Joe Abercrombie: Half a War - Az ütközet (Szilánkos-tenger 3.)

Elérkeztem hát a trilógia utolsó részéhez. Már a fülszöveg is azt ígérte, hogy komorabb lesz, mint az előző kettő, amit az eltérő borító csak megerősített. (Ezen még mindig nem tudtam túltenni magam teljesen. Önmagában nagyon klassz ez a borító, de egyáltalán nem passzol a többihez.)

Komorabb, igen, és tele van csatákkal, harccal, intrikával és politikával. Be kell vallanom, számomra nem a legszerencsésebb kombináció. Talán meg fogtok rökönyödni, de a csataleírások engem untatnak, a politika meg az intrikák pedig idegesítenek.

Ugyanakkor végre kaptam egy olyan hősnőt, akit sikerült megkedvelnem. Skarát hercegnőnek nevelték, szokások és illem (meg a kényelmetlen ruhája) szorításában, de igazából nem tanították meg neki, hogyan is uralkodjon. De amikor Fényes Yilling egy éjjel megölni a nagyapját, az addigi királyt, és felgyújtja a palotát, Skara menekülni kénytelen. Laithlin, a távoli rokonság okán, befogadja, és Skara ekkor dönthet, mit tesz. Eléldegél kegyelemkenyéren, netán később férjhez megy, és másokra hagyja, hogy megvívják helyette a harcot, vagy felveszi a kesztyűt, és megtanul uralkodni. Skara az utóbbit teszi, és elindul egy fájdalmas, kemény, néha gyomorforgató úton, aminek a végén - ha minden jól megy - önálló uralkodó válhat belőle, aki egyedül is képes elvezetni az országát, és nincs rá szüksége, hogy a férfiak döntsék el, mit tegyen.

Jó, a cím nem stimmel...

Sok régi szereplő is feltűnik, Brand, Tüske, Koll, Szkifr, és persze, Yarvi, aki nekem az egyik legnagyobb csalódás volt a sorozatban. A jelleme, a tettei már nyomokban sem tartalmazzák az első kötet szerethető figuráját, egyértelműen megfertőzte a hatalom, a miniszterség. A könyv legvégén csillan csak fel belőle valami a régi Yarviból. A legszimpatikusabb karakter még mindig Rin, továbbra is kár, hogy csak mellékszereplő.

Fényes Yilling igazán szívből gyűlölhető főgonosz, főleg az elején, később kissé megfakul, de a félelem, amit a neve kelt, végig érezhető. Az ilyen gonoszok számomra a legrosszabbak, mert nincsenek érzelmeik, így fogást találni is nehezebb rajtuk.

Voltak hiányérzeteim, pl. figyelem, SPOILERVESZÉLY! a főkirály halála teljesen kimaradt, egyszer csak ott volt a holtteste. Hiányoltam, hogy hogyan halt meg, mi történt vele. SPOILER VÉGE!

A három rész közül ez tetszett legkevésbé a sok csata és politika miatt, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy vannak olyanok, akik ezeket a részeket is örömmel és élvezettel fogják olvasni. Nem bántam meg, hogy kiléptem a komfortzónámból, és elolvastam ezt a trilógiát, de azt hiszem, a high fantasy nem az én világom.

A fordító ezúttal is jó munkát végzett, ami nem is meglepő, már megszokhattuk tőle.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/7

Charlie N. Holmberg: A mesternágus (A papírmágus 3. rész)

A végéhez érkezett hát a trilógia, és ami engem illet, nagyon vártam már a 3. részt. Olvastam ilyet is, olyat is, de lassan kezdem megtanulni, hogy nem szabad kizárólag mások véleményére hagyatkozni.

Ejtsünk hát akkor pár szót a zárókötetről is! Tényleg csak pár szót, mert spoiler nélkül kb. egy szót sem ejthetek róla. 

Ceony a mestervizsgájára készül, és Emery, hogy elkerülje az elfogultság látszatát, egy régi iskolatársához küldi a lányt, hogy ott készüljön fel a vizsgájára. Csakhogy Bailey mágus és Emery enyhe kifejezés, hogy nem kedvelték egymást, és hiába az eltelt évek, Bailey ellenszenve Emery iránt mit sem csökkent. 

Wtf? Értem én a célt, hogy Emery pártatlan vizsgáztatót szeretne, de Baileyt ha valaminek nem, akkor pártatlannak nem nevezném. Még ha nem is mondja ki nyíltan, mit gondol, undok és kiállhatatlan a lánnyal. És ha nem lenne elég a vizsgára készülés, Ceony rettenetes hírt hall.

Úgy döntöttem, nem bosszantom fel magam azon, hogy Ceony elől megint el akarnak titkolni mindent (nem tanultak az előző két kötet eseményeiből?), és a lány persze, minden figyelmeztetésre fittyet hányva, megint a saját szakállára kezd nyomozni. 

Igazuk van a kritikát megfogalmazóknak is, lehetett volna kidolgozottabb, elég rövidke, pár dolog ismétlődik, stb., de olvasás közben mindez egyáltalán nem érdekelt, csak sodródtam az eseményekkel, és élveztem minden percét. Nekem igazából nem volt különösebb hiányérzetem, az alig 220 oldal azt is jelenti, hogy semmi felesleges sincs benne, amit én részemről kimondottan előnynek tartottam. Ahogy a finom és nem tolakodó szerelmi szálat is, végre semmi szex, de mégis lehetett érezni a mély érzelmeket. 

A metsző bűbájok talán még az eddiginél is visszataszítóbbak voltak, ha lehet, és erős sötét tónust adtak a történethez, a különféle anyagmágiák bemutatása szerintem nagyon jól sikerült, de igazán sokat nem tudunk meg róluk, talán ezt lehetett volna jobban kifejteni, de talán majd a 4.(?) vagy spin off kötetben? Nem is tudom, most minek fog számítani. A tükrös rész volt talán megint a kedvencem, a hibás tükörben való közlekedés igazán plasztikusra sikeredett. 

A mestermágus vizsga izgalmas volt, és lezárás igen szépre és számomra meghatóra sikerült. Igen, így kell ezt, még a romantikát finnyákoló énem is elégedett volt vele.

A borító ezúttal is Sánta Kira munkája, én szerintem ez is gyönyörűséges, bár nekem az eredeti is tetszik. A fordítást Márton Zsófia jegyzi, ami szép, gördülékeny és jól olvasható.

Hibái ellenére nem adhatok kisebb pontszámot:

10/10

Lana Millan: Raziel

Már hetekkel a megjelenése előtt felfigyeltem erre a könyvre, valamiért kezdettől fogva vonzott. Alig vártam, hogy olvashassam, és nem is csalódtam.

Raziel, az Úr egyik angyala, a Tudás Könyvének őrzője egy reggel Nevada sziklái között ébred, méghozzá női testben, emberként, szárnyak nélkül. Nemcsak arra nem emlékszik, hogy hogy került oda, hanem arra sem, hogy mi történt az elmúlt kb. 200 évben a Földön. Lehetne ennél nagyobb szívás?

Igen! Megjelenik Uriel, közli, hogy eltűnt a Tudás Könyve, és Mihály arkangyalnak az az ötlete támadt, hogy elpusztítja az emberiséget, szóval Raziel szerezze vissza gyorsan a könyvet, és mentse meg az emberiséget. Ehhez segítségképpen kap egy Belader nevű démont. Szép kis helyzet!

Elindul a hajsza a könyv után, sok-sok fordulattal, amikből néhányra számítottam, de sokra nem, a befejezés meg! Kétszer elolvastam az utolsó oldalt, és nem akartam hinni a szememnek. Ugye, lesz ennek a könyvnek folytatása? Mert ez így nem érhet véget.

Eleinte szokatlan volt, hogy milyen sokat foglalkozik a könyv Raziel emberi életével, aztán egyre jobban megszoktam, és érdekelni kezdett. Sok kis apróságot tudunk meg róla, milyen embernek lenni, angyali hatalom, szárnyak nélkül, ráadásul női testben, annak minden nyűgével és szépségével. Megismerjük Kendrát, aki megtalálta a lányt a sivatagban, befogadja, és lassan barátokká válnak. Raziel egyre inkább emberré válik, és bár sajnálja a szárnyait, egyre többet foglalkoztatja a gondolat, hogy örökre emberi életet éljen.

Sajnos, Uriel ezt nem hagyja annyiban, ráadásul a test, amelyikbe az angyal beköltözött, nem élt éppen ártatlan életet, hogy finoman fogalmazzak, amiről viszont Raziel semmit sem tud, és ez időnként igen nehéz helyzetbe hozza. A szálak és ösvények többször keresztezik egymást, és rendesen össze is keverednek. 

Valamiért az angyalokat sokan férfiként ábrázolják, pl. Uriel ebben a könyvben is mindig férfiként jelenik meg, és sok angyalnak férfi neve van (Mihály, Gábriel), de az angyalok valójában nemtelenek, vagyis sem férfiak, sem nők. Ezt a nemekhez szokott emberi agyunkkal nehéz felfogni.

Ebben a történetben az angyalok nem éppen "angyali" lények, Uriel pl. erőszakos, Mihály meg ugye, egyenesen gyilkos hajlamú, még Lucifer volt a legszimpatikusabb, bármilyen hihetetlen is.

Ha valaki egy izgalmas, fordulatos, kicsit női szemszögből elmesélt angyalos-démonos történetre vágyik, ez az ő könyve.

(És remélem, lesz folytatás...)

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

Ó, igen, és még egy! Aki április 29-ig megveszi a könyvet, egy zacskó KitKat Bitest kap ajándékba! Hogy miért épp KitKatet? Olvassátok el a könyvet, kiderül belőle!

10/9

Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV.)

Ahogy a sorozat rajongói, én is alig vártam, hogy megjelenjen a 4. rész is, különösen a 3. rész őrjítő függővége után, és amikor végre a kezem közé tudtam kaparintani, meglehetősen gyorsan el is olvastam.

Sajnos, a történetnek ezen a pontján spoilermentesen írni szinte lehetetlen, így csak óvatosan az olvasással!

A történet szálát nem ott vesszük vissza, ahol letettük, de meg tudtam állni, hogy ne lapozzak előre, hogy belekukucskáljak. :D Ezúttal más a könyv felosztása, mint eddig, Mili E/1-es narratívája mellé megkapjuk Richárd 1894-es történetét E/3-ban. Fura volt látni a kétkarú, jóval fiatalabb és fogalmazzunk úgy, bohémabb Ambrózy bárót, ugyanakkor nagyon érdekes is volt megismerni ezt az énjét. Szép lassan fény derül az előzményekre, és az okokra.

Bár a történet elég csavaros volt, és a szerző ezer módon próbált átvágni minket, ezúttal kitaláltam a megoldást.

SPOILER!!!!

Elég gyorsan arra a következtetésre jutottam, hogy a leveleket nő írja, egyértelműen nőies stílusra vallott a fogalmazásmód. Maga az indok, ami a megőrüléshez vezetett, nekem kicsit erőltetett volt.

SPOILER VÉGE!!!

Megmondom őszintén, számomra nem volt nagyon izgalmas ez a befejező rész, sokkal pörgősebbre számítottam. Unalmas, vagy rossz semmiképpen sem volt, de nekem a 3. rész még mindig a kedvencem a sorozatból.

Volt, aki szerint túl szirupos volt a lezárás, de nekem bejött, azt hiszem, 4 rész után ilyennek kellett lennie. Az epilógus meg a maga két szavával, maga volt a tökély. Hangosan felnevettem rajta.

Ami hiányérzet maradt bennem, az Emma szála volt, kicsit jobban ki lehetett volna fejteni, ill. nekem túl szomorkás lett.

A sorozat lezártnak tekinthető, és elméletileg le is zárult, ennek ellenére örömmel venném, ha Mili és a báró közös nyomozásairól további kötetetekben is olvashatnánk.

10/9,5

Joe Abercrombie: Half A King - Az uralkodó (Szilánkos-tenger trilógia 1.)

Ez a könyv az erős nők miatt kezdett érdekelni, de aztán az erős férfiak - legalábbis egyelőre - jobban lenyűgöztek. 

Nem vagyok igazán nagy fantasy rajongó, az ún. high fantasy pedig elég ritkán szerepel az olvasmánylistámon, szóval ez nekem most a komfortzóna elhagyása volt, de nem bántam meg.

A könyv elején megismerjük Yarvit, akit mindenki félembernek, nyomoréknak tart, mivel egyik kezén csak egy ujja van, az is csonka. Ő a király fia, de szerencséjére van egy bátyja, aki majd a trónt örökölni fogja, ő pedig a miniszterségre készül. Ahogy mindenki más is, teljesen elégedett ezzel a sorssal, senki a világon, ő maga sem hiszi, hogy ennél többre lenne képes. De aztán apját és bátyját megölik, ő meg hirtelen ott találja magát a trónon. A családja, még az anyja sem bánt vele valami hű, de kedvesen, és az jár a fejében, hogy belőle nem lehet rendes király, mivel nincs meg a fizikai ereje (mintha csak attól lehetne valaki jó vezető, hogy üsd, vágd, nem apád, neki mindennek és mindenkinek...), és talán ez vezérli arra a meggondolatlan esküre, hogy megbosszulja a halott rokonait.

Tapasztalatlan gyerek még, akit senki sem készített fel arra, hogy mi vár rá, és bevallom, érdeklődve olvastam, hogy vajon felnő-e a feladathoz, jó király lesz-e belőle, megtartja-e az esküjét. Annyira erre koncentráltam, hogy az első nagy csavarra egyáltalán nem számítottam, és jócskán meg is lepett. 

Nem éreztem igazán nagyon pörgős történetnek, aminek minden lapján történik valami meglepő, de változatos volt, és fordulatos. Yarvit én már az elején megkedveltem, együttéreztem vele, és nem elsősorban a nyomoréksága miatt, sokkal inkább azért, hogy félembernek tekintették miatta, és elhitették vele, hogy a miniszterségen kívül másra nem való. Tetszett, hogy a megpróbáltatásokba nem belerokkant, hanem felnőtt hozzájuk, és nagyon szép jellemfejlődést kapunk a könyv során. Az események egy részére számítottam, de a könyv végén több olyan fordulat is volt, amire egyáltalán nem, és bármi is történt Yarvival, bárhogy megkeményedett, és megerősödött, az utolsó cselekedete nagyon meglepett, nem hittem, hogy képes lenne ilyesmire.

Sok érdekes, változatos, színes (és helyenként szagos... :D) karaktert kapunk, erős nőket is, akik miatt elkezdtem olvasni a könyvet, de ahogy az elején is írtam, az erős férfiak tudtak inkább lenyűgözni. Yarvi fejlődése, Semmi igencsak meglepő életútja (fel sem merült bennem még hasonló sem), Ankran, aki bizonyította, hogy nem szabad elsőre ítélni, Rulf és Jaud mind-mind remek figurák. És bár a nők tényleg erősek, hiányzott belőlük az a lágyság és kedvesség, amit minden nőben keresek. Sadiksirram már paródiába hajló kegyetlensége, Laithlin szenvtelensége, akiben úgy tűnik, nincsenek anyai érzelmek (bár ez talán csak a látszat), stb., nem tette őket könnyen megkedvelhető figurákká. Én jelenleg Szumaelben látom a legnagyobb potenciált, remélem, a másik két kötetben többet tudunk meg róla.

Ahogy hallom, Abercrombie-nak ennél sokkal kegyetlenebb, erőszakosabb könyvei vannak, ez inkább a YA kategória felé hajlik, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lenne benne harc, halál, árulás, csak nem annyira durván.

Remek kis fantasy ez a könyv, és hamarosan folytatom a 2. résszel!

Nagyon szép a borító, így a képen nem látszik, hogy milyen csillogó, és vannak rejtett tulajdonságai is.

A fordítás Bottka Sándor Mátyás munkája, akit igencsak megkedveltem az Ever After High köteteknél, itt is nagyon jó munkát végzett.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm az Athenaeum Kiadónak

10/9

Virág Emília: Tündérfogó

Egyértelműen az egyik legvártabb könyvem az idén. A szerző nagyon ügyesen használja a facebook-fiókját, információkat csepegtet, kulisszatitkokat oszt meg, meg aztán ott van a két interaktív története a könyvek közti időszakra (az egyikből már van e-könyv is), így aztán már kellően fel voltam csigázva. Így kell, kérem, ügyesen használni a facebookot.

Amúgy is nagyon szerettem az első két kötetet is, a Sárkánycsalogató igen kellemes meglepetés volt, ezt picivel jobban szerettem, a Boszorkányszelidítőt picivel kevésbé, de csak egy picivel, és nagyon megörültem, mikor kiderült, hogy lesz 3. kötet, amiben a szerző ráadásul összeereszti az előző kettő szereplőit. Jaj, mi lesz itt? :D

Hát lett! Gyakorlatilag az első oldaltól kezdve pörögnek az események, tipikusan az a fajta könyv ez, ahol az ember csak néz, mint Jenő a moziban, próbál lépést tartani az eseményekkel, izgul, és vadul lapoz. Ha valaki kívülről nézett volna, miközben olvasok, azt láthatta volna, hogy kerekre nyitott szemmel bámulom a lapokat, néha ökölbe szorul a kezem vagy félhangosan veszekszem a szereplőkkel és a történettel: Nem lehetsz ennyire hülye! Nehogy már (itt spoiler jönne)...! Na, most komolyan, ugye nem ez lesz a vége?

Szeerencsére nem az lett, amitől féltem, de az írónő rendesen megszivatta a szereplőit, az biztos. Elég nehéz életszakaszban vagyok, de olvasás közben rájöttem, hogy a mostani helyzetemnél van rosszabb. Ha pl. egérré változtatnának, vagy üldözne egy dühös tündér, az sokkal rosszabb lenne, nem beszélve a call center számítógépes rendszerébe zárt mumusról. 

Nagyon tetszett, ahogy a történetbe bele vannak szőve a népmesei, népmondai utalások, a lidérc, a mumus, a tündér, a lidérccsirke (akarok egy lidérccsirkét, mondtam már? :D), a sárkány, boszorkányok, stb., és mindez ügyesen vegyítve a mai korral, a számítógéppel, okostelefonnal, a modern budapesti nagyvárosi élettel.

Volt jellemfejlődés, erős és bátor, de azért nőnek megmaradó női karakterek, és a torkunkon nem erővel letolt, de szépen  okosan és finoman adagolt tanulság is. Pl. hogy mit ér az olyan élet, amiben nem segítünk másokon, nem járulunk hozzá az emberiség jólétéhez? És itt nem nagy és heroikus dolgokra kell gondolni, pusztán annyira, hogy tegyük meg azt a jót, amire lehetőségünk van. Talán maradi vagyok, de egy jó történet nekem még mindig az, ami ad valamit, amiből tanulni lehet, amellett, hogy mindent szórakoztatóan teszi. A Tündérfogótól ezt maximálisan megkaptam.

A humor is fel-felcsillan a könyvben, néha igen váratlan helyeken, de én ezt is szeretem, a nehéz helyzeteket is könnyebb átvészelni egy csipetnyi humorral.

A borítót egyszerűen imádom, tökéletesen kifejezi a történetet, a hangulatot, bár az első kettőtől eléggé eltér a stílusa, de ez nem baj.

Kedves Emília! Szuper volt, a három rész közül egyértelműen a legjobb. Csak így tovább!

Az előolvasás lehetőségét köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Chris Colfer: A Gonosz Tündér visszatér (Mesék földjén 2. rész)

Majdnem napra egy évvel ezelőtt írtam az első részről. Akkor még nem tudtam, hogy lesz 2. rész is, mindenesetre nagyon megörültem neki.

Alig vártam, hogy megjelenjen, ám sajnos, elolvastam néhány értékelést, ami kissé elbizonytalanított, hogy vajon tényleg örüljek-e neki, de jelentem, egyik felhozott negatívumot sem éreztem érvényesnek. Mindjárt gyorsan előre is bocsátom, hogy nekem abszolút tetszett a folytatás is. (Elgondolkodtató, hogy olvassak-e értékeléseket egyáltalán. Ehhem-ehhem. :D)

A továbbiak spoileresek lehetnek!

Az egyik kifogásolt elem az volt, hogy az ikrek túl későn kerülnek át a mesevilágba, túl hosszú a bevezetés. Ez talán nem spoiler, sejthető, hogy úgyis megtörténik, már, hogy átkerülnek. Hát ööö, nem írnám le, hogy pontosan mikor, de én nem éreztem túl hosszúnak, a leírásokból úgy éreztem, mintha legalábbis a könyv felénél történt volna. Nekem belefért ennyi felvezetés, megismertük a körülményeket, előkerült egy-két régi és új szereplő, Lúdanyón jókat derültem, és nem minden, ill. nem mindenki az, aminek látszik...

A másik, amit többen is felhoztak, az azonos alaprecept. Az ikrek átkerülnek a mesevilágba, és megint össze kell gyűjteniük egy varázslat elemeit. Ez is igaz, de teljesen más maga a varázslat, amit létrehoznak, teljesen más a történet, így engem ez csöppet sem zavart. 

Kb. egy év telt el az előző rész óta, Alex és Conner már 12 évesek. Vicces volt, ahogy felháborodnak, ha valaki gyereknek nevezi őket, mert hát már felnőttek, nem igaz? Még mindig nagyon jó testvérek, talán meg összetartóbbak, mint korábban. Conner sokkal érettebb lett, Alex pedig már szinte túl komoly a korához képest. Bátrak, és hűségesek.

A többi ember szereplőről sokat nem tudok írni, viszonylag kevesen és keveset szerepelnek. Az ikrek anyukájáról nem tudunk meg sokkal többet, viszont megjelenik egy bizonyos Bob, akiről kiderül, hogy nagyon jófej... ennél többet nem árulnék el.

A mesevilág szereplői már jóval összetettebbek, igaz, ott sem mindenki. A címbeli Gonosz Tündér a Csipkerózsika meséjében szereplő meg nem hívott 12. tündér, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Róla azt hihetnénk, hogy gonosz, hát mit kell róla még mást tudni? De itt is érhetik meglepetések az embert. Mint oly sok helyen, itt is előjön a szeretet és a helyes bánásmód kérdése. Micsoda elképesztő károkat tud okozni egy élőlény személyiségében, ha nem megfelelően bánnak vele.

A királyságok uralkodói nekem elég egysíkúak voltak, igaz, nem is szerepeltek annyit, hogy túl sokat tudjunk meg róluk. A legtöbb időt Piroskával töltjük, aki még mindig ugyanolyan felületes, mint az első részben, és ugyanúgy csak a szépsége és a ruhái érdeklik. Vagy mégsem? Képes vajon helyesen dönteni, és képes vajon igazi érzésekre?

Számomra meglepő volt a lezárás, és nem tudom, merjek-e reménykedni, hogy hamarosan olvashatom majd a 3. részt.

Nem tehetek róla, biztos elfogult vagyok, de nekem ez a rész is tetszett, talán beleköthetnék itt-ott, de nem akarok. Nem volt olyan vicces, mint az előzmény, de végig lekötött, pörögtek a lapok, bájos volt, kedves és ötletes.

A borító gyönyörű, dombornyomott betűk, szép rajzok, érdemes a gerincet és a hátsó borítót és megnézni.

A fordítással most is elégedett voltam, valamin fennakadtam ugyan egy másodpercre, de mivel már arra sem emlékszem, hogy mi volt az, nem lehetett fontos vagy nagyon kirívó.

10/10

Ben Aaronovitch: London folyói (Peter Grant-sorozat 1. rész) - Zanza

Erről a könyvről annyi jót olvastam, hogy humoros és izgalmas meg varázslós... Igaz, jócskán lemaradva, de eljutottam az első részig (a 2-3. rész is megjelent már magyarul). Mindjárt le is szögezem, hogy nagy valószínűséggel egyben az utolsó is számomra.

Nem értem az értékeléseket. Hol humoros ez? Emlékeim szerint még csak el se mosolyodtam rajta. Izgalmas meg varázslós - ebben már van részigazság, egyes részei izgalmasak voltak, és nyomokban tartalmazott varázslást is. De a nagyja borzasztó keszekusza, összefüggéstelen és unalmas volt, a varázslásnak meg olyan kicsi szerepe volt, hogy nyugodtan ki is maradhatott volna. 

Emellett a címbeli London folyói szálat egyáltalán nem értem, miért kellett belevenni (pici spoiler, a könyvben a folyókat emberek - vagy legalábbis emberszerűségek személyesítik meg, van pl. Temze papa meg Temze mama), semmi összefüggést nem találtam a másik szállal, a nyomozóssal, így olyan volt, mintha két különböző történetet olvastam volna, csak minek.

A rejtélyes testmegszállós, sorotgyilkosos, szellemes (a "lepedős" fajta, ha nem is volt rajta lepedő) szál jó volt, izgalmas, végig kíváncsi voltam rá, hogy mi a megoldás, és nem jöttem rá, szóval ez a rész ügyes volt, kár, hogy nem ebből állt az egész könyv. A lezárás meg olyan semmitmondó volt, hogy másnap gondolkodnom kellett, hogy tényleg befejeztem-e a könyvet, vagy csak álmodtam. :D Semmi nem maradt meg belőle.

Jellemző, hogy mennyire nem bírt lekötni, hogy gőzöm sem volt, hogy ki az a Molly és hogy került a történetbe. A varázslós szálat meg, ahogy mondom, teljesen feleslegesnek éreztem, a nyomozáshoz semmi szükség sem volt arra, hogy Peter tűzgolyókat tudjon produkálni a tenyerébe, meg tönkretegyen vele minden elektromos kütyüt a környéken.

Még ami tetszett, a popkult utalások, de nem győzött meg, igen kicsit esélyt látok rá, hogy folytassam.

10/5

Jonathan Stroud: A sikító lépcső esete (Lockwood és Tsa 1.) - Zanza

Na, ez viszont nagyon jó volt! Igaz, nyúlszívűeknek nem való ez a szellemes történet (a szó többféle értelmében is), én bizony itt-ott be voltam tojva tőle, volt, hogy abba kellett hagynom, mert egyszerűen nem mertem tovább olvasni. :D Viszont nagyon olvasmányos, gördülékeny, izgalmas történet.

Nehéz elhinni, hogy ez egy YA ezzel a történettel (Angliát éjszakánként ellepik a vérszomjas szellemek, az okokról nem sokat tudunk meg, de remélhetőleg a későbbi kötetekben majd erre is fény derül), én 14-18 éves korom körül biztos rosszakat álmodtam volna az ilyesmitől, de a mai tinik talán szívósabbak, és többet bírnak elviselni.

A mesélő stílusa valamiért engem az 40-es, 50-es évek krimijeire emlékeztet (A máltai sólyom és társai), kényelmes tempójú, de nem lassú, kicsit sötét, szinte a szemem előtt láttam a fekete-fehér filmet, amit ebből a könyvből lehetne készíteni.

Három főszereplőnk gyakorlatilag még gyerek, szörnyű, hogy nem tudtam megjegyezni a korukat, de mintha nem is mondták volna el pontosan, a kamaszkoruk közepe felé járhatnak, kb. 16 évesek lehetnek, mégis érettek és tapasztaltak, mivel ebben a világban a gyerekek a legjobb szellemvadászok, egy 20 éves ember már gyakorlatilag nyugalomba vonulhat. A koruk és a viselkedésük igazából nem passzolhatna, mégsem éreztem hiteltelennek. Olvasás közben gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy Lucy és társai nem felnőttek.

A könyvből teljesen kimaradt a szerelmi szál, hála légyen érte a szerzőnek! Igazán üdítő volt. A csavarra, bevallom, nem jöttem rá, de nem is agyaltam rajta, lefoglalt a történet, de épp mielőtt Lockwood leleplezte volna, hirtelen beugrott.

A világ bemutatása nagyon jól sikerült, nem kellettek hosszú, több oldalas leírások, elég volt pár szó, hogy jellemezze.

Nagyon szívesen folytatnám, de úgy hírlik, a kiadó nem szándékozik kiadni a további részeket. Őszintén remélem, hogy meggondolják magukat, különben itt vagyok egy újabb sorozattal, amit angolul kellene folytatnom.

A fordítás jól sikerült, nem akadtam fent semmin, vagy ha mégis, már elfelejtettem. :D

10/10

Alexandra Bracken: Az idő vándorai - Zanza

Sajnos, a Mocskos meló után újabb csalódást keltő olvasmány került a kezembe. Ez is impulzusvásárlás volt, mint A papírmágus, de most nem sikerült jól választanom.

A varázslós és a mesefeldolgozós könyvek mellett az időutazós még a tuti befutó nálam, de ez a könyv nem jó. Nem mondom, hogy rossz, de nem is jó. Rengeteg lehetőség volt benne, de a szerző nem tudta kihasználni őket, gyakran unalomba fulladt az egész. Helyenként szívesen lapoztam volna. Az alapötletben van egyedi vonás is, ugyanakkor sok a sablon, és a kiszámítható fordulat. Ez nem feltétlenül zavar, ha jól van megírva, de most nem ez volt a helyzet.

A főszereplők, Etta és Nicholas, egysíkú, lapos, élettelen figurák. 

A szerelmi szál (fogalmazzunk így, hogy ne áruljam el, kikről van szó, bár könnyedén kitalálható) teljesen hiteltelen, a pár tagjai között semmi kémia sincs, hamarabb hinném el, hogy egy esernyőtartó és egy kakukkos óra szerelmesek egymásba, mint ők ketten, ráadásul folyton siránkoznak, amit a legjobban utálok egy szerelmi szálban. "Jaj, nem lehetünk együtt, de akkor is szeretem, stb." Hervasztó. Ráadásul olyan éretten viselkednek, és olyan felnőttesen tapasztalt gondolataik vannak, ami nem jellemző egy 17 és egy kb. 20 éves párra, vagy ha igen, akkor nagy baj van.

Maga az időutazós rész egész jó lett volna, de az kapta a legkisebb szerepet. Kár.

Ezt a sorozatot nem fogom folytatni.

10/5

Gaura Ágnes: Túlontúl

(Azt hiszem, soha többé nem leszek képes úgy tekinteni Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjére, mint eddig...)

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A borítóról már mutattam képeket pár hete, és a beleolvasó után nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet olvasni akarom. (Sőt, már előtte sem, a Bori-kötetek után látatlanban bizalmat szavaztam ennek a könyvnek is.)

Amikor a kezembe vettem, az első gondolatom azt volt, hogy milyen kicsi. Na, nem épp vastagságra, mert picivel több mint 600 oldal, hanem hosszúság és szélesség tekintetében. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, ez mekkora előny. A kötet épp kézre áll, kényelmesen lapozható, nem esik szét, nem kell megtörni a gerincét, a 600 oldal ellenére könnyű, nem szakad le az ember karja, egy álom olvasni ilyen szempontból - is. (Zárójelben jegyzem meg, ha lehet így is, akkor miért nem mindegyik könyv ilyen? Miért kell 4-500 oldalas könyveknek féltégláknak lenniük, amit lapozni is alig merek, stb.?)

De más szempontból is illik a könyvre az "álom" kifejezés, jelentős szerepet kapnak benne az álmok. Én hiszek benne, hogy álmunkban olyan helyeken is járunk, ahová ébren nem jutunk el, hogy pl. elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk, ezért ez a rész nagyon megfogott.

A borítóról már írtam, most újra megcsodáltam, immár élőben, de elsőre nem vettem észre újat rajta, amíg fel nem bukkan a könyvben egy bizonyos festmény, aminek hatására más szemmel kezdtem nézni, mígnem én is felfedeztem (vagy felfedezni véltem) csőrt, karmokat, egy női alakot... Volt, amit nem találtam meg, de nem árulom el, hogy mit, legyen a kedves olvasónak is meglepetés. 

Kovács Péter a borítón kívül belső - fekete-fehér - illusztrációkat is készített, szám szerint éppen hetet. A szám nyilván nem véletlen. Nekem legjobban a manós tetszett. Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen igényes kötettel van dolgunk, ezenkívül a fejezetcímek betűtípusa is jelzi a kiemelt gondoskodást.

Rendkívül érdekes volt az a sok információ, tény és adat, ami a könyvben fellelhető a Csallóközi mesékről, tündérmesékről. Látszik, hogy a szerző hatalmas energiákat ölt bele a kutatásba. Tőle magától tudom, hogy a könyvben említett mesék mind létezőek (sokat természetesen én is ismerek, de nem mindet), az már más kérdés, persze, hogy utána mihez kezdett velük. A Rapsoné nevű tündér sok más helyen Rapsonné néven szerepel (egy mondat erejéig említették pl. az Ármány és kézfogóban, amit épp nemrég fejeztem be), de ilyen említése is van, és ő úgy döntött, ezt a változatot használja, ami megvallom, nekem jobban is tetszik, mivel két n-nel olyan hatása van, mintha valakinek a neje lenne.

Liliomot nagyon megkedveltem, bár egyáltalán nem volt könnyű eset, előítéletes is, meg gondjai vannak a döntéshozatallal, de talpraesett és bátor. A három férfi közül kettő gyanús volt, hogy ún. cserélt vagy váltott gyerek, de nem tudtam eldönteni, vajon melyikük az. Gyanítottam, hogy az írónő valamilyen módon át fog vágni, ami így is lett, meg nem is. (A bíró okos lánya c. mesének elég nagy szerepe volt a könyvben.) Én ugyan nem azt a férfit választottam volna, akit Liliom, de épp nemrég írtam le, hogy olvasó ne sértődjön meg azon, ahogy az író megírja a könyvét, szóval elfogadtam. Végül is az a lényeg, hogy Liliom boldog legyen, nem? 

A történet eleinte lassabban halad, szépen megismerkedünk Liliom életével és Tündérország helyzetével, hogy aztán a Bori köteteknél megszokott módon a könyv utolsó harmadában felpörögjenek az események, és aztán már csak kapkodtam a fejem. A lassabb történetvezetés nem jelent unalmasat, próbáltam fejben összerakni, hogy mi történt (nem sikerült, hehe, de a végén minden szépen összeállt), és addig is élveztem a meséket, a szerzőtől már megszokott utalások keresgélését és megfejtését, a sajátos humort, amit főleg Rókaszó és Csókacsíny, a két manó meg Liliom családja képviselt, és a gyönyörű nyelvezetet.

A kötet műfaja elvileg YA, de én abból inkább az idősebb korosztálynak javasolnám, de legalább ugyanolyan élvezhető a felnőtt korosztálynak is, akár fiatalabb, akár idősebb, lényeg, hogy az olvasó legyen nyitott a mesék világának befogadására.

Már gyerekkoromtól fogva az érdekelt, mi van a mesék végén túl, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után. Nem hiszem, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, de talán valami olyasmire gondoltam, hogy a királyfi vajon húsz év után is szereti-e a lányt, ill. a hősnőt zavarja-e királyi férje horkolása. Hogy együtt járnak-e még sétálni, és megcsókolják-e egymást lefekvéskor. Egyfajta választ erre is kaptam, és bár nem idilli a kép, a remény megvan rá, hogy helyrehozható legyen, ami elromlott. És ez jó.

Nem mondom, hogy mindenhol azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az úgy volt jó. 

10/9

Az olvasás lehetőségét köszönöm Gaura Ágnesnek és a Delta Vision Kiadónak.

Soman Chainani: Jók és Rosszak iskolája

Már megint egy mese, ami nálam eleve előnnyel indul, és csupa jókat olvastam róla, ezért nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb sorra kerül ez a könyv is. És hogy nekem is bejött-e? Be kell vallanom, vegyesek az érzéseim.

Abszolút bejött a humora, nem untam egy percre sem, az utolsó kb. egynegyedét pedig nem tudtam letenni, de valahogy mégsem állt össze egy egésszé.

A történetéről túl sokat nem írnék, el lehet olvasni más értékelésekben, ill. a fülszövegben a lényeget, de ennek némileg ellentmondásosan lehet, hogy apróbb spoilerek előfordulnak.

Az, hogy van egy iskola, ahol mesehősöket képeznek a jó és a rossz oldalra is, és hogy ki melyik oldalra kerül, annak nem feltétlenül örül mindenki egyformán, az Ever After High sorozatra emlékeztetett, de a hasonlóság itt nagyjából meg is szűnik. Ide teljesen más módszerrel kerülnek be a gyerekek, nem mesehősök leszármazottai, stb., stb.

Adva van két barátnő. A szép Sophie nagyon szeretne bekerülni, mert meggyőződése, hogy csakis a jókhoz kerülhet, és hercegnő lesz belőle, aki elnyeri az ő hercegét, a csúnya, és furcsa Agatha meg nagyon nem szeretne. Azt hiszem, nem spoiler, hogy pontosan ők kerülnek be, és hát számukra nagy sokként, de számomra nem meglepetésként épp a másik oldalon találják magukat, mint ahol várták.

A könyv kb. fele talán arról szól, hogyan próbálják ezt megváltoztatni. A két lány nem egyformán reagál, Agatha hazamenne, Sophie meg mindenáron helyet akar cserélni Agathával. Aztán kapunk egy csomó sztereotípiát, a jók oldala gyönyörű, minden lány és fiú szép, és tökéletes, kizárólag az alakjukkal és a szépségükkel foglalkoznak, a rosszak oldalán pedig minden ronda és undorító, fekete rongyokban járnak, förtelmes kajákat esznek, mocskosak az ágyak, stb.

Nekem ez a rész nem igazán jött be. Sophie folyton csak nyafog, hogy cseréljen helyet Agathával, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, ahogy Agatha haza akart jutni. Aztán persze, az ember lassan gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel. Vajon tényleg jók azok, akik kiközösítik Agathát, mert csúnya (aki talán korántsem olyan csúnya...), nem hajlandók vele egy szobában lakni? Ugyanakkor a rosszak oldalára nem vonatkozik, hogy van bennük jó is, legalábbis az elején. Talán Pötty, akiben van némi kedvesség.

Amikor már elkezdenek tanulni, az már jobb volt, sok vicces helyzetbe kerültek, és voltak érdekes részek is, de végig váltakoztak az érzéseim. Például jópofa volt, ahogy Sophie bizonyítani akarja, hogy ő bizony jó, és ráveszi a rosszakat, hogy öltözzenek szépen, húzzák ki magukat, stb., de már a folytonos sminkelés, szépítkezés a felületességét bizonyítja.

A történet egyre szövevényesebbé válik, és sajnos, keszekuszábbá, őszintén szólva nem mindig tudtam követni. Nem volt meggyőző a vége, annak ellenére, hogy izgalmas volt, nem volt meggyőző Tedros herceg (Artúr király fia, és Sophie kiszemeltje) "színeváltozása" (most akkor végül is melyik lányt is szereti?), Sophie és Agatha folyton változó viszonya is fura volt. Ilyenek a barátnők? Remélem, nem.

Mikor becsuktam a könyvet, azon gondolkodtam, hogy most akkor mit is kaptam. Tanmese volt arról, hogy a szépség nem egyértelműen jóság is, a csúfság pedig nem feltétlenül gonoszság is? Gyerekeknek való, vagy inkább fiatal felnőtteknek? (van benne pár ijesztő jelenet, ami nem kicsiknek való) Az, hogy csomó kérdés megválaszolatlan, nem meglepő, mivel trilógiáról van szó (ámbár egyes források szerint négyrészes lesz*), de akkor is hiányérzetem maradt.

Szóval csak ismételni tudom azt, amivel kezdtem, ötletes volt, vicces, és izgalmas, de nem állt össze. Nem mondom, hogy nem javaslom elolvasásra, és valamikor majd folytatom is, bár nem fogok rohanni a könyvesboltba, de nem lettem rajongó.

A fordítással nem volt gondom, gördülékeny, olvasmányos, de nem szerettem a Végességesek (a rosszak) és a Végestelenek (a jók) kifejezéseket. Nem is igazán értettem, miért hívták őket így, valami magyarázat volt az elején, de vagy nem értettem, vagy nem maradt meg a fejemben.

Úgy hallom, a Disney filmet készít a könyvből. Az biztos, hogy látványosnak ígérkezik.

10/7

*mint kiderült, nem 4. rész, hanem a szerző ír még egy trilógiát, ami ugyanebben a világban játszódik.

Borítóleleplezés! Gaura Ágnes: Túlontúl

Bár azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy rengetegen várjuk a Boriverzum 6. kötetét, de Gaura Ágnes most egy tündéres könyvvel jelentkezik a könyvfesztiválon könyvhéten. (A Bori-rajongóktól pedig kis türelmet kér, érkezni fog az a 6. rész is.) És bár a tündérek mesét idéznek (ami nálam külön plusz pont), úgy értesültem, nemcsak fiataloknak, de felnőtteknek is ajánlható.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az elsők között mutathatom meg a könyv borítóját, ami egyszerűen gyönyörűséges. Íme, csodáljátok meg ti is! Nézzétek meg jól, sok az apró részlet, amit az ember elsőre észre sem vesz.

De még nincs vége, a hátsó borítón folytatódik a minta:

A borítót ugyanaz a Kovács Péter festette, aki az Attila koporsójának borítóját is.

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy igényesen elkészített könyvről van szó. És hogy belül milyen lesz? Íme, a fülszöveg, és kedvcsinálónak néhány idézet: 

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Idézetek: „Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél.”

„– Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel.

– Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette.”

„Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni.”

„Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten.”

„– Fogadja el a kávé-meghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya!”

„Egy utazókönyv, ha a megfelelő dolgot szállítja egyik világból a másikba, összeköti azokat, akik megízlelik a mágiáját. Akármit is jelentsen ez. A varázskönyv néha elég homályosan fogalmaz.”

„– A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni.” 

Ha az olvasóim közül valaki még nem tudná, ki Gaura Ágnes (ami furcsa lenne, mert eddig mindegyik Boriról írtam), álljon itt egy rövid életrajz:

Gaura Ágnes: a név írói álnév, és a mögötte rejtőzködő szerző polgári neve, személye nem nyilvános. Annyit tudhatunk róla, hogy bölcsész végzettségű, csakúgy, mint a szerző által jegyzett, nagy népszerűségnek örvendő Borbíró Borbála-sorozat főszereplője. Ez a 2012-ben indult, magyar környezetben játszódó, a humort drámával és társadalomkritikával ötvöző sorozat volt Gaura Ágnes belépője a hazai zsánerirodalomba. Ezidáig öt kötete jelent meg a sorozatnak (Vámpírok Múzsája, Átkozott balszerencse, Lidércnyomás, Lángmarta örökség, Attila koporsója). A szerző a rövidebb próza világában is otthon érzi magát, novelláskötete Embertelen jó címmel 2014-ben jelent meg– most pedig régi álmát valósította meg: magyar népmesék és tündérlegendák ihlette fantasyt írt. Honlapján sok csemegét, háttér információt találhattok (http://www.gauraagnes.hu/), de érdemes követni a Facebook-oldalát is, ahol olvasóival folyamatosan oszt meg fantasy-világához kapcsolódó érdekességeket (https://www.facebook.com/GauraAgnes/).

Tényleg érdemes a honlapot és a facebook oldalt is nézegetni!

A rejtélyek asszonya - több értelemben is. ;) Fotó: EF

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést, és sokan döntenek úgy, hogy elolvassák. Én biztosan.

És még néhány könyvről röviden...

A térdemnek ugyan nem sokat használt a fizikoterápia, de az olvasmánylistámat megnyomta, ennyi haszna mindenképp volt. Szinte sajnálom, hogy letelt, olyan jókat olvastam. :D

"Jókat", úgy értve, hogy közel fél órán át folyamatosan, de abban az értelemben "jókat", hogy jó olvasmányokat, sajnos - egy kivétellel - nem.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Három vékony kis könyv közül választhattam, amik könnyedén befértek a táskámba, két Baricco és az Erőleves a léleknek. Elsőnek őt választottam.

Baricco az a szépirodalmi író, akit szívesen olvasok. A csodálatos Tengeróceán és Novecento után a Selyem története nem annyira nekem szólt, de az írásmódja ott is lenyűgözött. Őt olvasva gyakran azt érzem, hogy a szavai ott lebegnek körülöttem a levegőben. 

Ezúttal nem sikerült a varázslat, a Vértelenül elég vértelen könyvre sikeredett, habár a címével ellentétben a könyv első fele nagyon is véres volt, a második felét meg nem igazán értettem. Előnye, hogy 80 oldal, és kétszerre ki is olvastam.

Most egy darabig tuti nem vágyom a szerző könyveire. 

10/5

Jött a következő vékony kötet.

