The Hollow Crown 2. évad 3. rész: III. Richárd - a feliratkészítő szemszögéből

Azt hiszem, aki ismerte a szereposztást, ezt a részt várta legjobban. Benedict Cumberbatch a női szívek megdobogtatója (ha hiszitek, ha nem, én sosem találtam túl vonzónak), itt azonban inkább a tehetségére volt szükség. Bár tehetségesnek tartottam, őszintén szólva sosem voltam nagy rajongója, de mire az epizód végére értem, ez gyökeresen megváltozott. BC egyszerűen lenyűgöző volt, sőt, helyenként lélegzetelállító.

A VI. Henrik vége óta eltelt úgy 10 év, Richárd továbbra is a trónra ácsingózik. A híres monológgal kezdünk: York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át... Majd jön a baljós mondat: Úgy döntöttem, gazember leszek. És mi az indok? Mivel csúf a teste, senki nem szereti, hát mi marad neki? Az intrikálás. A szeretetlenség többször is felmerül Richárd monológjaiban, már a VI. Henrikben kezdve. 

Hm. Érdekes, hogy Shakespeare (WS) mindig próbál indokot keresni a gonosz szereplők viselkedésére. És igen gyakori téma a szeretet. Arról nem szól a fáma, hogy Richárdot nem szerette volna senki, és ettől vált gonosszá, de valahogy úgy képzeltem, hogy azért a szülei és a testvérei csak szerették, testi hibái ellenére. Na, mindegy, a lényeg, hogy WS szerint a szeretethiány volt Richárd viselkedésének oka. Hogy ezt alátámassza, erősen eltúlozta ezeket a testi hibákat, a valóságban Richárd nem volt púpos és béna, mindössze gerincferdülése volt.

Annyira gonosz sem volt, mint WS olvasatában, bár tény, hogy a trónért megtett mindent, amit tehetett. A sors iróniája, hogy alig két évig élvezhette a nehezen megszerzett koronát. Volt néhány egészen pozitív intézkedése, támogatta az egyházi és oktatási intézményeket. 33 törvénye között is volt olyan, ami határozottan helyeselhető volt. Pl. egyes birtokosok a földjeik eladásakor elhallgatták, hogy egy részét már korábban értékesítették, ezt megszüntette, a gyanúsítottakat óvadék ellenében szabadon engedték, és csak akkor kellett börtönbe menniük, ha kiderült, hogy bűnösök, stb. Akit érdekel, Wikipedián részletesebben olvashat ezekről, ahogy Richárd életéről és uralkodásáról is.

Nézzük a történelmi tényeket! Ezek nagyjából, ahogy a többi királydrámánál is, megegyeznek a színdarabokban ábrázolt eseményekkel, de azért a költői szabadság nevében változtatások is vannak, kezdve az eltúlzott testi hibákkal.

A VI. Henriknél ugye, ott hagytuk abba, hogy Plantagenet Richárd fia lett a király IV. Eduárd néven. 22 éves uralkodása végén a kisgyermek fia lett volna a király, V. Eduárd néven, de sosem koronázták meg, mivel IV. Eduárd állítólag bigámista volt, és ezért Erzsébettel való házasságát és fiait törvénytelennek nyilvánították. Elvileg házasságot ígért egy lánynak (a darabban a francia király lányának), és akkoriban a házassági ígéret házasságnak számított. Kétségkívül szokatlan, sőt igazságtalan törvény, de hogy Richárdnak kapóra jött, az biztos.

A 12 éves Eduárd és öccse, a yorki herceg a Towerba került, és ott egyszerűen eltűntek. Arra, hogy Richárd gyilkoltatta volna meg a gyerekeket, nincs bizonyíték, de WS így írta meg. Dramaturgiai szempontból jó húzás, kétségkívül.

Richárd feleségül vette Annát, Warwick lányát, aki VI. Henrik fiának, a sosem uralkodott Eduárd hercegnek volt a felesége. Akkoriban persze, a főurak és nemesek között megszokott volt, hogy keresztbe-kasul házasodtak, nem volt ez annyira kirívó, de ha hozzávesszük WS ötletét, hogy Richárd azt a nőt veszi el, akinek a férjét ő maga ölte meg, (ami a valóságban nem így volt) már jóval bizarrabbá és baljósabbá teszi az egészet. Rávenni Annát a darabban, hogy menjen hozzá, arra hivatkozva, hogy az iránta érzett szerelem miatt ölte meg a férjét, azért nem semmi. A valóságban inkább politikai okai lehettek ennek a házasságnak.

Egyetlen közös gyermekük született, és nem sok időt töltöttek ténylegesen közös háztartásban. Fiuk tuberkulózisban meghalt, majd rá egy évre Anna is szintén ebben a betegségben. Felmerült az is, hogy Richárd megmérgezte, amit ő persze tagadott, de a színdarabban WS felhasználta ezt a vélekedést, hogy erősítse a király gonoszságát. A király újra politikai érdekből akart házasodni, de ez meghiúsult, mert Tudor Henrik trónkövetelőként lépett fel. A darabban Richárd yorki Erzsébetet akarta volna elvenni, aki a bátyja, IV. Eduárd lánya volt, ezáltal Richárd a lány nagybátyja volt. A valóságban más nőt szemelt ki második feleségének.

