Keresés ebben a blogban

2012. július 31., kedd

Bajaja herceg

Micsoda örömmel találtam rá erre a filmre! Gyerekkorom egyik kedvence volt. Ahányszor adta a tévé, annyiszor néztem meg. Márpedig adta párszor, mivel abban az időben a filmek, sorozatok időről időre visszatértek.

Sok mindenre nem emlékeztem belőle, csak, hogy van valami sárkány, aki magának követeli a hercegnőt, meg egy néma szolga, aki nem is néma, csak álruhában van, és persze, ő győzi le a vérszomjas sárkányt.

A történet tulajdonképpen alig több ennél, és persze, garantált a boldog befejezés. Tán 30-nál is több éve, hogy utoljára láttam, és most is gond nélkül végig bírtam nézni, habár a mai szememmel elég - hát hogy is fogalmazzak, de nem tudok szebben - primitív megoldások szerepelnek benne. De hát 1971-et írunk, CGI-ról még senki sem hallott, a filmes trükköket nem számítógépen készítették, hanem emberek a két kezük munkájával.

Egy-két dolog, amin jót mulattam. Valami lovagi torna félével akarják eldönteni, hogy kié legyen a hercegőn keze, és az az izé, amivel ilyenkor egymásnak rontanak lóháton (nem tudom, mi a neve, nem lándzsa, de valami hasonló), elvileg fából készült. Hogy itt nem, az biztos, mert lovaglás közben berezeg a vége, mintha gumiból lenne. Gondolom, könnyebb volt megtartani.

A másik, mikor az álnok csaló rablóherceg el akarja foglalni a várat, és közli, hogy túlerőben vannak. Nem tudom, de addig összesen kb. 3 embere volt, hogy honnan került elő még úgy másik öt, nem is értem. De könyörgöm, ez a túlerő? És erre a kijelentésre nem jön elő senki, hát nincs abban a várban őrség, katonaság, mittudomén? Végül a várnép győzi le őket, a kovács, a pék, a szakács, stb., meg a fehérnépek.

Elhatároztam, hogy ezentúl, mivel annyit hangoztattam, hogy mekkora szinkronpárti vagyok, ha filmről írok, a magyar változatról is írok pár sort. (Amennyiben úgy nézem, természetesen.) Nos, pironkodva kell beismernem, hogy ezúttal nem igazán találták el a hangokat. Valahogy nem passzoltak a szereplőkhöz, egy-két kivétellel. Magda Vásáryová (őt talán leginkább a Sörgyári capriccióból ismerhetjük) hangja, Mezei Kitty pl. tetszett, de a férfi főszereplő nekem nem jött be.

Mindezekkel együtt vagy ellenére, és beleszámolva a nosztalgiát, jár a 10/9 pont.

2012. július 27., péntek

E. L. James: A szürke ötven árnyalata

Már egy hete, na nem a mamára, hanem arra gondolok, vajon írjak-e erről a... khm... műről. Úgy gondoltam, még említésre sem méltó, és legjobb lenne úgy elfelejteni, mintha sosem hallottam volna róla. De ha csak egy embert is vissza tudok tartani attól, hogy elolvassa, már megéri mégis billentyűzetet ragadni.

A könyv befejezése után egyetértettem Pumuklival, aki az egyik részben bosszúból ellopja Eder mester barátjának színházjegyeit, és így kiált: Rálépni! Széttépni! És szívem szerint visszavezetném a könyvégetést, legalábbis e könyv esetében. Na, de nagyon előreszaladtam.

Mindig elfelejtem, hogy nem szabad hájpos könyveket olvasni, az esetek többségében csalódást jelentenek. Van kívétel, pl. a Harry Potter sorozat, de ez esetben bejött a papírforma.

Bevallom, fogalmam sem volt, hogy mibe is kezdek bele, úgy látszik, a jövőben alaposabban el kell olvasnom az ismertetőket. Csak annyit tudtam, hogy egy szokatlan szerelmi történet, na de mitől szokatlan, arról fogalmam sem volt. És mi a nyavalya lehet az a BDSM? Nem vettem elő a guglit, hát úgy kell nekem!

Annyit olvastam róla, hogy mikor Amerikában elfogyott a könyv, a neten 1000 dollárért cserélt gazdát egy-egy példány. 1000 dollárért? Rejtő írja egy helyen (nem pontos az idézet), hogy normális emberekre nem lehet nyaralóhelyet bazírozni, de úgy tűnik, könyvkiadást sem.

Belekezdtem hát a könyvbe, és nem történt semmi különös. Pár oldal után az volt a véleményem róla, hogy egy igencsak átlagos történet. Szívdöglesztően jóképű és szemtelenül gazdag férfi és csinos fiatal lány találkoznak. A lány nem hiszi el, hogy a férfinak ő kellhet, pedig elég egyértelmű jeleket ad le. Mint azokban a bizonyos Harlequin (Romana, Tiffany, stb.) füzetkékben. Jaj, istenem, de sablonos!

És bár sehol sem olvastam utána, pillanatok alatt feltűnt a Twilight hasonlóság. Ana - Bella, Grey - Edward. Aztán utánaolvastam, és mint kiderült, nem véletlenül. A könyv egy Twilight fanficből nőtte ki magát.

Aztán hamarosan az is kiderül, hogy mitől is szokatlan a történet. A férfi szexuális szokásai miatt. Ez még nem lenne baj. Ami két felnőtt ember között történik zárt ajtók mögött, az a kettejük dolga, amennyiben mindketten beleegyeznek, és kölcsönös örömükre szolgál. Bár ha valaki attól indul be, hogy a másik félnek fájdalmat okoz, az azért gondolkodjon el valami terápián.

A sokkal nagyobb baj az, hogy ennek a könyvnek egyszerűen nincs története. A különleges szexen kívül a színvonal a már említett Harlequin füzetecskéknél is alacsonyabb. A fele körül már ott tartottam, hogy abbahagyom, de időnként elejtettek valami kis apróságot, ami arra utalt, hogy talán kiderül, mitől is lett Grey ilyen "ötven árnyalatban elcseszett". De amikor már-már elcsípnék egy történetszálat, annak kifejtése helyett a főszereplők szexelni kezdenek, és a történet ismét kicsúszik az ujjaim közül, én meg ott dühöngök, hogy mi van? Ráadásul ez a szex tök egyforma. Na jó, eleinte még lehet, hogy izgalmas (izgató? - "chacun a son gout"), de a sokadik szexjelenet már idegesítő. Hiába játszódik máshol, hiába a kiegészítők, a kikötözés, stb. Ugyanazok a szavak, ugyanaz a forgatókönyv, már nem is figyelek rá. Lapozok, lapozok. A könyv második felét már csak azért olvasom egyre vadabbul, hogy végre túl legyek rajta, és valami másba kezdhessek.

Ami még riasztó volt számomra, az, hogy Ana fél a pasitól, a hangulatváltozásaitól, a kilátásba helyezett, és időnként végre is hajtott büntetéseitől. És állítólag szerelmes Greybe. Ezt nevezi ő szerelemnek? Nem lehet tartósan szeretni azt, akitől félünk. Én legalábbis így vagyok vele. Az állandó feszültség megöli az érzelmeket.

A fordításról. Olvastam olyan kommentet, hogy angolul jobb. Ebben lehet, hogy van valami. Anno, mikor franciául és olaszul tanultam, a tanárnőmnek az volt a mániája (Lomb Katóval együtt), hogy minél hamarabb el kell kezdeni az idegen nyelven való olvasást. Mi lehetne erre alkalmasabb, mint a ma már sokadjára emlegetett Harlequin füzetkék? A szöveg viszonylag egyszerű, a történet követéséhez nem kell egyetemi diploma. Igaz, elég speciális szókincset sikerült összeszednem belőle, máig emlékszem, hogy van olaszul a "borzongás (végigfutott) a gerincén" kifejezés, pedig már évek óta nem gyakoroltam a nyelvet. És míg magyarul világgá futnék ezektől a sztoriktól, valóban élvezetesebbek idegen nyelven. (Hogy miért, arra nem sikerült rájönnöm.) De ettől még a  könyv maga gyenge marad.

Ma egész nap belefutottam a "tótiszolásba". Részben ez indított arra, hogy mégis írjak e műről. Nem tudtam, hogy ő a fordító, és az ominózus oroszlánkirályos hiba elkövetője. A mémezést elindító interjú itt olvasható. Nem az a baj, hogy hibázott, hanem, hogy nem ismeri el, sőt, kikéri magának. Igencsak ellenszenves hozzáállás.


10/2  - Egy pont, mert a főszereplők emailváltásaiban megcsillan a humor apró szikrája, a másik pedig az utolsó kb. 10 oldalért, ahol Ana végre kiáll magáért, és elhagyja Greyt. De mivel ez trilógia, nem kell hozzá túl nagy jóstehetség, hogy újra össze fognak jönni.

Egy igen jó posztot olvastam a könyvről itt. Minden sorával mélységesen egyetértek.

A könyv befejezése után úgy éreztem, hosszú-hosszú ideig nem akarok olyat olvasni, aminek a leghalványabb köze is van a szexhez. Úgyhogy mást vettem elő, mint amit eredetileg terveztem, Popper Pétertől a Lélekrágcsálókat. És mit olvasok mindjárt az első oldalak egyikén?


"Sajnos, az emberek szívébe nincs beleírva, hogy az ember nem tulajdon. Senki. A gyerek se, a férj se, a feleség se, a szerető se. A rabszolgatartás minden formája aljas. Ha a játszmák arról szólnak, hogy milyen manipulációval lehet egy másik ember fölött hatalmat gyakorolni, és őt tulajdonná tenni, akkor erre tisztességes ember nemet mond."

Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzáfűzni. Márpedig  A szürke ötven árnyalata éppen erről szól, a hatalomról a másik ember felett, és ez az, amitől ez a könyv nemcsak hogy rossz, hanem veszélyes is. Hiszen úgy akarja beállítani, hogy ez a romantika, ez a szerelem. Pedig nem az, csak hatalmi játszma. Szerencse, hogy nem adtam érte 1000 dollárt.










2012. július 26., csütörtök

"Google a te barátod!" (?)

Vagy másképpen: "A Google jó barát." Vagy egyszerűen ennyi: "Guglizz rá!" vagy csak "Google." Olyankor szokták használni, ha valaki kérdez valamit, és a megkérdezett szerint a választ megtalálhatjuk a kereső használatával.

Csak engem irritál ez a mondat? Amikor először kaptam meg, meg kell mondanom, nagyon rossz érzés volt. Leforrázva éreztem magam, sőt megalázva, mintha valami lusta idióta lennék, aki képtelen a kellő információt meglelni a neten. Másrészről viszont meglehetősen udvariatlan, mi több kioktató dolognak éreztem ezzel válaszolni. 

Vajon igazam van, és ez már tényleg a kommunikáció vége? Ezentúl csak guglizunk információcsere gyanánt?

Két nemrégi eset volt, ami elgondolkodtatott. Az egyik: a steam punk kifejezés jelentését kerestem. Egy könyvismertetőben olvastam, és megkérdeztem valakitől, akiről úgy tudtam, olvasta a könyvet, mire egy Wikipedia linkkel válaszolt. Hm. Nos, talán valóban igaza van, és magam is elolvashatom a választ. A jelzett oldalon részletesen és közérthetően le volt írva a kifejezés jelentése. Ugyanakkor nekem mindössze egy rövid, párszavas meghatározás is elég lett volna, és hát azért kérdeztem őt, mert tőle szerettem volna megtudni. A link kikeresése és beillesztése vajon nem telt több időbe, mint a saját szavaival leírni lett volna? Elolvasva az oldalt, rájöttem, hogy nehéz lett volna egymondatos leírást adni (bár talán nem is lehetetlen), de ez nem minden esetben van így.

Nézzük, mikor is lehet valóban hasznos a Google? Pl. ha valami meghatározást, fogalmat keresünk. Moziműsort. Menetrendet. Szótárt. Embereket. Eseményeket. Könyvet, könyvismertetőt. Filmet. Színházat. Iskolát. Tanfolyamot. Ételreceptet. Ügyvédet. Pizzázót. Törvényt. Vagy bármi mást, ami kb. egy szóval vagy egy egyszerű kifejezéssel beírható a keresőbe. A sor a végtelenségig folytatható. Itt inkább esetenként a bőség zavarával kell megküzdenünk. A kb. 12 millió találattal (amit, kissé  kérkedve vele, mindössze 0,12 másodperc alatt prezentál nekünk a Google).

De van, amibe beletörik a kereső és a felhasználó bicskája is. Pár hete azt kerestem, igaz-e vajon, hogy ha egy diák, mire betölti a 15-öt, nem tudja elvégezni az általános iskola 7. osztályát, speciális, a túlkorosoknak fenntartott iskolába küldhető, mondjuk akár a szülők beleegyezése nélkül is. Heteken keresztül kutattam, nem találtam ilyen utalást. Mindenféle keresőszóval próbálkoztam, és mindenféle eredményt kaptam ( pl. "fenyegette társait és tanárait is a túlkoros diák", "sokan félnek a túlkoros diákoktól", "sok a cigány a túlkoros diákok között", stb. - talán a túlkoros szóval lehetett a gond, de a 15 éves diák, a 7-ikes diák, a tanköteles korú diák semmivel sem volt célravezetőbb), de nem tudtam meg, amit akartam, máig sem tudom. (A megfejtéseket várom kommentben.)

A másik elgondolkodtató eset ez volt: a torrentezésről volt szó, és valaki ezt írta, ő sosem torrentezik, mégis mindent megtalál. Rákérdeztem, van egy jó forrásod? A válasz lakonikus tömörséggel: internet.

Na ja. Az interneten minden fent van, inkább az a kérdés, mi nincs fent? Nem mindegy azonban, hogy mennyi idő alatt találjuk meg azt a valamit, amit keresünk. Hány csapdába esünk bele, hány hamis nyomba futunk? Biztos mindenkivel megesett már (vagy mégsem, csak velem?), hogy úgy tűnt, rálelt az áhított, mondjuk, zeneszámra, a letöltésre kattintott, és hopp!, felugrott egy oldal, hogy aszongya, töltsd le a világ legjobb, ingyenes zenelejátszó programját. Majd, mikor a letöltés mellett döntött, hiszen olyan csábítóan ecsetelték a program előnyeit, sikerült a gépére telepítenie valami másik vacak programot, amitől aztán több heti szívós munkával sikerült csak megszabadulnia. Manapság ennek már nem dőlök be, de régebben bizony sok bosszúságot okozott. Mennyivel jobb lenne ennél, ha valaki időben szólna, hogy mit érdemes és mit nem használni.

Nekem bizony hiányoznak a régi kommunikációs formák.

- Mari néni, hogy készíti a töltött káposztát?
- Én bizony úgy, lelkem, hogy... - és elmondta. Netán leírta.

Az interneten való kereséssel az a bajom, hogy tudunk kell, mit és hol keressünk. Hja, kérem, úgy könnyű.

És, hogy szó ne érje a ház elejét, én így írtam volna le röviden a steam punkot. A viktoriánus kor hangulatát  idéző regény, amelyben olyan találmányok szerepelnek, amik a viktoriánus korban még nem léteztek. Tudom, nem pontos, és a Wiki szebb, színesebb és részletesebb, de nekem elég.

2012. július 25., szerda

A falusi élet örömei: Tyúkok

Leszögezném, hogy sosem akartam falun élni. Városi lány vagyok. Egy akkora nagyváros, mint például Budapest, sem a vágyaim netovábbja, de az a közepes méretű város, ahol 30 éves koromig éltem, tökéletesen megfelelt. De az élet úgy hozta, hogy lassan 14 éve egy faluban lakom. És nem szeretem. A hagyományos falusi életformát meg végképp nem tudtam volna elképzelni magamnak, pedig vannak ilyesfajta gyökereim nagyszüleim révén, akiknél voltak tyúkok, és évente vettünk részt a nagy disznómészárláson. De sosem óhajtottam ennél közelebbi ismeretségbe kerülni ezzel az életformával.

A legtöbb, amiben hajlandó voltam részt venni, az némi kertészkedés volt, pár tő paradicsom, patiszon, cukkíni. Meg a fűszerkert, bazsalikom, petrezselyem, kapor, zeller. De a férjem az idén kitalálta, hogy márpedig mi tyúkokat fogunk tartani, és hajthatatlannak bizonyult. A disznókról egyelőre sikerült lebeszélni, de pár hónapja egy barátjával nekiláttak a tyúkól építésének.

Mivel erős averzióim voltak (vannak) az egész állattartással kapcsolatban, az elmúlt hónapokban kérdésekkel bombáztam a férjemet. Honnan fogják tudni a tyúkok, hogy az ólban kialakított tójófészkekbe kell pottyantani a tojásokat? Honnan fogják tudni, hogy az ólban kell aludniuk? Szerintem ezek teljesen helyénvaló aggályok, de férjem fölényesen leintett:

- Nem olyan buta tyúkok azok, az csak tévhit. Tudni fogják, és kész.

Ezzel engem ugyan nem győzött meg, de sóhajtva vettem tudomásul, hogy értelmesebb válaszra nem számíthatok.

Tegnap aztán megérkeztek a tyúkok. 20 darab, 15 fekete és 5 fehér. Persze egész nap poénkodtak a régi juhászos vicc mintájára, hogy például:

- Ezek kinek a tyúkjai?
- Melyikek? A feketék?
- Igen.
- Azok az enyémek.
- És a fehérek?
- Azok is.

Arra a kérdésre, hogy miért 15-5 az arány, nem kaptam megnyugtató választ. Eredetileg 25 vörös tyúk volt a terv, de mivel olyanok nem érkeztek a kereskedőhöz, így csak 20-at vettek, mivel a 25 nem osztható kettővel.  Könyörgöm, de a 20 igen, akkor miért is 15-5 az arány? Irtó logikus. Férfiak... És még a nőket nem lehet érteni.

A tyúkocskákat lepakolták az udvarban, akik rögtön nekiláttak csipegetni, kapirgálni, jöttek-mentek, leültek, felálltak, egyszóval igen nyugodtan viselkedtek. Mint később kiderült, ez volt a beetetés.

Eljöve ugyanis az este, és kezde leszállani a sötétség. A tyúkok társtuladonosa, a haver, akivel közösen építették az ólat, mivel nekik nincs lehetőségük állatot tartani, és akivel a tojásokon is osztozni fognak (a tyúkokkal járó munkán valahogy nem, az persze nekem van szánva, mégis ki másnak?), a felesége és még egy ismerősük bejött megcsodálni az állományt, aztán elmentek, majd férjem az elégedett gazda büszkeségével hozta be az első saját tojást. Apró jércetojás, de saját!

Azonban a tyúkok nem vonultak be kijelölt alvóhelyükre. Úgy látszik, ők nem tudják, hogy nem is buták, és rá kellett volna jönniük, így férjem úgy döntött, majd betereli őket egy kis táppal.

- Elég, ha egy bemegy, a többi majd követi őket. - bizonykodott.

- Aha. - én csak ennyit mondtam némiképp szkeptikusan.

Pár perc múlva gyanúsan hangos kárálást hallottam a kb. 20 méterre fekvő tyúkudvar felől. Már épp el akartam indulni, hogy megnézzem, mi történt, mikor megszólalt a telefon. A férjem volt, és azonnal kirendelt engem és nagyobbik fiunkat, hogy segítsünk neki. Na hiszen, engem? Mikor eddig még a tyúkok közé sem mertem bemenni, talán a gyerekkoromból megmaradt félelem miatt, amit néhány harcias kakas okozott. Ezek ugyan elvileg mind tyúkok, de van, ami nem múlik el nyomtalanul.

Mindegy, azért mentem hősisesen, és a látvány, ami a szemem elé tárult, a legrosszabb balsejtelmeimet látta beigazolni. Az egyik tyúk már a szomszédban volt, őt fiam vette üldözőbe. Néhányan a kerítés tetején ücsörögtek, egy pedig - nem akartam hinni a szememnek - a mandulafa ágai közé cuccolt be. A földön maradottak között a férjem sétált, lassú, óvatos léptekkel, mint egy szkafander nélküli asztronauta a Hold felszínén, és egyesével fogta be a jószágokat, akiket aztán bedobált a tyúkól ajtaján. Nekem az volt a feladatom, hogy ne engedjem elrepülni a kerítésen illegálisan tartózkodókat. Na, hiszen! Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megakadályozni. Férjem szépen, egymás után leszedegette a kerítésen levőket is, fiam tyúkfogó akciója is sikerrel járt a szomszédban, egy pillanatra megkönnyebbülten lehunytam a szememet. Egy furcsa, röppenő zajra nyitottam ki, és szembe találtam magam  az egyik pipivel, aki épp a kerítésnek arra a részére röppent fel, ahol én álltam.

Méreteimet meghazudtoló módon ugrottam vagy fél méter magasra, velőtrázó sikoly kíséretében, mire a férjem rám szólt:

- Ne ijesztegesd szegényt!

Micsoda? Még hogy én őt?

Hamarosan mind bent volt az ólban, megnyugodhattunk. Még egy utolsó pillantást vetettünk rájuk a tyúkól ablakán keresztül, és az egyik jószág persze azt a pillanatot válaszotta ki, hogy nekirepüljön az ablaknak, mikor én néztem be rajta. Szerencsére a rács megakadályozta, hogy ki is jusson rajta.

Ma reggel ismét igen példamutató módon viselkednek, csipegetnek méltóságteljesen, de engem nem tévesztenek meg. Tudom, hogy estére zombityúkká változnak.


2012. július 13., péntek

Kovács András Péter: Médialom

Vonzott is ez a könyv, és tartottam is tőle. Vonzott, mert egy kitűnő stand-upos írta, és ugyanezért tartottam is tőle, mert attól, hogy valaki híres, még korántsem biztos, hogy jó könyvet is fog írni. Egy kedves levelezőtársam a "kiadói kényszer szülte könyvek" kifejezést használta az olyan alkotásokra, amiket jól el lehet adni a szerző nevével, de valójában nem túl értékesek. Szerencsére ez a könyv több kiadói fogásnál, bár egész biztos, hogy az ismert ember valódi vonzerő.

A könyv a tévézés világában játszódik, amit Kovács András Péter (a jövőben KAP, senki sem várhatja el egy szegény bloggertől, hogy ezt a hosszú nevet folyton kiírja) elég jól ismerhet. A főhős egy showműsor vezetője, és bepillantást kaphatunk a műsor készítésébe és a műsorvezető magánéletébe is. Láthatjuk, milyen sekélyes és felszínes ez, a külső szemlélő számára csillogó világ, hogyan manipulálják a műsort, és a nézőket, stb. Ez a tény, legalábbis számomra, túl nagy meglepetést nem okozott, azért egy ideje már legalábbis sejthető, hogyan vágnak át bennünket a médiában, bár meglehet, a helyzet még sokkal durvább, mint álmodni mernénk.

Szerencsére a könyv nem csak ennyiből áll, hanem KAP szőtt köréje egy háttérsztorit is, ami a kezdeti enyhe döcögősség után egész jó kis fordulatokat vesz. Belekever egy kis megvilágosodást is, és persze a kötelező (?) happy end sem marad el. Egyszer már írtam, újabban aszerint is nézem, hogy egy könyv mennyire jó, hogy hányszor nézem meg, hányadik oldalnál tartok. A könyv kb. negyedéig sűrűbben, utána viszont már jóval ritkán pillantottam az oldalszámra.

A cím, "médialom", valamiféle szójáték lehet, én a média és alom szavak összevonására tippelek, esetleg benne lehet még a hatalom is, bár lehet, hogy rossz felé keresgélek.

Kb. a könyv 3/4-edénél tartottam, mikor kiderült, hogy van egy előzménye, egy másik regény, a Multigáz. Ebből két dolog derül ki: 1. nem olvasok borítókon és fülszövegeken levő infókat, 2. a könyv önállóan is megállja a helyét, mert egyáltalán nem éreztem, hogy ez valami 2. rész lenne.

Helyenként a könyv kimondottan vicces, szellemes és fordulatos, máshol viszont nehézkes és kissé erőltetett. Nem egy Thomas Mann, de nyáresti olvasmánynak kitűnően megfelelt.

10/7





2012. július 12., csütörtök

"Gyári" felirat

Gyári feliratnak az amatőr feliratkészítők (akik közé magam is tartozom egy ideje) az ún. hivatalos feliratot nevezik, vagyis ami megjelenik a moziban, tévében, DVD-ken, stb. a filmek, sorozatok alatt. Egy korábbi bejegyzésben már leírtam a vélményemet szinkron és felirat kérdésben, elolvasható itt. Sok mindent nem tudok hozzáfűzni, a véleményem nem változott. Amiért most ezt a posztot írom az az, hogy pár hete belefutottam egy gyári feliratba a tévében, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni.

Az HBO On Demandon kerestem a Spartacus 2. évadának esedékes részét, mikor nagy meglepetésemre a következőt láttam a videótárban: True Blood V/1. Nem akartam hinni a szememnek, mivel az új rész (a mi időnk szerint) aznap hajnalban ment le az USÁ-ban, egy percig sem gondoltam, hogy ilyen hamar nálunk is elérhető lesz. Természetesen még nem a szinkronos változat volt, hanem magyar feliratos. Bár az alapelvem az, hogy vagy szinkron, vagy angol felirat, mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy belenézzek.

Kb. három perc alatt eszméltem rá, hogy miért is nem szeretek magyar felirattal nézni semmit, se fansubbal, se gyárival. Valahol azt olvastam egyszer, hogy a felirat az eredeti szöveg kivonata. Nos, ez elég pontosan fedi le a valóságot. Olyan mértékű rövidítésekkel, átfogalmazásokkal találkoztam, ami rendkívül zavaró volt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az erdeti angol szövegből is elég sokat megértek, ha nem is mindent, így végül is nem maradtam le semmi fontosról, de vajon mi van azokkal a nézőkkel, akik kellő nyelvismeret híján és szinkron hiányában kizárólag a magyar feliratra támaszkodhatnak? Ők egy zanzásított, "összelapított", pontatlan szöveget fognak kapni. Lehetne mondani, hogy a lényeg benne van, de mint már a másik írásban is említettem, teljes szöveget szeretnék, nem részleteket.

Egy példát szeretnék mondani az átfogalmazásokra. A képernyőn a következőt olvashattuk:
- Adósod vagyok.
- Adósom?

Az eredeti, ha jól emlékszem, így hangzott:
- I owe you one.
- Owe one what?

Nos, a lényeg talán az, amit elolvashattunk, csakhogy a történet szempontjából fontos volt, hogy mit is kér Pam Sookie-tól cserébe a szívességért, amit tesz neki, ezért esetleg pontosabb, a történetet jobban visszaadó lett volna így fordítani:
- Jövök neked eggyel.
- Egy mivel?

Persze, ezeken lehet vitatkozni, de a helyesírási szabályok be nem tartásával már kevésbé. Meglepően magas számban fordultak elő kisebb-nagyobb helyesírási, nyelvhelyességi hibák a szövegben. Ilyenek pl. hogy Godric-tól, Billel, és a fordító valamiért kerülte a vesszőket.

Hogy legyen összehasonlítási alapom, elkezdtem nézni egy másik sorozatot, szintén az HBO OD kínálatából, a Newsroom (magyarul Híradósok) címűt. A sorozatot amúgy nem akartam nézni, nem igazán érdekelnek az ilyen jellegű alkotások.

Itt már sokkal kedvezőbb volt a kép helyesírás szempontjából, bár ez a fordító sem tett vesszőket az "és" elé új tagmondat kezdetekor sem, amikor pedig kéne. A fordítás is jóval pontosabb volt, sokkal kevesebb helyen tudtam volna belekötni, bár az, hogy az eredeti szöveg kivonata, erre a feliratra is érvényes volt.

Sok rövidebb mondat egyszerűen nem is szerepelt a feliratban. Ilyenek, hogy "Igen?", "Valóban", "Nem, nem úgy van", és társaik. Talán nem tűnnek ezek fontos információnak, de nem tudom elégszer elmondani, hogy nem rövidített szöveget, hanem teljeset szeretnék. Akik szerint ez lényegtelen, talán ők olvassák el a 100 híres regényt az eredeti könyv helyett. Ezt szinkronban nem lehete megcsinálni, elég furcsán hatna, ha egyes mondatok helyén az eredeti angol szöveg hallatszana, vagy netán néma tátogást láthatnánk. Tudom, tudom, a feliratnak eleve van egy méretbeli korlátja, a 2x30 karakter, de még így is lehetne valamit tenni a pontosság érdekében.

Apropó, 2x30 karakter? Nem egy háromsoros felirattáblát láttam, amit pedig nekünk, fansub készítőknek is tiltanak. És akkor még ejtsünk szót az időzítésről, amit ha egy szóval kéne jellemeznem, pocsék. Előbb jelenik meg a felirat, később jelenik meg, olyan rövid ideig tart, hogy idő sincs elolvasni. Egyik-másik gondos amatőr fordító ilyet munkát nem engedne ki a kezéből. Nem tudom, persze, ezekre a feliratokra mennyi idő van, lehet, hogy rohammunkában kell őket elkészíteni, viszont úgy joggal merül fel a kérdés, hogy akkor meg mi a fenének egyáltalán megcsinálni? A kedves néző majd vár egy kicsit, de inkább kapjon pontos, tisztességes fordítást! Szép, szép az HBO azon törekvése, hogy a magyar néző már az amerikai megjelenés napján nézhesse kedvenc sorozatát, de ennek nem kéne a minőség rovására mennie.

Volt még egy dolog, ami  a szemembe ötlött. A sorozat elején ki van írva egy mondat, "We just decided to", amit így fordítottak: "Most döntöttük el." Nos, szövegkörnyezet híján elég nehéz eldönteni, mire is vonatkozik ez a mondat, de a rész vége felé kiderül, hogy inkább ezt jelenti: "Mert úgy döntöttünk", ami ott már nagyjából jól is szerepelt. Talán visszamenőleg lehetett volna javítani az elején is. A "most döntöttük el" amúgy is present perfect lenne, nem?

E tapasztalataim alapján újra arra a következtetésre jutottam, hogy vagy maradok az angol feliratnál, vagy megvárom a szinkront.

A Newsroom egyébként jó sorozat a pilot alapján. Idealista, egy tisztességesebb, jobb újságírás eszméjével (bocsáttassék meg nekem, hogy ebben nem hiszek), de jó. Pörgős, érdekes, a több mint 60 perc pillanatok alatt eltelt. Már-már engedtem a kísértésnek, hogy gyári felirattal folytatom, de még időben lebeszéltem magam.




2012. július 2., hétfő

A vaslady

Sosem érdekelt igazán sem a politika, sem a politikai témájú filmek (kivétel volt ez alól a Frost/Nixon, amit az egyik szereplő miatt néztem meg, és igen-igen kellemes csalódás volt, az első perctől az utolsóig lekötött), ez a film is jórészt Meryl Streep miatt jöhetett számításba.

Gyerekként ritkán néztem híradót, azt hiszem, érthető módon untatott, és nem is nagyon értettem az eseményeket, amiknek gyakran több évre visszamenő előzményeik voltak, de mivel akkoriban egy, majd később mindössze két tévécsatorna működött (plusz a nálunk hangyásan fogható grazi tévé), és este 8-kor egy emberként ült le az ország az éppen esedékes sorozat (Onedin család, ki emlékszik még rá?) vagy film elé, és a híradó előtte volt, a szüleim meg nézték, óhatatlanul is ragadt rám belőle valami.

Emlékszem Margaret Thatcherre, a vaslédire a vasfüggöny túlsó oldaláról, emlékszem az elegáns ruháira, a frizurájára, ahol minden hajszál tökéletesen a helyén volt, emlékszem a sztrájkokra, amik nálunk akkoriban elképzelhetetlenek voltak, emlészem, hogy nem jól ejtettük a nevét, "tecsörnek", hisz a mi nyelvünkben nincs megfelelője az angol "th" betűkapcsolatnak.

Emlékszem a megszorításokra, és a Falkland-szigeteki háborúra. Emlékszem, úgy éreztem, hogy nincs olyan indok, ami jogossá tenné egy háború kirobbantását. Emlékszem, hogy milyen vegyes volt a megítélése a miniszterelnöki pályafutásának, és halványan sejtettem, még gyerekként is, hogy a szocializmus, amiben felnőttem, a maga szájaíze szerint tálalja a cselekedeteit.

A film első néhány percében azt hittem, eltévedtem, és valami mást kezdtem el nézni. Egy öreg nénit látunk, aki tejet vesz. Majd kiderül, hogy a halott férjével beszélget. Aztán kiderül az is, hogy ő Margaret Thatcher. Öregen, megtörten, méltósága romjain. Aztán elindul a történet, ebbe a kerettörténetbe ágyazva, láthatjuk a fiatal lányt, az asszonyt (fiatal férjét Harry Lloyd alakítja, aki az egyik kedvenc színészemmé lépett elő Great Expectations-beli alakítása óta), az anyát, és főként a politikust. Kiderül az is, hogy nemcsak a szocializmus, hanem a saját nemzete is vegyesen ítélte meg.

Nem állítom, hogy a film különösebben lekötött volna, de a színészi alakításokért érdemes volt megnézni. Meryl Streep maga volt Margaret Thatcher. Persze a maszkosok, fodrászok, sminkesek is hatalmas elismerést érdemelnek, de Meryl Streep ismét nagyot alakított. Idősebbkori férjét Jim Broadbent játszotta, aki számomra örökké Lumpsluck professzor marad, pedig számos más alkotásban is bizonyította színészi kvalitásait.

(Egy apró érdekesség, tudom, semmi jelentősége, csak eszembe jutott. Mikor Thatchert megválasztják miniszterelnöknek, Assisi Szent Ferenc imáját idézi. Jim Broadbent játszik az Any Human Heart című sorozatban, ahol egy ízben a rádióban hallgatja ugyanezt az eseményt. Mondom, semmi jelentősége.)

Sosem titkoltam, hogy szinkronpárti vagyok. Ezt a filmet is úgy néztem meg. Meryl Streep hangja Ráckevei Anna, aki már megszemélyesítette őt, ha nem tévedek, a Szív hídjaiban. Az öreg Mrs. Thatcherhöz kissé fiatalnak találtam, a fiatalabbhoz viszont passzolt. Szokolay Ottó volt Jim Broadbent "magyar változata", mint eddig mindenben, amiben hallottam. Szerencsés dolog, ha egy színésznek mindig ugyanaz a  szinkronhangja, bár ez sajnos nem mindig megoldható.

Összességében a film megérdelem egy 8-ast a 10-ből, de attól tartok, a politikai film továbbra sem lesz a kedvenc műfajom.










Karl May: Winnetou - hangoskönyv változat

Valami hangoskönyvet kerestem, amit ebédfőzés, vasalás, meggymagozás, és hasonló lélekölő házimunkák közben hallgathatok. Már túl voltam pár Rejtőn (Rudolf Péter és Bodrogi Gyula zseniális tolmácsolásában), de valami mást szerettem volna. Már meg nem tudnám mondani, hogy mi vezetett pont a Winnetouhoz, kivéve, hogy gyerekkorom egyik igencsak kedvelt olvasmánya volt.

Olyannyira kedvelt, hogy 10 éves korom tájékán nyolcszor olvastam, abból négyszer mind a négy kötetet, négyszer pedig csak az utolsó kötet kb. feléig, mivel akkor történik valami szomorú, amit gyerekként nem akartam újra meg újra az olvasás révén átélni.

Igen hamar, pár oldal, vagy helyénvalóbb lenne, hogy pár perc után rákaptam a könyv hangulatára, és ráemlékeztem, hogy gyerekként miért is szerettem annyira. Vadregényes tájak, izgalmas történet, egy őszinte és tiszta barátság, és nem utolsósorban, még ha talán furcsának tűnik is, a választékos nyelvezet, ami valószínűleg a fordító érdeme. Szókincsem, merem állítani, jelentős részét szedtem össze gyerekkori olvasmányaimból. Négy kötetet persze jó néhány órán keresztül hallgathattam, de nemhogy nem bántam egy cseppet sem, kimondottan sajnáltam, mikor vége lett. Sajnos, több Karl May hangoskönyvre nem bukkantam, pedig szívesen utaznék még vissza egy kicsit a gyerekkor világába.

Persze, felnőttként néhány dolgot másként látok. Nem vonz például a szabad ég alatt, a puszta földön alvás, sem az, hogy nemhogy napi fürdésről, de talán még hetiről sem lehetett szó. Nem vagyok ugyan orvos, de nem vagyok benne biztos, hogy valaki, akinek átszúrják az állkapcsát és a nyelvét, igen gyors orvosi beavatkozás nélkül túlélné, hiszen valószínűleg megfulladna a szájüregét, torkát elöntő vértől, az meg biztosra vehető, hogy hetekig tartó szomjúságot és éhséget - még ha, vagy épp főleg, ha nincs eszméleténél - nincs emberfia, aki túlélné.

Mikor gyerek voltam, részben ebből a könyvből tanultam meg, hogy szegény indiánoknak milyen szörnyű is volt, hisz a gonosz fehérek csak úgy odamentek, és elvették a földjüket, halomra mészárolták az állataikat, és őket magukat is, a megmaradtakat meg rezervátumokba zárták. Ezt nagyon felháborítónak találtam, és persze az is. Most így újra hallgatva azonban feltűnt egy-két dolog. A könyv szerint az apacs törzs nemes, és nagylelkű, és békére törekszik, és okos, és ravasz, és... sorolhatnám, a többi indián törzs viszont szinte mind silányabb valami miatt (kivéve a szövetségeseiket), a kajovák pl. gyávák és tolvajok, a komancsok vérszomjasak, a sziúk meg megszegik a szavukat. Pedig a valóságban ez biztosan nem így volt/van. Ja, és ne felejtsük el, hogy az indiánok éppúgy lenézték a feketéket, mint a fehérek. A vegyes házasságból/kapcsolatból születő embereket pedig mindenki egyformán lenézte és megvetette (tisztelet a kivételnek), egyik oldalhoz sem tartoztak igazán. Viszont innen tudtam meg, hogy van olyan, hogy mulatt (fekete és fehér ember keveréke), és van olyan, hogy mesztic (indián + fehér). Emellett bizony a nemes és nagyszerű Winnetout is hajtja a bosszúvágy, és a könyvben annyi gyilkosság történik, hogy jobb bele sem gondolni.

Ja, és mi is a helyzet a híres-hírhedt kínzócölöppel, ahová az indiánok az ellenségeiket kötözték, hogy ott végezzenek vele? És a skalpolással? A kedvenc idézetem a könyvből így hangzott: "Szép halálod lesz. Sokat fogsz szenvedni." Tudom, hogy a lassú kínhalál az indiánoknál az ellenség tiszteletének a jele, aki erre nem volt érdemes, azt a 10 éves fiúk végezték ki (nagyon szép...), de nekem valahogy nem ez ugrik be a szép halálról... Természetesen hosszan lehetne taglalni, hogy az elvileg keresztény fehérek mi minden rosszat műveltek, de most nem ez a cél.

Nem tudom, a könynek mennyi a valóságalapja, gyanítom, nem túl sok lehet, mivel Karl May sosem járt a Vadnyugaton, az ismereteit főleg könyvekből szerezte, amit kipótolt határtalan képzelőerejével. Csak viszonylag öreg korában jutott el Amerikába, de a Vadnyugatra akkor sem. Emlékszem, gyerekként ez mekkora csalódás volt, akkoriban azt képzeltem, hogy az író saját élményeit írta le. Részben, mert a főhőst Charlie-nak hívják (belőle lesz később Old Shatterhand), ami a Karl angol megfelelője, és Európából származik, részben mert a könyv egyes szám első személyben íródott, ami akkoriban nem volt olyan gyakori, mint most, amikor - némi túlzással - jóformán nagyítóval kell keresni  olyan könyvet, ami nem úgy íródik. (Azt olvastam nemrég, hogy állítólag az író a magyar Xantus Jánosról mintázta Old Shatterhand figuráját.)

Apropó nevek! Abban a korszakban nőttem fel, amikor még az orosz volt a kötelező idegen nyelv, és máshonnan sem érték az embert jelentős egyéb nyelvi ingerek, legfeljebb pár ABBA-szám révén, így az angol nevek kiejtéséről fogalmunk sem volt, és mi bizony új ejtettünk mindent, ahogy írva volt. Tehát "old satterhand" volt, és "old firehand" (így: fi-re-hand), nem "fájörhend", úgyhogy igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy hogyan kell helyesen ejteni. :D

Nyolcszori olvasás után azt várná az ember, hogy a történet meglehetősen ismerős, de ez nem így van! Az első kötetre még szinte szó szerint emlékeztem, a negyedikből is sokra, de a második és harmadik kötetekből már alig valamire. Volt, ami hallgatás közben előjött, de sok dolog olyannak tűnt, mintha most hallanám először. Emlékszem néhány dologra, amik nagyon megragadtak annak idején, például a ruházkodás és a szokások leírása, vagy ez a mondat: A számlát könnyebb elolvasni, mint kifizetni. (na, ez semmit sem változott az amerikai polgárháború óta...)

Volt egy pillanat, amikor már-már elővettem a könyvet, hogy úgy olvassam tovább, de aztán maradtam a hallgatásnál. Ennek a fő oka az előadó személye, Galambos Péter volt. Mindig is kedveltem szép, zengő baritonját, és jó színészhez méltón nemcsak felolvassa, de dramatizálja is a szöveget. Egy idő után már akkor is tudtam, hogy Old Shatterhand, Winnetou vagy Sam Hawkins beszél, ha még el sem hangzott a nevük. A kedvenceim azonban a kukluxosok, részeg disznók és egyéb bajkeverők voltak, akiket igen viccesen formált meg, illetve a negyedik kötet elején Donna Eulalia alakja. Egy dolog zavart, hogy Winnetou nevében folyton hosszú t-t hallottam, de ez már szinte szőrszálhasogatásnak tűnik.