Keresés ebben a blogban

2015. február 27., péntek

Germán, kelta regék és mondák

Már egy ideje szerettem volna picit többet tudni erről a világról, hiszen egyre több helyen bukkannak fel a kelták meg a germán istenek. Gondoljunk csak a Thor-filmekre, Kevin Hearne könyveire (germánok) vagy Karen Marie Moning sorozatára (kelták), ami magyarul a Tündérkrónikák címet kapta.

Ezek az alkotások többnyire úgy veszik, hogy valamit már tudunk a világukról, és bár adnak valami alap ismertetőt, nekem leginkább sűrű homály maradt.

Mivel pár hónappal ezelőtti témázásunk óta némiképp bizonytalan vagyok, hogy mi számít spoilernek, ezért most szólok, hogy ha valakit nem érdekel, milyen történetek ezek, esetleg mi a végük, akkor csak óvatosan a poszt elolvasásával!

Már a könyv elejét olvasva is furcsa érzésem volt, annyira mások ezek a történetek, mint a mi meséink, mondáink, vagy akár a római mondák, amikről azért normál esetben többet tudunk. Először is a nevek. Ki se nagyon tudtam olvasni egyik-másikat, nemhogy megjegyezni, pedig azzal hízelgek magamnak, hogy jó nyelvérzékem van. Néhány a teljesség igénye nélkül: Wolfdietrich, Berchtung, Hiltigundi, stb. Aki szereti a Wagner-operákat, a Nibelungok gyűrűje történetét, annak Siegfried, Kriemhild vagy Brünhild neve ismerős lehet. Az ír-kelta nevek egy része át van írva magyar helyesírással, pl. Aingusz, Fergusz, amiről nem vagyok meggyőződve, hogy valóban így kellene ejteni, gyanítom, hogy Angus és Fergus akart lenni eredetileg. Viszont sok név meg eredetiben maradt, pl. Bruig na Boann, amiről meg így nem lehet tudni, hogyan kell kimondani.

Az első szakasz az északi istenek története, kalandjai. Adott egy Gylfi nevű király, aki útnak indul, és általa ismerjük meg Odin, Loki, Thor és a többiek történetét. Az igen-igen alapon kívül nem sokban hasonlít a Thor-filmekhez, vagyis, hogy Odin a főisten, Thor a mennydörgés istene és Loki a cselszövésé (egy csúnyább kifejezést használva kavarja azt a bizonyos matériát), stb. A Vasdruida-krónikákból már inkább több az egyezés. Bár Loki a gonosz, nekem egyik isten sem lett a kedvencem, Thor sem, aki a filmek alapján a jó és nemes. Akkora szemétládának sem tűnt, mint ahogy Hearne leírja a Hammered c. részben, de nem is szimpatikus.

Következtek a germán hősmondák, középkori epikus költemények alapján. Az Edda-dalokról talán többen hallottunk már, de nem Pataki Attilára kell gondolni meg Miskolcra! Itt olvashatunk a fentebb már említett Nibelungokról. Ami a történetekben közös, hogy mindenki vérszomjas, pénzéhes, még a hős Siegfried is, akinek a pozitív értékeket kellene képviselni, nemtelen, kicsinyes és anyagias. Pfff, szép... A szereplők egytől-egyik csúfos véget érnek. Leginkább a Gyűrűk ura meg a Harry Potterből a bodzapálca története jutott eszembe az elátkozott kincsről, ahogy egymástól ragadják el csellel, vagy leginkább erőszakkal. És akkor még nem beszéltünk a szexmániáról. Nem is emlékszem, már ki volt, aki bosszúból elrabolta ellensége lányát, elaltatta, és asszonyává tette. Igazán kedves kis kifejezés a nemi erőszakra... 

Sajnos (?), a könyv hibás, a 96. és 115. oldal közötti rész hiányzik, így pl. Wolfdietrich története végét nem tudtam meg, de gyanítom, az sem volt kevésbé lelombozó, mint a többi. Kimaradt emiatt a történeti hősökről szóló rész is, Rőtszakállú Frigyes vagy Tell Vilmos mondája.

Ezután varázslókról, tündérekről és óriásokról olvashattam. Ez a szakasz sokban emlékeztetett a Grimm-mesék egyes elemeire. Holle asszony szerepelt benne név szerint, aki azonos, a kölni törpékről pedig a suszter manói jutottak eszembe. De vannak más kisebb egyezések, pl. a fókabőr, amit levet egy szép lány, és el kell dugni előle, hogy meg ne tudjon szökni (ez a motívum, ha nem is fókabőrrel, de még egyes magyar népmesékben is megjelenik), lásd a szamárbőrös Grimm-mese. 

Viszont ezek sem végződnek jól. A kölni törpék megsértődnek és többé nem segítenek a város lakóinak, a lány visszaszerzi a fókabőrt és eltűnik örökre, a hamelni patkányfogó elviszi a város összes gyerekét, akiket soha többé nem találnak meg, stb.

Az utolsó nagy szakasz a könyvben a kelta regék és mondák. Először írországi történeteket olvashatunk tündérekről, akiket sidheknek hívnak. Moning-olvasók, figyelem! Bár ott a tündér sidhe, itt pedig sidh. Megmondom őszintén, eddigre már kissé eluntam a depressziós történeteket, és alig tudtam figyelni rájuk. Ezek is tele vannak csatákkal, ármánykodással, de pár mesei elem itt is felfedezhető, pl. a szarvassá változtatott leány, vagy a féltékeny anya, aki a saját lányát adta volna a királyhoz, ezért elrabolja a királynő újszülött fiacskáját és a helyébe valami állatot rak, vagy vérrel keni be a száját, hogy úgy tűnjön, mintha megölte volna a gyerekét, stb. Ojszin, más néven Osszián történetéről is megtudhatunk egy keveset.

Walesi monda összevissza kettő van, de ezeknek csodák csodájára jó a vége. Éljenek a walesiek!

A legutolsó rész Artus (nem Artúr!) király és a kerekasztal lovagjairól szól. Bár innen-onnan voltak már ismereteim erről a mondakörről, de most végre megértettem, hogy mi a helyzet a kőből kihúzott, meg a tó asszonyától kapott kard körül. Az előbbi miatt lesz Artus király, hiszen az lehet az uralkodó, aki ki tudja húzni, de nem ez az Excalibur, hanem, amit a tó tündérétől kap.

Megtudtam többek között azt is, hogyan szerzett magának Gawain feleséget, ami ismét bebizonyította, hogy a férfiakat nem az agyuk irányítja. Meg is érdemlik a sorsukat! :D

Az utolsó történet Trisztán és Izoldáé, amit nem értettem, hogy került az Artus mondakörbe. Erről is láttam már filmet, ismerős volt tehát, emlékszem, mennyire meghatónak találtam az egymás iránti rendíthetetlen szerelmüket, milyen igazságtalannak éreztem, hogy Trisztán másnak kell, hogy megkérje a lányt, akit szeret, hogy már akkor is felháborított, hogy a lány nem dönthet, kihez akar menni feleségül. Viszont itt többször is kihangsúlyozzák, hogy a két fiatal szerelme varázslat eredménye, ami így nekem csalódás volt, mert így a halhatatlan szerelem elveszik, hiszen mindössze egy tévedésből megivott varázsital az alapja. Ámbár a kémia, ahogy manapság mondani szokták, megvolt a két főhős között, de a varázslat nélkül valószínűleg győzött volna a kötelességérzet és a hagyomány. Így pedig kizárt a happy end. Itt is szerepel grimmes motívum. Trisztán legyőzi a sárkányt, kivágja a nyelvét, hogy később igazolni tudja, de mikor elalszik, egy másik lovag ellopja tőle. (A két testvér meséje.)

Olyan szempontból nem bánom a könyv elolvasását, hogy kicsit nőtt a műveltségem (bár erősen kérdéses, hogy mennyire fogok emlékezni pár hónap vagy év múlva), de amúgy eléggé lehangoltak ezek a történetek, ezért most valami tinglitangli kis könnyed marhaságba kezdtem, hogy ne akarjam magam felkötni. :D 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése