Keresés ebben a blogban

2012. október 20., szombat

The Hollow Crown: II. Richárd - a feliratkészítő szemszögéből

Majdnem azt írtam, hogy a fordító szemszögéből, de még idejében rájöttem, milyen beképzeltség lenne, mivel javarészt  egy meglevő műfordítást, jelen esetben Somlyó Györgyét használtam fel.

Nem tudom, mennyire gyakori jelenség, hogy egy 14 éves rákapjon Shakespeare-re, de velem ez történt. Angol tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, és édesanyám úgy gondolta, bemelegítésképpen tanulhatnék egy kis angolt az előtte levő nyáron. Keresett tehát nekem egy tanárt, akihez eljártam. A Báti-Végesből tanultunk (soha azóta nem találkoztam nyelvtanilag olyan jól felépített tankönyvvel, pedig 25 év angoltanítás alatt volt pár a kezemben), és ha jól emlékszem, a 9. leckében szerepelt a "remember" szó. A tanárnő meg azt mondta, hogy tudod, ezt mondja Hamletnek is az apja szelleme: Remember! Nem tudtam... Hallottam már a Rómeó és Júliáról, talán láttam valami filmfeldolgozást is, de ennyi. Tanácstalanságom láttán a kezembe nyomta a Shakespeare-meséket, Charles és Mary Lamb könyvét, és az én sorsom meg lett pecsételve. Shakespeare világa magába szippantott, és többé nem szabadulhattam.

Hamarosan tudtam, hogy nekem kellenek az eredeti művek is, úgyhogy szépen lassan elkezdtem olvasni őket. Például biológia órákon, a pad alatt. Mit csináljak, ha untam az órát? Két padtársam az orosz házimat másolta (nem is tudom, ezt most szégyellnem kéne, hogy nekem kész volt?), én meg egyik drámát bújtam a másik után. Persze inkább a vígjátékokat kedveltem, a tragédiák elszomorítottak, a királyok intrikái, hatalomvágya meg hidegen hagyott, de ami a kezembe került, mind elolvastam.

Azóta is megnézek minden jó feldolgozást, ami elérhető. Mikor hallottam a The Hollow Crownról, és hogy BBC-s, pláne egy csomó jó színésszel, rögtön érdekelni kezdett. El is kezdtem nézni, ahogy szoktam, angol felirattal,  de szégyen ide, szégyen oda, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony ezúttal nem fog menni. A középkori szöveget még magyarul, saját tempóban, ízlelgetve, szükség esetén vissza-visszaolvasva is nehéz megérteni, de pár másodperc alatt és eredetiben, hát, ebbe beletört a bicskám. Sebaj, gondoltam, ez lesz a kivétel, ami erősíti a szabályt (mármint az enyémet, hogy vagy szinkron, vagy angol felirat), és ezúttal megvárom a magyar feliratot. Valaki bele is kezdett, egy darabig jöttek a hírek, hogy hol tart, aztán csönd lett. Hetekig vártam, majd lehet mondani, hogy elég mazochista módon, elvállaltam én a felirat elkészítését. Így magamnak és másoknak is okozhatok örömet vele.

Előszedtem a Shakespeare-összesemet, és belekezdtem. Eleinte nyögvenyelősen ment. Két könyv feküdt a számítógép mellett, baloldalt az eredeti szöveg, jobboldalt a magyar. Figyeltem a film szövegét, összehasonlítottam a magyarral, és ahol nyilvánvaló volt az egyezés, ott bemásoltam a műfordítás szövegét. Lehetne mondani, hogy mi volt ebben a nehéz? Csak be kellett írnom. Az ám, csakhogy a szöveget itt-ott, néhol pár sor, máshol akár egész oldal erejéig is meghúzták. Na, ekkor jött a képbe az eredeti szöveg, ki kellett keresnem, hogy hol folytatódik az angol, és annak mi a magyar megfelelője. És ez így ment kb. 1800 soron át. Kb. sejtem, az előző fordító miért adta fel. Á, az eredeti szöveget azért megtaláltam a neten, ahhoz legalább nem kellett bőszen lapozgatnom gyönyörű kiállítású, tele rajzzal, de bolhabetűs könyvemben.

Közben rádöbbentem, hogy mennyivel egyszerűbb lenne a szövegeket a netről kikeresni, és egy másolás-beillesztés parancs segítségével megkönnyíteni és meggyorsítani a munkát. Viszont akkoriban napokig vacakolt a netünk, volt, hogy egy egész napra eltűnt, s mire megjavították, már túl előre haladtam a felirattal ahhoz, hogy elölről kezdjem. Ráadásul az OSZK elektronikus könyvtárában egyedül a Szász Károly-féle fordítás van fent, ami még 1867-ből származik, és bizony csak még nehezebbé tenné a megértést a maga régies szövegével és írásmódjával (cz-k és hasonlók). Másik fordítást nem találtam, így fájó szívvel maradt a bemásolgatás.

Ahol csak lehetett, megtartottam a műfordítás szövegét abban a formában, ahogy Somlyó György leírta, a szóhasználatát, írásmódját, stb. Arra is rájöttem, hogy néhol elég rendesen megváltoztatta az eredeti szöveget, és ez néhol okozott gondot, ott muszáj volt átvariálnom. Emellett a filmkészítők is alakítottak a történeten, arra is figyelni kellett. Összevontak, kihagytak szereplőket, szegény királynőnek pl. csak egy udvarhölgyet hagytak, volt, aki több apró szerepet is játszott, és hasonlók. A legjelentősebb változtatás (és igazán nem is értettem) a végén van, a darabban nem Aumerle öli meg a királyt, hanem egy Exton nevű szereplő, aki azt hiszem, ebben a formában nincs is filmben, a kopasz, szikár alak az, aki pl. a párbajjelenetben a marsall is volt.

Shakespeare egyébiránt majdnem szó szerint követi a történelmi eseményeket, amiket pl. a Wikipedia is leír. A történet ott kezdődik, mikor Henry Bolingbroke árulással vádolja Thomas Mowbrayt, és Richárd halálával ér véget.

Ben Whishaw-t nemhiába tartják az egyik legjobb fiatal, feltörekvő angol színésznek. A film elején enyhe homoszexuális beütést véltem felfedezni az ő Richárdjában, vagy csak huncut, aki rosszra gondol? (Mindenesetre más megvilágításba helyezi a sok "így szeretlek, úgy szeretlek királyom" szöveget, hehe). Azt a fajta gyengeséget, a súly alatti össszeroppanást, amit a Wiki is ír, tökéletesen ábrázolja. Nem egészen értettem, miért dönt úgy, szinte egyik pillanatról a másikra, hogy lemond a trónról, de talán az előbbiek miatt. Számomra a film csúcspontja a trónfosztási jelenet volt. Tökéletesen átéreztem a király minden érzelmét, ahogy még ragaszkodott uralkodói méltósága maradékához, ugyanakkor rettenetesen félt is. Picit meg is vetettem a gyávaságáért, egy uralkodó legyen bátor és határozott, nem? Kicsit bele is őrült a történtekbe, kicsit gyűlölte Henryt és a főurakat, akik ellene fordultak. Kicsit sajnáltatta is magát. Egyszerre volt szánandó és szánalmas. A többi szereplő pedig alig mert mozdulni, szinte tapintani lehetett a sűrű csendet ebben a jelenetben, ahogy sajnálják a régi királyt, de valahol legbelül kellemetlenül is érzik magukat valahai királyuk előtt, aki előtt nemrég még térdet kellett hajtani.

Amit nem nagyon értettem, mint rendezői koncepciót, hogy ettől a jelenettől Richárdot Krisztus-szerűen ábrázolták, pedig, ha hihetünk a történelemkönyveknek, nem volt teljesen ártatlan áldozat. Fehér szamáron viszik a trónterembe, a ruhája is, mint Krisztusé, csak finomabb anyagból, ahogy egy helyen széttárja a karját, a sötét haj és szakáll csak még erősítette a képet. Aztán mikor a Towerba zárják egy szál ágyékkötőben, az is pont úgy lóg rajta, mint ahogy Krisztust szokták ábrázolni a kereszten. Whishaw (számomra) rettenetes soványsága csak még erősítette ezt a hatást. Majd a halálakor ott kap három nyilat a testébe, ahol a film elején levő, a Krisztus festményhez modellt álló fiúnak is volt. Számomra egyértelműen az ő alakítása viszi a hátán a filmet, bár a többiek is elkövettek mindent. David Suchet, Patrick Stewart, Clémence Poésy, stb. mind-mind az általuk elvárható szintet hozták. És nicsak, Mr. Frics ismét feltűnik egy rövidke szerepben, és végre megnéztem a nevét is, David Bradley.

Azon is elgondolkodtam, hogy akkoriban királynak lenni nem volt életbiztosítás, és hogy a főszereplők mind közeli rokonok voltak, de ez mégsem akadályozta meg őket abban, hogy lemondassák, megölessék egymást, elvegyék egymás vagyonát, földjét, trónját, stb. (Apró érdekesség: Richárd nagyapja III. Eduárd volt, a World Without End uralkodója.)

Amit még nagyon szeretek Shakespeare-ben, az a legnagyobb dráma közepette is megcsillanó humor. Pl. mikor Aumerle életéért térden állva könyörög az anyja, Henry odaveti, hogy most már eljátszhatnák A koldus és királyt. Jót mulattam rajta.

Egy-két apróbb rendezői és operatőri furcsaságtól (nekem az volt, akárhogy is) eltekintve egy szinte hibátlan feldolgozást láthattam.

10/9,5


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése