(Néhány szót azért ejtsünk a 2. kötetről is. De tényleg csak néhányat.)
Az idei év jó olvasmányai, úgy tűnik, főleg magyar írókhoz köthetők, Virág Emília, Gaura Ágnes és Böszörményi Gyula mindannyian kellemes órákat, napokat szereztek nekem, miközben a könyveiket olvastam.
Az 1. könyv jó nagy függővéggel zárult, de nem kevésbé volt izgalmas a folytatás sem. Hála Istennek, a narrációban a szerző elhagyta a régieskedő stílust, amitől én legalábbis jobban éreztem magam, nem tűnt olyan erőltetettnek. A párbeszédekbe már annál inkább belekerültek régi szavak, kifejezések, méghozzá nem is kevés. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban így beszéltek volna az akkor élt emberek, de sose legyen nagyobb baj a könyvvel.
Könnyen haladtam vele, magamhoz és a 600 oldalhoz képest egész gyorsan kiolvastam.
És most néhány spoileres gondolat!
Nem számítottam rá, hogy Mili beleszeret Richárdba. Ill. egy idő után már igen, és onnantól már izgultam azért, hogy kölcsönös legyen, erre Richárd benyögi, hogy testvéri szeretet meg miegymás. na, persze.
Biztos vagyok benne, hogy felismerte Emmát, és hozzá jár el naponta. Egytől tartok, hogy a nyomorult báró meg Emmába szeretett bele. Ugye, nem?
Spoiler vége.
Ha minden jól megy, idén karácsonykor már olvashatjuk a 3. (és egyben befejező részt, ha jól tudom). Addig meg még hátravan a 2,5-ik rész, a sokkal rövidebb Beretva és tőr, ha Ambrózyék nagyon hiányoznának.
Ja igen, és így kell a valóságot a fikcióval keverni, nem úgy, ahogy A néhai Mr. Shakespeare-ben volt. (Hogy az Isten rogyasztaná arra a nyomorult könyvre az eget! Hogy nem tud úgy eszembe jutni a nyavalyás, hogy ne szentségelnék.)
Pupi írt már ezekről a könyvekről, olvassátok el, én meg hozzáteszek még pár gondolatot. :)
1. Hogwarts: An Incomplete and Unreliable Guide
Nekem is ez tartalmazta a legkevesebb új infót. Inkább kis összefoglaló a Roxfort "titkairól", de mégis jó volt egyben olvasni ezeket. Közben azon járt az eszem, hogyan fordítanék ezt meg azt, pl. a "hatstall"-t. Tóth Tamás biztosan ügyesen megoldaná ezt is. A hugrabugos klubhelyiség bemutatása nagyon tetszett. Őket szerintem a könyvekben kicsit lenézik, hiszen ők a kedvesek meg a szelídek, pedig igenis fontos tulajdonságok ezek!
2. Short Stories from Hogwarts of Heroism, Hardship and Dangerous Hobbies
Itt már kaptunk egy jó adag plusz információt. Főleg McGalagony volt nekem meglepetés, sosem gondoltam volna, hogy volt férjnél (bár gyerekük nem lett), és hogy macska képében kémkedett még Voldemort első uralma alatt. Mindjárt el is szabadult a fantáziám, hogy milyen jó kis regénysorozatot/filmet/tévésorozatot lehetne ebből írni.
Lupin sorsa mindig szomorúsággal töltött el, de amikor elolvastam a történetét, csak még jobban elszorult a szívem.
Trelawney bár 90%-ban csaló, én mégis bírtam, és végül ő is csak egy esendő lény volt.
Kettleburn professzornak meg utána kellett néznem, mivel Hagrid előtt ő volt a legendás lények gondozása tanár, és abszolút nem emlékeztem rá. Még így sem tudtam többet kideríteni róla, mint hogy magyarul Ebshont volt a neve, és végtagok tekintetében nem állt valami jól. A HP könyvekben szerintem ennél több nem nagyon szerepel róla, ha nincs igazam, javítsatok ki! Ebben a könyvecskében kicsivel többet megtudhatunk róla.
