Tonke Dragt: Levél a királynak

Bevallom őszintén, már hallottam a könyvről korábban, de akkor jött meg a kedvem az olvasáshoz, mikor meghallottam, hogy a Netflix sorozatot készített belőle. (Egyébként film is készült belőle még 2008-ban.)

Tonke Dragt igen ismert holland írónő, a Levél a királynak eredetileg 1962-ben jelent meg, szóval elég sokat vártunk a  megjelenésre, de szerintem megérte. Egyáltalán nem éreztem rajta az idő múlását, nem volt öreges vagy régies, bár nem tudom, ez mennyiben köszönhető esetlegesen a fordításnak.

Igazi lovagregényt olvashatunk, ami lassan halad előre, de nem unalmasan, bőven vannak események, kalandok, de nincs meg benne a mai regényekre jellemző pörgősség, szinte már túlzsúfoltság, és én ezt nagyra értékeltem! Kimondottan jó volt olyan ifjúsági regényt olvasni, amiben semmi horroros vagy épp ellenkezőleg, nyálasan romantikus sincs. Sőt, semmi természetfeletti, mágia vagy bármi más, a mai fantasy könyvekre jellemző elem. Talán csak a furcsa nevek. Csak kaland, barátság és lovagi erények.

A 16 éves Tiuri épp a lovaggá ütése előtti éjszakán rejtélyes megbízatást kap: el kell vinnie egy levelet a szomszédos birodalom királyának - az üzeneten egy ország sorsa múlik. Útja elején még csak nem is sejti, mennyi veszélyes kaland, megpróbáltatás vár rá, és hány ellenséggel kell megküzdenie, ha véghez akarja vinni a feladatot, amivel a Fehérpajzsos Fekete Lovag bízta meg.

Ami viszont így felnőtt fejjel és a mai életkörülményeink között feltűnt, a viszonylagos kényelmesség, hiszen a Tiuri a levelet kb. 3 hét alatt juttatja el a királynak, ami ma egy email, egy sms, egy telefon lenne. Azon járt az eszem olvasás közben, hogy mi van, ha elkésik, és nem ér oda időben a levéllel? Ráadádul folyton eltérítik, menekülnie kell, letér az útról, nem jut át a folyón, stb. Viszont a könyv épp ennek köszönhetően tudta végig fenntartani a figyelmemet, hiszen egész idő alatt azon izgultam, hogy odaér-e, amikorra kell.

Emellett útja során az ellenségek mellett sok-sok segítővel is találkozik, igazi, ártatlan, őszinte barátságot köt, és ez alatt a 3 hét alatt rengeteget fejlődik. Kora ellenére olyan bátorságot, elkötelezettséget mutat, amit még felnőttektől sem látunk, pedig azzal, hogy elfogadja a Fehérpajzsos Fekete Lovag megbízását, mindent kockára tesz, a lovaggá ütésének lehetőségét, a családját, az életét, de úgy cselekszik, ahogy helyesnek tartja, talpraesett, bátor, és megvannak benne a középkori lovagi erények.

A könyv meglehetős vastagsága ellenére olvasmányos, könnyen olvasható, gyorsan fogytak a lapok, a fordításra sem lehet panaszom. Örülök, hogy rátaláltam erre a könyvre, és már olvasom is a folytatását, ami A Nagy Vadon titkai címmel jelent meg, eredetiben még 1965-ben.

10/9

(Megnéztem a sorozat első részét, és  hááát... nehéz lett volna ennél jobban kiforgatni a könyvet, más az alapfelállás, Tiuri jelleme, olyan szereplők kapnak nagyobb hangsúlyt, akik a könyvben szinte csak említést kapnak, és belekeverik a mágiát, amit nekem egyáltalán nem hiányzott. Kicsit el is ment tőle a kedvem, de egy rész után még nem akarok ítélkezni, kap még esélyt, végül is az egész csak 6 rész.)

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

Sam Copeland: Kicsi Charlie T-Rex lesz

Az első rész zajos (szó szerint) sikere után nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy van új könyv a szerzőtől, és ráadául ez is Charlie-ról szól.

Charlie épp olyan, mint te. Ja, mégse! Mert amikor aggódik és szorong, állattá változik! És pechére, az élete most csupa nehézség...

Az apja cége nagy bajba kerül, így lehet, hogy Brenda nénihez kell költözniük, akinek tizenhét macskája van (meg egy falába). Ráadásul Charlie egyre nehezebben irányítja szuperképességét.

Még szerencse, hogy a legjobb barátai most is készek segíteni. Nem is kell mást tenniük, csupán betörniük egy erősen őrzött irodaházba, és visszalopniuk Charlie apjának az aranyát. Bakfitty az egész! Feltéve persze, ha Charlie végre megtanulja irányítani különleges képességét, és nem végzi örökre galambként...

Alig vártam, hogy belevágjak, és szerencsére, nem is okozott csalódást. Szerintem sikeresen kerülte el a folytatások végzetét, mármint hogy nem elég ötletes, ismétli önmagát, stb. Itt erről szó sem volt. Ellenben megmaradt a rengeteg-rengeteg nevetés, már a legelső oldaltól kezdve egészen a legutolsóig. Néha csak kapkodtam a levegőt, és annyit motyogtam, hogy ezt nem hiszem el. Charlie és barátai egyik kalamajkából a másikba kerülnek, ugyanis Charlie apukájának anyagi gondjai vannak, és a fiú elhatározza, hogy segít rajta. Ez persze, talán mondanom sem kell, egyáltalán nem megy simán, csőstül jön a baj.

Charlie lassan megtanulja irányítani az állattá változást, át és vissza tud változni, de azt, hogy milyen állat lesz belőle, még mindig nem tudja előre. Ez persze, újabb, iszonyú vicces és néha még annál is kínosabb galibákat okoz. Az aranyhalas és a bűzös borzos rész volt számomra a két kiemelkedő.

A stílus humoros és ötletes, de könnyen érthető, mivel gyerekeknek szól elsősorban, a történetmesélés is az ő korosztályuknak felel, meg, de ismét ügyesen bele vannak szőve komoly témák, mint a munkahely elvesztése, a munkahelyi problémák, iskolai zaklatás, kiskamasz szerelem, stb.

A fordító újra Pék Zoltán, és tökéletes munkát végzett, mint mindig. Már az lenne a furcsa, ha nem.

Most is voltak lábjegyzetek, de talán kevesebb, mint az első részben, mindenesetre nem zavartak, ahogy a kaki-pisi humor sem, ami szintén szerepel a könyvben, de azért nem kell megijedni, nem túlzó és nem is visszataszító, inkább a vicces vonalat képviseli. Megint csak érdemes megnézegetni a rajzokat is.

Csak egyet tudok a végéhez hozzátenni, még több Sam Copelandet!

10/10

Christelle Dabos: Bábel emlékezete (A tükörjáró 3.)

Milyen távolinak tűnt még tavaly ilyentájt a 3. rész érkezése, és most itt van, végre elolvashattam. (És hogy irigylem azokat, amik már el tudják olvasni eredetiben a pár napja megjelent 4. részt!) Igyekszem spoilermentesen írni, de azért csak óvatosan!

Egy hét alatt végeztem a közel 600 oldallal (ez nálam nagy szó, lévén, kevés időm van olvasni), ami azt bizonyítja, hogy ekkora terjedelmet is meg lehet tölteni tartalommal.

Az első fele nekem kicsit előkészítés volt, nem, nem unalmas, csak picit lassúbb, kis ismétlés (is) az előző részekből, ami nem is ártott, mert félelmetes, hogy mennyire elfelejtettem egyes eseményeket. Megdöbbentett, hogy több mint 2 év telt el az előző kötet vége óta (ez nem spoiler, a fülszövegben is benne van, és ezzel is kezdődik a könyv). Ophélie annyi ideje nem tud semmit Thornról, és ül, ha nem is nyugodtan, de mégis tétlenül a popsiján. Aztán valami vagy valaki kimozdítja onnan, és elindul Bábelbe. Ez a rész jelentős részben a lányé, a többi eddigi szereplőről keveset tudunk meg, van egy-két közjáték, amiben Bérénilde, az immár két év körüli kislánya, Roseline néni, Archibald és Faruk is felbukkannak, de ők itt inkább csak mellékszereplők. Még Thorn is, aki a könyv feléig meg sincs (talán ez sem spoiler), de azt már persze, nem árulom el, hogy és miképp bukkan fel újra. Mindenesetre nem számítottam rá.

Kapunk sok-sok új szereplőt, akik közül nem sok szimpatikus akadt, de Ambrosiust sikerült a szívembe zárnom, és még Octaviót is megkedveltem a végére egy kicsit. Bábel egészen más, mint Anima vagy a Sark volt, de nem kevésbé veszélyes, és időnként rémisztő.

Azt hiszem, életemben nem drukkoltam még ennyire könyves párnak, mint Thornnak és Ophélie-nek, leginkább azért, hogy megtanuljanak jobban bízni egymásban és jobban kommunikálni egymással. Kétségtelen, hogy irtó hülyén viselkedik mindkettő, de nem tudtam elítélni őket ezért, hiszen egyikük sem tudja, mit is kellene tenni. Ophélie még szinte gyerek a történet kezdetén, 18 éves, ha jól emlékszem, honnan is tudná, mi az a házasság? Sok kapcsolatban még 20-30 év után sincs őszinte kommunikáció. Hogy Thorn fejében mi jár, azt maximum sejtem, hisz végig a lány szemszögéből látunk mindent, de ő sem tudja, mit kezdjen a helyzettel, hiába idősebb, de talán a lány lágyságára van szüksége. Az pedig ismét bebizonyosodott, hogy elég néhány gyönyörű mondat egy szerelmi jelenethez, hogy teljes legyen, nem kell szemléletes leírás arról, hogy ki mit hová rak.

Viszont én ennél az Isten dolognál (csak nehogy jöjjenek a robotok! :D) leestem a lóról, egyelőre nem áll össze, de szerencsére lesz még egy rész, talán abban kitisztul a kép. Legfeljebb kezdem elölről az egészet. :D

A fordítás most is, mint eddig, remekmű, Molnár Zsófia munkája.

Ja, igen, és most láttam, hogy van egy 3,5. rövidke könyv, ami inkább afféle bevezető a 4. könyv elé, ha jól értelmeztem, de azért szívesen elolvasnám azt is.

10/9

Caleb Krisp: Ivy Pocket és az Óragyémánt (Ivy Pocket 1.)

"Ivy ​Pocket egy átlagos szobalány, aki átlagon felülinek képzeli magát. Miután munkaadója inkább elszökik Dél-Amerikába, mint hogy tovább élvezze a társaságát, ifjú hősnőnk egyedül marad koszt és kvártély nélkül Párizsban… 

Ekkor Ivy váratlanul testhezálló feladatot kap. Fejedelmi fizetség ellenében Angliába kell vinnie a titokzatos Óragyémántot, hogy a születésnapos (és roppant ellenszenves) Matilda Butterfield nyakába akassza. 

A szobalány azonban hamarosan sötét rejtélyek és gyilkosságok hálójában, na, meg egy összeesküvés kellős közepén találja magát. Mindenki az Óragyémántra feni a fogát, hiszen a kő valójában átjáró egy másik világba…"

Rövid időn belül a 2. szuper ifjúsági könyv kerül a kezembe. Ivy történetéről már tudok egy ideje, és szemeztem is vele, de hogy a 3. részig miért nem tudatosult bennem, hogy párhuzamos világokról is szól, azt nem tudom.

Na, hát én régen nevettem ennyit könyvön. Több helyen is olvastam, hogy Ivy milyen idegesítő, és ha az életben találkoznék vele, talán én is Dél-Amerikáig futok, mint a munkaadója, de így, könyvben nagyon szórakoztatónak találtam. Rettenetesen okosnak képzeli magát, de akkora butaságokat csinál, hogy sokszor csak fogtam a fejem. A lelkére kötik, hogy ne beszéljen a gyémántról, erre az első, neki szimpatikus embernek elárulja, megesketik, hogy nem próbálja fel, és mit gondoltok, mi lesz? Naná, hogy felveszi! Ugyanakkor meg helyén van a szíve, bátor és nem ijed meg a saját árnyékától. 

Márpedig lenne mitől megijednie, sőt félnie, a könyv 10-14 éves célkorosztályához képest elég sok hulla, veszély és rejtély szegélyezi az útját. Eleve mintha vonzaná a bajt, amin a misztikus óragyémánttal kapcsolatos kalandjai csak rontanak. Onnantól fogva, hogy vállalja a gyémánt elszállítását, mi, olvasók, csak kapkodjuk a fejünket, és próbálunk lépést tartani az eseményekkel. Az, hogy pár következtetést rosszul von le, és rossz személyekben bízik meg, elég hamar kiderül, de a valóságra nem számítottam, a szerző ügyesen csűrte-csavarta a szálakat. Itt-ott elszórt pár morzsát, de a legvégéig nem jöttem rá mindenre, még ha "részeredményeim" voltak is. 

Kelekótya főhősnőnk mellett a többi szereplő is elég plasztikusra sikeredett, könnyedén sikerült őket elképzelnem. Ha mégsem sikerült volna, John Kelly humoros illusztrációi, amik az egész könyvet díszítik, biztosan kisegítenek.

Egy dolog volt nekem egy kicsit furcsa. Ivy mindössze 12 éves, de a beszédstílusa és a viselkedése alapján néha inkább úgy éreztem, mintha egy 30-as aggszűz lenne, de igazából ez sem tudott olyan nagyon zavarni.

Egy szó mint száz, ha egy humoros, abszurd, ugyanakkor izgalmas és fondorlatos könyvre vágytok, ez a ti könyvetek, gyerekek és felnőttek számára is felhőtlen kikapcsolódást fog nyújtani. 

Ezt a könyvet is Pék Zoltán fordította, remélem, ezzel mindent el is mondtam, ismét minőséget kaptam.

A 2. és 3. kötet is itt várakozik a polcomon, hamarosan jelentkezem a folytatással, mert az egyértelmű, hogy folytatni fogom.

A könyv olvasását köszönöm a Kolibri Kiadónak!

10/10

Jessica Townsend: Nevermoor (Morrigan Crow négy próbája) - Nevermoor 1.

Morrigan Crow elátkozott gyerek. Mivel épp Napszálltakor született, őt okolják minden bajért: ha megdöglik a konyhamacska, ha szívrohamot kap a kertész. Ám ami ennél is szörnyűbb, hogy a 11. születésnapján, pontban éjfélkor meg kell halnia.

Csakhogy épp mielőtt tizenkettőt ütne az óra, az ajtóban megjelenik egy különös férfi, és azt kérdezi: „Mondd csak, akarsz-e élni?” Jupiter kimenti a Füst és Árny Vadászainak karmából Morrigant, és egy titokzatos városba, Nevermoorba viszi. Ahhoz azonban, hogy maradhasson, és felvételt nyerjen a Csudálatos Társaságba, a lánynak négy próbát kell kiállnia.

Az élete a tét: ha sikerül, biztonságban élhet tovább Nevermoorban, ha nem, el kell hagynia a várost, és szembenéznie a végzetével.

Igen, igen! Kis túlzással talán, de azt mondhatom, a Harry Potter óta keresek egy ehhez hasonló ifjúsági könyvet.

Már tavalyi megjelenésekor felfigyeltem erre a könyvre, a története érdekes, és a 4-es feletti osztályzat a Goodreadsen is jó jelnek tűnt, és nagy örömmel töltött el, hogy magyarul is kiadják. (Majdnem napra pontosan az angol nyelvű kiadás után egy évvel jelent meg nálunk.)

A borító picit csalódás volt, hiányoztak róla az esernyők (igazából nekem legjobban a svéd és dán borító tetszik), de amikor élőben is a kezembe vehettem, már sokkal jobban tetszett. A sok aranyszínű pötty, a csillogó cím és a diszkréten meghúzódó holló talán minimalistának mondható, de összességében mégis szép.

Alig vártam, hogy a kezembe vehessem, és azonnal neki is láttam az olvasásának. 5 nap alatt végeztem vele, ami nálam rekordidőnek nevezhető. Azt hiszem, ez is sokat elárul. Valóban nem szívesen tettem le, és minden percet megragadtam, hogy olvasni tudjam.

Fura és titokzatos volt ez a könyv, úgy reklámozzák, hogy a HP és az Alice Csodaországban keveréke, de én nem tudnám semmihez sem hasonlítani. Bár az írónő bevallottan ihletett merített a Harry Potterből, nem kell attól félni, hogy valami utánzatot kapunk. Voltak ugyan egyes mozzanatok, amik emlékeztettek rá, de alapjában véve Townsendnek sikerült egy teljesen új és egyedi világot létrehoznia. Nem éreztem seholsem klisésnek vagy kiszámíthatónak. A Mr. Jones féle dolgot gyanítottam ugyan, de még így is meglepett.

Ha már mindenáron hasonlítani szeretném valamihez, akkor Diana Wynne Jones könyvei sokkal jobban eszembe jutnak róla, de inkább csak a meglepő fordulatok és megoldások miatt.

Mivel első könyvről van szó, jó néhány dolog homályban marad, pl. hogy ki is Jupiter North, miért kapitány, hogy lett az övé a hotel, mi ez az egész próba dolog, stb. Egyáltalán mi az a Csuda? Valami energiaféle? Varázserő? Mi az a Napszállta és az első tavasz? Remélhetőleg a további kötetekben választ kapunk ezekre is.

Különféle érdekes lényekkel, tárgyakkal, szokatlan képességű emberekkel találkozhatunk a könyvben. Van itt, kérem, óriásira nőtt macska (avagy macskarizma), ún. tanú (amolyan látnokféle, de mégsem), Csudamíves, rejtélyes hotel (hű, erről aztán lenne mit mesélni!), Ökörnyál-vonal (ez egy vonatféle), törpevámpír (avagy vámpírtörpe), stb.

A négy próba is rendkívül különleges, ráadásul háromnak a végkimenetelére egyáltalán nem számítottam, a szerző igen szokatlan megoldásokkal élt. Volt, hogy hangosan felnevettem, annyira meglepett és annyira tetszett.

Apropó, nevetés! Főleg a könyv első felében sok a humoros rész, pl. Morrigan levelei, Jupiter egyes beszólásai, de azért a 2. felében is akadt (pl. Mikulás jellemzése).

Az írónőnek egyértelműen remek a fantáziája, jó a stílusa, gördülékeny a fogalmazás (bár ebbe valószínűleg a fordítás is belejátszik), és végig képes volt lekötni a figyelmemet.

Mikor megláttam, hogy a fordító Pék Zoltán, nagyon megörültem, mert tőle eddig csak jó fordításokat olvastam. Helyenként nem lehetett könnyű dolga, de igazán remekül oldotta meg, és külön dicséret illeti az ötletes szóalkotásokért. Macskarizma (vajon mi lehetett az eredeti?), póklábaló, stb.

Rendkívül jó érzésekkel csuktam be a könyvet, és csak remélni tudom, hogy a következő köteteket is olvashatjuk.

A svéd és dán borító ilyen. :)

Köszönöm a Kolibri Kiadónak az olvasás lehetőségét!

10/10

Joe Abercrombie: Half the World - A harcos (Szilánkos-tenger trilógia 2.)

Ha nem olvastad az első részt, csak óvatosan, spoileres lehet!

Folytattam hát a trilógiát a 2. résszel. Ezúttal más történetet kapunk, nem ott folytatjuk, ahol az 1. rész véget ért. Igaz, Yarvi - immár atyaként, mivel miniszter lett -, Rulf, és még néhányan az előző kötetből szerepelnek benne, de Tüske (valódi nevén Hild) Bathu a főszereplő.

Tüske egy lány, aki hímzés és férjhez menetel helyett harcos szeretne lenni, és bár számomra egyértelműen bizonyítja rátermettségét, igazából nem veszik komolyan. Egy tragikus esemény folytán sorsa összefonódik Yarviéval, és megkezdődik az utazás, aminek a végén talán valóban igazi harcos válhat belőle.

Yarvi szövetségeseket keres Gettföld számára a főkirály ellen, és hajón indulnak útnak, ide vesz fel egy maréknyi legénységet az evezők mellé. Ide kerül Tüske is, többek között Rulf és Brand mellé. Yarvi lát fantáziát a lányban, ezért felfogadja Szkifrt, hogy kiképezze a lányt a hosszú út alatt. A történet folyamán kiderül, hogy mekkora sikert ér el vele.

Magáról a sztoriról nem szeretnék többet mesélni, nem szeretném lelőni a poént. Ami külön tetszett, az a főleg a kötet első felében fel-felbukkanó humor. Egészen váratlan helyeken nevettem fel. Az erős női karakterekért kezdtem olvasni a trilógiát, és kaptam is, szó szerint két, fizikailag igen erős nőt, Tüskét és Szkifrt. Viszont meg kell vallanom, nem igazán tetszett az, hogy ez az erő gyakorlatilag azzal is jár, hogy a nőkből nagyjából férfi lett viselkedésükben, külsejükben, jellemükben, stb. Jó, nyilván nem várom azt, hogy frissen ondolált hajjal, földig érő szoknyában harcoljanak, de volt pár momentum, aminél már úgy éreztem, hogy kissé túlzás. Tökös nők lettek, majdnem szó szerint, és valahogy jobban szerettem volna, ha kiegyensúlyozottabb az arány, és a nagy harc közepette is megmaradnak valamivel nőiesebbnek.

Viszont bejött, hogy a férfiak mennyire alábecsülik a kötet női alakjait, és hogy mekkora hm... arcra esés lesz ebből. Gondolok itt Hunnan mesterre, Mikedász hercegre vagy épp Grom-gil-Gormra. Büszke voltam Tüskére és Vialinra, hogy milyen jól megállták a helyüket.

Yarvira alig ismertem rá, nem is képzeltem, hogy képes ilyen ravaszságra és igen, kíméletlenségre. Pedig azért az 1. kötet végi tette alapján sejthettem volna. Nem lett ettől ellenszenves, csak furcsa volt, hogy a szerző errefelé viszi a jellemét. Viszont miniszterként enélkül nem sokra ment volna.

Akit még meg kell említeni, az Brand, Tüske evezőtársa a hajón (már Hunnan mester kiképzőtáborába is együtt jártak), egy jólelkű, kedves, végtelenül erős és becsületes fiú. Kicsit talán halványabb figura, nem igazán izgalmas, de megbízható, hűséges és csupa szív. Van egy húga, Rin, aki bár keveset szerepel, de nála éreztem azt, hogy erős ugyan, és férfias munkát végez, mégis nőiesebb tud maradni.

Picit kevésbé tetszett, mint az első rész, a csatajeleneteket - bevallom - untam, de bőven voltak olyan részek, amik kárpótoltak. Hamarosan folytatom a zárókötettel.

(Csak picit vicces érdekesség, hogy engem most is Bernard Cornwell Angolszász krónikák sorozatára emlékeztetett pár helyen, a hangulat, a jellemek, stb., még van két azonos név is, Hild és Odda. :D Ez nem jelenti azt, hogy másolás lenne, másoknak meg a Trónok harca jut róla eszébe.)

Bottka Sándor Mátyás fordítása most is gördülékeny volt és könnyen követhető.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8

Chris Colfer: A Gonosz Tündér visszatér (Mesék földjén 2. rész)

Majdnem napra egy évvel ezelőtt írtam az első részről. Akkor még nem tudtam, hogy lesz 2. rész is, mindenesetre nagyon megörültem neki.

Alig vártam, hogy megjelenjen, ám sajnos, elolvastam néhány értékelést, ami kissé elbizonytalanított, hogy vajon tényleg örüljek-e neki, de jelentem, egyik felhozott negatívumot sem éreztem érvényesnek. Mindjárt gyorsan előre is bocsátom, hogy nekem abszolút tetszett a folytatás is. (Elgondolkodtató, hogy olvassak-e értékeléseket egyáltalán. Ehhem-ehhem. :D)

A továbbiak spoileresek lehetnek!

Az egyik kifogásolt elem az volt, hogy az ikrek túl későn kerülnek át a mesevilágba, túl hosszú a bevezetés. Ez talán nem spoiler, sejthető, hogy úgyis megtörténik, már, hogy átkerülnek. Hát ööö, nem írnám le, hogy pontosan mikor, de én nem éreztem túl hosszúnak, a leírásokból úgy éreztem, mintha legalábbis a könyv felénél történt volna. Nekem belefért ennyi felvezetés, megismertük a körülményeket, előkerült egy-két régi és új szereplő, Lúdanyón jókat derültem, és nem minden, ill. nem mindenki az, aminek látszik...

A másik, amit többen is felhoztak, az azonos alaprecept. Az ikrek átkerülnek a mesevilágba, és megint össze kell gyűjteniük egy varázslat elemeit. Ez is igaz, de teljesen más maga a varázslat, amit létrehoznak, teljesen más a történet, így engem ez csöppet sem zavart. 

Kb. egy év telt el az előző rész óta, Alex és Conner már 12 évesek. Vicces volt, ahogy felháborodnak, ha valaki gyereknek nevezi őket, mert hát már felnőttek, nem igaz? Még mindig nagyon jó testvérek, talán meg összetartóbbak, mint korábban. Conner sokkal érettebb lett, Alex pedig már szinte túl komoly a korához képest. Bátrak, és hűségesek.

A többi ember szereplőről sokat nem tudok írni, viszonylag kevesen és keveset szerepelnek. Az ikrek anyukájáról nem tudunk meg sokkal többet, viszont megjelenik egy bizonyos Bob, akiről kiderül, hogy nagyon jófej... ennél többet nem árulnék el.

A mesevilág szereplői már jóval összetettebbek, igaz, ott sem mindenki. A címbeli Gonosz Tündér a Csipkerózsika meséjében szereplő meg nem hívott 12. tündér, akiről mindenki azt hitte, hogy meghalt. Róla azt hihetnénk, hogy gonosz, hát mit kell róla még mást tudni? De itt is érhetik meglepetések az embert. Mint oly sok helyen, itt is előjön a szeretet és a helyes bánásmód kérdése. Micsoda elképesztő károkat tud okozni egy élőlény személyiségében, ha nem megfelelően bánnak vele.

A királyságok uralkodói nekem elég egysíkúak voltak, igaz, nem is szerepeltek annyit, hogy túl sokat tudjunk meg róluk. A legtöbb időt Piroskával töltjük, aki még mindig ugyanolyan felületes, mint az első részben, és ugyanúgy csak a szépsége és a ruhái érdeklik. Vagy mégsem? Képes vajon helyesen dönteni, és képes vajon igazi érzésekre?

Számomra meglepő volt a lezárás, és nem tudom, merjek-e reménykedni, hogy hamarosan olvashatom majd a 3. részt.

Nem tehetek róla, biztos elfogult vagyok, de nekem ez a rész is tetszett, talán beleköthetnék itt-ott, de nem akarok. Nem volt olyan vicces, mint az előzmény, de végig lekötött, pörögtek a lapok, bájos volt, kedves és ötletes.

A borító gyönyörű, dombornyomott betűk, szép rajzok, érdemes a gerincet és a hátsó borítót és megnézni.

A fordítással most is elégedett voltam, valamin fennakadtam ugyan egy másodpercre, de mivel már arra sem emlékszem, hogy mi volt az, nem lehetett fontos vagy nagyon kirívó.

10/10

Békés Pál: A kétbalkezes varázsló - Zanza

Hosszú-hosszú évek óta várta ez a könyv a sorát, mire végre a kezembe került. (Érdekes, hogy mostanában mennyire vágyom régebbi elmaradások elolvasására, és e pillanatban elég kevés új megjelenés tud lázba hozni.) Nem is csalódtam benne egy percre sem, szórakoztató volt, kedves és vicces.

Igazi gyerekkönyv ez, a célkorosztály úgy 8-12 lehet, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy némelyik poént egy ilyen korú gyerek nem hiszem, hogy ért. Pl. a Dzsinn Fizz nevű dzsinnen én nagyon jót nevettem, de hány 10 éves lehet tisztában vele, hogy van egy gin fizz nevű koktél?

Vicces nevekből amúgy nem volt hiány, itt van mindjárt a főhős és címszereplő, Fitzhuber Dongó, Lanolin királykisasszony, Éliás Tóbiás, hogy csak néhányat említsek. Ezek adtak a könyvnek egyfajta játékos hangulatot, amiről valamiért A palacsintás király jutott eszembe. (Mond még ez a cím a mai generációnak valamit?)

Fitzhuber Dongó évfolyamutolsó varázslónak nem marad más állás, csak a körzeti varázslóhivatal a Nimbusz Endre Bertalan utcai lakótelepen. Unalmasnak és eseménytelennek jósolható munkája helyett azonban igencsak izgalmasra sikeredik mindjárt az első napja sok-sok kalanddal, és az is bebizonyosodik, hogy egy lakótelep is lehet varázslatos.

Egy régi klasszikus, amit mindig érdemes elővenni.

10/10

Alexandra Bracken: Az idő vándorai - Zanza

Sajnos, a Mocskos meló után újabb csalódást keltő olvasmány került a kezembe. Ez is impulzusvásárlás volt, mint A papírmágus, de most nem sikerült jól választanom.

A varázslós és a mesefeldolgozós könyvek mellett az időutazós még a tuti befutó nálam, de ez a könyv nem jó. Nem mondom, hogy rossz, de nem is jó. Rengeteg lehetőség volt benne, de a szerző nem tudta kihasználni őket, gyakran unalomba fulladt az egész. Helyenként szívesen lapoztam volna. Az alapötletben van egyedi vonás is, ugyanakkor sok a sablon, és a kiszámítható fordulat. Ez nem feltétlenül zavar, ha jól van megírva, de most nem ez volt a helyzet.

A főszereplők, Etta és Nicholas, egysíkú, lapos, élettelen figurák. 

A szerelmi szál (fogalmazzunk így, hogy ne áruljam el, kikről van szó, bár könnyedén kitalálható) teljesen hiteltelen, a pár tagjai között semmi kémia sincs, hamarabb hinném el, hogy egy esernyőtartó és egy kakukkos óra szerelmesek egymásba, mint ők ketten, ráadásul folyton siránkoznak, amit a legjobban utálok egy szerelmi szálban. "Jaj, nem lehetünk együtt, de akkor is szeretem, stb." Hervasztó. Ráadásul olyan éretten viselkednek, és olyan felnőttesen tapasztalt gondolataik vannak, ami nem jellemző egy 17 és egy kb. 20 éves párra, vagy ha igen, akkor nagy baj van.

Maga az időutazós rész egész jó lett volna, de az kapta a legkisebb szerepet. Kár.

Ezt a sorozatot nem fogom folytatni.

10/5

Gaura Ágnes: Túlontúl

(Azt hiszem, soha többé nem leszek képes úgy tekinteni Tündér Ilona és Árgyélus királyfi meséjére, mint eddig...)

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

A borítóról már mutattam képeket pár hete, és a beleolvasó után nem volt kétséges, hogy ezt a könyvet olvasni akarom. (Sőt, már előtte sem, a Bori-kötetek után látatlanban bizalmat szavaztam ennek a könyvnek is.)

Amikor a kezembe vettem, az első gondolatom azt volt, hogy milyen kicsi. Na, nem épp vastagságra, mert picivel több mint 600 oldal, hanem hosszúság és szélesség tekintetében. De amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, ez mekkora előny. A kötet épp kézre áll, kényelmesen lapozható, nem esik szét, nem kell megtörni a gerincét, a 600 oldal ellenére könnyű, nem szakad le az ember karja, egy álom olvasni ilyen szempontból - is. (Zárójelben jegyzem meg, ha lehet így is, akkor miért nem mindegyik könyv ilyen? Miért kell 4-500 oldalas könyveknek féltégláknak lenniük, amit lapozni is alig merek, stb.?)

De más szempontból is illik a könyvre az "álom" kifejezés, jelentős szerepet kapnak benne az álmok. Én hiszek benne, hogy álmunkban olyan helyeken is járunk, ahová ébren nem jutunk el, hogy pl. elhunyt szeretteinkkel találkozhatunk, ezért ez a rész nagyon megfogott.

A borítóról már írtam, most újra megcsodáltam, immár élőben, de elsőre nem vettem észre újat rajta, amíg fel nem bukkan a könyvben egy bizonyos festmény, aminek hatására más szemmel kezdtem nézni, mígnem én is felfedeztem (vagy felfedezni véltem) csőrt, karmokat, egy női alakot... Volt, amit nem találtam meg, de nem árulom el, hogy mit, legyen a kedves olvasónak is meglepetés. 

Kovács Péter a borítón kívül belső - fekete-fehér - illusztrációkat is készített, szám szerint éppen hetet. A szám nyilván nem véletlen. Nekem legjobban a manós tetszett. Azt hiszem, már ennyiből is látszik, milyen igényes kötettel van dolgunk, ezenkívül a fejezetcímek betűtípusa is jelzi a kiemelt gondoskodást.

Rendkívül érdekes volt az a sok információ, tény és adat, ami a könyvben fellelhető a Csallóközi mesékről, tündérmesékről. Látszik, hogy a szerző hatalmas energiákat ölt bele a kutatásba. Tőle magától tudom, hogy a könyvben említett mesék mind létezőek (sokat természetesen én is ismerek, de nem mindet), az már más kérdés, persze, hogy utána mihez kezdett velük. A Rapsoné nevű tündér sok más helyen Rapsonné néven szerepel (egy mondat erejéig említették pl. az Ármány és kézfogóban, amit épp nemrég fejeztem be), de ilyen említése is van, és ő úgy döntött, ezt a változatot használja, ami megvallom, nekem jobban is tetszik, mivel két n-nel olyan hatása van, mintha valakinek a neje lenne.

Liliomot nagyon megkedveltem, bár egyáltalán nem volt könnyű eset, előítéletes is, meg gondjai vannak a döntéshozatallal, de talpraesett és bátor. A három férfi közül kettő gyanús volt, hogy ún. cserélt vagy váltott gyerek, de nem tudtam eldönteni, vajon melyikük az. Gyanítottam, hogy az írónő valamilyen módon át fog vágni, ami így is lett, meg nem is. (A bíró okos lánya c. mesének elég nagy szerepe volt a könyvben.) Én ugyan nem azt a férfit választottam volna, akit Liliom, de épp nemrég írtam le, hogy olvasó ne sértődjön meg azon, ahogy az író megírja a könyvét, szóval elfogadtam. Végül is az a lényeg, hogy Liliom boldog legyen, nem? 

A történet eleinte lassabban halad, szépen megismerkedünk Liliom életével és Tündérország helyzetével, hogy aztán a Bori köteteknél megszokott módon a könyv utolsó harmadában felpörögjenek az események, és aztán már csak kapkodtam a fejem. A lassabb történetvezetés nem jelent unalmasat, próbáltam fejben összerakni, hogy mi történt (nem sikerült, hehe, de a végén minden szépen összeállt), és addig is élveztem a meséket, a szerzőtől már megszokott utalások keresgélését és megfejtését, a sajátos humort, amit főleg Rókaszó és Csókacsíny, a két manó meg Liliom családja képviselt, és a gyönyörű nyelvezetet.

A kötet műfaja elvileg YA, de én abból inkább az idősebb korosztálynak javasolnám, de legalább ugyanolyan élvezhető a felnőtt korosztálynak is, akár fiatalabb, akár idősebb, lényeg, hogy az olvasó legyen nyitott a mesék világának befogadására.

Már gyerekkoromtól fogva az érdekelt, mi van a mesék végén túl, a "boldogan éltek, míg meg nem haltak" után. Nem hiszem, hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni, de talán valami olyasmire gondoltam, hogy a királyfi vajon húsz év után is szereti-e a lányt, ill. a hősnőt zavarja-e királyi férje horkolása. Hogy együtt járnak-e még sétálni, és megcsókolják-e egymást lefekvéskor. Egyfajta választ erre is kaptam, és bár nem idilli a kép, a remény megvan rá, hogy helyrehozható legyen, ami elromlott. És ez jó.

Nem mondom, hogy mindenhol azt kaptam, amit vártam, de amit kaptam, az úgy volt jó. 

10/9

Az olvasás lehetőségét köszönöm Gaura Ágnesnek és a Delta Vision Kiadónak.

Soman Chainani: Jók és Rosszak iskolája

Már megint egy mese, ami nálam eleve előnnyel indul, és csupa jókat olvastam róla, ezért nem volt kétséges, hogy előbb-utóbb sorra kerül ez a könyv is. És hogy nekem is bejött-e? Be kell vallanom, vegyesek az érzéseim.

Abszolút bejött a humora, nem untam egy percre sem, az utolsó kb. egynegyedét pedig nem tudtam letenni, de valahogy mégsem állt össze egy egésszé.

A történetéről túl sokat nem írnék, el lehet olvasni más értékelésekben, ill. a fülszövegben a lényeget, de ennek némileg ellentmondásosan lehet, hogy apróbb spoilerek előfordulnak.

Az, hogy van egy iskola, ahol mesehősöket képeznek a jó és a rossz oldalra is, és hogy ki melyik oldalra kerül, annak nem feltétlenül örül mindenki egyformán, az Ever After High sorozatra emlékeztetett, de a hasonlóság itt nagyjából meg is szűnik. Ide teljesen más módszerrel kerülnek be a gyerekek, nem mesehősök leszármazottai, stb., stb.

Adva van két barátnő. A szép Sophie nagyon szeretne bekerülni, mert meggyőződése, hogy csakis a jókhoz kerülhet, és hercegnő lesz belőle, aki elnyeri az ő hercegét, a csúnya, és furcsa Agatha meg nagyon nem szeretne. Azt hiszem, nem spoiler, hogy pontosan ők kerülnek be, és hát számukra nagy sokként, de számomra nem meglepetésként épp a másik oldalon találják magukat, mint ahol várták.

A könyv kb. fele talán arról szól, hogyan próbálják ezt megváltoztatni. A két lány nem egyformán reagál, Agatha hazamenne, Sophie meg mindenáron helyet akar cserélni Agathával. Aztán kapunk egy csomó sztereotípiát, a jók oldala gyönyörű, minden lány és fiú szép, és tökéletes, kizárólag az alakjukkal és a szépségükkel foglalkoznak, a rosszak oldalán pedig minden ronda és undorító, fekete rongyokban járnak, förtelmes kajákat esznek, mocskosak az ágyak, stb.

Nekem ez a rész nem igazán jött be. Sophie folyton csak nyafog, hogy cseréljen helyet Agathával, sokkal-sokkal szimpatikusabb volt, ahogy Agatha haza akart jutni. Aztán persze, az ember lassan gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel. Vajon tényleg jók azok, akik kiközösítik Agathát, mert csúnya (aki talán korántsem olyan csúnya...), nem hajlandók vele egy szobában lakni? Ugyanakkor a rosszak oldalára nem vonatkozik, hogy van bennük jó is, legalábbis az elején. Talán Pötty, akiben van némi kedvesség.

Amikor már elkezdenek tanulni, az már jobb volt, sok vicces helyzetbe kerültek, és voltak érdekes részek is, de végig váltakoztak az érzéseim. Például jópofa volt, ahogy Sophie bizonyítani akarja, hogy ő bizony jó, és ráveszi a rosszakat, hogy öltözzenek szépen, húzzák ki magukat, stb., de már a folytonos sminkelés, szépítkezés a felületességét bizonyítja.

A történet egyre szövevényesebbé válik, és sajnos, keszekuszábbá, őszintén szólva nem mindig tudtam követni. Nem volt meggyőző a vége, annak ellenére, hogy izgalmas volt, nem volt meggyőző Tedros herceg (Artúr király fia, és Sophie kiszemeltje) "színeváltozása" (most akkor végül is melyik lányt is szereti?), Sophie és Agatha folyton változó viszonya is fura volt. Ilyenek a barátnők? Remélem, nem.

Mikor becsuktam a könyvet, azon gondolkodtam, hogy most akkor mit is kaptam. Tanmese volt arról, hogy a szépség nem egyértelműen jóság is, a csúfság pedig nem feltétlenül gonoszság is? Gyerekeknek való, vagy inkább fiatal felnőtteknek? (van benne pár ijesztő jelenet, ami nem kicsiknek való) Az, hogy csomó kérdés megválaszolatlan, nem meglepő, mivel trilógiáról van szó (ámbár egyes források szerint négyrészes lesz*), de akkor is hiányérzetem maradt.

Szóval csak ismételni tudom azt, amivel kezdtem, ötletes volt, vicces, és izgalmas, de nem állt össze. Nem mondom, hogy nem javaslom elolvasásra, és valamikor majd folytatom is, bár nem fogok rohanni a könyvesboltba, de nem lettem rajongó.

A fordítással nem volt gondom, gördülékeny, olvasmányos, de nem szerettem a Végességesek (a rosszak) és a Végestelenek (a jók) kifejezéseket. Nem is igazán értettem, miért hívták őket így, valami magyarázat volt az elején, de vagy nem értettem, vagy nem maradt meg a fejemben.

Úgy hallom, a Disney filmet készít a könyvből. Az biztos, hogy látványosnak ígérkezik.

10/7

*mint kiderült, nem 4. rész, hanem a szerző ír még egy trilógiát, ami ugyanebben a világban játszódik.

