Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája

Bár, ahogy az írónő három novelláját taglaló posztban már leírtam, úgy gondoltam, hogy a vámpírkorszakom lejárt, ez a könyv mégis vonzott magához. Nem tudtam, mielőtt belefogtam, hogy a könyv tulajdonképpen pontosan a manapság divatos vámpírdömping ellen íródott, a csillogó, szerethető vámpírok ellen, akiknek éppen a lényegük vész el, azok a jelképek, amiket eredetileg jelentettek, de nagyjából így is átjött az írónő szándéka.

A Vámpírok múzsája a Borbíró Borbála-sorozat első kötete. Már a név is milyen ízes, szívesen meghallgatnám, hogy ejti ki pl. egy amerikai. :D A történet egy alternatív magyar valóságban játszódik, amiről inkább az írónő honlapjának idevágó oldalát olvassátok el, nálam ügyesebben foglalja össze a "Boriverzum" alapjait. Amúgy is érdemes végigböngészni a honlapot, igazán igényes kivitelezésű.

Mint bevezető kötet szépen felépíti a világot, bemutatja a szereplőket, stb. Ehhez mérten elég sok a bevezetés, de nem unalmas, és a megértéshez sem árt, sőt! Amibe egyedül bele tudnék kötni, hogy egy picit több akciót vártam, picit pörgősebbre számítottam, amit inkább csak a könyv utolsó harmadában-negyedében kaptam meg. Mondom, addig sem volt vontatott, nem úgy kellett átszuszakolnom magam a lapokon, de egy picit lehetett volna akciódúsabb. De tényleg ennyi az összes negatívum, amit fel tudok hozni.

Hogy viszont akkor elmondjam a pozitívumokat, ott van a humor, ami nem afféle térdet csapkodós, hanem finom, helyenként ironikus, csipkelődő. Itt is megvan, amiből már a novelláknál ízelítőt kaptam, a társadalmi-politikai áthallások, pl. mindjárt az első oldalak egyikén felnevettem a húszmillió román vámpírbevándorló említésénél, de ez még csak fokozódik, és az egész magyar vámpírokkal tűzdelt valóságot át lehetne írni mai valós viszonyainkra - pártállástól függetlenül.

Az egész regényt át-meg átszövik a műveltségi utalások, nem számítottam rá, hogy egy vámpíros regényben olaszul olvashatom el Dante híres sorát: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Vagy hogy az egyik szereplő a Zrínyiásszal viccelődik, és Vonnegut említése is meglepett volna, ha egy idő után már kifejezetten nem várom, hogy legközelebb mit bujtattak el a sorok közé. Edgar Allan Poe beleszövése pedig már szinte kötelező elem ezek fényében. Az írónő saját bevallása szerint sok energiát fektet a háttérvilág kutatásába, ami meg is látszik. 

A Démoni színjátékhoz hasonlóan itt is megismerhetjük a vámpírok valós énjét. Ha véletlenül valamelyikük egy kicsit is szimpatikus kezdene lenni, Gaura Ágnes gondoskodik róla, hogy viharos sebességgel kiderüljön, valójában nem mások, mint kifinomult vérszívók, akiknek nincsenek emberi érzéseik, és bár szövetséget, jobb szó híján "barátságot" (ami nem összetévesztendő az emberi fogalommal) lehet velük kötni, valójában csak és kizárólag a saját érdekeiket nézik, a barátságuk és jóindulatuk pedig mindössze addig terjed, amíg az nekik jó. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy műveltek, okosak, szépek, művészetpártolók a maguk torz és hátborzongató módján. Legalábbis egy részük, mert a vámpírok között is megvan a hierarchia. Az események egy része szépen halad a várható útján, de mindig van egy-egy fordulat, ami meglep és elismerésre késztet.

Ha valaki szeretné megtudni, ki a vámpírok múzsája, és hogy vajon miért dúdolgattam az elmúlt pár napban Szörényi Levente dalát, A múzsa csókját, feltétlenül olvassa el a könyvet. Én alig várom, hogy a következő részt is megismerhessem.

10/9,5

Nógrádi Gábor: A mi Kinizsink (hangoskönyv)

Hallgatni valót kerestem, ráadásul egy ideje kacérkodom Nógrádi Gábor könyveivel, így akadtam erre a példányra. Erős kétségeim voltak, lévén, hogy ez is MVGYOSZ-os változat, de ezúttal nem akartam eret vágni magamon a szöveget hallva, mert a Gépész névre hallgató felolvasó, ha nem is egyenértékű egy profi mondjuk, színésszel, teljesen elfogadható színvonalon olvas. Többféle hanggal próbálkozik, és a tirpák polgármester meg Kinizsi hangja igazán jól sikerült.

Adva van egy találmány, amivel bárkit vissza lehet hozni a múltból, holtából, ha úgy tetszik, és hogy hogy nem, ez egy csapat általános iskolás kezébe kerül, akik úgy döntenek, nem mást, mint magát Kinizsi Pált hozzák vissza, hogy szembeszálljon a városka magát kiskirálynak képzelő, teljhatalmú polgármesterével.

A történetről nem árulnék el sokat, de a végkifejlet nem okozott különösebb sokkot, viszont az odavezető út igazán szórakoztató volt. Nógrádi jól fogalmaz, fordulatos, hangulatteremtő, kifejezetten mulatságos, és ha eltekintünk az alapállástól, ami azért elég abszurd, szépen ki van dolgozva a történet, a jellemek, a cselekmény.

Különösen tetszett, ahogy Kinizsi megpróbál eltájékozódni, valamilyen szinten beilleszkedni a mai viszonyokba (1990-es évek), és ez okoz pár félreértést, helyzetkomikumot. Megtudunk néhány érdekes dolgot a történelemből, ami nem igazán vagy nem így szerepel a történelemkönyvekben. Tudtátok például, hogy a fekete sereget csak Mátyás halála után nevezték el így? Vagy hogy mi történt Kinizsi halála után a feleségével, Magyar Benignával? 

A könyv másik erőssége a társadalmi viszonyok leképezése a kisvárosra. A hatalmaskodó polgármester, a begyulladt, megfélemlített vagy megzsarolt tanácstagok, a szolgalelkű beosztottak, az idióta, teljesen értelmetlen döntések, amik egy ember vagy szűk embercsoport érdekeit szolgálják, de a nagy tömegekét semmiképp, mind simán átválthatók országos vagy akár világméretű szintre.

Nagyon úgy néz ki, hogy Nógrádi Gábor rajongó leszek, és más könyveit is el fogom olvasni.

Nem állítom, hogy tökéletes, de annyira jól szórakoztam, hogy nem vagyok hajlandó belekötni semmibe. Bájos, humoros, könnyen emészthető ifjúsági regény némi tanulsággal és még a történelmi ismereteinket is gyarapítja.

10/10

Sorozat (nem?) ajánló: Terápia 2. évad

Miután az 1. évadot elég nyögvenyelősen fejeztem be, nem voltam benne biztos, hogy kíváncsi vagyok a 2.-ra, de úgy tűnik, elég sok idő telt el közben, mert mégiscsak belekezdtem.

A forgatókönyv ezúttal nem az eredeti izraeli változat átvétele, hanem saját termés, ami határozottan jót tett neki. "Magyarabb" lett vagy hogy is mondjam. Jobban passzol a viszonyainkhoz.

Figyelem, spoilerveszély!

A női karakterek, sajnos, ugyanolyan borzalmasak, mint az előző évadban voltak. A keddi nap Orsolyája (Péterfy Bori) egy látszólag erős, kiállhatatlan, törtető ügyvédnő. Az évad végére lesz kicsit elviselhetőbb. A pszichológust okolja az élete 15 évvel korábbi rossz fordulatáért, és mivel ez a feszültség mindjárt az elején ki is jön, nem is értettem, mit keresnek ők együtt ketten. Nem értek ugyan hozzá, de ez számomra súlyos szakmai hibának tűnik

.

A szerda a Petra-Tamás házaspár fiáé (ők maradtak meg egyedül az 1. évadból). Petra nem lett szimpatikusabb, sajnos, még mindig nem tudja, mit akar.

Csütörtökön Virág érkezik (Kurta Niké), akiről kiderül, hogy súlyos beteg, de nem akarja kezeltetni magát. Dargay úgy bánik vele, mintha a saját lánya lenne, bár a szupervizor Ágnes szerint megvan ennek a maga oka, de mégis ezek az epizódok voltak számomra a legkedvesebbek.

Ágnesé megint a péntek, és végre nincs Csákányi Eszter szemében a haja. Nem tudom, ki szólt neki, de köszönöm szépen! Ezer hála érte! Ő az ellenpont András életében, aki ezúttal a pszichológust szeretné "megjavítani", bár ez nem túl szerencsés szó, szeretné, ha szembenézne, helyretenne dolgokat a saját életében. Talán sikerrel is jár.

András volt felesége, Judit (Für Anikó) még semmilyenebb sajnos, mint az első évadban volt, simán ki lehetett volna hagyni, az András kamaszkori szerelmét alakító Kovács Adél pedig egy számomra határozottan ellenszenves karaktert formál meg.

Ezúttal sajnos a férfiak sem igazán "jöttek be". A hétfői napon Ferenc érkezik, az ismert politikus (Máté Gábor), akihez olyan semmilyen volt a viszonyom, sem rokon-, sem ellenszenves nem volt a szerepe. Szegény hétfői nappal nincs szerencsém.

Szerdán Tamás sem jelentett "enyhülést", már nem volt az a jófej pasi, mint először, ugyanis most elsősorban apaszerepben láthatjuk, és elköveti az összes hibát, amit apaként el lehet követni. Sajnos, túl jó ismerem ezt a típust, amitől Tamás is inkább ellenszenvessé válik. Igaz, ő legalább fejlődik, a végére megpróbál jobb apa lenni.

Maga András, a pszichológus... hááát, nem is tudom, mi mondjak róla. Pszichológusként nem tudok rá jobb szót, sótlan. Ül szemben a páciensével, és értelmesen néz. Sokszor csak hallgat. A magánéletben viszont egyre inkább egy idegesítő seggfej. Bocs, ez van. A problémáit nem tudja megoldani, és olyan hibákat követ el, hogy az ember arra gondol, hirtelenjében elfelejtette, mi is a szakmája, és ettől számomra kissé hiteltelenné válik. Vagy nála is az van, ahogy a mondás tartja, hogy a cipésznek mindig lyukas a cipője.

Bár túl sok jót nem mondtam a sorozatról, mégis egyértelműen jobban tetszett, mint az első évad. Feszesebb volt és feszültebb is, jobban vártam hétről-hétre a folytatásokat, és nem úgy kellett lenyomni a saját torkomon. Ha lesz 3. évad, talán sikerül nem tökéletes, de szerethetőbb karakteret írni és eljátszani.

10/7,5

Hát én immár mit... olvassak?

Ezúttal nem olvasási válságom van, hanem műfaji. Szinte szó szerint egyik pillanatról a másikra untam rá eddig kedvelt műfajokra. Nevezetesen a ifjúsági irodalomra és a fantasy/urban fantasyre. Persze, valószínűleg nem az összes darabjukra, hanem úgy nagy általánosságban.

Nemrég fejeztem be a Skrupulus Fondort, és kérem szépen, olyan hidegen hagyott, mint egy tányér... kelkáposzta főzelék. Ez talán nem mond sokat annak, aki szereti, de én nem tartozom közéjük. Nem utálom, mint mondjuk, a hurkát, aminek a szagát sem állhatom, egyszerűen eszembe sem jut ételként gondolni rá... Még csak azt sem mondhatom, hogy nem tetszett, egyszerűen nem érdekelt, sem a cselekmény, sem a szereplők. Kitalálható volt, ha nem is minden, de a fő vonala. Amikor azt olvastam pl., hogy a jogar nem létezik, felhorkantam, nem létezik, mi? És mi ad isten? Na, de nem spoilerezek.

Nem állítom, hogy többé nem olvasok ifjúsági irodalmat, a Riordan-sorozatot (Az Olimposz hősei) folytatnám, ha jönne, de másba nem szeretnék kezdeni.

A fantasy vonalból is elegem lett, pár napja jelent meg a Moning-sorozat következő darabja angolul, a Burned, és minimálisan sem mozgatta meg a fantáziámat, főleg, hogy azt sem lehet tudni, lesz-e magyar kiadása, a Kelly után most úgy tűnik, a sorozatot átvevő Cor Leonis is magára hagyja. Elolvashatnám angolul, de nem akarom. Ha rágondolok Barronsra meg Ryodanre, sikítva tudnék elfutni a másik irányba a tökéletes testüktől meg az irányításmániájuktól. A Riyria-krónikákat még befejezem, de aztán a könyvek mennek a vaterára, a Vasdruidát pedig egyáltalán nem szándékozom folytatni.

Némiképp ellentmondok önmagamnak, mert épp most olvasom Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsáját, de ezt nem érzem klasszikus uf-nek. Ezt majd megpróbálom kifejteni, ha egyszer a végére jutok.

Na, de akkor mit olvassak? Amihez most kedvem lenne, az valami szívmelengető, de nem "eretvágós" módon, nem nagy tragédiák, szerelmi háromszögek, stb, hanem pl. Janikovszky Éva, Fehér Klára. De lehet, hogy klasszikusokat szedek elő, ki tudja? Egyelőre keresgetem, hogy mi legyen.

A nyilvánvaló válasz az lenne, hogy azt olvassak, amitől jól érzem magam, de ha nem írok ún. trendi könyvekről, a blogot is halálra ítélem. Meg lehet nézni, hogy pl. a Tüskevár-Téli berek 10, azaz tíz (!) olvasót vonzott vagy a Mogyoró 12-t... Ami azért szomorú.

De úgy általában elmondható, hogy a nem könyves bejegyzéseknek nagyobb a látogatottságuk, mint a könyveseknek. Ez nekem fura picit, bár ha belegondolok, valahol logikus is. Ha más blogokat olvasok, én is jobban szeretem a személyes bejegyzéseket, mint az olyan könyvekről szólókat, amiket sosem fogok elolvasni.

Szóval a lényeg, hogy valószínűleg ritkulni fognak a könyves bejegyzések, és talán több lesz egyes témákhoz kapcsolódó poszt.

Szeretnék írni az e-könyvekről vagy arról, hogy milyen elképesztően hibás az emberek megítélése, énképe és miért nem jó minden esetben alkalmazkodni az elvárásokhoz. Majd kialakul... Mindenesetre megköszönöm mindenkinek, aki kitart mellettem.

Szeretjük-e a negatív hősöket? - Nem értem a kérdést

Mi az egyáltalán, hogy negatív hős? A két szó szerintem antagonisztikus ellentétben áll egymással. Egyszerűen nem férnek össze. Van olyan, hogy egy negatív szereplő végrehajt egy hőstettet, de akkor nem negatív, még ha csak arra a röpke pillanatra is, mert a tette felemeli. Egyszerűen negatív szereplőt kellene írni. Jó, szoktuk használni a hős szót szereplő értelemben, de szerintem inkább csak a főhős kifejezésben.

Az e havi témázásunk először engem nem érintett meg. Bár volt bennem némi indulattal vegyes értetlenkedés, hogy hogyan lehet szeretni a negatív szereplőket, hiszen szántszándékkal, ilyen-olyan okból ártanak másoknak, de úgy gondoltam, kb. ennyi is a témáról a véleményem. Aztán jobban megvakargatva a dolgot, ihletet kapva innen-onnan, mégiscsak eszembe jutott egy s más.

Úgy gondolom, normál esetben akár születésünktől fogva vagy később a szocializálódás folyamán, az kódolódik belénk, hogy jó tett cserébe jót várj, minden jó, ha a vége jó meg, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Erre tanítanak a mesék, a vallás és a pár éve divatossá vált vonzás törvénye: ha jót adsz, azt kapsz vissza, ha rosszat, akkor azt (erről most vitatkozhatnánk, de ne tegyük, nem a téma része), ha jó vagy, a mennyországba kerülsz, ha rossz, a pokolba, stb. Tehát belénk nevelik kisebb-nagyobb sikerrel, hogy mi a helyes és a helytelen viselkedés.

Manapság azonban észrevehetően elharapózó tendencia a negatív szereplők kedvelése a könyvekben, mozivásznon, tévéképernyőn, monitoron, stb. Nem szeretnék belemenni, hogy mi lehet ennek a lélektani oka, főleg, mert nem tudom, és nem is értem. Milyen lelke lehet annak az embernek, akinek pl. Bellatrix vagy Voldemort a kedvence a Harry Potter sorozatban? Lehet, hogy nem is szeretném tudni. (Előfordulhat, hogy van ebben egyfajta különcködés vagy különbözni vágyás is.)

Elsősorban sorozatok, filmek esetén a negatív szereplő sikere nem kis mértékben függ az őt játszó színésztől. Jockey Ewing nem lett volna ugyanaz, ha nem az öregen is ragyogó mosolyú Larry Hagman alakítja. A másik viszont, hogy negatív szereplőt ábrázolni és a színészek szerint eljátszani is sokkal szórakoztatóbb, nagyobb kihívás, mint jót. Gondoljunk csak bele, mennyivel összetettebb figurák a gonoszok, mint a jók, akik gyakran sokkal laposabb, egysíkúbb, kevésbé kidolgozott alakok. És azt hiszem, a nézők-olvasók ezt keverik össze azzal, hogy szeretik az adott szereplőt. Szerintem ez nem a karakter szeretete, hanem annak elismerése, csodálata, hívjuk bárminek, hogy milyen jól van megírva és eljátszva.

Könnyű addig úgymond, "szeretni" egy "negatív hőst", amíg egy könyv lapjain van, a mozivásznon vagy tévéképernyőn. Hiszen de vicces elnézni, amint manipulálja a másikat, a saját érdekeinek megfelelően mozgatja a szálakat, stb. Kockázat nélkül élhető ki az a vágy, hogy ha valaki szeretne valami olyat tenni, amit egyébként nem tenne, tehetne meg. De vajon ezt éreznénk a saját életünkben is, ha egyszer csak előttünk állna, és a mi állásunkból fúrna ki, a mi szerelmünket csábítaná el, a mi évek alatt összekuporgatott vagyonunkat csalná ki, stb.? Azt hiszem, belém szorult annyi empátia, hogy át tudjam élni, milyen a másik oldalon állni, azon, ahol a "kedves, kis szerethető negatív hős" áldozatai vannak, és ezt még egy kitalált történetben sem tudom elviselni.

Tény, hogy a negatív szereplők néha elbűvölőek tudnak lenni. Ott volt például a Noszty fiú, akiről az első pillanattól tudjuk, hogy anyagi hátterű érdekházasságot kell kötnie a gazdag Tóth Marival, de ezt olyan bájjal, sármmal, kedvességgel teszi, hogy én annak idején drukkoltam, hogy összejöjjön a házasság, mert elhittem, el akartam hinni, hogy tényleg megszerette a lányt. Valószínűleg csapnivaló férj lett volna, és boldogtalanná teszi mindkettejüket, de ezt akkor, úgy 20-21 évesen még nem tudtam... Jellemző, hogy Mikszáth remekül megírt karakterére a mai napig emlékszem, míg a lányra nem. De hogy szeretném Noszty Ferit? Nem. Férjemül fogadnám? Isten ments!

Számomra a legcsodálatosabban megírt, legösszetettebb, legjobban átélhető negatív figurákat William Shakespeare írta - ki más? A IV. Henrik kocsmatöltelék, szoknyapecér, gyáva, kisstílű, haszonleső Falstaffja mindennek nevezhető, csak pozitív figurának nem. És mégis ugyanakkor szánandó, esendő figura, akit nem lehet gyűlölni. De szeretnénk vele az életben barátkozni? Hát én nem. Az ifjú Hal herceget sem érti senki sem, WS úgy magyarázza, hogy "mintát" vesz a pórnépből, tanulmányozza őket. Meglehet, de a valóságban 16 éves volt, amikor a történet játszódik, talán csak a kamaszos lázadás, talán a gének, talán a korona felelőssége elől való menekülés, a "bulizzunk egy jót, mielőtt király leszek" attitűd vezette erre az útra, mert amint átvette a trónt, megszakított régi bandájával minden kapcsolatot.

Aztán még mesélhetnék hosszasan a többi Whitechapel-beli figuráról, többnyire mind akasztófáravalók, mégis mindegyikükben ott a jó és rossz is. Lepedő Dolly, a szajha, ugye, igencsak elítélendő foglalkozást űz, de van egy olyan jelenetük Falstaff-fal, amiből látható, hogy ők mennyire szeretik egymást. Ettől válnak abban a pillanatban, igen, szerethetővé, de abban a pillanatban nem is negatív szereplők. Mert a szeretet elűzi a rosszat, ha néha nem is tartósan, csak meglegyint. Öt perccel később már megint legszívesebben két kézzel fojtaná meg az ember a vén lókötőt, de ott, akkor egy percre pozitív karakter volt.

Vagy ott van Shylock alakja A velencei kalmárból, aki mondjuk ki, zsidó. Manapság már nem lenne politikailag korrekt ilyen színdarabot írni, amiben a zsidó kereskedőt minden sztereotípiájával ábrázolják, kapzsi, pénzéhes, sőt, kimondottan szívtelen, gonosz embernek, aki képes lenne egy fiatal férfi mellkasából kivágni egy darabot (ezzel nyilván megölve őt), mert az nem fizette meg a tartozását. Mégis, WS az ő szájába adta, korát meghazudtoló érettséggel a világirodalom egyik legszebb monológját a fajgyűlölet ellen, ami arról szól, hogy neki is épp úgy van keze-lába, szíve, érzései, mint bárkinek, mégis gyűlölik, megvetik, lenézik, mert zsidó. Jobb ember, persze, nem lesz ettől, de egy pillanatra eltűnik a gonoszsága, esendő emberré válik.

Ha már a címben a szeretet szó szerepel, azokat a negatív figurákat szeretem mégis, akik fejlődőképesek, és kilépnek a gonosz skatulyából. Regina például az Egyszer volt, hol nem volt-ból (Once Upon A Time) képes a fia kedvéért jobbá válni, de önmagát nem tagadja meg. Ebből helyenként vicces helyzetek adódnak, és kapunk egy hús-vér, valódi jellemű szereplőt, akiben van jó is, meg rossz is, mint mindannyiunkban. Ő most már szerethető valaha volt főgonosz a számomra. Aki képes harcolni azért, hogy a gonosztevők is megkaphassák a happy endjüket. Na de, lám, megint csak akkor vagyok képes használni a szeretet szót, amikor már nem is gonosztevő többé.

Ezzel áttérnék arra, hogy én hogyan csoportosítom a negatív szereplőket vagy ha úgy tetszik, "gonoszokat" akár irodalmi művekben, akár mozgóképen.

A körülmények áldozata: Vannak, akiket a származásuk, környezetük, neveltetésük vagy épp ennek hiánya tesz "gonosszá". Falstaff mellett ilyen még számomra a Koldus és királyfi Tom Cantyje (a címbeli koldus apja), aki szó szerint egy garasért eladná a saját anyját is. A talán a természetükben eleve meglevő rossz tulajdonságokat felerősíti a nyomor, a rossz bánásmód, stb.

A sértett: Akit vélt vagy valós sérelem visz arra az útra, hogy bosszú álljanak. Őket tudom a legkevésbé elfogadni. Gyerekes, éretlen hozzáállás, ami arra vezet, hogy hatalmuk mértékétől függően uralkodjanak, akin csak lehet, pedig gyakran van köztük olyan, akivel jól bánt a sors, ők mégis valami sérelembe kapaszkodva nyafognak a múlton. Shylock "csak" néhány embert tud tönkretenni, többnyire anyagilag, de mikor lehetősége van rá, gyilkolna is. Ilyen számomra még Loki, aki isten mivoltát kihasználva már nemcsak Asgardot, de Midgardot (vagyis a mi Földünket is) szó szerint térdre kényszerítené. Ugyanakkor néha lehet az emberségükre hatni.

A pszichopata (szociopata): Ó, a legérdekesebb, ugyanakkor legveszélyesebb fajta, mert nincsenek érzelmei, hideg és számító, a célja felé eltökélten halad, ám valamiféleképpen mégis vonzó, elbűvölő egyéniség is tud lenni, ami azonban csak a máz. III. Richárd a legjobb példa erre, mert mit is mond magáról? "Úgy döntöttem, gazember leszek." Semmi sem kényszerítette rá, csak a saját döntése. Bár az állítólag hazug ábrázolás szerint (hisz bajvívó volt, nem lehetett nyomorék) púpos és sánta, mégis képes a férje sírja mellett állva elcsábítani Lady Annát! Ami elég zseniálisnak tűnik, ugyanakkor nyilván mérhetetlenül taszító is egyben. Ide tartozik még Moriarty professzor és a Thursday Next-sorozat zseniális főgonosza, Acheron Hades. Bocsánat, nem gonosz, alternatív erkölcsű, ahogy önmagát jellemzi... És egy kicsit a Noszty fiú is.

Akit a saját becsvágya, hatalomvágya (pénzsóvársága) fűt vagy a háttérben álló nőé: Macbeth, egyértelmű, nem? És Coriolanus. Bár ő a sértett kategóriába is beleillik. Hamlet nagybátyja, aki megöli Hamlet apját Hamlet anyja miatt. Vérnősző barmok.

A pusztító: Erre nem jutott eszembe egy WS-karakter sem. Szerintem nincs is. Ő az, aki jön, és egyszerűen rombol. Sötétséget borít a földre, ki akarja irtani az egész emberiséget, stb. Ha valaki mondjuk, bosszúból, példát statuálva, félelemkeltésből, stb. leöl egy falut, háborút indít, az sem szép, de legalább van érthető, visszakövethető motivációja. (V. Henrik és Franciaország trónja), de a komplett pusztításnak mégis mi a fene értelme van? Kin fog az adott világ császára uralkodni? Mit fog enni, ha teljes sötétség lesz, és elpusztulnak a növények és az állatok? Sétálgat a romok és halott élőlények között a sötétben sátáni kacajt hallatva, és aztán? Ő minden második sorozat főgonosza, aki ellen meg kell védenie a világot a hősnek, ezzel munkát adva nekik, más értelmüket nem látom. Ráadásul mindig elbuknak, de sosem tanulnak semmiből.

A velejéig romlott: Ő az, aki puszta szórakozásból gonosz, nincs indoka, nincs háttere. Tulajdonképpen inkább gép vagy robot, mint ember.

Az őrült: Őrült vagyok, azt teszek, amit akarok, hirdeti. Idegesítő hangon kacarászva gyilkol. Néha kiderül róla, hogy sanyarú gyerekkora volt, de szerintem ez nem mentesíti. Számomra a második legveszélyesebb típus, mert kiszámíthatatlan.

Egyébként vajon hol a határ negatív és pozitív karakter között? Gondoljunk csak mondjuk, Pitonra vagy Darth Vaderre, annak fényében, amit a történet végén tudunk meg róluk...

Még egy dolog, mielőtt befejezném. Megérnének egy misét egyébként (vagy egy témázást) az egysíkú, egyforma, idegesítő pozitív hősök, akik ugyan a jófiúk, megmentik a világot meg a királylányt, de amúgy sótlan alakok.

Vannak szerencsére arra irányuló törekvések, hogy a jófiúk is legyenek árnyaltak, ott van pl. a Galavant c. sorozat, ahol a főhősünk, akinek meg kellene mentenie egy birodalmat egy szánalmas, részeges, nevetséges, önsajnáltató kripli, ugyanakkor nagylelkű, vakmerő, vicces, hűséges... hülye. "Igazi" férfi. És bár a sorozatnak sajnos, nem biztos, hogy lesz folytatása, a hasonlóan jól, élvezetesen megírt karaktereknek remélhetőleg viszont lesz.




A témázásban részt vesz:

PuPilla
Nima
Miamona
szeee
tigi
Catriana
Bubu Maczkó

Három novella amúgy "gaurásan"

(Komolyan bántja a szememet, hogy kisbetűvel kell írnom azt, hogy gaurásan, de hát a magyar nyelv szabályai szerint Gaura tulajdonnév, tehát nagybetű, de a gaurás melléknév, tehát kisbetű. Ebben meg a földrajzi nevekben sokkal jobban szeretem az angol írásmódot.)

Már írtam párszor, hogy mindig örülök, ha kortárs magyar szerzőtől olvashatok, de még jobban örülök, ha jót írhatok az adott műről. Bár a vámpírkorszakom lejárt, de Gaura Ágnes könyveiről olyan sok szépet és jót olvastam, hogy úgy döntöttem, megérdemelnek egy esélyt az agyaras éjszakai vérszívók.

Annál is inkább, mert a Delta Vision kiadó oldalán az írónő két e-novellája is kapható mindössze 1 Ft-ért. Nem, nem elírás, 1, azaz egy forintért. (Hozzáteszem, az összes e-könyvük, amit megnéztem, hihetetlen jó áron szerezhető be.) Ennyi kockázatot meg azt hiszem, bárkinek megér megismerkedni Gaura Ágnes világával.

Mindenki egyért!

Valamiért azt hittem, hogy ez is a Borbíró Bori-sorozathoz tartozik, de nem, egy pályázatra született, aztán megtudtam, hogy a műfaja egy - most figyelj! - posztapokaliptikus alakváltós western fantasy! Na, gondoltam, ez annyira agyament, hogy csak jó lehet. Már az első oldalon széles vigyorra húztam a számat, ugyanis névsorolvasással kezdünk, és olyan helységneveket olvashatunk, mint Obamatown, Whedonville, Eastwood és Bushfield. A történetről nehéz bármit is elárulni, egyrészt olyan nyúlfarknyi, hogy bármit mesélnék el, tutira spoiler lenne, másrészt épp csak bepillantást kapunk ebbe a fura alakváltós western világba, de egy feszes tempójú, izgalmas történetet kapunk pár oldalban. Csak annyit, hogy szerepel benne egy verseny, egy seriff, egy pap, egy koporsó és egy rúd dinamit. Szívesen olvastam volna tovább, de nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz folytatása. Külön tetszettek a politikai-történelmi áthallások, amik egyébként a másik két elbeszélésben is fellelhetők.

Démoni színjáték

Ez viszont már Bori-novella. Nem kapcsolódik szorosan egyik könyvhöz sem, elvileg bármelyik könyv után-előtt olvasható. Úgy is érthető, ha egyik könyvet sem olvasta a kedves olvasó, mint ahogy én.

A vámpírológus és vámpírminta begyűjtő Borit színházba hívja az egyik IQ-vámpír. Vámpírszínházba. Nem tudom, kinek milyen kép él (ha egyáltalán) a fejében a vámpírszínházról, de biztosíthatom, nem olyan, mint a mi, emberi színházi előadásaink. Megint csak azt mondhatom, hogy nem mesélhetek róla túl sokat a spoiler veszély miatt, de a közepe felé a hátam is borsódzott. A színházi előadás leírása nekem a klasszikus "Drakula-Lestat", stb. vámpírtörténeteket idézte (legalábbis a filmeket, mert a könyveket nem olvastam), ahol a vámpírok nem csillogó, hősszerelmes, magukat visszafogni akaró és tudó, hellyel-közzel szimpatikus, szinte már emberi lények, hanem ijesztő, könyörtelen, vércsapoló, ugyanakkor kifinomult gyilkosok. A vége egy meglepő, ámbár utólag belegondolva teljesen logikus fordulatot tartogatott, és feloldotta a feszültséget egy jóízű kuncogással. Amin még meglepődtem, hogy Bori semmin sem lepődik meg, de hát bizonyára látott már egy s mást a pályafutása során.

Emberi Szó

A 3. elbeszélés itt olvasható. A Könyvmolyképző Aranymosás c. irodalmi magazinja számára készült. Ez is vámpíros témájú, és szerintem a legkönnyebben, legegyértelműbben átírható mai társadalmi viszonyainkra. Sajnos, gyakran találkozunk ilyen esetekkel az életben is, mikor ökölbe szorul a kezünk a felháborodástól, de sokat mégsem tehetünk.

Jó szívvel ajánlom mindhárom novellát a témával ismerkedő, szerető vagy abban akár elmélyülni kívánó olvasóknak, szerintem nem fognak csalódni.

Még egy infó: ha valaki egy kötetben szeretné olvasni ezt a három novellát, és még másokat is, az megteheti az Embertelen jó c. novelláskötetben. FFG itt írt a kötetről.

Az összpontszám:
10/9,5

Gyerekkori kedvencek újratöltve 2. - Fekete István: Tüskevár - Téli berek

Valami hangoskönyvet kerestem elsősorban vezetés közbenre, mert a rádió adásai, amiben gyakorlatilag csak zene megy, nem kötnek le. Ez ment hetekig, mikor egyszer csak elém ugrott a Tüskevár, gyerekkorom egyik kedvence, amit többször is elolvastam annak idején.

Azért nem volt ennyire egyszerű a helyzet, közös utazásunk zökkenőkkel indult. Harmadikban(!) - és itt nem ártana megállni egy pillanatra, és elmélázni azon, hogy a gyerekekkel mennyire nem a korosztályuknak és a történelmi, társadalmi koruknak megfelelő olvasmányokat próbálnak elolvastatni - volt ajánlott olvasmány, vagyis nem volt kötelező, de mivel kitűnő tanuló voltam, elvárták tőlem, hogy nyáron elolvassak egyet az ajánlottak közül is. Ez ugyan semmivel sem jobb, mintha köteleztek volna rá, de mivel szerettem olvasni, nem zavart túlzottan. Nekem tetszett másodikban a Kincskereső kisködmön, hatodikban az Egri csillagok, sőt még A kőszívű ember fiaival sem volt semmi bajom hetedikben. (A Pál utcai fiúkat és a Légy jó mindhaláligot viszont nem szerettem.) Sőt, önmagamtól, mindenféle kényszer nélkül olvastam Jókait, Mórát, Mikszáthot, stb.

De a Tüskevárt untam. Ez van, félbe is hagytam. Egy életre elmehetett volna tőle a kedvem, nem is emlékszem, miért kezdtem bele újra úgy 5-6. környékén, de mindenesetre akkor már nagyon szerettem. A leírások éppen nem érdekeltek akkor sem túlzottan, de maga a könyv a kedvencemmé vált. 

A téli szünetben kezdtem el hallgatni, de mire januárban újra dolgozni mentem, már nem volt mit hallgatnom a kocsiban, mert mindkét kötet meghallgatásával végeztem, és mondhatom, hogy ugyanúgy élveztem, mint annak idején, sőt, egyes részeit jobban. Biztos, hogy már akkor is értettem a humor egy részét, de most még több jött át belőle, és amit annak idején nem kedveltem túlságosan, nevezetesen a leírásokat, most nagyon élveztem. Fekete István szókincse, fogalmazása mesés, maga a nyelvi tobzódás, azt mondanám, a nyelvi orgazmus, ha nem érezném ezt a szót már kissé elcsépeltnek, hisz egyre többen használják ilyen-olyan összefüggésben, ugyanakkor kínosnak.

Gyerekkoromban nem tudtam, mikor játszódik, és valóban alig egy-két mondat utal rá, hogy 1957-ben íródott. Azt tudtam, hogy nálam öregebb, mert még külön fiú- és lányiskolák voltak (az apám még így járt általánosba), nem volt mosógép és lovaskocsival közlekedtek vidéken. Akkor nem, de most így, felnőttfejjel elgondolkodtam, vajon az e néhány mondat kívánalom volt-e az állam részéről vagy az író ennyit volt hajlandó beletenni. Tekintve, hogyan mellőzték akkoriban, megpróbálva ifjúsági írónak beállítani, az utóbbira tippelek.

A Téli berek (1959) volt akkor, több évtizede a kedvencem a két könyv közül, többször is olvastam újra, mint az előzményét. Talán a két főhős bimbózó kamasz szerelme fogta meg az én épp akkor ébredező kamasz lelkemet, talán, mert kevesebb benne a leírás, és több a cselekmény, nem tudom biztosan, de ezek kombinációja lehetett. Most meghallgatva egyértelműen a Tüskevár volt a kedvesebb a szívemnek, talán mert jobban értékeltem a finom utalásokat, a humort, és bizony a leírásokat is. Elbámulva hallgattam, ahogy Fekete István egyetlen mondatával többet mond el egy állatról, mint a természetismeret tankönyv egész oldala. Amellett azóta megutáltam a telet, hisz már nemcsak (sőt, főleg nem) a szép része jut nekem, a szánkózás meg a hógolyózás, hanem a munka része, a hólapátolás meg a rettegés, hogy eljutok-e dolgozni. Mínusz 13 fokról hallgatni, miközben odakint ugyanannyi van, és hiába fűtök, nem bírok átmelegedni, nem épp a legkellemesebb. Sokkal vidámabb volt a nyári rész, fürdéssel és csónakázással, nyári viharokkal, horgászással és vadászattal. Főleg, hogy abban az időben nem tudtuk, mi az a 35-40 fok, a 30 fok iszonyatos kánikulának számított. 

Néha jó visszarévedni a múltba, még ha ott élni nem is tanácsos, érdekes összehasonlítani, hová fejlődött (már amennyiben fejlődésnek nevezhető) a világ. Most a dohányboltokba 18 éven aluli még csak be sem léphet, elvileg alkoholt sem ihat, akkor meg ha kellett, engem küldtek el szüleim a boltba cigarettát venni is, nemcsak kenyeret, és mégsem szoktam rá. A könyvben 13-14 évesek bort és pálinkát isznak (micsoda fertő!), sőt puskát kapnak a kezükbe, és lőnek is vele. Megtudhatjuk a könyvből, hogy ha enni akarunk, bizony el kell vennünk egy másik élőlény életét (abban az időben még nem volt divat vegetáriánusnak lenni), le kell ütni azt a halat, miután kifogtuk, le kell lőni azt a vadkacsát, el kell vágni annak a csirkének, disznónak a torkát, de mégis olyan életszeretet, az élet olyan tisztelete és védelme árad a könyvekből, amit nem sok helyen olvastam. Egy helyen Tutajos sajnálja a szegény, ártatlan kis szárcsát, és szíve szerint lelőn a héját, amelyik elvitte, de Matula alig pár szavával helyre rakja, (nem szó szerint idézem) embert ugyan nem eszik (a szárcsa), de ha a halakat kérdeznénk meg, más véleményük lenne az ártatlanságáról, és hát a héjának is vannak fiókái, akiket etetni kell... Hm, ennél többet nem is kell mondani.

A könyveket Széles Tamás olvassa fel. Az ő szinkronhangját eddig is nagyon szerettem, és most is tökéletes választásnak bizonyult. Minden szereplőnek jellegzetes hangot ad, amiről rögtön lehet tudni, hogy éppen ki beszél. Öröm, hogy a fiatal generációban is van még ilyen szép és tiszta beszédű előadóművész.