Tudor Henrik a Lancaster-ház utolsó sarja volt, ezért úgy gondolta, ő jogosult a trónra, mivel VI. Henrik vérvonalába tartozott. Többször kísérelt meg Richárd ellen fellépni, míg végül a bosworthi csatában sikerült legyőznie, és a király meg is hal. (Itt hangzik el a szintén ikonikus sor: Lovat! Lovat! Országomat egy lóért!) Érdekesség, hogy Richárd az utolsó angol király, aki csatában halt meg, és halálával zárult le Angliában a középkor. Henrik VII. Henrik néven lépett trónra, ő vette feleségül yorki Erzsébetet, ezzel egyesítette a fehér és a piros rózsát, és a polgárháború véget ért.

Még egy érdekesség, amiről már nincs szó a darabban. Mikor VII. Henrik fia, VIII. Henrik elszakadt a katolikus egyháztól, feldúlta a kolostorokat, és III. Richárd holtteste 500 évre eltűnt. 2013-ban bebizonyosodott, hogy egy parkolóház alatt (ahol korábban egy kolostor állt) megtalálták a király csontvázát.

Visszatérve az epizódra, a számomra kissé unalmas és túl hosszú, ráadásul dramaturgiailag és színészileg sem túl jól sikerült két VI. Henrik után, ismét bebizonyosodott WS zsenialitása. Úgy keverte a kártyákat, már a VI. Henriktől fogva, hogy lépésről lépésre felépíthesse Richárd gonoszságát és gátlástalanságát. Egyik zseniális jelenet a másik után, amit Cumberbatch tehetsége csak még jobban felerősített. Életemben nem élveztem még így negatív szereplőt. Kérem szépen, így kell játszani Shakespeare-t!

Sophie Okonedóhoz végre illett az őrült és bosszút kereső Margit, kedvére rikácsolhatott és átkozódhatott. Keeley Hawes nem igazán volt kiemelkedő a VI. Henrikben, de itt aggódó és gyászoló Erzsébetként, anyaként és özvegyként méltó párja volt Richárdnak. És nem szabad elfelejtenem Judy Denchet, aki Richárd (Eduárd és György) anyját alakította. Nem tudom, miért lett más a szereplő, mint a VI. Henrikben volt, de jó ötlet volt, mivel Judy Dench kiragyogott a szereplők közül. Semmi manír, semmi kántáló monológ, hősieskedő ripacskodás, szinte eszköztelen a játéka, de amikor jelenete van, annak súlya van. A többiek közül nem tudnék mondani igazán kiemelkedő alakítást, de elfogadhatóak voltak, legalábbis nem volt sem kirívóan rossz, sem kirívóan jó senki.

Feliratkészítés szempontjából nem volt túl nehéz dolgom, nem keverték meg nagyon a szöveget. Sokat kihagytak persze, de elég könnyű volt megtalálni, egyes szereplők kimaradtak, előfordult, hogy két szereplőből egy lett, de ez igazán, hogy úgy mondjam, piskóta volt, főleg az első rész kutyulásaihoz képest. Vas István szövegén sem változtattam sokat, karakterszámban és tartalom tekintetében is elég jól passzolt a feliratkészítési szabályokhoz. Pár helyen igazítottam rajta csak.

Összességében egy teljesen jó és élvezhető epizód volt ez, kár, hogy az első két rész annál több kívánnivalót hagyott maga után.

Nem tudom, miért maradt ki az utolsó királydráma, a VIII. Henrik a tévésorozatból, de nagyon úgy fest, hogy harmadik évad ezzel a címmel nem lehet. Szívesen vennék pár vígjátékot, Sok hűhó semmiért, Vízkereszt, vagy amit akartok, netán színműveket, Vihar, Téli rege hasonlóan jó feldolgozásban.

Nem nagyon tudok belekötni semmibe, ezért megkapja a maximális pontszámot, de ez egyértelműen Benedict Cumberbatch érdeme.

10/10

Rowling-Tiffany-Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

(Vajon miért hittem hónapokig, hogy ez egy musical? :D)

Vigyázat! Ezúttal nem tudok úgy írni a gondolataimról, érzéseimről, hogy nem utalok egyes cselekményelemekre. Ha semmit, de igazán semmit sem szeretnél tudni a könyvről, ne olvasd el ezt a bejegyzést!

Új Harry Potter, persze, hogy kellett! Vajon azt kaptam tőle, amit vártam? Igen is, meg nem is. És ez jó is meg rossz is. 

Tudtam, mire számítsak. Tudtam, mit jelent a színházi próba szövegkönyve kifejezés. Nagyjából azt, hogy ez egy színdarab, de mivel a próba szövegkönyve, lehet, hogy az előadás picit más. Komolyan, nem értem azokat, akik kiakadtak, mert azt hitték, ez is egy regény. Vagy azokat, akik tudták, hogy nem regény, de kiakadtak azon, hogy nincs benne leírás. Nálunk a középiskolákban sok színdarab szerepel a kötelezők között. Shakespeare, Moliere, Csehov, Beckett, Ibsen, Goethe (Faust), Örkény (Tóték), hogy csak néhányat említsek. Aki egy középiskoláig eljutott, annak már legalább hallania kellett arról, hogy mi egy színdarab. De gondolom, ez más országokban is így van.

A könyvet egy délután és este olvastam el (tegnap), ami részben köszönhető annak, hogy színdarab, és nincs tele leírásokkal, csak párbeszéddel, és pár utasítás szerepel még benne mindössze. De annak is, hogy tudni akartam, mi lesz ennek az egésznek a vége. Nem állíthatom, hogy azonnal beszippantott a világ, az első felvonás végén egy picit csalódottan tettem félre pár órára, de mikor este újra kézbe vettem, már nem így éreztem. Újra ott voltam az ismerős világban, boldogan merültem el újra az ismerős helyszínekben, találkoztam újra az ismerős szereplőkkel, még ha csak ilyen rövid időre is.

Amúgy elolvasva szöveget, nem igazán értem, ki az elátkozott gyermek. Albus vagy Delphi? Netán valaki más?

Nos, a történetbe ugyanott térünk vissza, mint ahol a Halál ereklyéi végén otthagytuk, Harry, Ron és Hermione gyerekei a Roxfortba készülnek. 

Harry, amikor két roxforti igazgatóról nevezte el a fiát, hatalmas súlyt is helyezett rá. Hamarosan megtudjuk, hogy Albust nyomasztja az apja kiléte, gyűlöli, hogy az árnyékában kell élnie, gyűlöli az apját érő közfigyelmet. Albus és Harry nincsenek túl jóban. Nem tudom, ki hogy látja, a darab azt akarta sugallni, hogy Harry nem érti meg a fiát, és talán van is ebben valami, ugyanakkor én úgy láttam, hogy Harry nagyon kedvesen és türelmesen viszonyul a fiához, akinek viszont semmi sem jó. Harry a feje tetejére is állhatna, akkor sem tudna a fia kedvére tenni, hiszen mennyivel könnyebb valaki mást hibáztatni a bajainkért, nem? Jó, mond olyanokat a fiának, amiket nem kellene, de az vesse rá az első követ, aki még nem követett el ilyen hibát a gyerekével. Emellett meg persze, Albus kamaszodik, és közeledik ahhoz a korhoz, mikor a szülő az első számú közellenség. Emiatt volt egy picit csalódás az első felvonás, mert inkább volt családi dráma, mint a varázsvilágban játszódó történet.

Most először jutott eszembe, hogy talán nem is akkora baj, hogy Rowling nem akar több HP-könyvet írni. Nem akarom Harryt a papírmunkával bajlódó, dolgozó emberként látni, aki a gyerekeivel veszekszik, és Ginnyvel arról beszélget, hogy mi legyen a vacsora. Ez a varázsvilág, a Roxfort, Hagrid, McGalagony, a Tiltott Rengeteg, a kentaurok, stb., és nem valami Csehov-dráma, ami arról szól, hogy bemenjenek-e a városba vagy sem. (Kicsit talán sarkítok, de remélem, érthető, mire akarok kilyukadni.)

A történettel itt-ott voltak bajaim, ez az egész Delphi-dolog fura volt, nem igazán tudtam eldönteni, hogy jó ötlet-e vagy borzalmas, ezért inkább úgy döntöttem, sodródom az árral, és elfogadom. 

SPOILER!!!! Bár belegondolni abba, hogy Bellatrix és Voldemort... Az egyértelmű volt számomra a könyvekből, hogy Bellatrix szerelmes Voldemortba a maga torz módján, de hogy a nagyúr ezt bármilyen szinten is viszonozta volna, akár csak puszta testiség formájában, hát nem is tudom... És ott volt még Bellatrix férje, Rodolphus, ő hogy kerül ebbe az egész képbe? - SPOILER VÉGE!!!!

Aztán olvastam egy cikket, hogy Albus és Scorpius (Draco Malfoy fia) homoszexuálisak lennének. Amellett, hogy borzasztóan elegem van az ún. politikai korrektségből, ami miatt minden egyes könyvben, sorozatban és filmben kell lennie legalább egy melegnek, zsidónak, ázsiainak, és feketének, amiből olyan marhaságok sülnek ki, mint egy új Rómeó és Júlia feldolgozás, amiben két pár van, de a két nő és a két férfi szerelmes egymásba (Uram, miért?), szerintem teljesen alaptalan. Vannak ugyan apróságok, amik akár ennek a jelei is lehetnének, de nem feltétlenül. Pl. - horribile dictu! - megölelik egymást. És ha két fiú megöleli egymást, csakis melegek lehetnek, nem? Vagy hogy mennyire mélységesen szeretik egymást. Mert barátok nem szerethetik egymást ilyen mélyen, nem lehetnek ilyen hűséges barátai egymásnak, muszáj szerelmeseknek lenniük. Nem az a bajom, hogy netán tényleg azok lennének (bár én kizártnak tartom, és nagyot néznék, ha kiderülne, hogy mégis melegek), hanem a belemagyarázás.

Amos Digory volt még, akit nem értettem. Nem hiszem, hogy van szörnyűbb annál, mint mikor valaki elveszti a gyerekét, de több mint 20 évvel a halála után még mindig nem tudott túllépni rajta, legalább egy bizonyos szinten. Önzőnek is éreztem a kívánságát, de erről végül is kiderült, hogy nem minden az, aminek látszik.

Szerkesztésileg egy gondom volt, hogy a Trimágus Tusa éve hol 1994, hol 1995. Örültem, hogy a fordító Tóth Tamás maradt.

Noha végül csodálatos kalandnak bizonyult ez a könyv, a legjobb lenne mégis színpadon látni. Volt pár olyan utasítás, amit nagyon szeretnék látni, hogy hogyan sikerült megvalósítani, annyira nehéznek tűnik megoldani. Talán majd egyszer...

Minden hibájával együtt nem adhatok rá más pontot:

10/10

Wisinger István: A Nobel-díjas kém

Ki ne hallotta volna Szent-Györgyi Albert nevét, mint a C-vitamin felfedezőjéét? Azt hiszem, a legtöbben. Talán még azt is tudjuk, hogy paprikából vonta ki. De azt vajon hányan tudjuk, hogy Szent-Györgyi kém is volt?

Wisinger István neve az én fejemben összefonódik a pontossággal, részletességgel, alapos kutatással. Ezt egyértelműen meg is kaptam a könyvtől. Olyan mértékű adatot, információt tartalmaz a könyv, hogy bevallom, az első felében nehezemre esett követni őket. Amúgy a kém szót kicsit túlzásnak tartom, hiszen Szent-Györgyi valójában inkább csak találkozott néhány angol ügynökkel. (Később az is felmerült, hogy ezek valójában németek voltak.) Még hivatalos megbízása sem volt, de ez is elég volt ahhoz, hogy az élete veszélybe kerüljön, emiatt kellett aztán elhagynia az országot.

A könyv számomra legizgalmasabb része az volt, amikor betekintést kaphattunk a 2. világháborús német megszállást megelőző eseményekbe, Horthy és Hitler találkozóiba, szinte magam előtt láttam, hogyan próbálta Horthy megakadályozni a megszállást, hogyan próbált kiugrani a háborúból, amibe végül is tragikus módon belebukott. Horthy alakja hitelesnek tűnt, tetszett, hogy nem annak a német bérencnek ábrázolták, amit én tanultam az iskolában, hanem sokrétűbb, árnyaltabb figurának.

Nehéz életrajzi könyvről írni, hiszen nem méltathatom a cselekményt, a jellemeket, stb., lévén, hogy valós eseményekről és emberekről van szó. Igazából az alapján tudom megítélni, hogy bennem milyen érzéseket keltett. Helyenként úgy éreztem, hogy a kevesebb több lett volna, mert a rengeteg adatot, nevet, eseményt nem tudtam megjegyezni, ill. csak részben. De kétségtelenül látszik a gondos kutatómunka és a történelmi hitelesség. Számomra Szent-Györgyi neve mostantól fogva már nemcsak a C-vitamint fogja jelenteni, hanem egy érdekes, sokoldalú, kissé hányatott sorsú emberét is.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8

Beszéljünk egy kicsit a szexről?

E havi témázásunk a Tabutémák: Felvilágosítókönyvektől a mamipornóig volt. Írtam is egy félkész valamit, de olyannyira esetlen és béna lett, hogy nem tettem közzé. Igazából egyáltalán nem is akartam csatlakozni, mert úgy éreztem túl szemérmes vagyok ehhez a témához, de aztán a posztok, kommentek és egyéb megjegyzések hatására eszembe jutott egy s más. Azt hiszem, ki fogok lógni a többiek közül. Talán prűdnek is látszom majd, de sebaj, sose legyen nagyobb bajom. Én nem gondolnám, hogy az lennék, de más szemében tűnhetek annak. Mondom, nem túlzottan zavar.

Na, lássuk a könyves élményeket. Az egyik gyerekkori kedvencem volt A sehány éves kislány. Felvilágosítókönyv, de nem szexuális, mert a fogantatásról nem esik benne szó, hanem a terhességről és a szülésről. Szerettem a szép színes ábrákat, megfogott a bájos szöveg és körítés, ráadásul egy az egyben úgy néztem ki kicsinek, mint a könyv végén a kislány, két szőke copf oldalt, és kék szemek. A következő élményem a Gólya hozza...?, ami már írt a szexről, de kb. 8 évesen nagyjából annyi esett le, hogy a be kell dugni valamit valahová, de hogy ezt minek és hogyan, azt ebből sem tudtam meg igazán. Sokkal jobban megmaradt bennem a könyv végén levő rémtörténet egy kisgyerekről, aki elraboltak, egy barlangban tartottak, és végül megöltek. Azt volt hivatott elérni, hogy ne menjünk el idegenekkel, és engem olyan szinten sokkolt, hogy ezt meg is jegyeztem egy életre. Félni is kezdtem minden idegentől.

Aztán olyan 13-14 éves lehettem, mikor kivettem egy könyvet a könyvtárból, ami már valóban részletesen leírta, hogy mit, hová és miképp, stb., és akkor esett le, hogy amiket korábban a fiú osztálytársaim beszéltek, az igaz. Pedig nem akartam elhinni. :D Talán későinek tűnik azokhoz képest, akik eddigre már pornót néztek, de nem is tudom, miért, nem érdekelt túlzottan a téma. Nem mondom, hogy egyáltalán nem, de talán kevésbé, mint a velem azonos korúakat.

Anyám elég prűd volt, nem igazán lehetett vele erről beszélni, rettentően féltett a fiúktól, és ha elmeséltem, hogy tetszem valakinek, teljesen kiakadt. Ő teljes tudatlansággal ment a házasságba, sőt, a menstruációról sem tudott semmit (nagyszüleim még rosszabbak lehettek ilyen tekintetben), ezért a nászéjszakán elég nagy, és bevallása szerint kellemetlen meglepetés érte. Nem bántam volna, ha ezt sosem tudom meg, de már mindegy. Így aztán magamnak kellett kiderítenem a szexszel kapcsolatos dolgokat. Következtek a Szex-lex füzetek, amiket anyu azért vett meg, mert benne volt, hogy 18 éves kor alatt nem javasolja a szexuális élet elkezdését, de nekem annyi maradt meg, hogy a színes fényképeken a nő meztelen (mondjuk, a mellén és a fenekén kívül nem sok látszott), míg a pasin nadrág van, és hogy undorító hosszú szakálla volt. :D Majd jöttek más könyvek, amikből olyanokat is megtudtam, mint az orális vagy anális szex - ez utóbbit rendkívül visszataszítónak találtam.

Ezek a felvilágosítókönyvek a tárgyilagos technikai részleteken túl emlékeim szerint csak egy dologra nem tértek ki, hogy mi is a lényege az egésznek. Azon túl, hogy így fogan a gyerek a szex egy igen kellemes tevékenység lehet a megfelelő partnerrel, az egymás iránti szeretet, szerelem kifejeződése jó esetben. Nem vagyok naív, tudom, hogy ez nagyon gyakran nem így van. Jól tudom, hogy van mindenféle más szex, érzelem nélküli dugás, zsaroló vagy számító szex, stb. Nevezzetek javíthatatlanul romantikusnak, az én szememben a szex a szerelemmel jár együtt. És persze, azt is tudom, hogy ilyen ideális helyzetek nem mindig vannak, különösen a férfiak teszik magukat könnyedén túl az érzelem nélküli szex lelki hatásain. :D

Ennek, amit leírtam, némiképp ellentmond, hogy egészen fiatalon olvastam olyan regényeket, amikben rendesen dúlt a szex, 12 évesen a Pillangót, a Vörös és feketét (házasságon kívüli szex, ha!), A postás mindig kétszer csenget-et. Viszont fogalmam sem volt, hogy mi lesz bennük. :D A Pillangóban jobban sokkolt a végbélbe feldugott kapszula, benne a droggal, vagy A postásban a gyilkosság. A szexjelenetek természetesnek tűntek, nem éreztem őket kirívónak. Utólag visszagondolva, talán jól voltak megírva. :)

Nem tudom, hogy gyerekkori tudatlanságomnak köszönhető, hogy nem akadtam fenn ezeken a könyveken, vagy ma várok mást a könyvbeli szexleírásoktól, de jó ideje nem olvastam normális ilyen leírást. A szürkét hagyjuk, a tök egyforma leírásaival egy idő után unalmasabb volt, mint egy Jókai-tájleírás. Romantikus könyvet évente kb. egyet olvasok, ha lehet róla tudni, hogy nem az átlag-szexet tartalmazza. Átlagon a következőt értem: a szereplők tökéletesek, mindig tettrekkészek, és az aktus minden egyes alkalommal elsöprően szenvedélyes. Sose fáj egyik fél feje, sose fáradtak, nem jár az eszük a másnapi feladatokon. Igen életszerű. 

Nem állítom, hogy izzadságszagú hájpacnikról szeretnék olvasni, de ez az egysíkúság odáig vezetett, hogy szívesebben olvasok olyasmit, amiben tudni lehet, hogy nem lesz szex, vagy csak finoman utalnak rá. Vagy legalább viszonylag kevés. Ami egyébként nem könnyű feladat, ugyanis újabban minden szerző úgy képzeli, hogy nincs jó könyv szex nélkül. Sőt, nincs könyv szex nélkül egyáltalán. Már ya sem, nemhogy felnőtt korosztálynak szólóak. Ha kell, ha nem, az orrunk alá dörgölnek egy... hahaha, na jó, ezt inkább be se fejezem, még a végén elképzelem. :D

Egyébként mostanában esett le (Kőszívűt olvasunk, kérem szépen), hogy a régi könyvek finom leírásai elég valószínű, hogy valójában a szexet jelentik. Alfonsine Jenő ölébe ül, mikor senki sem látja... Őrjöngve öleli és csókolja, stb... (Ez akkor van, mikor eljátsszák az anyjával együtt, hogy a bécsi forradalom hívei). Aha, na, persze. :D

Vagy nemrég, mikor visszahozta az egyik gyerek a Bánk bánt, beleolvastam (mazochista hangulatomban voltam, úgy látszik. :D), és az elején Ottó leírja, hogy Melinda szerelmét akarja. Egy büdös francot. Meg akarja dugni, és amikor nem megy, mert a nő hűséges a férjéhez, megerőszakolja. Vagy a Zách Klára c. ballada szintén hasonló helyzetet ír le, hogy a férfinak kellene a lány, és amíg mindenki templomban van, meg is szerzi, szintén erőszakkal. Ezek olyan virágnyelven vannak leírva, hogy gyerekként biztos, hogy fel sem fogtam a jelentésüket.

Vagy mehetnék tovább a mesék világába, ahol Piroska piros ruhája a nővé érés jelképe (havibaj), és a farkas a csábító férfi. Vagy az eredeti Csipkerózsika mese, ahol a királyfi ugyan nem ébresztette csókkal, hanem megerőszakolta álmában. A lány ikreket szült neki, és mikor az egyik gyereke kiszívja az ujjából a mérget, akkor ébredt fel. Kedves történet, mi? Eleink igencsak szerették az ilyen horrorsztorikat, egy csomó mesét enyhíteni kellett a gyerekek kedvéért. A sárkányok vajon miért raboltak mindig szűzlányokat? Mihez kezdtek velük? A magyar népmesékben gyakran el is veszik őket feleségül. Nyilván nemcsak a házias koszt meg a tiszta ruha miatt. A legmegdöbbentőbb számomra egy erdélyi népmese volt, amiben a király, miután megözvegyült, el akarta venni a saját lányát, aki ezt nem akarta, ekkor erőszakhoz akart fordulni, és a lányának el kellett menekülnie. A fiamnak kezdtem felolvasni, mert nem tudtam, miről szól, és ennél a pontnál sürgősen abbahagytam, aztán alig tudtam kimagyarázni, hogy miért nem folytatom. :)

Vagy ha rátérünk a népdalokra, a béreslegénynek nem a tenyerébe állt bele a tüske, és a bokorban meg nem a botjával játszott a juhászbojtár. Legalábbis nem a pásztorbotjával. ;) Akkoriban talán mindenki tudta ezeknek a hátsó jelentését, de mára ezek kikoptak, és maradt a rejtélyesség. Ill. gyakran csak az első versszakokat tanították nekünk az iskolában, mert a többi már sokkal egyértelműbb. :)

Szóval a szex irodalombeli ábrázolása egyidős az irodalommal magával. Nyilván fontos a felvilágosítás és a nyíltság, jobb, mint a titokzatoskodás meg a tudatlanság, amiből rengeteg kár, nemkívánatos terhesség, frigiditás, tragédia született, de valahogy úgy érzem, átestünk a ló túloldalára, és most már szinte minden a szexről szól.

A többiek posztjai:

Zenka

Pupi

Nima

Zakkant

Utóvéd:
Nita

Sorozat (nem?) ajánló: Szelek szárnyán

(Ha még akad olyan ember, aki nem látta volna, spoilerekre akadhat...)

Azt hiszem, a kanadaiak pótlásnak szánták ezt a sorozatot a Váratlan utazás lezárása után, de ez egyáltalán nem jött be. A szereplők nem lettek igazán szerethetők, a történet maga túl tragikus volt, és túl sok volt benne a politika egy családi(nak szánt) sorozathoz. Az nem baj, ha egy családi sorozat komoly témákkal is foglalkozik, de nem mindegy, hogy milyen arányban és milyen formában. 

Szegény Grace-szel végig nagyon kiszúrtak, minden évadban veszített egy udvarlót, és mikor végre talált valakit, kiderült róla, hogy csaló. Ráadásul egy idióta csalási epizódot kaptunk, ami sehogy sem illett a sorozat hangulatába. Egy Magnum epizódnak inkább elment volna. Aztán az illető próbálta helyrehozni, de akkor meg Grace nem adott neki lehetőséget rá. 

Az öreg Mrs. Baileyt nem tudtam megszeretni. Hiába enyhítettek borzasztó természetén, mindig beszúrtak valamit, amitől újra ellenszenves lett.

Honey valamikor a 3. évadban eltűnt, kb. csak emlegették majdnem az egész évadon keresztül, hogy aztán egy másik színésznő képében térjen vissza. Jó, ilyen színészváltások előfordulnak. Cynthia Belliveau 2002 óta nem játszott semmiben, talán már abbahagyta a színészkedést, nem tudom.

Tökéletesen logikátlan volt Hub történetszála. Vacillált két lány között, hogy aztán végül papi szemináriumba menjen. 

Max a tökéletes férj és apa, ő azért valamennyire kedvelhető volt. Amit nem értettem, hogy megválasztják polgármesternek, aztán felajánlják neki az iskolaigazgatói állást. 

Az ötödik évad teljesen lezáratlanul ért véget, de volt még egy karácsonyi adás. Reménykedtem, hogy itt majd helyre teszik a dolgokat, de nem. Kaptunk egy zsidóüldözős történetet, és a szálak ugyanolyan elvarratlanok maradtak, mint voltak. Maisey beleszeret Hubba, ami tökéletetesen előkészítetlen volt, Hub bolsevik eszméket vall, Grace és az anyja meg benne sem voltak. Én meg csalódottan állítottam le a lejátszót.

Az első két évad még csak elment, de az utolsót már csak azért néztem végig, mert tudtam, hogy vége van, és kíváncsi voltam a befejezésre. Amit még ráadásul jól el is baltáztak. Meg kellene néznem az Anne-t vagy a Váratlan utazást, hogy ezt el tudjam felejteni.

10/6

Katherine Woodward Thomas: Boldogan élni külön-külön (A tudatos elválás 5 lépése)

Nem, nem áll szándékomban elválni, de egyrészt ki tudja, mit hoz a sors, másrészt az elmúlt 20 évben férjem és én álltunk már közel a szakításhoz, és már maga a gondolat olyan vad indulatokat váltott ki belőlünk, amire nem vagyok büszke. Remélem, sosem jutottunk volna el addig, hogy kettévágjuk a tévét, vagy leszámoljuk a gyufaszálakat. Emellett egy közeli rokonom épp válik, és a folyamatra nem mindig jellemző a szeretet és kölcsönös jóindulat. Emiatt aztán kíváncsi lettem egy olyan könyvre, ami azt ígéri, hogy könnyebb teszi a válás amúgy idegölő időszakát.

Ezt abszolút meg is kaptam tőle, ezt gyorsan előrebocsátom, mielőtt továbbmennék.

Meglehetősen lassan jutottam a könyv végére, napi néhány oldalnál több nem csúszott le belőle, aminek két oka volt, egyrészt, hogy emésztenem kellett a leírtakat, másrészt, ami egyben a könyv számomra egyetlen negatív pontja, és sajnos, általában jellemző az amerikai önsegítő könyvekre, a könyv meglehetősen szószátyár - nem tudok jobb kifejezést rá. Újra meg újra ismétli önmagát, néha már kicsit szájbarágósan, ha ezeket kihagynánk, a könyv méretét simán a felére lehetne csökkenteni. Ez is akadályozta a gyors haladást.

Ettől eltekintve azonban csak pozitív élmények értek olvasás közben, a könyvet teljesen átszövi a szeretet és a végtelen jóindulat. Nem megszokott dolog egy válás kapcsán nagylelkűséget, szeretetet és jóindulatot emlegetni, a könyv szerzője viszont végig erre biztat. Kapunk jócskán válási rémtörténeteket, egyik-másik egyszerűen elképesztő, alig akartam hinni a szememnek, hogy ilyen is van. A szerző azonban mindig elmondja, hogy mit kellett volna tenni, ill. hogyan lehetett enyhíteni a károkon. 

Ami még nagyon tetszett, hogy a szerző nem bátorít a válásra, gyakran kihangsúlyozza, hogy mindent meg kell tenni a kapcsolat helyreállításáért, de ha ez már sehogy sem megoldható, akkor legalább méltósággal szakítsunk.

Amellett, hogy praktikus, gyakorlati tanácsokat kapunk a kevésbé kellemetlen szakításhoz, a lelkünket is ápolja ez a könyv. Sok-sok gyakorlattal, meditációkkal segít végigmenni a lépéseken. Nekem abszolút bejött ez a stílus, de el tudom képzelni, hogy lenne olyan ember, akit ez taszít, mert nem hisz az ilyesmiben. A könyv elolvasása előtt ezt sem árt tudni. Szerintem jól eltalált arányban szerepelnek a gyakorlati tudnivalók és a lelki síkra ható feladatok.

A könyv végén bőséges bibliográfiát, netes linket kapunk, sajnos, angol nyelvűek, de aki érti a nyelvet, és van kedve belemélyedni, annak ez is érdekes lehet.

Az összbenyomásom egyértelműen pozitív, sok tanács és feladat szerintem sikerrel alkalmazható bármilyen negatív élethelyzetre, ami még egy jó pont.

Őszintén remélem, hogy sok emberhez eljut ez a módszer, és segít a lehető legkevesebb kárral átvészelni a válás fájdalmas folyamatát.

10/9

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak! 

The Hollow Crown 2. évad 2. rész: VI. Henrik 2. rész - a feliratkészítő szemszögéből

(Jó ég, el sem hiszem, hogy közel három hónapba telt elkészítenem a második rész feliratát. Nem akarok magyarázkodni, de sűrű időszak volt.)

Nos, ez a rész valamivel élvezetesebb is volt, mint az első, és a feliratkészítés is valamivel egyszerűbb feladatnak bizonyult, mivel javarészt a színdarab 3. részét követte. Azért csak javarészt, mert a 2. részből is vettek át egyes szövegeket, de szerencsére nem sokat. Volt azért néhány furcsaság, sajnos, folytatták az előző rész ugrálását (némiképp kisebb mértékben), más személyek szájába adtak sorokat, mint a színdarabban van, máshová helyezték, bekerültek sorok, amik sehol sincsenek az eredeti darabban, stb. Ami továbbra is nagyon zavart, hogy olyan emberek kaptak egy-két soros szöveget, akik szerepeltetése számomra teljesen indokolatlan volt. Pl. az Oxford nevű szereplő azon kívül, hogy a végén elbúcsúzik Warricktól, kb. jelentéktelen, vagy a Vernon nevű. Ők a színdarabban sokkal többet szerepelnek, mint itt. Ill. értelmetlen jelenetek sora. Egyik pillanatban még Somerset és Margit enyelegnek, utána meg valami csata közepén vagyunk. Kik és miért csatáznak? Ha valaki nem ismeri a történelmi eseményeket, azt hiszem, csak kapkodja a fejét. Továbbra sem tudok jobb szót, mint hogy ki van herélve WS munkája.

Ráadásul, amiről a sorozat viszont tényleg nem tehet, három Eduárd nevű szereplő van, ami nem kicsit zavaró és keverhető.

A történet ott folytatódik, ahol abbahagytuk, a rózsák háborújánál. Újabb rövid történelmi ismertető. Ez spoileres lehet, ami rettentő furcsán hangzik valós történelmi események tükrében, viszont úgy gondolom, aki csak ezt a sorozatot nézi, a felét sem fogja érteni, hogy mégis mi a fene folyik itt. Talán az angoloknak magától értetődő, de ezt kétlem.

Plantagenet Richárd, a trónra pályázó, köt egy egyezséget VI. Henrikkel, hogy amíg él, ő marad a király, de ha meghal, Richárd, vagy az ő utódai kapják a trónt. Ez nem kicsit hátrányos Henrik fiára, Eduárd hercegre nézve (egyes számú Eduárd), és ebbe a királyné, Margit nem is akar beletörődni, ezért háborúba kezd. Richárd elesik, de sajnos, mindhiába, mert Henrik veszít, és a Towerba kerül. Richárd legidősebb fiát koronázzák királlyá, IV. Eduárd néven. (kettes számú Eduárd) Egy rövid időre ugyan sikerül elűzni a trónról, és újra Henrik lesz a király, de hamarosan visszaveszi hatalmát. A darab végén megszületik fia, Eduárd (hármas számú Eduárd), aki majd V. Eduárd néven fog uralkodni. (VI. Henrik fia, Eduárd nem uralkodott.) 

Plantagenet Richárdnak négy fia szerepel a történetben (egyébként sokkal több gyereke volt, fiúk-lányok vegyesen): Eduárd (a későbbi IV. Eduárd), Edmund, György (később Clarance hercege) és Richárd (Gloucester hercege, majd III. Richárd).

Tehát a sorrend:

VI. Henrik

IV. Eduárd (Plantagenet Richárd fia)

VI. Henrik

IV. Eduárd

V. Eduárd (IV. Eduárd fia)

(évszámok a Wikipedián, ha valakit érdekel)

Igen ám, csakhogy van egy másik feltörekvő, trónra pályázó emberkénk, Plantagenet Richárd egyik fiatalabbik fia, (a még nem III.) Richárd. Tud még valaki követni? :D (Bár eleinte úgy tűnik, teljes mellszélességgel támogatja bátyját, hamarosan kiderül, hogy ez csak álca, a valódi terve a trón megszerzése, amiről a III. Richárd c. darab szól, ill. az évad 3. része fog szólni.)

Nos, körülbelül ezek azok a történelmi események, amik a valóságban és a színdarabban is egybeesnek. Természesetesen a darabban sok a költői túlzás, az események ilyen-olyan megváltoztatása, de azért nagyjából korhűnek mondható.

No, de milyen volt ez a rész a fentieken túl? Azt hiszem, továbbra is a legnagyobb bajom a színészi alakításokkal van. Egy kivétellel nincs köztük maradandó, vagyis, ha van is, az inkább negatív értelemben. VI. Henrik semmivel sem lett jobb, mintha köpné a szavakat, egyedül abban a jelenetben jó, mikor egy szál izében, valami bugyogószerűségben kószál a mezőn, mint elűzött király. A fiát alakító színész meg abban a pár sorban, amit elmond, olyan, mintha épp most járt volna a logopédusnál, de még nem sikerült elsajátítani a gyakorlatokat, ezért nehezére esik minden szó kimondása. Parancsoló és hercegi akar lenni a túlhangsúlyozott beszéddel, de egyszerűen csak siralmas lett. Anyja, Margit pedig valami egészen elborzasztó, van olyan jelenet, ahol rikácsol, van, ahol hisztizik, de sajnos, olyan nincs, ahol hiteles lenne.

Egyetlen valakit kell kiemelnem, és azt hiszem, nem meglepő, Benedict Cumberbatchet. Hihetően hozza az apját, majd bátyját támogató rokont, és el is hinnénk, ha nem tudnánk, mi lesz a folytatás. A monológ az epizód végén, amiben elmeséli nekünk, nézőknek, hogyan akar a trónra kerülni, majdnem felér a II. Richárd trónfosztási jelenetével. A legvégén pedig, amikor megfogja a kisbaba Eduárd herceget, és kinéz a nézőkre, hátborzongató. Mindannyian tudjuk, hogy mire készül, és hogy a bátyja jobban tenné, ha nem bízna meg benne. Ő az, aki miatt érdemes volt végignézni, és aki miatt érdemes maradni a 3. részre.

A látványosságra most sem lehet panasz, talán túl vulgáris is volt, főleg a csatajeleneteknél. Itt voltak jól összeszedett részek, de egészében sajnos, a rendezés sok helyen keszekusza, logikátlan, és a forgatókönyvíró sem volt a helyzet magaslatán.

Az előző részre 7-est adtam, talán kissé meggondolatlanul, mert most többet kellene adnom, de ez messze van a 8-tól. Legyen akkor:

10/7,5