Borítóleleplezés! Gaura Ágnes: Túlontúl

Bár azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy rengetegen várjuk a Boriverzum 6. kötetét, de Gaura Ágnes most egy tündéres könyvvel jelentkezik a könyvfesztiválon könyvhéten. (A Bori-rajongóktól pedig kis türelmet kér, érkezni fog az a 6. rész is.) És bár a tündérek mesét idéznek (ami nálam külön plusz pont), úgy értesültem, nemcsak fiataloknak, de felnőtteknek is ajánlható.

Abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy az elsők között mutathatom meg a könyv borítóját, ami egyszerűen gyönyörűséges. Íme, csodáljátok meg ti is! Nézzétek meg jól, sok az apró részlet, amit az ember elsőre észre sem vesz.

De még nincs vége, a hátsó borítón folytatódik a minta:

A borítót ugyanaz a Kovács Péter festette, aki az Attila koporsójának borítóját is.

Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy igényesen elkészített könyvről van szó. És hogy belül milyen lesz? Íme, a fülszöveg, és kedvcsinálónak néhány idézet: 

Fülszöveg: Mindig az Ördög győz – tartja a mondás Tündérföldön is, ami a mesés Erdélytől a rejtélyes Csallóközig Nagy-Magyarország árnyékvilágaként rejtőzik az ismert valóság mögött. Egykor erős és örökkévaló birodalom volt, de egy bűverejű szerelem feldúlta ember és tündér szövetségét, és az Ördög véghezvitte a lehetetlent: áthatolhatatlan Árokkal kettészakította, ami egynek rendeltetett. Hatalmát egy tiltott csóknak köszönhette, és átkát csakis egy újabb csók törhetné meg – ám a szerelmesek évszázados álomba dermedtek a birodalom két végében, és azóta sem akadt senki, aki át tudott volna kelni az Árkon, hogy segítsen egymásra találniuk.

A megváltó csók egy nap mégis kiszabadul Tündérföldről, útra indul egy utazókönyv segítségével, és végül a Budapesten élő Liliomig jut – ám a tündérmeséken nevelkedett lány nem is sejti, hogy Tündérország sorsa összefonódott az övével. Az utazókönyv varázsa az ő korántsem mesés életét is felborítja, így kettős feladat vár rá: ahhoz, hogy felismerje a mágikus világ sugallatait, neki is meg kell találnia az igaz szerelmet.

A kultikus Boriverzum-sorozat alkotója, Gaura Ágnes ezúttal a magyar tündérmesék világába vezeti olvasóit – a somorjai templomon is túl, az Aranyerdőn, Ezüsterdőn és Rézerdőn át egészen a Csörsz-árok legendájának varázslatos újraértelmezéséig.

Idézetek: „Igazán méltatlan dolog arra ébredni, hogy a fejed fölül eltűnt a legkedvesebb palotád, állapította meg Aranykert ura, majd kedvetlenül visszahúzta magára tündérlenből font takaróját, amit lefújt róla a zabolázhatatlan szél.”

„– Néha azon töprengek, ki lehetett annyira beteg, hogy olyan varázslatokat találjon ki, amiket száz éven át kell elkészíteni? Mégis, hány évig tarthatott kikísérleteznie, ha nekünk a pontos leírások alapján sem sikerült összehozni fél évezred alatt? Ah, utálom ezt a könyvet, komolyan mondom, utálom! És gyűlölök mindent, ami úgy kezdődik, hogy végy négy kanál merengőrózsa-szirmot, és egy éven keresztül locsold a könnyeiddel.

– Mondjuk, nem volt nehéz sírni felette.”

„Volt idő, amikor mesével kellett jóllakni, mert nem futotta nagy ebédekre, de Liliomnak sosem esett nehezére, hogy megelégedjen a többnapos kenyérrel, ha közben tündérek kalandoztak a rékassal teli konyhában, és délceg hercegek igyekeztek csókkal felébreszteni szívük hölgyeit – bár már gyerekkorában is furcsállotta, hogy a hölgyek számára tök idegen hercegek csókolják életre az elalélt királyi sarjakat, így többször megfogadta, hogy ha egyszer írásra adja majd a fejét, olyan történeteket ír, ahol nem fognak ismeretlen uralkodóivadékok egymás szájára tapadni.”

„Nem sokat látott belőle az almazöld zakón és fekete farmernadrágon kívül, de már évekkel ezelőtt úgyis arra a megállapításra jutott, hogy egy férfi sármja nagyjából egyenesen arányos az őt körülvevő könyvek számával. E logika mentén egy könyvesboltban könyvet lapozgató férfi kábé maga volt a szexisten.”

„– Fogadja el a kávé-meghívásomat, meg ne is. Legyen a bíró okos lánya!”

„Egy utazókönyv, ha a megfelelő dolgot szállítja egyik világból a másikba, összeköti azokat, akik megízlelik a mágiáját. Akármit is jelentsen ez. A varázskönyv néha elég homályosan fogalmaz.”

„– A mesék életmentő képességét nem szabad lebecsülni.” 

Ha az olvasóim közül valaki még nem tudná, ki Gaura Ágnes (ami furcsa lenne, mert eddig mindegyik Boriról írtam), álljon itt egy rövid életrajz:

Gaura Ágnes: a név írói álnév, és a mögötte rejtőzködő szerző polgári neve, személye nem nyilvános. Annyit tudhatunk róla, hogy bölcsész végzettségű, csakúgy, mint a szerző által jegyzett, nagy népszerűségnek örvendő Borbíró Borbála-sorozat főszereplője. Ez a 2012-ben indult, magyar környezetben játszódó, a humort drámával és társadalomkritikával ötvöző sorozat volt Gaura Ágnes belépője a hazai zsánerirodalomba. Ezidáig öt kötete jelent meg a sorozatnak (Vámpírok Múzsája, Átkozott balszerencse, Lidércnyomás, Lángmarta örökség, Attila koporsója). A szerző a rövidebb próza világában is otthon érzi magát, novelláskötete Embertelen jó címmel 2014-ben jelent meg– most pedig régi álmát valósította meg: magyar népmesék és tündérlegendák ihlette fantasyt írt. Honlapján sok csemegét, háttér információt találhattok (http://www.gauraagnes.hu/), de érdemes követni a Facebook-oldalát is, ahol olvasóival folyamatosan oszt meg fantasy-világához kapcsolódó érdekességeket (https://www.facebook.com/GauraAgnes/).

Tényleg érdemes a honlapot és a facebook oldalt is nézegetni!

A rejtélyek asszonya - több értelemben is. ;) Fotó: EF

Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődést, és sokan döntenek úgy, hogy elolvassák. Én biztosan.

Jean Webster: Patty a kollégiumban - Zanza

Nem is tudtam, hogy a Nyakigláb apó meg a Kedves ellenségem mellett van magyarul még két könyv a szerzőtől.

Az az igazság, hogy el akartam költeni egy könyves kupont, amit a Book24 áruházban lehetett beváltani, és amit venni akartam, náluk nem volt kapható, így keresnem kellett valami mást helyette, így akadtam erre a könyvre és folytatására(?).

A könyv alig 140 oldal, de a vastag lapoknak, nagy betűknek köszönhetően mégsem nagyon vékony. A borító bájos, és a keménykötésnek hála jó megfogni, kellemes lapozni.

A történetet, azt hiszem, imádtam volna 8-10 évesen, kedves, aranyos, vicces, de ma már nekem ennyi kevés. Azért jól szórakoztam, de semmi több.

Összefüggő történet helyett inkább laza novellafüzérnek mondható. Épp azon gondolkodtam a vége felé, hogy Patty semmiből sem tanul, és nincs jellemfejlődés, mikor az utolsó történetben hirtelen megkomolyodott, de azt is olyan váratlanul, hogy számomra nem volt igazán hihető, hogy ez tartós változás lesz.

A könyv mentsége lehetne, hogy gyerekkönyv, tízéves kortól ajánlja a borító, de olvastam már gyerekkönyvet néhány hónapja, amit ennél sokkal többet adott. A kívánság varázslatról beszélek.

Ha van 8-10-12 éves lányotok, aki romantikusabb természetű, adjátok a kezébe! Szerintem szeretni fogja, de nekem csak:

10/6

Kerstin Gier: Smaragdzöld (Időtlen szerelem 3.) - Zanza

Tényleg nagyon röviden, csak, hogy azért a befejezésről is essék szó.

A 3. rész azt hiszem, eleve nagy feladattal indult, lévén trilógia, le kellett zárnia minden szálat. Na, persze, kivéve, ha nyitva akart hagyni pár kiskaput egy lehetséges folytatás előtt. Ez szerencsére nem így volt, szép befejezést kaptunk, nagyjából minden szálat elvarrtak, a legtöbb kérdésünkre választ nyertünk. Biztosan lehetne még új kalandokat kitalálni kedvenc időutazóink számára, de jó volt ez így.

Sajnos, a történetről még kevesebbet tudok elmondani, részben mert továbbra is szövevényes (de simán követhető), részben, mert erősen spoileres lenne. 

Azt már a 2. résznél is akartam írni, hogy gyanakodni kezdtem Gwen anyjára, miszerint talán nemcsak annyi oka volt a születési dátumokkal való bűvészkedésre, hogy megvédje a lányát, de a magyarázat, bevallom, meglepett. Mint ahogy még csak nem is sejtettem, ki volt az áruló az őrzők között, egyik tippem sem jött be.

Xemerius továbbra is humorforrás, Leslie még  mindig szuper barát, de Raphael sokkal jobb fej, mint várható volt. Gideon undok viselkedésére is választ kapunk (na, persze, hogy persze, micsoda nemes lélek! :D).

A vérkör bezárása, a halhatatlanság kérdése bennem okozott egy kis ellenérzést, de alapjában véve ez a kötet is tetszett. Tulajdonképpen ügyes volt a lezárás, bár semmi ilyesmire nem számítottam. :D

Azon egy pillanatra elgondolkodtam, szeretnék-e halhatatlan lenni. Azt hiszem, nem, ha közben minden barátom, rokonom, szerettem halálát végig kellene néznem. És az is kérdés, hogy öregednék-e közben? Úgy gondolom, egy idő után teher lenne az élet, de mivel nem vagyok halhatatlan, erre a kérdésre sosem fogom megtudni a választ.

Szép volt, jó volt, az írónő helyében nem folytatnám, de ha mégis lenne következő rész, valószínűleg elolvasnám.

Nem beszéltem eddig a borítókról, mindegyik nagyon szép, igazán tetszett ez az árnyképes megoldás.

A fordításnál volt egy-két apróság már az első résztől fogva. A 3. kötetben Rákóczyból Rakoczy lett (meg kellene néznem, volt-e netán fordítóváltás, de lusta vagyok, bocsánat!). A Lucy név toldalékolása volt még nagyon furcsa, ugyanis az angol kiejtése a névnek "luszi", ehhez pedig így kellene tenni a toldalékokat: pl. Lucyval, Lucynak, stb, de a könyvben végig a francia "lüszi" kiejtéshez toldalékoltak (Lucyvel, stb.). És még egynél kaptam fel a fejem: araszoltunk a Strandon. Csakhogy mivel ez London egyik utcája, és a kiejtése "sztrend", a helyes írásmód a Stranden lett volna, akármilyen furcsán is néz ki. De ezektől eltekintve, nem voltak nagy bajaim, gördülékeny, jól olvasható.

Ahhoz képest, hogy tényleg semmilyen tudásom sem volt a trilógiáról, amikor belekezdtem, sem történetről, sem semmi másról, nagyon jól sült el, örülök, hogy megismertem. Pupi, örök hálám az első kötetért! :)

10/9

Kerstin Gier: Zafírkék (Időtlen szerelem 2.) - Zanza

Nem volt kétséges, hogy folytatni fogom a sorozatot, és nagyon reméltem, hogy megkapom a 2. résztől azt, amit az elsőtől. Hát nagyjából meg is kaptam. Nagyjából...

Nem mintha panaszkodnék, vicces volt, izgalmas, egy percig se untam, csak éppen valahogy nem haladt előre a cselekmény. Mintha egy kicsit töltelék rész lenne, és nem sokkal jutottunk közelebb a megoldáshoz.

Az időutazások leírása ismét érdekesre sikerült, kaptunk pár új szereplőt. Xemerius, aki (vagy ami?) egy vízköpő szelleme, avagy démona. És mivel halott (tényleg, lehet egyáltalán egy szobor szellemére azt mondani, hogy halott?), csak Gwen látja. A kis démon nemcsak a humor forrása a könyvben, hanem igen hasznos segítséget is tud nyújtani Gwennek, lévén át tud jutni a falakon, ezáltal jó kis kém válik belőle. Megjelenik Raphael, Gideon féltestvére, aki szerintem született bajkeverő. Ha jól emlékszem, az 1. résznél nem írtam Gwen legjobb barátnőjéről, Leslie-ről, aki igazán belevaló csaj, és a lehető legjobb barátnő. Ha rosszmájú akarnék lenni, azt mondanám, ilyen nincs is, de nem akarok az lenni, hisz egy ilyen barátság felbecsülhetetlen. (Most volt egy ledöbbenésem, nézegettem a film adatlapját, és Leslie fekete, ami nekem egyáltalán nem jött le a könyvből. Ennyire nem figyeltem volna vagy ott nem így van?)

Gideon viselkedése eléggé zavaró, de gyanítom, a dolgok nem olyan egyszerűek, mint látszanak, és gondolom, a 3. részben tisztázódik az egész. A nagy titokról, a kör bezárásáról sem tudtunk meg sokkal többet, de gondolom, ez is bonyolultabb, mint sejtenénk. Saint-Germain gróf árnyaltabb figura, mint amilyennek az első részben látszott, de szerintem sok jóra nem számíthatunk tőle. A nyájassága még ijesztőbb, mint mikor fenyegetőzik.

Gwennel továbbra sem bánnak valami szépen, ahogy Giordano (neki kellene megtanítania a helyes viselkedést, táncokat, stb.) beszél vele (minden második - vagy inkább mindegyik - szava sértő), az vérlázító. Gwen helyett is fel voltam háborodva, hogy így rombolták az önbecsülését. Az ún. őrzők szerint a lány ostoba, semmit sem szabad elmondani, neki, megbízhatatlan, és talán mondanom sem kell, hogy mekkora öngól lehet ez. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni ez az egész a trilógia utolsó részében. 

10/9

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

(- Na, mit fogsz írni rólam?

- Nehéz eset vagy, tudod? Az elején hatalmas csalódás voltál.

- Sajnálom...

- Valami aranyos kis takaró alá kucorodós, szívet melengetős karácsonyi történetet vártam, erre az első felében kaptam olyan mértékű szegénységet meg gonoszságot, annyi tragédiát, hogy az már paródiába ment át, utána meg az igazmondó glimpis rész tiszta horror volt. Aztán meg az a koboldos 1984! Igazán nem tudom, mit mondjak rá.

- Sajnálom...

- Ezt már mondtad. Ott kellene kezdenem, hogy baromi nagy betűkkel kiírom, hogy spoiler, spoiler, SPOILER, különben egy szót se írhatnék rólad...)

Figyelem, spoilerveszély! Ha nem akarsz megtudni semmit erről a könyvről, netán nem hiszel nekem, és magad akarod megtudni, milyen ez a könyv, most fordulj sarkon, és olvass más posztot! Egyszerűen kénytelen vagyok cselekményelemekről is írni.

Hú, de szép ez a borító! A hópelyhek ezüstösek és kiemelkednek, a borító belső felén jópofa mikulásos rajzok, a papírborítón részlet a kobold újságból, hát ez nagyon cuki. Na, kezdjük csak el!

Hm. Hm. Hm.

Jóságos ég. (Ide nyelvtanilag felkiáltójel kellene, de a pont a megdöbbenésemet akarja kifejezni, azt, hogy hogyan fagytam le az első pár oldal után.) Na, ilyen nincs. Vagyis talán tényleg van ilyen mértékű szegénység, biztosan van, de ez a stílus olyan, hogy csak leesett állal olvasom, nem akarok hinni a szememnek, és csak arra tudok gondolni, hogy ez a Nikolas meg az apja annyira szerencsétlenek, hogy az már önmaga paródiájába fordul. Egy szobájuk van (amit először valamiért négynek olvastam, és még méltatlankodtam is magamban, hogy akkor mit panaszkodnak. :D), jó, oké, él még más is így. Nikolas anyja meghalt, mert egy medve elől a kútba ugrott, egy darabig kapaszkodott a láncba, amíg bírta... Nikolasnak csak két játéka van, egy szán, amit az apja készített (rendes méretű szán, nem mini, én ezt nem is nevezném játéknak), és egy répából faragott baba. Répából. Mondom még egyszer, répából. Ha szánt tudtak fából készíteni, babát miért nem? A répa egy idő után darabokra törik, megrohad, stb. Ha egyszer az erdőben élnek, és szánt tudott készíteni, mi a francért nem farag neki az apja fából, mondjuk, vonatot, kocsit, hajót, babát, akármit! Helyette van egy répából faragott baba. 