Jack Canfield: 3. porció erőleves a léleknek

Mivel Canfield a pozitív gondolkodás nagymestere, követe, szószólója, ha úgy tetszik, szerintem joggal hittem, hogy a címmel egyetértésben lélekemelő, pozitív történeteket kapok, amikben a hős legyőzi a nehézségeket, talpra áll vagy talpon marad, bármi történjen vele. De mindenképpen pozitív kicsengésű írásokat vártam. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

A pár oldalas történetekben nagyjából az volt a közös, hogy az íróját valami tragédia, nehézség érte, de ezek közben érte valami jó is. Ez még úgy tűnhet, mintha egyezne az elvárásaimmal, de nem így van.

Mondok néhány példát: A leukémiás kislány meghal, de előtte még készít egy szép rajzot a kedves szomszéd néninek. A börtönbe került nőnek titokban almát ad a börtönőr. A rákos apa még megéri lányai születésnapját. A kirabolt család önként adja oda mindenét a kirablóinak a szeretet nevében. A tanárnak feltűnik, hogy a problémás tanítványának gondjai vannak. Isten a tenyerén hordoz.

Néha úgy éreztem, istentiszteleten vagyok egy csomó kenetes vénasszony társaságában. Nincs bajom a vallással, félreértés ne essék, de ne akarják letuszkolni a torkomon.

És halál, halál, halál, nem számoltam meg, de szerintem kb. minden 2. történetben. Felnőtt, gyerek vegyesen. Egyes történeteknek még csak csattanója sem volt. Pl. volt egy Paco nevű fiú, aki összeveszett az apjával, és elszökött otthonról. Az apa - talán az újságos kirakatába - kitett egy cetlit, hogy nem haragszik Pacóra, és visszavárja. Másnap reggel öt Paco nevű fiú ácsorgott a kirakatnál. Ennyi! Nem derült ki, hogy az történet írójának Pacója köztük volt-e. Nem derült ki, hogy az öt Paco hazatalált-e végül. Semmi sem derült ki, a jó életbe!

Vagy a másik történet a jószívű fegyőrről. Sokkal jobban érdekelt volna, hogy mi lett a szerencsétlen nővel szabadulása után, aki erőszakos, gyerekét molesztáló apja helyett ült csalásért és sikkasztásért! Hogy az "apa" vajon lebukott-e valaha is (hogy a farkánál fogva fellógatták-e a szemét rohadékot, aki ezt tette a lányával), hogy a nő testvéreit vajon mivel tarthatta sakkban, amiért ők is apjuk mellett vallottak, stb. Erről nem derült ki semmi, de a börtönőr legalább rendes volt, hurrá.

Az alcímtől eltérően ezek nekem nem adtak erőt, és a lelkem sem lett emelkedettebb. Épp ellenkezőleg, a halállal végződő történetektől elment az életkedvem, a tanárosaktól keserű lett a szájízem, hogy miért nem tud minden problémás gyereket felkarolni legalább egy tanár, stb. A sokadik "halálos" történetnél, kicsivel a könyv fele után, úgy döntöttem, nem fizetnek nekem azért, hogy én ezt elolvassam, hát becsuktam, és elbúcsúztam tőle.

És akkor az egyetlen jó könyv a listából.

Charlie N. holmberg: A papírmágus (A papírmágus trilógia I.)

Valamiért nagyon vonzott ez a könyv, és ha hiszek ennek a megérzésnek, az be szokott jönni. Ezúttal is így volt.

Ugyan a borítón szerepel, hogy ya, de szerintem nem illik abba a kategóriába. A főszereplői nem kamaszok, hanem fiatal felnőttek, és nem is kamaszoknak ajánlanám elsősorban, bár ők is olvashatják akár.

Nem tudtam semmit erről a könyvről, csak ami a borítón állt, ezért mindenféle pozitív vagy negatív előítélet nélkül láthattam az olvasásának. Nem egy vastag köny, 230 oldal, és ezt nagyra tudtam értékelni, semmi felesleges kör, nyafogások, szerelmi háromszög (illetve ez igen, de mégsem - ezt spoilerezés nélkül nem tudom elmagyarázni). Egy kis helyzet elmagyarázás, és világfelépítés után belecsaptunk a lecsóba. A kezelés nem volt elég, hogy kiolvassam, így még két este kellett ehhez. Azt hiszem, sokat elárul, hogy esténként képes voltam sokkal tovább fennmaradni miatta, hiszen már többször elpanaszoltam, hogy esténként alig pár oldal után rendszeresen belealszom az épp aktuális olvasmányomba. Ezúttal nem így volt.

Annak ellenére, hogy az elején kissé lassan csordogál a cselekmény, nem volt unalmas, élveztem a világ bemutatását, valamiért A hollókirály hangulatát idézte fel bennem (a sorozatot, mert a könyvet nem olvastam), és talán a borító is belejátszott, hogy a fejemben a 19. sz. elejére tettem a cselekményt. (Azt amúgy nagyon utálom, mikor nem derül ki egyértelműen, hogy mikor játszódik a könyv. Kitalált, saját idővel rendelkező világoktól eltekintve, meddig tartana ezt beleírni a könyvbe?)

De aztán szóba került a villanykörte, a távíró, a telefon, és akkor áttettem a 19. sz. végére. Majd jött az autóra való utalás, de mivel kézzel mosnak, megállapodtam a 20. sz. elejénél, ami nagyjából biztosnak mondható, mivel egy emlékben felmerül az 1901-es dátum.

Van benne pár ismerős elem, a mellkasből kitépett szív a Once Upon A Time sorozatra emlékeztetett, az emlékekben járkálás meg, na, mire? A Merengőre, persze. Viszont itt egészen máshol, hogy úgy mondjam, sokkal "véresebb" körülmények között nézzük meg az emlékeket, és nemcsak emlékek vannak, hanem kétségek, vágyak, stb., ezért végül nem zavartak a párhuzamok.

Úgy látszik a vérmágia most a divat, kb. a 3. könyvet olvasom, ahol vérrel varázsolnak. Engem kicsit taszít, de sikerült túltennem magam rajta végül. Nagyon jópofa és érdekes volt a papírmágia bemutatása. Ki gondolná, mi mindenre lehet jó a papír? Lényeg, hogy pontos legyen az a hajtás. ;)

Szóval az eleje kicsit lassan csordogált, de aztán a 80. oldal környékén szó szerint berobbant a cselekmény, és aztán már végigizgultam az egészet.

Ami tetszett, hogy Ceony talpraesett, bátor lány, aki nem kesereg sokáig, hanem kezébe veszi az irányítást. Amit tesz, az igazából elég eszement és felelőtlen dolog (a Roxfortban elég sok büntetőfeladatot jelentene...), de ha nem tenné, akkor miről szólna a könyv? Ami még tetszett, hogy a szerelmi szál(acska) elég egyértelmű, nincs több köteten keresztül való epekedés, és vívódás, hogy Edward vagy Jacob, hanem a kötet végére szépen kiderülnek azok a vonzalmak.

Kíváncsian várom a másik két kötetet.

10/9,5

Kiegészítő novellák az Ever After High könyvekhez

Mivel nagyon szerettem a 3 kötetes Ever After High-sorozatot (posztok itt, itt és itt), örömmel fedeztem fel, hogy az Amazonról ingyenesen letölthetők a kiegészítő novellák. Azok számára, akik nem beszélik a nyelvet, rossz hír, hogy sajnos, csak angolul és csak Kindle-re, ha jól látom. Egyedül a Tale of Two Sisters kerül minimális pénzbe, jelenleg 1,09 dollárba. Gyanítom, hogy ebben a könyvben vannak összegyűjtve, de magyarul ez sem jelent meg.

Ahhoz, hogy leírhassam, mi tetszett a történetecskékben, sajnos, spoilereznem kell, ebben a tudatban tessék továbbolvasni! :)

Bár ritkán olvasok angolul, de ezekre egyrészt kíváncsi voltam, másrészt rövidkék is. A novellákban megismerhetjük (a Tale of Two Sisters e tekintetben is kivétel) a gimnázium néhány tanulójának otthoni életét. Apple White (Hófehérke, vagyis Snow White lánya) története volt a legkevésbé érdekes, ő elégedett a rá osztott szereppel, talán az egyetlen bánata, hogy nem fekete a haja, mint édesanyjáé, hanem szőke.

Annál jobban szórakoztam Briar Beauty (Csipkerózsika, azaz Sleeping Beauty lánya) novelláján. Ő már titokban nem akarja elrendelt sorsát, semmi kedve 100 évig aludni, hogy lemaradjon minden jó kis buliról, meg kalandról, nem szereti a hercegeket, ellenben  suttyomban favágós naptárt nézeget -. ezen nagyon jót nevettem. Nem akarok mindent elmesélni, de igazán ötletes volt a folytonos alvás megoldása, és humoros apja "hős" beállása. Na, meg nyolc(!) égetnivaló öccse sem semmi. :)

A vadász (Piroska és Hófehérke meséjéből - eleve érdekes ötletnek találtam, hogy mindkét mese vadásza azonos) éjjel állatokat ment a csapdákból, mert vegetáriánus, és az ő és apja "hős" beállásán is nagyon jót mulattam. (Hogy mi az a hős beállás? Olvassátok el a novellát, ha egy mód van rá, de ha nem megy, gondoljatok arra, a Disney-mesékben milyen a hősök, királyfiak testtartása. ;) A vadász esetében még egy plusz csavar is van benne.) 

Kicsit szomorúbb volt Ashlynn Ella (Hamupipőke, vagyis Cinderella lánya) sorsa, hiszen ő tudja előre, hogy hamarosan elveszti a szüleit, és Raven Queen (a gonosz királynő, akit inkább a gonosz mostohaként emlegetünk, azaz Evil Queen lánya) sorsa, akit az anyja gonosznak nevel, de kevés sikerrel, és igazából sok szeretetet nem kap tőle. Elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan lett gyereke a gonosz királynőnek, nehéz elképzelni, hogy akart volna, maximum, hogy legyen örököse. És Raven apja miért vett el egy ilyen gonosz és hideg nőszemélyt? Ezekre nem kapunk választ. Talán elbűvölte a híres szépsége, és mire rájött, hogy a szép külső mögött nincs semmi melegség, semmi szeretet, már késő volt, kb. erre tudok gondolni.

Madeline Hatter (az Alice Csodaországban kalaposának lánya, aki eredetiben Mad Hatter, azaz Bolond Kalapos, de a magyar fordításban emlékeim szerint nem szerepel a bolond jelző) a legszeretreméltóbb mindegyikük közül. Bolondos, különc, ugyanakkor végtelenül kedves lány.

A Tale of Two Sisters pedig részben egy tanmeseszerűség, részben pedig remény Raven számára, hogy meg lehet úszni anyja örökségét. De erről nem írnék többet, a három regényben is esik szó erről.

Sajnos, a regénysorozat három könyvnél megállt, pedig korántsem záródott le, nagyon várom, hogy Shannon Hale folytatja majd, de semmi hírt nem találtam róla.

A borítók bár élénk színűek, nem olyan erősen csajosak, mint a regényeké, nekem tetszettek.

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Bár, ahogy az írónő három novelláját taglaló posztban már leírtam, úgy gondoltam, hogy a vámpírkorszakom lejárt, ez a könyv mégis vonzott magához. Nem tudtam, mielőtt belefogtam, hogy a könyv tulajdonképpen pontosan a manapság divatos vámpírdömping ellen íródott, a csillogó, szerethető vámpírok ellen, akiknek éppen a lényegük vész el, azok a jelképek, amiket eredetileg jelentettek, de nagyjából így is átjött az írónő szándéka.

A Vámpírok múzsája a Borbíró Borbála-sorozat első kötete. Már a név is milyen ízes, szívesen meghallgatnám, hogy ejti ki pl. egy amerikai. :D A történet egy alternatív magyar valóságban játszódik, amiről inkább az írónő honlapjának idevágó oldalát olvassátok el, nálam ügyesebben foglalja össze a "Boriverzum" alapjait. Amúgy is érdemes végigböngészni a honlapot, igazán igényes kivitelezésű.

Mint bevezető kötet szépen felépíti a világot, bemutatja a szereplőket, stb. Ehhez mérten elég sok a bevezetés, de nem unalmas, és a megértéshez sem árt, sőt! Amibe egyedül bele tudnék kötni, hogy egy picit több akciót vártam, picit pörgősebbre számítottam, amit inkább csak a könyv utolsó harmadában-negyedében kaptam meg. Mondom, addig sem volt vontatott, nem úgy kellett átszuszakolnom magam a lapokon, de egy picit lehetett volna akciódúsabb. De tényleg ennyi az összes negatívum, amit fel tudok hozni.

Hogy viszont akkor elmondjam a pozitívumokat, ott van a humor, ami nem afféle térdet csapkodós, hanem finom, helyenként ironikus, csipkelődő. Itt is megvan, amiből már a novelláknál ízelítőt kaptam, a társadalmi-politikai áthallások, pl. mindjárt az első oldalak egyikén felnevettem a húszmillió román vámpírbevándorló említésénél, de ez még csak fokozódik, és az egész magyar vámpírokkal tűzdelt valóságot át lehetne írni mai valós viszonyainkra - pártállástól függetlenül.

Az egész regényt át-meg átszövik a műveltségi utalások, nem számítottam rá, hogy egy vámpíros regényben olaszul olvashatom el Dante híres sorát: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Vagy hogy az egyik szereplő a Zrínyiásszal viccelődik, és Vonnegut említése is meglepett volna, ha egy idő után már kifejezetten nem várom, hogy legközelebb mit bujtattak el a sorok közé. Edgar Allan Poe beleszövése pedig már szinte kötelező elem ezek fényében. Az írónő saját bevallása szerint sok energiát fektet a háttérvilág kutatásába, ami meg is látszik. 

A Démoni színjátékhoz hasonlóan itt is megismerhetjük a vámpírok valós énjét. Ha véletlenül valamelyikük egy kicsit is szimpatikus kezdene lenni, Gaura Ágnes gondoskodik róla, hogy viharos sebességgel kiderüljön, valójában nem mások, mint kifinomult vérszívók, akiknek nincsenek emberi érzéseik, és bár szövetséget, jobb szó híján "barátságot" (ami nem összetévesztendő az emberi fogalommal) lehet velük kötni, valójában csak és kizárólag a saját érdekeiket nézik, a barátságuk és jóindulatuk pedig mindössze addig terjed, amíg az nekik jó. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy műveltek, okosak, szépek, művészetpártolók a maguk torz és hátborzongató módján. Legalábbis egy részük, mert a vámpírok között is megvan a hierarchia. Az események egy része szépen halad a várható útján, de mindig van egy-egy fordulat, ami meglep és elismerésre késztet.

Ha valaki szeretné megtudni, ki a vámpírok múzsája, és hogy vajon miért dúdolgattam az elmúlt pár napban Szörényi Levente dalát, A múzsa csókját, feltétlenül olvassa el a könyvet. Én alig várom, hogy a következő részt is megismerhessem.

10/9,5