3. Short Stories from Hogwarts of Power, Politics and Pesky Poltergeists
Egy újabb klassz kis fordítási feladat lenne visszaadni ezt a sok alliterációt. :D Hiába, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy fordítói szemmel is nézzem a szöveget.
Hát igen, Umbridge már gyereknek sem volt jobb, mint amilyen felnőtt lett belőle. Nem lep meg.
Mógus valamilyen szinten magának köszönheti, amit kapott, nekem elbizakodottnak tűnt, hogy majd ő kideríti, mi lett a Sötét Nagyúrral.
Hóborc és Lumpsluck történetében sok vicces elemet találtam.
Ami még érdekes volt ebben a könyvecskében, az a mágiügyi miniszterek felsorolása volt. Vannak köztük ismerős vezetéknevűek, akik nem cáfolták meg a nevüket. Mit gondoltok, Damocles Rowle, Perseus Parkinson jobbak lehettek, mint későbbi leszármazottaik? És vajon Eldritch Diggory milyen miniszter lehetett?
Ha apró, nem egetverő, de mégis érdekes infómorzsákra vágytok, olvassátok el ezeket a könyveket is! A rossz hír, hogy jelenleg csak angolul érhetőek el (reménykedjünk, hogy ez változni fog) és csak e-könyvben. Pupival megbeszéltük, hogy milyen jól mutatnának pici, bársonykötéses formában, reméljük, valakinek egyszer eszébe jut a megvalósítása.
(Úgy tűnik, az év végére csak összejön pár jó könyv.)
Köszi, Pupi, ezért a könyvért, nagyon kellemes olvasmánynak bizonyult. :)
Sosem érdekelt ez a könyv, időtlen szerelem, bah! Biztos egy újabb nyálas ya, szerelmi háromszöggel, tökéletes pasival, stb. De aztán kaptam egy kupac könyvet, és köztük volt ez is. Elolvastam a fülszöveget, és olyan Diana Wynne Jones hatású volt, szóval belekezdtem.
Végül is nem volt Diana Wynne Jones hatású, de azért nagyon is tetszett. (A végén még kiderül, hogy a KMK-nál is vannak jó könyvek - bár ezt eddig is sejtettem, csak nem azokat reklámozzák.)
Gwendolyn - rövidítsük Gwenre - nem kicsit fura családban él, és őt sem mondanám átlagosnak, hiszen látja a szellemeket. A családjában pedig öröklődik az időutazó gén. Vagy mi. Pontosan ők sem tudják, miért is tud utazni az időben a család egy-egy kiválasztott tagja. Gwen egész családja azt hiszi, hogy az unokatestvére, Charlotte örökölte e becses tulajdonságot, akit egész életében erre készítenek fel. Nem csoda hát, ha mindenkit sokként ér, hogy nem ő, hanem Gwen az időutazó... Mekkora szívás!
Többet, ha akarnék, se tudnék elmesélni, mert elég szövevényes a történet. Ami még fontos, hogy van egy másik időutazó is, egy fiú, Gideon. És itt van a könyv egyetlen része, amit nem szerettem. Merthogy Gideon tökéletes. Bakker... Az egyetlen hibája, hogy félhosszú a haja. Ez ám a tragédia! Meglehet, hogy jóképű és jó testű, viszont elég bunkó Gwennel, mint ahogy mindenki más is (legalábbis egy jó darabig), mintha a lány tehetne róla, hogy nem Charlotte az időutazó.
De hála Istennek ez az egyetlen negatívum, mert amúgy épp kellőképpen izgalmas és rejtélyes, hogy tudni akarjam a folytatást. Gwen és Gideon időutazásai alatt több érdekes és veszélyes figurával is megismerkednek, Saint-Germain gróftól kb. kirázott a hideg, a magyar nevű Rákóczy Miro (ezt az utónevet mondjuk, nem tudom, honnan vette a szerző) az a figura, akiről nem tudtam, mit gondoljak, és mégis milyen tök menő már találkozni a saját üknagyanyáddal 1912-ben!
Bár a könyv főszereplői angolok, a könyv német nyelven íródott, de ha nem tudnám, nem tűnt volna fel.
A könyvből még 2013-ban film is készült, de sehol nem találok szinkronos változatot, a németem meg elég gyenge, szóval marad a felirat.
Mivel ez egy régebbi sorozat, szerencsére már elérhető a 2. és a 3. rész is. Folytatni fogom.
A fordítással nem volt különösebb gond, de egy dolognál felkaptam a fejem. Grey Anatómiája... Egy részt sem láttam ebből a sorozatból, de tudom, hogy ez magyarul a Grace klinika címet kapta. Az ilyen hibákon mindig meglepődöm, mert úgy gondolom, könnyű lenne az ilyesminek utánajárni. De persze, nincs ember hiba nélkül, és a többi rész meg jó volt, úgyhogy túltettem magam rajta.
(Nem tudom, miért, de nekem ez valamiért Legendás lények gondozása. Vagy az a tantárgy neve volt a Roxfortban?)
Aki a film megnézése után még mindig fintorog, lehúzást és rókabőrt emleget, azt... jaj, milyen átkot is találjak ki?... harapja meg egy futkár!
Gondolom, nem volt (legalábbis nem sok) olyan Harry Potter rajongó, aki ne örült volna, hogy újabb filmmel gazdagodik a varázsló-univerzum, még ha a kis túlélőnek semmi köze sincs hozzá, mivel ez a film jóval Harry születése előtt játszódik, 1926-ban, és főhőse egy vékonyka tankönyv írója, Göthe Salmander.
(Olvastam olyan véleményt, hogy hogyan lehet egy alig 150 oldalas könyvből 5 filmet készíteni, mekkora lehúzás meg pénzéhség. Könyörgöm, nem a könyvből készül az öt film, hanem a könyv írójának életéről! Bár olyat is olvastam, hogy a következő filmekben Salmandernek kevesebb szerepe lesze, helyette... Na, ne szaladjunk ennyire előre!)
Szóval múlt szombaton elzarándokoltam a moziba két fiammal az oldalamon, mert már őket is sikerült beoltanom a HP-mániámmal jó ideje. A 2D-s változatot választottuk, nem rajongok a 3D-ért. Talán pár jelenetnél látványosabb lehetett volna a 3D, de nem hiszem, hogy sokról maradtunk le.
A történetről nem mondanék sokat (ill. majd a végén összegyűjtök pár infót), a lényeg, hogy Göthe Salmander New Yorkba érkezik, ahol eredetileg csak egy napot szándékozott eltölteni, de ahol szinte azonnal kalamajkába keveredik, és a kétórás játékidő alatt egyik kalandból a másikba kerül.
Különféle érzések kavarogtak bennem a film alatt, pl. hogy Göthe milyen felelőtlen, hogy ilyen ritka állatokkal a bőröndjében mászkál. Ez később megváltozott. Credence szálánál az, hogy az emberi butaság és a szeretetlenség a leggyilkosabb fegyver. És ezzel kapcsolódunk a HP egyik fő mondanivalójához, a szeretet fontosságához.
A film kitűnően egyensúlyoz a humoros, könnyedebb és a sötét, baljóslatú jelenetek között. Szerintem pár helyen elég ijesztő volt, ezúttal a 12-es karikát nem árt komolyan venni. Bár a 13 évesem szerint nem volt félelmetes, de kisebbeket talán másképp érinthet.
A színészi alakításokról szinte semmi rosszat nem mondhatok. Nem kedveltem Eddie Redmayne-t (Salmander), és egyáltalán nem örültem, hogy ő lesz Göthe, de egyrészt szeretni akartam ezt a filmet, másrészt R-nek voltak mostanában igazán kedves és szerethető megnyilatkozásai, így úgy döntöttem, túlteszem magam az ellenszenvemen. Továbbra sem érzem különösebben jó színésznek, főleg a mimikája az, ami nem meggyőző számomra, de már nem ellenszenves.
Dan Fogler mint Jacob Kowalski nagyon-nagyon szerethető figura és vicces is, és a kettősük Alison Sudollal (Queenie Goldstein) nagyon jól működik. A legilimentor Queenie érdekes szerep, még épp ügyesen elkerüli a buta szőke nő sztereotípiáját. Talán még egy fokkal jobban is összeillettek, mint Göthe és Tina (Katherine Waterston), bár ők is nagyon jók voltak.
A végére hagytam a csemegéket. Colin Farrell, mint Graves hátborzongató volt, az első pillanattól érezni lehetett benne a sötétséget, de hogy valójában mennyire sötét, az csak a film végén derül ki, ami egyúttal az egyik csavar is. Én nem számítottam rá. Különöse az Ezra Millerrel (Credence) közös jeleneteiknél futkosott a hátamon a hideg. Ezrát én nem ismertem eddig, mint színészt (de most megjegyeztem), de egyértelműen nagyon tehetséges, elég csak a testtartására nézni, és lesír róla, hogy sérült a lelke. De hogy milyen szinten, azt a film végéig nem sejtettem.
Mindenképpen szót kell ejteni az állatokról is. Szerintem mindenki egyértelmű kedvence a furkász, egy cuki kis állat, engem leginkább a vakond és a kacsacsőrű emlős keresztezésére emlékeztet. Olthatatlanul vonzódik a fényes dolgokhoz, és igazi kis bajkeverő. (Az egyik jelenetben, mikor Göthe megpróbálja elkapni, az jutott eszembe, mint mikor a nagyfiam beagle-je ellop valamit, és mi megpróbáljuk visszaszerezni tőle. Mi még ugyan nem lógtunk a csilláron, de ami késik...) De a fenséges viharmadár, a láthatatlan szemiflázs vagy az a kígyószerű lény, aminek elfelejtettem a nevét (okami? valami hasonló), és kitölti a rendelkezésre álló teret, a rendkívül bájos bólintér, aki (vagy ami?) a HP2 PC-s játékból volt ismerős, stb., mind-mind csodálatosan kidolgozott, és a maga nemében lenyűgöző lény volt.
Aki a könyveket is olvasta, nemcsak a filmeket látta, azoknak pár lény neve ismerős lehet Hagrid óráiról, de látni jobb volt.
Ha már kidolgozottság, meg kell említeni azt a részletgazdagságot, amit a filmet jellemzi. A legapróbb dolgok is, amiket valószínűleg észre sem veszünk, a helyén vannak, kezdve a könyv mozgó borítójától, amit Jacob olvas, a bőröndbe rejtett világon át a ruhákig. Egész biztos, hogy a tizedét sem fogtam fel, többek között ezért is újra kell majd néznem.
A filmet szinkronosan láttam, és szerintem nagyon jól sikerült, egy csomó kedvenc magyar hangom szerepelt benne. Ettől függetlenül majd megnézem angolul, ha kijön a DVD.
Nézzétek meg két kedvenc videómat is. Azt hiszem, mindegyik magáért beeszél.
Végül pár apró infó, amik viszont spoileresek lehetnek, szóval csak óvatosan!
Van egy kivágott jelenet, amiben látható, amint Credence hajóra száll a film végén. Aki látta a filmet, az tudja, ennek miért van jelentősége. Azt nem tudni, hová utazik.
Igen, tényleg Johnny Depp lesz Grindelwald.
És ez talán nem spoiler, mivel Rowling már nagyon régen elárulta, hogy Salmander felesége Porpentina Goldstein, de szerintem ezt sokan nem olvasták. Luna Lovegood az ő egyik leszármazottjának felesége lesz. Szóval, nem, nem Neville-lel jön össze.
Állítólag a következő részekben Göthének kevesebb szerepe lesz, inkább Grindelwaldra és üzelmeire koncentrálnak. Ezt kicsit sajnálom, és így nem igazán passzol a cím.
Nem tökéletes filmet láttam, érződik rajta, hogy bevezető darab, de akkor sem adhatok mást, mint maximális pontot.
Mivel nagyon szerettem a 3 kötetes Ever After High-sorozatot (posztok itt, itt és itt), örömmel fedeztem fel, hogy az Amazonról ingyenesen letölthetők a kiegészítő novellák. Azok számára, akik nem beszélik a nyelvet, rossz hír, hogy sajnos, csak angolul és csak Kindle-re, ha jól látom. Egyedül a Tale of Two Sisters kerül minimális pénzbe, jelenleg 1,09 dollárba. Gyanítom, hogy ebben a könyvben vannak összegyűjtve, de magyarul ez sem jelent meg.
Ahhoz, hogy leírhassam, mi tetszett a történetecskékben, sajnos, spoilereznem kell, ebben a tudatban tessék továbbolvasni! :)
Bár ritkán olvasok angolul, de ezekre egyrészt kíváncsi voltam, másrészt rövidkék is. A novellákban megismerhetjük (a Tale of Two Sisters e tekintetben is kivétel) a gimnázium néhány tanulójának otthoni életét. Apple White (Hófehérke, vagyis Snow White lánya) története volt a legkevésbé érdekes, ő elégedett a rá osztott szereppel, talán az egyetlen bánata, hogy nem fekete a haja, mint édesanyjáé, hanem szőke.
Annál jobban szórakoztam Briar Beauty (Csipkerózsika, azaz Sleeping Beauty lánya) novelláján. Ő már titokban nem akarja elrendelt sorsát, semmi kedve 100 évig aludni, hogy lemaradjon minden jó kis buliról, meg kalandról, nem szereti a hercegeket, ellenben suttyomban favágós naptárt nézeget -. ezen nagyon jót nevettem. Nem akarok mindent elmesélni, de igazán ötletes volt a folytonos alvás megoldása, és humoros apja "hős" beállása. Na, meg nyolc(!) égetnivaló öccse sem semmi. :)
A vadász (Piroska és Hófehérke meséjéből - eleve érdekes ötletnek találtam, hogy mindkét mese vadásza azonos) éjjel állatokat ment a csapdákból, mert vegetáriánus, és az ő és apja "hős" beállásán is nagyon jót mulattam. (Hogy mi az a hős beállás? Olvassátok el a novellát, ha egy mód van rá, de ha nem megy, gondoljatok arra, a Disney-mesékben milyen a hősök, királyfiak testtartása. ;) A vadász esetében még egy plusz csavar is van benne.)
Kicsit szomorúbb volt Ashlynn Ella (Hamupipőke, vagyis Cinderella lánya) sorsa, hiszen ő tudja előre, hogy hamarosan elveszti a szüleit, és Raven Queen (a gonosz királynő, akit inkább a gonosz mostohaként emlegetünk, azaz Evil Queen lánya) sorsa, akit az anyja gonosznak nevel, de kevés sikerrel, és igazából sok szeretetet nem kap tőle. Elgondolkodtam, hogy egyáltalán hogyan lett gyereke a gonosz királynőnek, nehéz elképzelni, hogy akart volna, maximum, hogy legyen örököse. És Raven apja miért vett el egy ilyen gonosz és hideg nőszemélyt? Ezekre nem kapunk választ. Talán elbűvölte a híres szépsége, és mire rájött, hogy a szép külső mögött nincs semmi melegség, semmi szeretet, már késő volt, kb. erre tudok gondolni.
Madeline Hatter (az Alice Csodaországban kalaposának lánya, aki eredetiben Mad Hatter, azaz Bolond Kalapos, de a magyar fordításban emlékeim szerint nem szerepel a bolond jelző) a legszeretreméltóbb mindegyikük közül. Bolondos, különc, ugyanakkor végtelenül kedves lány.
A Tale of Two Sisters pedig részben egy tanmeseszerűség, részben pedig remény Raven számára, hogy meg lehet úszni anyja örökségét. De erről nem írnék többet, a három regényben is esik szó erről.
Sajnos, a regénysorozat három könyvnél megállt, pedig korántsem záródott le, nagyon várom, hogy Shannon Hale folytatja majd, de semmi hírt nem találtam róla.
A borítók bár élénk színűek, nem olyan erősen csajosak, mint a regényeké, nekem tetszettek.
Van egy igen jónak ígérkező sorozat, amiben ismert írókat kértek fel, hogy írjanak egy regényt valamelyik Shakespeare-darabból. Én meg megint azt hittem, hogy ez csak jó lehet, mert nem tanultam A néhai Mr. Shakespeare-ből (már a könyv gondolatára elfog az ideg).
Magyarul eddig két kötet jelent meg a sorozatból a Kossuth Kiadó gondozásában, az egyik Howard Jacobson tollából, a címe Shylock a nevem. (Íme a sorozat eddigi megjelent részei a Librin. Remélem, ezen a linken lesz a többi könyv is - ha lesz.) Mint a cím is mutatja, A velencei kalmár átiratáról van szó.
Álljunk meg egy pillanatra! Nem a cím is mutatja, csak a cím mutatja. Legalábbis egyelőre, mert most olyan 70 oldal körül járhatok. Rendesen küzdök vele, és erősen félbehagyás gyanús, de még próbálkozom egy darabig. Talán szót se vesztegetnék rá, nem az első eset lenne, de nemrég elhangzott valahol a keményvonalas szépirodalom kifejezés. (Bocsánat attól, aki mondta, igazán nem sértésnek szánom ezt a posztot, de nem tudok szó nélkül elmenni a a kifejezés mellett.) Ez viszont egy egészen csöppet felpaprikázott.
Válasszuk kétfelé a dolgot!
1. A velencei kalmár feldolgozása, átirata-e a könyv. Határozottan nem. Lehetne mondani, hogy honnan tudom, ha még nem olvastam végig, és persze, nem tudom biztosan, de erős a gyanúm, hogy ez nem fog változni. Feldolgozásnak semmiképp nem nevezném azt a könyvet, aminek annyi köze van az eredetihez, hogy a címében szerepel a színdarab egyik szereplőjének a neve. Ha átiratnak vagy átértelmezésnek nevezem, nekem még abba sem fér bele.
A West Side Storyt nevezhetjük a Rómeó és Júlia átértelmezésének, mert máshogy hívják a szereplőket, a 60-as évekbe került, Puerto Ricóiak a főszereplők, és a két szerelmes közül csak a fiú hal meg. De ettől még felismerhetőek az eredeti darab jellegzetességei, a kétféle kultúra ütközése, a fiú és a lány titokban lehetnek csak együtt, mert a családjuk ellenzi, stb.
Vagy A szürke ötven árnyalata a Twilightnak, mert... na, ezt nem fogom részletezni, szerintem mindenki tudja, mire gondolok. Aki nem, az örülhet neki.
2. Mi az, hogy keményvonalas szépirodalom? Hogy csak egy bizonyos réteg érti? A beavatottak? És mi többiek olvassunk Júliát és Romanát, mert túl hülyék vagyunk, hogy megértsük? És egyáltalán ki és milyen alapon dönti el, hogy mi a keményvonalas szépirodalom és mi nem? És milyen a többi? Amolyan lájtos szépirodalom? Akkor Shakespeare, Mikszáth, Dickens, Maupassant és Baricco lájtos szépirodalom, mert őket értem és szeretem, akiket meg nem, azok keményvonalasak? Vagy hogy van ez?
Mi van, ha nincs ilyen, csak jó meg rossz könyv van? Vagy olyan, ami bejön, passzol az ízlésemhez, a másik meg nem? Persze, van olyan, hogy valakinek valami könyv nem való, olyan ember is akad, aki nem szereti a Harry Pottert, mégse küldjük máglyára az illetőt! Nem szereti, nem szereti, mit tegyünk? Nem tudja, miről marad le. (Zárójelben, a sértés szándéka nélkül, de nekem gyanús az olyan ember, aki csak keményvonalas szépirodalmat olvas. Soha egy jó kis laza krimi, humoros könyv, ifjúsági, netán romantikus. Mintha folyton azt bizonygatná, hogy milyen komoly és fontos ember, akinek nincs ideje olyan hívságokra és léhaságokra, ami nem tartozik ebbe a kategóriába.)
Tegnap épp beleltároztam egy új könyvet, és beleolvastam az előszavába. Asbóth János Álmok álmodója c. könyvéről van szó. "Munkálkodó légy, ne panaszkodó." Ez a könyv utolsó mondata. A kritikusok elmarasztalták a szerzőt - írja Pozsgai Zsolt -, mert nem hagyta regénye főhősét elpusztulni, pedig a kritikusok szerint ez egy valamirevaló írónak kötelező. Széchenyi, mivel öngyilkos lett, hős, Kossuth, mivel életben maradt, megalkuvó. Az ember tragédiája egy kritikája azt rótta fel Madáchnak, hogy Éva terhes lett, és ezzel reményt adott. Micsoda dolog ez? Pusztuljon az emberiség!
Miért kell az ún. szépirodalomnak oly gyakran lehúzni, elkeseríteni, halálról és gyilkosságról, lepusztult egzisztenciákról, megromlott emberi kapcsolatokról írni? Még az ifjúságról szóló könyvek is. Nemecsek meghal, Nyilas Misit megalázzák, stb. Ha elég tehetségem, szorgalmam és kitartásom lenne, hogy író legyek, csupa felemelő, életigenlő, pozitív kicsengésű könyvet írnék, az biztos. Nem mondom, hogy a szereplőket nem érné megpróbáltatás, de győzzék le, a franc bele! :D
No de térjünk vissza egy kicsit a Shylock a nevemhez! Elolvasva a könyv hátulján levő ismertető szöveget, hirtelen az jutott eszembe, hogy fülszöveget írni és értelmezni sem mindig egyszerű. Némelyik olyan, mint a lakáshirdetések szövege, tudni kell olvasni a sorok között. Pl. eredeti állapotában - régi és lerobbant, igényesnek eladó - baromi drága, stb.
Idézek a Shylock fülszövegéből: HJ nagyon mai regénye
az időt kénye-kedve szerint hajlítgatva járja körül, hogy mit jelent apának,
zsidónak és kegyelemteljes emberi lénynek lenni a modern világban... -
magyarán összevissza ugrál az időben és térben, és a balladai homály kutyafüle ehhez képest.
A szerző az eredeti
darab kevésbé hangsúlyos elemeit - mint az apa-lány viszony - is reflektorfénybe helyezi a zsidó identitás
problematikája, az antiszemitizmus, a zsidó-keresztény ellentétek és
párhuzamok, ill. a bosszú mellett... - magyarán köszönöviszonyban sincs az eredeti művel.
A középpontban Shylock mellett, mintegy
az ő alteregójaként, az apai szerepben gyötrődő tehetős műgyűjtő, Simon
Strulovitch személye áll. Az átiratban az "egy font hús" új értelmet
nyer. - még várom, mi lesz az az új értelem, ezért tartok még ki. Amúgy elég nagy halandzsának hangzik az egész. Nekem ez így irodalmi sznobizmus.
Szóval mitől is lesz szép az irodalom? A homályosságtól, az unalomtól, a művészieskedéstől, a cselekmény hiányától, a fogalmazási szabályok felrúgásától, netán a szereplők minél sanyarúbb sorsától? Nekem nem. Nekem többek között a megfogalmazástól, a költői képektől, de valójában nem tudom megfogni, és izolálni a titkos összetevőt, a múzsa csókját, ami életet lehel a műbe, és amitől szép lesz az irodalom.
(Update - nov. 22: ezt a posztot hetekkel ezelőtt írtam, és vázlatban pihent. most már kb. harmadánál járok a könyvben, Képzeljétek, van 2-3 oldal, ami még tetszett is, de a többi... pffff... ha a végére jutok, még jelentkezem.)
Tessék? Mit kérdeztek? Hogy ugyanaz a Chris Colfer-e, mint aki a Glee-ben játszott? Igen, ő! (Nekem fogalmam sem volt, hogy ki ez a fickó, de jelentkezzen, aki tudta!)
Hónapok óta nem olvastam ilyen kedves, bájos és vicces könyvet. Az idei év sajnos, a közepes olvasmányoké, a legtöbb könyvemre rá lehet húzni az "egynek elmegy" címkét. Jó, azért vannak kivételek, pl. ez is köztük van.
A vesszőparipám, mesefeldolgozás kis csavarral, stb. Van egy ikerpár, Alex, aki lány és Conner, aki fiú (csak azért, mert a nevükből nem feltétlenül derül ki), a történet elején 11 évesek. Nem is lehetnének különbözőbbek, Alex igazi buzgómócsing, és komoly lány, sőt inkább már görcsös (volt egy kis Hermione-fílingem), Conner pedig elalszik órán, ugyanakkor nagyokat nevettem a beszólásain, többek között azon, hogy a fiú eléggé szabadon értelmezi a meséket. Pl. szerinte Piroskát nem szerették a szülei, különben nem küldték volna egyedül az erdőbe. Csipkerózsika szülei meg idióták voltak, hogy nem hívták meg a keresztelőre a 12. tündért, és miért titkolták előle az orsót, ahelyett, hogy megmutatták volna, mihez ne nyúljon. Ezeken nagyon jót mulattam, de valahol igaza van a fiúnak, nem? :D
Sajnos, ahhoz, hogy folytatni tudjam a bejegyzést, spoilereznem kell. Szóval vigyázat!
Az ikrek egy mesekönyvet kapnak a nagymamájuktól, amibe (nagyon leegyszerűsítve) beleesnek, és a mesék földjén kötnek ki. Csakhogy nem az általunk ismert mesékbe kerülnek, hanem a mesék végét követő eseményekbe, ahol Hamupipőke már királynő és babát vár, Piroskát megválasztották királynőnek, Aranyfürt (a nálunk kevésbé ismert három medvés-zabkásás történetből) körözött bűnöző, stb. Hogy vissza tudjanak jutni a saját világukba, össze kell gyűjteniük a kívánság varázslat összetevőit. Csakhogy másvalaki is pályázik erre a varázslatra...
Rendkívül ötletesnek találtam a történetet, bár a könyvbe esés talán nem teljesen új ötlet, de az ismert mesehősök sorsának folytatása igazán jópofa volt, érdekes lett a különböző mesebirodalmak leírása, és a történet pedig kellőképpen izgalmasra sikeredett. Az ikrek sok kalandba keverednek, de sikerült úgy megoldani (egy rövidke jelenet kivételével), hogy szerintem nem lett olyan, amitől félni kell, és mivel 10 éves kortól ajánlják, ez is szempont lehet.
Az ikrek korukhoz képest talpraesettek, hamar feltalálják magukat, és jól kiegészítik egymást. Látszik, hogy nagyon szeretik egymást, és jól együtt tudnak működni. Persze, nem tökéletesek, veszekednek is néha, de ha kell, mindent megtesznek egymásért. Ugyanakkor a könyv stílusa mégsem volt nyálas. Egyszóval nagyon kellemes élmény volt.
A sorozatból már öt rész jelent meg, remélem, nálunk is folytatni fogják. Az eredeti borítót kapta a magyar kiadás is, ami kellően mesés és gyönyörű. A fordítással sem volt bajom, szép és gördülékeny.
