Nem szeretném kielemezni, hogy miért nyúlok egyre többször vissza azokhoz az alkotásokhoz, amik a gyerekkoromhoz kötnek. Nyilván megvannak az okai, tisztában vagyok némelyikkel, mások viszont valahol mélyen lapulnak a lelkemben, de ez most nem fontos.
A kék madár az egyik kedvenc mesefilmem volt zsenge gyerekkoromban. Nem tudom, mikor láttam, mert az, hogy 1976-ban készült, nem jelenti azt, hogy akkor is láttam, mivel a boldog (?) gulyáskommunizmusban a rothadó kapitalista filmeket kb. 3-4 év késéssel vetítették, ha nem több. Ugyanakkor, mivel szovjet-amerikai mesefilm volt, lehet, hogy hamar bemutatták.
Nagy dolog volt az akkoriban, a hidegháború korszakában, hogy egy film szovjet-amerikai koprodukcióban készült, a két tábor egymáshoz való közeledését jelezte. Bár gyerekként láttam, emlékszem, mégis felfogtam valamilyen szinten a történelmi jelentőségét. És hogy a magyar származású George Cukor volt a rendező, még nagyobb filmtörténeti csemegévé avatta.
A film maga amúgy még a téli szünet előtt jutott eszembe, mikor az egyik iskolában, ahol dolgozom, a gyerekek karácsonyi műsorának részeként előadták Maeterlinck színdarabját. Nem tudom, milyen hosszú az eredeti darab, gyanítom, ennél hosszabb. Ültem ott feszengve, mert nem is tudtam, mit gondoljak. Persze, értékelem az erőfeszítést, hogy megtanulták és eljátsszák, ugyanakkor nem tudok jobb szót, elég gyenge előadás volt. Na, és ekkor jutott eszembe a film, és hogy vajon megtalálom-e az internet hatalmas bugyrában. Megtaláltam. Iszonyat rossz minőségben, de nézhetően. Meglehet, már akkor is ilyen színvonalú volt a kópia, amikor először láttam.
Hónapokig csücsült a gépen, várva a megfelelő pillanatot, ami a héten érkezett el.
Fura dolog felnőtt fejjel átélni egy gyerekkori alkotást, legyen könyv vagy film, mert az ember figyelmét más dolgok ragadják meg. Ugyanakkor arra is kíváncsi voltam, hogy vajon tudom-e most is élvezni. Erre a kérdésre a válasz egyértelmű igen. Különösen egy jelenetet vártam, de erről majd később.
A film igen röviden arról szól, ha valaki nem ismerné, hogy két gyerek különböző helyszíneken keresi a kék madarat, vagyis a boldogságot.
Elnéztem Elizabeth Taylort, és arra gondoltam, milyen érdekes, ahogy változik a szépségideál. Merthogy a ma divatos anorexiás, sőt néha topis színésznőkhöz képest láthatunk egy telt keblű, széles csípőjű, gyönyörű nőt. Ez anno egészen biztosan nem jutott eszembe. Elnéztem, hogy szinte minden jelenetben újabb és újabb ruhakölteményekben pompázik, a haja feltornyozva, benne diadém. Nekem még az ilyen nő az igazi, nőies nő. Aztán eszembe jutott, hogy egy mesefilmben miért van kipakolva a főszereplőnő melle? :D Erről eszembe jutott a Once Upon A Time sorozat, amiben a (már nem annyira) gonosz királynőt játszó Lana Parillának is így ki van pakolva vagy a mostani évad első felében szereplő Elizabeth Mitchellnek. Jó, viszont az nem kimondottan mesefilm, még ha meseszereplők vannak is benne.
Szóval ilyen profán gondolatok jártak a fejemben, miközben néztem, de igazából sikerült majdnem teljesen elkapnom a hangulatát. Gondolom, valamivel jobban megértettem a mondanivalót, mint akkor, bár úgy emlékszem, felfogtam már gyerekként is, hogy hiába kergetjük a boldogság kék madarát, hiszen végig ott van az orrunk előtt. Ma már ezt úgy fogalmaznám meg, hogy a boldogság lehetősége bennünk van, és elvileg nem függ kortól, nemtől, körülményektől.
A jelenet, amit nagyon vártam, ami gyerekként olyan erősen megfogott, a következő volt. Tyltyl és Mytyl a jövőben keresik a kék madarat, ahol egy csomó még meg sem született gyerek várja, hogy ha eljött az idő és szólítják őket, leszülessenek a földre. Van azonban egy kisfiú és egy kislány, akik szeretik egymást, és együtt szeretnének maradni. Ez azonban sajnos, nem lehetséges, a fiúnak sokkal előbb le kell születnie. Nagyon meghatónak és szomorúnak találtam, ahogy kérik az Időt, aki eljön a fiúért, hogy ne szakítsa el őket egymástól. Most is szívszorítónak éreztem, ha annyira nem is, mint annak idején. Volt egy furcsaság, arra emlékeztem, a fiú azt mondja, mire a lány megszületik, ő már nagyon öreg lesz. De most azt hallottam, már ott sem lesz. Na mármost, mivel ez az eredeti szinkron, az újrafordítás sem jöhet szóba, tehát vagy annak idején félrehallottam, vagy másképp maradt meg a fejemben.
Összességében most is nagyon tetszett ez a film. A technika jóval alulmarad a maihoz képest, de kit izgat, a színészi játékok briliánsak, a film zsúfolva van a kor nagy színészeivel, a történet megkapó és még ma is átjön az üzenete.
És rájöttem még valamire, hogy a macskák iránti gyanakvásom lehet, hogy ebből a fimből adódik. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése