Keresés ebben a blogban

2019. május 21., kedd

Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Napok óta fel van már írva a cím, én meg ülök itt, a papír fölött, akarom mondani a monitor előtt, és próbálok valami épkézláb értékelést írni a könyvről, de úgy érzem magam, mint az iskolások a házi fogalmazásnál, egyszerűen nem tudom, mit írjak.

Nem azért, mert rossz volt a könyv (akkor lenne mondandóm...), hanem nagyon is jó, csak épp mit lehet írni egy ilyesfajta könyvről, ami visszaemlékezésekből áll? Hogy hogyan lehetett Kodálytól autogramot szerezni? Vagy mi volt Mándy Iván kedvenc mondása? Igen, talán ezekről is, de azt hiszem, jobb, ha a kedves olvasó ezeket a könyvből tudja meg, és nem lövöm le a poént.

Hogy lássuk, mivel van egyáltalán dolgunk, álljon itt a szerző bemutatása:

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz.
Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit.
Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel.
Jelszavam: Olvasni arany.

Az első részben tehát azokkal az írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, káderokkal ismerkedhetünk meg, akiket a szerző személyesen is ismert. Bevallom, még sosem éreztem magam ilyen öregnek, hisz jó részük még élt, mikor én születtem, vagy nem sokkal korábban hunyt el, és szinte mindegyik név ismerősen csengett, egyik-másikat láttam tévében, hallottam rádióban, netán személyesen is látni lehetett őket egy-egy ünnepi könyvhéten dedikálás közben. És amikor Vámos zárójelben felteszi a kérdést, hogy na, az ő neve kinek ismerős, na? Na? És az övé? - akkor én némileg keserédesen jelentkeztem gondolatban, hogy nekem, nekem!

A 2. felében pedig mint láthattuk, nagy íróink, költőink kerültek sorra, akiket a szerző már személyesen nem ismert, hanem elsősorban könyvekből tájékozódott sorsukról, életükről. (Meg kell mondanom, könyvtárosként külön meg voltam hatva a rendkívül pontos bibliográfiától, irigylem a türelmét, ha ennek mind egyedül járt utána.)

Talán furcsa módon az első rész volt a személyesebb, de a második az izgalmasabb, és ugyanakkor lehangolóbb. József Attila elmeállapotbeli gondjairól tanultunk az iskolában, de amiket itt olvastam, azon még így is megdöbbentem. Kosztolányiról, Babitsról az ember azt hinné, viszonylag konszolidált emberek voltak, de ez a könyv rácáfol erre, és olyan titkokat (?) tudtam meg, amikre nem voltam felkészülve. Ezeket a portrékat olvasva az ember elgondolkodik rajta, vajon jó-e egyáltalán, ha ismerjük ezeket az élettörténeteket? Kell-e vagy szabad-e, hogy befolyásolja műveik értékelését, ha tudom, hogy a valóságban házasságtörők voltak, neuraszténiások, feleségverők, stb.?

Csak azt tudom, hogy engem befolyásol, többé-kevésbé más szemmel nézek a könyvben szereplő alkotókra, és némi szomorúsággal tettem fel magamban a kérdést, hogy a legtehetségesebb művészeknek vajon miért van szinte kivétel nélkül valamilyen "agyi defektusuk".

A könyv stílusa egyébként rendkívül szórakoztató, hol humoros, hol megható, hol (ön)ironikus, de végig van benne valami játékosság, és tele van "húsvéti tojásokkal", utalásokkal, szójátékokkal, amiket élvezet volt felfedezni, bár gyanítom, mindet nem találtam meg, de amiket igen, azokon jót mulattam.

Kár, hogy ezeknek a szerzőknek egy jó részét már szinte el is felejtettük, pedig sokan érdemesek lennének arra, hogy újra előszedjük őket, és olvassuk. Talán nagyobb sikerük lenne, mint egyik-másik mostani kötelező olvasmánynak.

Kitűnő kiegészítés ez az irodalom órákon tanultakhoz, ha valaki jobban elmélyedne 20. századi íiróink-költőink életében. Én mindenképp gazdagodtam általa.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése