vajon mi fog átjönni, mondjuk a hangzáson kívül? Túlzás, ha azt mondom, hogy semmi? Vagy igen kevés? Miért? Az olasz, a francia, a német, a kínai, a japán, a berber, az arab, a héber, stb, nyelvi finomságai, poénjai, szójátékai nem számítanak? Az nem kellene a tökéletes megértéshez? Dehogynem. Azt mégsem jut eszébe senkinek reklamálni. Megnézzük nagy ritkán (mert ugye, amerikai, netán brit filmen, sorozaton kívül nem nagyon nézünk más nyelven) felirattal vagy szinkronnal, és beletörődünk, hogy nem tökéletes az élmény.

Továbbmegyek. Könyvek, színdarabok. Vannak sokan, talán egyre többen, akik rengeteget olvasnak angolul, és szerintük szintén az eredeti adja a tökéletes élményt. Na, de a többi nyelv? Akkor még mégiscsak jó a műfordító? A műfordító olyasmi a könyvnek, mint a szinkron a filmnek. Nem látjuk az eredetit, nincs összehasonlítási alap, rá kell bízni magunkat a fordítóra, és reménykedni, hogy jó munkát végzett. Vagy ne olvassunk olyan könyvet, ne nézzünk olyan filmet, aminek a nyelvét nem értjük? És a színház? Ott ugyan már van lehetőség eredeti darabok megtekintésére, de amíg nem volt kivetítő, ugyan nem volt feliratozva. És ha a kivetítőn nézem, az akkor ugyanaz az élmény, mint a színpadon nézni? Akkor mégiscsak beletörődünk a csonka élménybe, szerencsétlen szinkronnak meg (többek között) ezt vetjük a szemére, hogy nem nyújt teljes élményt? Vagy akkor csak a Globe Színház-beli Shakespeare előadás az igazi, a magyar nem, mert magyarul van? Egyszerűen nem értem az érvelést. Elfogadom, ha valaki ilyen-olyan indokkal eredetiben nézi az adott művet, de az általános érvelést, hogy a felirat jobb, azt nem tudom elfogadni.

Felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire nem szeretem a feliratot, minek csinálom. Na, erről majd legközelebb, mert nem halad a felirat...

Mire jó a felirat?

Eredetileg azt a címet akartam adni, hogy Ha még egyszer azt hallom, hogy feliratos filmek nézésével nyelvet lehet tanulni, hát én...

És így folytattam volna: ...nem csinálok semmit, csak bosszankodom egy sort, legfeljebb megírom ezt a posztot. És elég füstölgősre szántam, de az még lehet, hogy meglesz. Már komolyan idegesít a téma.

Alább egy rendkívül elfogult bejegyzés következik, ami nem is lehet másképp, mert ez én vagyok, az én érzéseim és tapasztalataim, mások egész biztos máshogy érzik, és igen sokan nem is fognak egyetérteni velem. Ráadásul ez az egyik kedvenc vesszőparipám, már ezen a blogon is írtam róla, de ahogy elnézem, elő fog ez még jönni.

Egyre több fórumon látom-hallom-olvasom, hogy csak a feliratosan nézett film az igazi (vegyük ide a sorozatot is, meg akár egyéb más műsorokat, de az egyszerűség kedvéért csak a filmet említem), a szinkron meg csak egy pótlék, aminek egyre rosszabb a minősége, stb.

Igen röviden is el tudnám intézni, mondván, hogy fel nem fogom, az emberek mit esznek a feliratos filmeken, de persze, erre meg az lehet a válasz, hogy ők meg fel nem fogják, hogy mit eszek én a szinkronos filmeken, úgyhogy akkor nézzük kicsit részletesebben.

Mik szoktak lenni az érvek a felirat mellett? (És a szinkron ellen.) A legfőbb, hogy a feliratos filmekkel nyelvet lehet tanulni. Amikor ezt hallom, gőz szökik ki a fülemen, mint a rajzfilmeken szokott, mikor egy szereplő dühös. Az szereti a szinkront, aki nem szeret olvasni, sőt nem is szokott vagy nem is tud! Az szereti a szinkront, aki bunkó. A szinkron vacak. És egy újabb érv, amit mostanában kezdenek el szajkózni: a film az eredeti hangokkal az igazi, és a szinkron elveszi a színészek játékának a felét.

Na, akkor nézzük. Azt gondolom, hogy igen hosszú poszt lesz ez, ha mindent leírok, amin egy ideje mérgelődök, meg amiket összeszedtem magamban, úgyhogy esetleg több részre szedem, majd kiderül.

Az szereti a szinkront, aki bunkó. Ezt szimplán kikérem magamnak.

Az szereti a szinkront, aki nem tud olvasni. Ezt is. Tudok olvasni, szeretek olvasni, sőt szoktam is! Napi rendszerességgel. Igen, könyvet, nem a Blikket és nem is Romanát. Klasszikusokat is, modernet is. De akárki akármit mond, amíg az ember elolvassa a feliratot, lepillant a képernyő aljára, és igenis lemarad(hat) valami képi dologról. Aki ezt tagadja, szuperképességekkel rendelkezik vagy nem ismeri be. Egy akciófilmnél ez még talán nem akkora gáz, ahol viszonylag kevesebb a szöveg, de egy showműsornál vagy vígjátéknál, ahol szinte végig beszélnek, ez már komoly lemaradást jelenthet. Pl. elmulaszthatunk gesztust, mimikát, stb.

A szinkron vacak. Hát ezzel az állítással a legnehezebb vitatkozni, mert valóban észrevehető a minőségromlás. Igazán elnéző vagyok a magyar szinkronnal, de nekem is sokszor bántja a fülemet egy-egy hang. Bár azt az érvet is nevetségesnek találom, hogy a magyar hang azért rossz, mert nem hasonlít az eredetire. A szakma képviselői is ezer helyen elmondják, hogy mennyire a pénz ural mindent és az ebből következő sietség. Nincs idő elmélyedni a szerepben, a szinkron gyakorlatilag futószalagon készül. Ez sajnos, maximálisan észrevehető. Ez az élet minden területére igaz amúgy, gyorsan, sokat és olcsón, az se baj, ha vacak, csak érje meg anyagilag. Bár el kell ismerni, hogy készülnek még igényes szinkronok, pl. az HBO alkotásai esetében, akik a pénzt és az időt is rászánják.

Ehhez kapcsolódik valamilyen szinten az az állítás, hogy a szinkron elveszi a színészi játék felét. Nos, ebben is van némi igazság, ha rossz a szinkron, de akár hozzá is tehet, ha jó. Azt gondolom, a színészi alakítás fele azért túlzás, mert a hangon kívül még ott van a gesztus, a mimika, a testbeszéd, a beleélés, vannak színészek, akiknek meg sem kell szólalni, és már adva van a hangulat. És még segíthet a jelmez, és a haj meg az arcszőrzet is. Ugyanakkor a mai film- és sorozatdömpingben szerintem nem sok az olyan kiemelkedő színészi alakítás - és most mondok egy merészet -, ahol nem lenne tökmindegy, hogy kinek hangján szólal meg az adott szereplő. A sajátján vagy egy magyar szinkronszínészén.

Mondok néhányat, ahol nem mindegy.
Maggie Smith, szerintem ehhez nem kell hozzáfűzni semmit.
Simon Russel Beale, aki a megtestesült Falstaff volt a The Hollow Crownban, és a hangjával is úgy játszott, ahogy nem sokan mások. Az Örvényben is láttam Hegedűs D. Géza szinkronjával, nem volt ugyanaz.
Matthew McFadyen (alias Reid felügyelő a Ripper Streetben), akinek olyan szép a hangszíne, hogy  nekem egyszerűen egy magyar hang sem tudja visszaadni.
Robert Carlyle (alias Rumpelstiltskin), és bár a szinkronhangját, Háda Jánost nagyon szeretem hallgatni, de azt a jellegzetes kuncogást nem tudja visszaadni, és ahogy Carlyle váltogatja a kétféle hangját, meg ahogy kimondja, hogy dearie, hát az utánozhatatlan.
A sort lehetne folytatni, kinek-kinek ízlése és szimpátiája alapján, de azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem a végtelenségig. A végtelen kínálatból igazán kiemelkedő hangú színész nem olyan sok van.

De van ellenpélda is, ahol a magyar hang jobb, mint az eredeti.
Stohl András, akiről sok rosszat el lehet mondani (én nem fogok), de ő az egyik hang, aki szinte mindent el tud játszani. A kedvencem tőle a A tizedik királyság Farkasa, ami egyszerűen zseniális. A DVD-nek köszönhetően belehallgattam az eredetibe, és bár nem rossz, de magyar kollégája klasszisokkal jobb.
Galambos Péter, ő is bármit meg tud csinálni a hangjával, a Winnetou hangoskönyvnél már írtam róla.
Rajhona Ádám és Rudolf Péter párosa a Vissza a jövőbe trilógiában (nemrég olvastam, hogy újraszinkronizálták, könyörgöm, miért?).
Széles Tamás, aki szintén az a kategória, aki bármi eljátszhat, szívesen hallgatom. A Dr. Csontban Boreanazt nem is bírom, csak az ő hangjával hallgatni. Az eredeti hangja egyáltalán nem tetszik.

Még tudnám sorolni, de már nem lesz ember, aki végigolvassa ezt a posztot a hosszúsága miatt.

Hátravolna még a "kedvencem", a nyelvtanulás és a felirat, de erről majd legközelebb.

Nem vagyok közösségi ember

Töröltem magamat a Molyról. Vagyis ez még egyáltalán nem biztos, ugyanis töröltem magam, aztán próbaképpen megpróbáltam belépni, és nem mondta azt, hogy menjek a francba, ilyen nevű felhasználó nincs, hanem simán beengedett. Ekkor először megszüntettem a kapcsolatot a facebookkal, úgy töröltem magam. Újabb próba, megint be tudtam lépni. Mi van? A különbség mindössze annyi, hogy nem látszik az fb-s profilképem. Nem adtam fel, harmadszor is töröltem magam, de most már nem nézem meg, hogy be tudok-e lépni, egyszerűen nem fogom használni. Ez lesz az én egyszemélyes, totál értelmetlen lázadásom, mert a Moly vezetői észre sem fogják venni, hogy a távollétemmel tüntetek.

Könnyű és magasztos lenne hősnek tüntetnem fel magam, hogy az elmúlt napok molyos eseményei vezettek erre a döntésre (l. eggyel korábbi bejegyzés), bár az is kétségtelen, hogy nagyban befolyásolta a döntésemet. Nem akarok egy olyan közösség tagja lenni, ahol ilyesmik megtörténhetnek. Ahol  mondvacsinált ürüggyel se szó, se beszéd rúghatnak ki embereket. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem nem sokat jelentett a Moly tagság. Nem igazán használtam. Alig pár ember volt az ismerősöm, nem szóltam hozzá vitákhoz, pár értékelést írtam csak. Egy árva szál kihívásban sem vettem részt, nem vásároltam a molyboltban, nem vettem pro-tagságot. Bár mit tagadás, az Egyszervoltot a molyon keresztül sikerült eladnom. Gyakorlatilag csak arra használtam, hogy feljegyezzem, épp mit olvasok, hány százaléknál tartok benne. Erre meg őszintén szólva, nem tudom, mi szükség, hisz én úgyis tudom. Azt a három ismerősömet meg úgyse érdekelte túlzottan.

A dolog iróniája, hogy épp most kezdtem én is másokat, ill. kezdtek el mások is engem figyelni (figyelni! nem gyanús így visszamenőleg a szó? hm?), és már épp abba a hamis hitbe kezdtem volna ringatni magam, hogy valaki érdeklődik szerény személyem iránt, mikor rájöttem, hogy emez utóbbi két ember, boldog-boldogtalant figyel. Ettől meg úgy éreztem, mint fb-n, ahol a fiatalok ész nélkül jelölnek be mindenkit, akit érnek. Kamasz fiamnak több, mint ezer "ismerőse" van. Na, persze! Mikor megkérdeztem, minek jelöl be olyanokat, akiket nem ismer, az volt a válasz, fogadásból. Aha. Mivel kamasz, sok furcsasága van, amit ráfogunk a korára. De hogy elvileg felnőtt emberek is így tegyenek, azt nem értem.

Én nem vagyok közösségi ember. Ez már általános iskolás koromtól fogva kísérti az életemet, mivel a(z ál)szocializmusban nőttem fel (gyermekem történelem könyvében szerepelt így, és bár abban a korban cseperedtem, ez azt bizonyítja, hogy nekem is lehet újat mondani), amikor is bizony önkéntesen kötelező volt a közösségi élet. Kisdobos, úttörő, KISZ-tag, esetleges párttagság (ez utóbbi engem már hála Istennek elkerült), kommunista szombat, május 1-jei nem kötelező felvonulás (próbáltál volna meg nem elmenni rá), építőtábor, ebben szépen mindben illett részt venni. Nekem meg herótom volt az egésztől.

A fogadóórákon édesanyámnak elmondták, hogy semmi baj velem, nagyon jól tanulok, problémamentes gyerek vagyok, csak éppen nem közösségi ember. Nem jelentkezek az órákon, nem vállalok plusz feladatokat. Ha megkérnek valamire, megcsinálom, de ennyi. Nekem meg pont úgy volt jó. Máig sem értem, minek megváltoztatni valakit, akinek úgy jó, ahogy van.

Hazugság lenne azt állítani, hogy nem vágytam a közösségbe, de nem tudtam, nem is akartam tenni érte, és keserves tapasztalatok, csalódások árán rá kellett jönnöm, hogy ha végül mégis befogadott (vagy legalábbis úgy tett) egy közösség, ahová be szerettem volna jutni, az végül is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és végül örülhettem, ha ki tudtam lépni.

Nekem öt ember már tömeg, soha nem ittam és nem dohányoztam, a bulikról az elsők között távoztam. Soha nem felejtem el a döbbenetet az egyik gimis osztálykiránduláson, mikor szinte az összes lány bugyira és trikóra vetkőzött, és úgy mórikálta magát a mindössze három szem fiúnak. Ezt kellene tennem, hogy befogadjanak? Hát nem. Igaz, kissé irigyen figyeltem a fiúk mohó tekintetét, nekem nem sikerült felkeltenem a figyelmüket. De ha ez az ára, akkor inkább nem is kell.

Az internetes közösségekbe se akartam belépni. Mi a búbánatnak jelöljem be iwiw-en, hogy kiket ismerek? Régi iskolatársakat, akikkel kölcsönösen meg sem ismernénk egymást az utcán. Távoli, ki a fenét érdekelnek rokonokat, falubelieket, akiknek max. köszönök, ha szembejön, de lehet, hogy még a nevüket sem tudom. De a közösségi nyomás erős tud lenni, nevezzük nevén, csordaszellem, hát beléptem. Aztán töröltem magam. A facebooktól, twittertől egész sokáig sikerült távol tartanom magam, de végül is egyre több funkcióhoz, alkalmazáshoz kellett fb-tagság, hát megadtam magam. De nem beszélek ki senkit, nem lájkolok ész nélkül, megfontolom, hogy mit osztok meg, és a legtöbb ismerősömet valamilyen szinten ismerem is. Lehet, hogy csak a netről, de nem jelölök be (általában, mert tökéletes én se vagyok...) olyan embert, akiről gőzöm sincs, kicsoda, pusztán és kizárólag azért, hogy befogadjon a közösség.

Mert ez nem befogadás. És ha cserébe rám ragasztják, hogy nem vagyok közösségi ember, hát az sem baj. Amúgy meg igaz is. 

Természetesen társas lény vagyok, a twitterre pl. rászántam magam a feliratok miatt, hogy tudjam jelezni, ahogy készülnek, reagálhassak, amire kell, és egész sok kedves emberrel találkoztam itt, náha jókat beszélgetünk. A hobbifeliratozók kis közössége is úgy érzem, befogadott, bár tudatosan nem fordítok hájpos sorozatot, ami azzal jár, hogy nem engem említenek meg a rádióban, de nem is engem küldenek el minősíthetetlen, ordenáré stílusban melegebb éghajlatra. Teszem a dolgom, fordítok a legjobb tudásomnak megfelelően mindaddig, amíg ez örömet okoz. Ennyi.

Egy közösség részének lenni jó és fontos lehet. Védelmet adhat, de legalább annyi áldozatot is kíván. Meggondolandó, hogy mennyit érdemes érte adni.

Áll a bál, a moly bál...

Nem akartam a molyos eseményekről írni, sokan sokféleképpen megtették, rá lehet keresni, el lehet olvasni ezer helyen, engem nem is érintett közelről, igen keveset használtam a molyt, de most már nem tudok elmenni szó nélkül mellette.

Hosszú történet, és nem írnám le az elejétől fogva, de itt egy terjedelmes, ám jól összefoglalt bejegyzés az eseményekről.

Mindenki vonja le a megfelelő tanulságot.

E-könyv vagy papíralapú könyv?

Június vége óta boldog (de még milyen boldog!) tulajdonosa vagyok egy Kindle Paperwhite-nak. Eredetileg egy olyan posztot terveztem, amiben pontos adatok szerepelnek, műszaki jellemzők, árak, stb., de hamar elvetettem. Ha valaki erre kíváncsi, már forrást kell találnia.

Tudom, sokan ódzkodnak az e-könyvektől, számukra csak a nyomtatott könyv a könyv, de én mindig is akartam egyet. Alant rendkívül szubjektív nézőpontok következnek!

Nos, én elalvás előtt szoktam általában olvasni, napközben nagyon ritkán, csak ha valami rendkívül érdekel. Igaz, ez gyakran, sőt többnyire annyit jelent, hogy kb. 2, azaz kettő oldal után belealszom, és könyv legyen a talpán, ami ébren bír tartani. Ilyenkor szeretek bekucorodni a takaró alá nyakig betakarózva (ez 40 fokos nyarakra nem vonatkozik), és úgy olvasni egy kicsit. Az olvasás segít abban, hogy bármilyen napom is volt, bármi is ért, ki tudjam kapcsolni, és el tudjak aludni. Ez a következőképpen néz ki. Bekucorodok a takaró alá, kényelmesen elhelyezkedek, oldalt, abban a pozitúrában, ahol el szoktam aludni, szerencsére a Paperwhite-nak van belső világítása, így villany, olvasólámpa nem kell (de a sima Kindle-re is lehet egy pici lámpácskát csíptetni, ill. ha jól tudom, van olyan tok, amiben vannak ledek), bekapcsolom, és olvasok, míg le nem csukódik a szemem. Ekkor szép óvatosan leteszem magam mellé a székre, meg sem kell mozdulnom jóformán, csak az egyik kezemet nyújtom ki, és már alszom is. 

Ugyanez papíralapú könyvvel. Először is a könyv méretétől függően tudok elhelyezkedni, de többnyire hanyatt, ég a villany (bár könyvre is rá lehet csíptetni a kislámpát, de nem igazán tudom, hová. a borítóra? a lapokra? mennyiben befolyásolja ez a lapozást?), ami tovább ébren tart. Olvasok egy darabig, mikor elálmosodom, megkeresem a könyvjelzőt, beteszem a könyvbe, a könyvet leteszem, kiveszem a plusz párnát a fejem alól, ami azért kell, hogy magasabban legyen a fejem, lekapcsolom a villanyt, és elhelyezkedek. Ha szerencsém van, el tudok aludni, ha nincs, ezen procedúra alatt eszembe jut, hogy vécére kell mennem, szomjas vagyok, a gyereknek nem raktam el a tízórait, stb., és már ki is ment a szememből az álom. Jöhet a forgolódás. Képes vagyok egyébként villanyfénynél is elaludni. Ekkor kb. fél óra múlva felriadok, a folyamat többi része azonos. Ráadásul télen, hidegben, akármennyire betakarózom is, a kezemet mindenképp ki kell dugni a takaró alól, hogy a könyvet tartsam vele, és egy idő után óhatatlanul is elkezd fázni, bármilyen meleg is van a szobában. A Kindle-t be tudom húzni a takaró alá, így a kezem sem fázik. A sima könyv lehet, hogy dögnehéz, a puhaborítósak gyakran kicsúsznak a kezemből, megtörik a gerincük, szétesnek darabokra, a Kindle meg alig pár deka. Bár egy picit fura fogása van, de meg lehet szokni.

Tudom, hogy pár ember szemében ezek nevetséges érvek, olyan cukimukis-nőcis szempontok, de azért igenis fontosak. Nekem legalábbis. De akkor nézzünk pár egyéb szempontot. A Kindle-re 2 GB tartalom fér fel, ami akár ezer könyv is lehet, így akár egy egész könyvtárnyi könyv is. Ha pl. nyaralni megyek (mennék), jóformán nem foglal helyet. Több hétig nem merül le (jelenlegi tapasztalataim szerint kb. 3 hétig. A leírás szerint akár 8 hétig is, aztán felsorol vagy 6 körülményt, aminek teljesedése esetén), beépített wifije van, bár ezt leginkább csak amazonos könyvvásárlás esetén tudom használni, mert az internet-hozzáférés korlátozott. Bár, ha pl. az épp olvasott könyvben van webes link, azt megérintve odavisz.

Egy halom igen jópofa funkciója van, amiknek egy részét talán soha az életben nem fogom használni. Nem oldalszámot jelez, hanem locationt, ami egy szám - ezt nem igazán tudom, hogy jön ki, de arra jó, hogy ha egy könyvet különböző platformokon olvasok (ipad, tablet, laptop, okostelefon) ugyanott legyenek egyes helyek (ha valaki ezt érti, magyarázza már el) a különböző méretek miatt -, hogy hány százaléknál tartok a könyvben, ill. időtartamot, hogy mikor jön új fejezet (ezt nem mindig tudja megmondani), vagy hogy kb. mikor fejezem be a könyvet. A lapozási sebesség alapján megbecsüli az óra-percet. Ezt irtóra csípem, csak az a baj, hogy folyton azt figyelem, hány százaléknál tartok, ill. hány óra múlva lesz vége a könyvnek. :D 

Ki lehet emelni egyes szövegrészeket, amiknek a jelentését megkeresi a neten (ez erősen korlátozott funkció, leginkább az angol nyelvű könyveknél működik, és ott se mindig). Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy alapfunkció, hogy megjegyzi, hol tartottam. Gyűjteményeket, csoportokat lehet létrehozni a könyveken belül, így ha már több könyvünk van fent, nem kell egyesével átlapozni az oldalakat, hogy hol található az, amit keresek. Állítható a szövegméret. Erősen ajánlott mobi formátumban felrakni a könyveket, mert bár kismillió formátumot felismer (az epubot kivéve!), azoknak az olvasásakor egyes funkciók nem működnek, pl. szövegméret állítása. (Calibre nevű programmal szépen lehet konvertálni a különböző formátumokat.) A keresőjébe beírható egy szó vagy kifejezés, és azt megkeresi a könyvön belül. Tud keresni oldalszámra., tud ugrani pl. a könyv elejére, végére, egyes fejezetekhez. Az egyik könyvben elég sok volt a számmal jelzett magyarázat, amik a könyv végén helyezkedtek el, de elég volt az ujjammal megpöckölni a számot, és odavitt, majd a visszafelé nyíllal oda, ahol tartottam.

A világítás erőssége állítható, bár igen elcsodálkoztam, és még mindig nem értem, hogy miért javasol világos helyiségben magas fényerőt, sötétben pedig alacsonyat. Ha nagy ritkán nappal olvasok vele, a fényerőt teljesen leveszem, és tökéletesen olvasható. A képernyője tükröződésmentes, kipróbáltam tűző napon, a belső világítás nélkül is teljesen olvasható volt, nem vakított, míg ha sima könyvet úgy olvasok, hogy rásüt a nap, egy idő után alig látom.

Nekem az olcsóbb változat van meg, ami "képernyővédő" módban könyveket reklámoz. Ezt csak azt USA-ban lehet venni elvileg, bár vaterán is láttam már hirdetve, de nekem az Amerikában tartózkodó rokonunk hozta, mikor hazajött a nyárra. Először azt hittem, zavarni fog a sok reklám, de nem. Amikor olvasok, nincsenek ott, és amúgy meg tényleg figyelemfelhívók. Általában 1-2-3-4 dolláros napi ajánlatok vannak (amik ismétlődnek, akkor mitől napi?), és volt, amit szívem szerint meg is vettem volna.

Ja! 12 szótárt kaptam ajándékba. És itt van még a felhő funkció, amit el nem tudok magyarázni, de azt hiszem, annyira már nem ismeretlen.

Ezenkívül még rengeteg kisebb-nagyobb lehetőség van, amik egyrészt nem jutnak eszembe, másrészt holnap reggelig sorolhatnám.

Ha ennyire jó dolog, miért nem térünk át egyszerűen az e-könyvekre? Nincsenek a papír miatt kivágott fák, poros könyvtárak, egyetlen kütyüre tehetem fel az összes könyvemet, tehát helytakarékos, a felhő funkció segítségével bármilyen eszközön tudom folytatni a megkezdett könyvet, stb. Minek kellenek papíralapú könyvek? Nos, erre főleg érzelmi okokat tudok felsorolni. Szeretem az új könyv illatát, megtapogatni a borítót, ami többnyire színes, míg a Kindle fekete-fehér. De praktikus ok, hogyha a Kindle-t leejtem, vagy ráülök, eltörik, tönkremegy a képernyője, annak annyi. A sima könyv legfeljebb gyűrött lesz.

És kérdés, hogy mi lesz egy e-könyvvel, ha kiolvastam? Már azon túl, hogy újra elolvashatom. Eladható egyáltalán? Végül is, miután kifizettem, letölthetek egy fájlt, amit aztán az eszközre másolok. Ezt a fájlt adjam el? Amúgy akár ezerszer is eladhatom, és megtarthatom az eredeti példányt, de vajon így jogtiszta könyv lesz azé, akinek eladtam? Kölcsön is adhatom, ami kb. ugyanez a folyamat, csak nem kérek érte pénzt. És akkor sincs semmi, ha nem az illető nem adja vissza, nekem ott az eredeti. De ez valahogy nem ugyanaz.

Míg Amerikában az e-könyvpiac prosperál, ahogy elnézem az Amazonon, szinte minden könyvből van Kindle-változat, többnyire olcsóbban a papíralapúnál (bár nem mindegyik), sőt, egyes könyveket ki sem adnak nyomtatásban, addig nálunk ez még nagyon-nagyon gyerekcipőben jár. Ha vannak is e-könyvek, gyakran drágábbak, mint a nyomtatott társaik, vagy ha nem is drágábbak, de alig olcsóbbak. Hol vagyunk még a pár száz forintos napi ajánlatoktól? Vannak ugyan már kezdeményezések, de még messze a cél.

Szerintem mindkét formának megvan a létjogosultsága, de azt gondolom, aki anyagilag megteheti, annak érdemes egy próbát tennie. Nemcsak Kindle, hanem sok más könyvolvasó fajta is létezik. Nálam jól megfér egymás mellett a nyomtatott könyv és az e-könyv, és azt hiszem, mint mindenben, itt is a választás szabadsága lenne a lényeg.