A fiú apja úgy akar pénzhez jutni, hogy egy erősen gyanús társasággal elmegy északra, mert a király egy halom pénz ígért annak, aki bebizonyítja, hogy a koboldok faluja létezik. Hogy ez minek neki, az már nem derült ki. És Nikolas apja magára hagyja a fiát több hónapra, elhívja a nővérét, azt a Carola nénit, aki egyenesen gyűlöli a fiát. Nem hiszem el, hogy ez neki nem tűnt fel. Carola néni annyira, de annyira gonosz, hogy arra már olyan mértékű cselekedeteket kellett kitalálni, amitől teljesen hiteltelenné válik a gonoszsága. Az még szerintem hagyján, hogy nem hajlandó Nikolasszal egy házban aludni, nyár van, nem fagy meg a szabad ég alatt sem. Az már égbekiáltó gazság, hogy a répababát megfőzi neki, és megeteti vele (nyilván nem árulta el előre), de a gonoszok már csak ilyenek, nincs ezen mit csodálkozni. De amikor azt mondja a fiúnak, hogy szüntesse meg a hangot, ami a fiú undorító testéből származik, és erre kiderül, hogy Nikolasnak korog a gyomra, mert a nagynénje éhezteti, ez már olyan eltúlzott gonoszság volt, amit egyszerűen nem tudtam komolyan venni. 

Nikolas megszökik, és itt kezdődik a könyv komolyan vehetőbb és élvezetesebb része. Na, azért nem az egész. Apja után indul északra, és rátalál a koboldok falujára (és nem mellesleg egy Villám nevű szarvasra, hm...). És itt kapunk egy gyönyörű kis kobold-1984-et. A koboldok vezetője, Vodol apó rendeletei szerint nem szabad örülni, énekelni, barátságosnak lenni, stb. Az embereket különösen kell utálni, mert azokkal csak a baj van. (El kell ismerni, ez nem alaptalan, de attól még a többi koboldot nem kéne szívatni.) Nikolast börtönbe záratja, egy sötét, ablaktalan toronyba, ahol egy cellában találja magát egy trollal és az igazmondó glimpivel, akinek angyali a külseje, de a legjobb szórakozása, hogy fejeket robbant daruháj segítségével. Jól hallottátok, fejeket robbant! A troll meg akarja enni Nikolast, ezért  - igazából teljesen jogosan - a szájába dobja a daruhájat, és ezután kapunk egy részletes leírást arról, hogy hogyan robban szét a troll feje, kiguruló szemgolyóval, és mindenfelé fröcskölő trutyival. Gyerekkönyvet olvasok vagy horror-regényt? A glimpi meg tapsikolva, teli szájjal nevet. Vigye valaki terápiára, könyörgöm!

Komolyan kezdtem feladni, hogy ebből valami rendes könyv fog kisülni, de ha hiszitek, ha nem, a könyv sokkal, de sokkal jobb lesz! Igaz, az író csak kijátszik egy elég aljas ütőkártyát, még valaki meghal, de ettől eltekintve a könyv 2. fele igazán bájos, aranyos és kedves volt, Sőt, egy része még izgalmas is. Nikolas rendkívüli kisfiú, tele jósággal és szeretettel, és a végén nagyon szépen összeálltak a dolgok. A szán, a repülés, a rénszarvasok, az ajándékozás ötlete, a koboldok életének megváltoztatása, mind a helyükön voltak, a lezárás pedig igazán kedvesre sikeredett. De sajnos, ettől még nem tudom elfelejteni az első felét.

(- Akkor mégsem voltál olyan csalódott bennem, ugye?
- Az elején nagyon, és tartom magam ahhoz, hogy nagy marhaságokat írtak beléd, de a vége valóban jó volt. Kár, hogy nem ilyen volt az egész.)

10/5

Kiegészítő novellák az Ever After High könyvekhez

Mivel nagyon szerettem a 3 kötetes Ever After High-sorozatot (posztok itt, itt és itt), örömmel fedeztem fel, hogy az Amazonról ingyenesen letölthetők a kiegészítő novellák. Azok számára, akik nem beszélik a nyelvet, rossz hír, hogy sajnos, csak angolul és csak Kindle-re, ha jól látom. Egyedül a Tale of Two Sisters kerül minimális pénzbe, jelenleg 1,09 dollárba. Gyanítom, hogy ebben a könyvben vannak összegyűjtve, de magyarul ez sem jelent meg.

Ahhoz, hogy leírhassam, mi tetszett a történetecskékben, sajnos, spoilereznem kell, ebben a tudatban tessék továbbolvasni! :)

Bár ritkán olvasok angolul, de ezekre egyrészt kíváncsi voltam, másrészt rövidkék is. A novellákban megismerhetjük (a Tale of Two Sisters e tekintetben is kivétel) a gimnázium néhány tanulójának otthoni életét. Apple White (Hófehérke, vagyis Snow White lánya) története volt a legkevésbé érdekes, ő elégedett a rá osztott szereppel, talán az egyetlen bánata, hogy nem fekete a haja, mint édesanyjáé, hanem szőke.

Annál jobban szórakoztam Briar Beauty (Csipkerózsika, azaz Sleeping Beauty lánya) novelláján. Ő már titokban nem akarja elrendelt sorsát, semmi kedve 100 évig aludni, hogy lemaradjon minden jó kis buliról, meg kalandról, nem szereti a hercegeket, ellenben  suttyomban favágós naptárt nézeget -. ezen nagyon jót nevettem. Nem akarok mindent elmesélni, de igazán ötletes volt a folytonos alvás megoldása, és humoros apja "hős" beállása. Na, meg nyolc(!) égetnivaló öccse sem semmi. :)

A vadász (Piroska és Hófehérke meséjéből - eleve érdekes ötletnek találtam, hogy mindkét mese vadásza azonos) éjjel állatokat ment a csapdákból, mert vegetáriánus, és az ő és apja "hős" beállásán is nagyon jót mulattam. (Hogy mi az a hős beállás? Olvassátok el a novellát, ha egy mód van rá, de ha nem megy, gondoljatok arra, a Disney-mesékben milyen a hősök, királyfiak testtartása. ;) A vadász esetében még egy plusz csavar is van benne.) 

Kicsit szomorúbb volt Ashlynn Ella (Hamupipőke, vagyis Cinderella lánya) sorsa, hiszen ő tudja előre, hogy hamarosan elveszti a szüleit, és Raven Queen (a gonosz királynő, akit inkább a gonosz mostohaként emlegetünk, azaz Evil Queen lánya) sorsa, akit az anyja gonosznak nevel, de kevés sikerrel, és igazából sok szeretetet nem kap tőle. Elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan lett gyereke a gonosz királynőnek, nehéz elképzelni, hogy akart volna, maximum, hogy legyen örököse. És Raven apja miért vett el egy ilyen gonosz és hideg nőszemélyt? Ezekre nem kapunk választ. Talán elbűvölte a híres szépsége, és mire rájött, hogy a szép külső mögött nincs semmi melegség, semmi szeretet, már késő volt, kb. erre tudok gondolni.

Madeline Hatter (az Alice Csodaországban kalaposának lánya, aki eredetiben Mad Hatter, azaz Bolond Kalapos, de a magyar fordításban emlékeim szerint nem szerepel a bolond jelző) a legszeretreméltóbb mindegyikük közül. Bolondos, különc, ugyanakkor végtelenül kedves lány.

A Tale of Two Sisters pedig részben egy tanmeseszerűség, részben pedig remény Raven számára, hogy meg lehet úszni anyja örökségét. De erről nem írnék többet, a három regényben is esik szó erről.

Sajnos, a regénysorozat három könyvnél megállt, pedig korántsem záródott le, nagyon várom, hogy Shannon Hale folytatja majd, de semmi hírt nem találtam róla.

A borítók bár élénk színűek, nem olyan erősen csajosak, mint a regényeké, nekem tetszettek.