A király vándorútja

A király útja

Élt valaha egy király. Szolgák százai lesték parancsát, alattvalók ezrei félték haragját. Gőgös, kegyetlen ember volt, szeretet nem lakozott szívében. Mikor rótta a palota folyosóit, népes testőrsége kíséretében, az emberek ijedten rebbentek szét az útjából, elhalkult a szó, elhalt a nevetés. Mindent elért, amit csak akart, birodalma egyre nőtt győztes hadjáratai nyomán. Mindene megvolt, amit csak akart, pénz, hatalom, elég volt egyet csettintenie, és szolgák buzgó hada hordta elé a finomabbnál finomabb étkeket, italokat. Ha társaságra vágyott, az ország legjobb művészei, mutatványosai szórakoztatták, sőt messze földről is eljöttek hozzá, mert bőkezűen jutalmazta, ha kedvére való volt az előadás.

Mondom, mindene megvolt, amit csak akart, de szeretet nem volt az életében. Nem voltak igaz barátai, nem volt családja, feleség gyengéd mosolya, gyermek csengő kacagása nem verte fel a palotája csendjét. Magányos volt, s hogy ne kelljen magányával szembenéznie, nagy ünnepségeket, lakomákat, viadalokat rendezett. S ha éjszaka mégis rátört a magány, behívatta számos rabnői egyikét, hogy hamis öleléssel űzze el a gondokat.

Senki nem szerette, s ő sem szeretett senkit, de mégis volt egyvalaki, akinek a gondolatai gyakran szálltak feléje, aki féltette, aggódott érte. Egyvalaki, akinek, ha hallott a király viselt dolgairól, elszorult a szíve bánatában. Az édesanyja. Apró, egyszerű kunyhóban lakott távol a királyi udvar nyüzsgésétől. Egyetlen szobácskája ablakából rálátott a palota legmagasabb tornyára, s reggelente, ébredéskor elmormolt egy imát a fiáért.

Hogy lehetséges ez? Miért nem lakik a király édesanyja fent a palotában pompában, sokszobás lakosztályban, kényelemben, tisztelettel övezve? Hosszú történet ez. A király nem volt mindig király, hanem egy falusi kisgyerek. A kis kunyhóban lakott özvegy édesanyjával, s csendes, egyszerű, ám vidám, csupa szeretet életet éltek. Segített a ház körül, vizet hordott, fát aprított, iskolába járt, s délutánonként a többi gyerekkel vígan mulattak. S ha leszállt az éj, az édesanyja mesélt neki távoli világokról, uralkodókról, legyőzött sárkányokról, csatákról és dicsőségről. A kisfiú képzelete lángra gyúlt, s látta magát csillogó vértben, amint kardját diadalmasan felemeli, látta karján a megmentett hercegnőt, aki hálát rebeg életéért, és hálából neki nyújtja a kezét. Így teltek napjaik.

A kisfiú nyalka ifjúvá serdült, a férfikor határához ért. Minden szabadidejét olvasással töltötte, s mivel eszes, s szorgos volt, könnyen tanult, s mindent megjegyzett. Egy módos ember kegyének köszönhetően eljutott a közeli városba, hogy egyetemre járhasson, s orvosnak tanulhasson. A fiú előtt kinyilt a világ, s mikor visszatért kis falujába, szűknek érezte azt. Elvágyott a szíve, s édesanyja szomorúan látta, hogy fia már nem leli örömét az eddigi életében. De mert szerette fiát, s okos asszony volt, tudta jól, hogy nem tarthatja maga mellett, úgy döntött, elengedi hát. A fiúnak kerestek egy rendelőt a városban, ahol gyakorolhatja a gyógyítást egy öreg orvos mellett, s ha annak az ideje kitelik, átveszi majd a praxisát.

Történt akkoriban, hogy az idős király megbetegedett. Kedves, szeretett királynéja évekkel azelőtt meghalt már, s a király nem vett új feleséget, utóduk nem született. A király legközelebbi rokonára, szeszélyes, hatalomvágyó unokaöccsére szállt volna a trón, de ő ezt nem akarta. Úgy döntött hát, hogy még életében keres valakit, akit méltóbbnak ítél a koronájára. S bár tudta, hogy unokaöccse haragját vonja ezzel a fejére, nem törődött vele, azt is tudta, hogy rokona gyáva, s nyíltan nem fog szembeszállni döntésével. Ha elég erős utódról gondoskodik, aki meg tudja védeni hatalmát, nem kell félnie az unokaöcs bosszújától.

De mi alapján válasszon utódot? Sok terve volt, de mindet elvetette, egyiket sem találta elég jónak. Már-már elkeseredett, hogy kifut az időből, mikor a véletlen a segítségére sietett. Egy hatalmas sárkány érkezett az országba észak felől, és sanyargatta a népet. A király kihirdette hát, hogy aki a sárkányt legyőzi, azé lesz a korona. Az biztosan elég erős, bátor és ravasz ember ahhoz, hogy megvédje az országot és a trónt. Csak arra nem gondolt, hogy az uralkodáshoz az erő és az ész mellé szív is kell.

A fiú is meghallotta a felhívást, s úgy érezte, eljött az ő ideje. Szerette ugyan a gyógyítást, de szíve dicsőségre áhítozott. Felment tehát a palotába, ahol vége-hossza nem volt a sok jelentkezőnek. A király lovat, fegyvert, páncélt biztosított a jelentkezőknek, amit, ha nem is győzték le, de túlélték a sárkányt, akkor is megtarthattak. Hamarosan elindultak az első jelentkezők. Nem telt bele sok idő, megérkeztek a hírek, s később a túlélők meg a halottak. Volt, aki már a sárkány látványától életét féltve megfutamodott, voltak sokan, kik bátran szembeszálltak vele, s életükkel fizettek vakmerőségükért, de olyan is akadt, aki valamely testrészét elveszítve vagy a sárkány lángos lehelletétől csúnyán megpörkölődve tért haza. A halottak számának növekedésével a jelentkezők száma jelentősen megcsappant, de a fiú nem adta fel, váltig könyörgött neki az édesanyja, hogy ne kockáztassa ifjúi életét, maradjon csak az orvoslásnál.

De a fiú nem hallgatott rá, s elindult életveszélyes küldetésére. Hogy s hogy nem, legyőzte a sárkányt. S mikor diadallal visszatért, királyi pompával fogadták, a palotába költöztették, s a király megjelölte őt törvényes örököséül. A nép éljenezte, édesanyja sírva örült megmenekülésének, s bár tudta, mekkora megtiszteltetés, hogy fiából király lesz, mégsem volt boldog. Attól félt, a hatalom megréeszegíti, és elveszti igazi önvalóját. Neki lett igaza. A fiú belekóstolt a dicsőségbe, s elfeledte régi életét. A vén király hamarosan elhagyta a földi létet, s megnyugodva hunyta le örökre a szemét, azt hívén, jó kezekben hagyta az országot. Úgy is tűnt először.

Az ifjú király rendet tett az országban, elűzte a régi király ellene ármánykodó unokaöccsét, kemény kézzel uralkodott. Népszerű volt, alattvalói szerették, de neki a fejébe szállt a dicsőség. Még nagyobb pompa kellett, még nagyobb hatalom. S mikor a szomszéd ország királya úgy döntött, megtámadja az övét, nem érte be az ellenség kiűzésével, hanem úgy döntött, elfoglalja azt az orsázgot, s ezzel növeli birodalmát. Ezt a háborút később számos másik követte, s a háború sok pénzt emészt fel. Az ország lakói egyre több adót fizettek, s egyre jobban elszegényedtek. Mikor pedig felemelték szavukat ez ellen, a király szörnyű bosszút állt. Börtönbe záratott vagy kivégeztetett mindenkit, aki ellen mert neki szegülni, s a nép félni kezdett. Már csak titiokban lázadoztak ellene, s meggyűlölték. De ő elvakultságában észre sem vette. Vagy ha mégis, elhessegette. "Én vagyok a király," - gondolta - "azt teszek, amit akarok." S nemcsak régi életét, de édesanyját is elfeledte. Egy egyszerű falusi asszony nem lehet a király anyja! Nem vitette fel a palotába, nem adta meg neki az őt megillető tiszteletet.

Az édesanyja egy darabig várta, várta haza a fiát, nem akart ő a palotába költözni, csak szerette volna, ha meglátogatja néhanapján. De hetek, hónapok teltek el, és nem jött haza, üzenetet sem küldött. Csak a hírek jöttek új adókról, újabb háborúkról, a király kegyetlenkedéseiről.

Egy nap az asszony úgy döntött, felmegy a palotába, s emlékezteti fiát arra, ki ő valójában. Útra kelt hát, s hamarosan a palotához ért. Az őröktől bebocsátást kért, mondanák meg a királynak, hogy az édesanyja beszélne vele. Azok kinevették, s el akarták kergetni, de a kancellár, aki épp arra járt, meghallotta a zsivajt. A kancellár sem szerette a királyt, bár szemben hízelgett, úgy döntött hát, beviszi az asszonyt a trónterembe, hadd szégyenüljön meg az uralkodó.

Mikor a fia elé vezették, az asszony elámult a hatalmas pompa láttán. Álmában sem tudott ekkora gazdagságot elképzelni. Hát még mikor a király elé vezették, akkor ámult ám csak nagyot. Alig ismerte meg a saját magzatát, olyan pompa és fényesség vette körül.

- Fiam!- kiáltotta sírva, s feléje vetett volna magát, hogy karjába ölelje elveszett gyermekét, de két alabárdos őr ugrott az útjába.

- Ki ez? - nézett rá a király értetlenül, s mikor a felismerés átsuhant az arcán, elsápadt ijedtében.

- Édesanyád jött el hozzád, fiam! - kiáltotta szegény asszony megrémülve, mert meglátta fia arcán a kegyetlenséget.

- Nem ismerlek! - vetette oda a fia dölyfösen - Dobjátok ki! S te asszony, örülhetsz, hogy nem csapatom le a fejed felségárulásért.

Az édesanyja szíve meghasadt e szókra, majd éktelen haragra lobbant. Kivonszolták a trónteremből, de az ajtóból még visszakiáltotta:

- Megtagadtál engem, légy hát érte ezerszer átkozott! Légy földönfutó, s ne lelj nyugalomra, míg meg nem bánod ezt!

A király és kísérete nagyot nevetett a szókra, de a király nevetése nem volt őszinte.

- Szegény asszony, - szólt a kancellár álnokul - megbolondult. Hogy érne valamit is ez a szitkozódás?

De ő is, és a király is pontosan tudta, hogy az anyai átok előbb-utóbb megfogan.