Keresés ebben a blogban

2013. március 7., csütörtök

A király vándorútja 2.

Az anya dühösen tápászkodott fel a porból, ahová az őrök lökték, miután kidobták a trónteremből. Dühös volt, égett az arca a szégyentől és a magaláztatástól. Keserű könnyek csorogtak az arcán, a ruhája poros lett és elszakadt, mikor kilökték, de ennél sokkal jobban fájt a szíve. Annyira, hogy azt hitte, kettéreped. Kezét a szívére szorította, mintha azzal meg tudná akadályozni, hogy kiszakadjon a mellkasából, és sírva, magát vonszolva indult haza.

Mikor hazaért, összecsomagolta szegényes holmiját, lezárta a házát, és az éjszaka leple alatt elment. Senkinek sem szólt a faluban, senki sem tudta, hová ment. Mikor másnap nem jelent meg a piacon, és a szokott helyein, volt, aki megpróbálta megkeresni, kopogtak a bezárt ajtón, végül valaki fel is feszítette, mert azt hitték, talán beteg vagy már meg is halt. Mikor látták, hogy a holmija eltűnt, az ágya érintetlen, egy darabig furcsállották, pletykáltak róla, de aztán egyre kevesebbszer emlegették, míg végül elfelejtették.
Csak egy kisfiú volt, aki azelőtt gyakran meglátogatta őt, mert szerette hallgatni az anya meséit, csak ő nem felejtette el, és elhatározta, ha felnő, addig keresi, míg a nyomára nem akad.
Ezenközben a király fent a fényes palotájában megpróbálta elfelejteni a kínos találkozót, de még egy király sem parancsolhat teljesen az álmainak. Az álmai pedig gyötrőek voltak, újra és újra anyja döbbent, fájdalmas, hitetlenkedő arcát látta maga előtt. Olyannyíra, hogy már félt elaludni. Még vadabbul vetette bele magát az élvezetek hajszolásába, de az ilyesmi nem segít, és mikor újra magára maradt hálószobájában, a rémálmok újra elővették.
Abban reménykedett, ha kifárasztja magát, az agya elég kimerült lesz ahhoz, hogy ne gyötörje tovább. Órákon át lovagolt, vívott, úszott, hegyet mászott, és mikor este holtfáradtan zuhant ágyba, még le sem ért a feje, már aludt is. Végre nem emlékezett semmire, a fejében csend volt.
Két teljes éjszakán át. A harmadik éjszakán ismét látta az anyját.
Nem mert többé lefeküdni, éjszakánként a palota folyosóit rótta, de ha hajnaltájt lerogyott a trónjára, az álom észrevétlenül lepte meg, és ő újra az anyjával találkozott.
A harag, ami elfogta a kialvatlanság miatt, kitört, őrületté vált, és a király újra háborút indított. Minden hadra fogható embert katonának vittek, országszerte sírtak az édesanyák, a feleségek, a szeretők és a gyermekek. Nem látott még a világ ekkora hadsereget, ahol megjelentek, elsötétült az ég. Amerre jártak, kő kövön nem maradt utánuk, hírük messze megelőzte őket, és már nem volt hadsereg, ami ellen mert volna állni nekik. Akadály nékül haladtak egyre távolabb és távolabb a hazájuktól.
A haditervek, csaták egy darabig elégnek bizonyultak, hogy elfeledtessék a királlyal az álmait. A harctéri zajban csak néha pihent le, és akkor is csak percekre hunyta le a szemét. De amikor már semmi sem állt az útjukba, nem volt többé haladéka. A katonái kimerültek voltak, és a király maga is. Eljött a pillanat, mikor végül elaludt, és hamarosan üvöltve ébredt fel.
Ekkoriban történt, hogy az ország vezetői és a lakossága is megelégelték az örökös háborúkat. Az ország elszegényedett, nem tudtak több adót beszedni, nem tudták fizetni a háború költségeit. Először félelmükben csak nagyon halkan és kevesen, aztán egyre többen és hangosabban követelték a király távozását. A király, nem lévén otthon, nem tudott tenni ez ellen, és egy nap orgyilkosokat küldtek utána a mezőre, ahol éppen pihent a serege.
Az árulók meg is valósították volna tervüket, ha nincs a királynak még egy utolsó híve a hadseregében. Ő valahogy megtudta a készülő tervet, és mielőtt az orgyilkosok rájuk támadhattak volna, fellármázta a tábort.
De eddigre már a hadseregnél is betelt a pohár, és a király helyett a lázadók pártját fogták. El akarták fogni az uralkodót, és kivégezni, de az utolsó híve még időben kimenekítette.
A büszke, gőgös, kegyetlen királynak menekülnie kellett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése