Évértékelő 2019.

És akkor, tádám, jöjjön az évértékelő! Az év utolsó hat órájában sikerült befejeznem a 46. könyvet. A Goodreads kihívásán 40 könyvet tűztem ki magam elé célul, és október környékén már kissé szidtam magam, hogy miért nem volt kisebb a szemem, ám végül nemcsak hogy elértem, de hat könyvvel meg is haladtam, azaz 115%-os eredményt értem el! Micsoda sztahanovista vagyok, a mindenit! Bár egy kicsit érdekes, hogy GR szerint 7 könyvvel vagyok előbbre. Nem vagyok egy matekzseni, de ez nekem nem jön össze. 40+6=47?

Számok, számok, számok

Ez az első év, hogy a kézzel vezetett füzetem mellett GR-en is vezettem mindent lelkiismeretesen, így most vannak csilivili statisztikáim, amik eddig nem voltak. Szóval, számmániások számára álljon itt pár adat.

13.476 oldalt olvastam idén, a legrövidebb könyv 29 oldalas volt (Lovranits Júlia: Macskakő), a leghosszabb 640 oldalas (Robert Galbratih: Halálos fehér). Átlagos hosszúság 293 oldal. Rajtam kívül legtöbben e pillanatban az Alice hálózatát olvasták (204.628 ember), érdekes módon múlt héten ez még az Átokvihar volt... A legkevésbé népszerű pedig Temesi Ferenc: Miért nem lettem...? c. könyve, amit rajtam kívül senki sem jelzett olvasottnak...

A 46 között egy angol nyelvű volt, a többi magyar. Továbbra sem tudok ilyeneket, hogy férfi szerzők-női szerzők, külföldi-magyar. És ezt ugyan GR nem számolta ki, de viszonylag egyszerűen leosztottam, hogy ez napi 36,9 oldal, jó, legyen kerekítve 37. Hm. Nem mondom, lehetne ez jobb is, de amilyen nehézkesen ment az év egy részében az olvasás, csodálom, hogy ennyi is összejött.

A beszérzéseket nem vezetem, így aztán nem tudom, hogy hány könyvet vettem, abból hányat olvastam el, stb...

Kedvencek és utáltak

Kiegyensúlyozott évnek tekinthető a 2019, csak két félbehagyásom volt, Scott Lynch: Locke Lamorra hazugságai és a mindenki más által imádott Hat varjú Leigh Bardugótól. Nem voltak nagyon utált könyveim, vagy nagy csalódások, de kimondottan nagy kedvencek sem, ámbár szerencsére, sok igazán jó könyvet olvastam idén. Sorrendet nem tudok felllítani, inkább csak felsorolok néhányat.

Amitől többet vártam: Halálos fehér. Robin és Strike kapcsolata érdekelt, de a nyomozós rész egy cseppet sem. Nem háborodtam fel annyira a Cameron Post rossz nevelésén, mint illett volna, egyszerűen azért, mert akkoriban másképp gondolkodtak az emberek. Befejeztem Kerstin Griertől a Silber-trilógiát, nem volt csalódás, de Az időtlen szerelem jobban tetszett. Első Rushdie könyvem nem jött be, nehézkes volt szerintem, és kusza. Vártam az Éjféli bál folytatását, de Az üveg hercegnő nem sikerült túl jól. Pipacs elég ellenszenves szereplő volt, bár a Hamupipőke történet beleszövése ügyes volt.

Ha már Hamupipőke, abszolút kedvenc lett a Stepsister, ami az egyik csúf mostohanővér történetét viszi tovább. A legjobb meseátirat, amit olvastam. Elgondolkodtató, hogy a csúnya nem feltétlenül csúnya, a gonosz meg gonosz, és attól, mert szép valaki, még nem tökéletes. Nagyon vártam a Bábel emlékezetét, amit imádtam is, én nem untam az elejét, de kétségkívül Ophélie teljesebb Thornnal, mint nélküle. Az egyetlen angol nyelvű olvasmányom, a Black Lyon nagyon vegyes volt, de ami ebben a három könyvben közös, hogy milyen fontos a kommunikáció és a bizalom minden kapcsolatban.

Sorozatok

2019-ben sok könyvsorozatot kezdtem el, folytattam, vagy fejeztem be. A fentebb említetteken kívül (Silber, Strike) végigolvastam a Magisztérium sorozatot, igazán izgalmas volt, gördülékeny és sok helyen eredeti (persze, sokszor jutott eszembe a HP, de szerencsére nem koppintás), de a HP-val nem ér fel. Igaz, azzal eddig még semmi sem ért fel. A lezárás ellenére folytatódott az Ambrózy báró kalandjai, és elvileg még lesz új rész. Részemről jöhet! Csak valaki szóljon már Gyula bának, hogy a lábjegyzeteket hanyagolja, vagy gyűjtse a könyv végére.

A meglepetés, hogy a Kicsi Charlie-nek lett folytatása, olyan szép csöndben jelent meg, hogy észre se vettem. A nevetés garantált volt most is. Szintén szinte lopva jelent meg Norbert Winney sorozatának 2. része, ami ugyanolyan kellemes, izgalmas és vicces olvasmány volt, mint az 1. rész. Remélem, lesz még!

Belekezdtem a Dresden-aktákba, ami régóta várta, hogy megvegyem, ill. A medve és a csalogány is nagyon jó élmény volt, 2020-ban biztosan sorra kerül a folytatása is. Bízom benne, hogy új részeket kap magyarul is A könyvvadászok és Az időutazó naplója. Ja, a Nevermoort majdnem kifelejtettem, pedig egyik kedvencem.

Egy sorozat nem tetszett, a Csellengő gyerekek. Az első része, a Minden szív kaput nyit nagyon-nagyon nem nekem való volt, pedig az alapötlet nagyon érdekes. Ezt nem folytatom.

Harry Potter...

HP nélkül még mindig nem telhet el év, nekem egyelőre inkább szerencsére. Megjelent a 20 éves jubileumi, "házas" Bölcsek köve kiadás magyarul is, némi vívódás után nem vettem meg, ellenben az illusztrált Tűz serlegét igen, ami pályázhat a legszebb borító címre is.

Borítók

És ha már borítók, az idén egy halom gyönyörű borítós könyvet olvastam vagy vettem, a HP-n kívül lenyűgözött még a Stepsister, élőben még szebb a sok csillogó üvegszilánkkal, de a Still Star-Crossed borítója is nagyon mutatós. Sorolhatnám, de lusta vagyok a polchoz menni, hogy átnézzem a könyveket. :D

Helyesírás...

Na, ez most az a pont, amit az utóbbi időben nagyon felbosszantott. Hogy mondjuk, fb-n micsoda igénytelen helyesírással jelennek meg posztok, kommentek, hagyjuk, azt se értem, hogy egyébként értelmes, sőt, diplomás bloggerek micsoda durva helyesírási hibákat követnek el egybeírás, különírás, toldalékolás terén, nagyon szomorú, de hogy a könyvek helyesírása micsoda gyenge lett, az meg egyszerűen felháborító. Legalább akinek ez a munkája, az tudjon helyesen írni. Egy kattintás egy online szótárban ellenőrizni.

Sikítani tudnék a "nemcsak" két szóba írásától (nemcsak... hanem is, nemcsak... de értelemben egy szó!), a "jólesik" két szóba írásától, ha nem az eső esik jól, és mostanában elég sokat sikíthatnék, mert olyan szinten elharapózott, hogy néha egy helyesírási 1984-ben érzem magam, ahol visszamenőleg eltörölték ezeknek a szavaknak a helyes írását (igen, ez itt két szó, mást jelent!), és mindenki agymosáson ment át, hogy elfelejtse.

A toldalékolás terén meg még nagyobb katyvasz van a fejekben, van, aki már mindent kötőjellel ír, ha kell, ha nem, van, aki meg azt se, ahol kellene. Lehet, hogy szőrszálhasogatásnak tűnik, de akármilyen jó egy könyv fordítása, szövege, ha meglátom ezeket a típushibákat, kizökkenek az olvasás folyamatából.

Remélem, hogy van valahol egy külön pokol a helytelenül íróknak, ahol mint Jacob Marleynak, lánc csörömpöl a nyakukban, aminek minden szeme egy-egy rosszul írott szó. Diszlexiások ne vegyék magukra, de akinek inge, az öltözködjön már fel! (Hofi után szabadon.) Nem állítom, hogy az én helyesírásom makulátlan, de ezek azért nagyon durva hibák, és nem egyszeri elírásokról van szó, hanem sajnos, következetes igénytelenségről, tudatlanságról, nemtörődömségről, nem is tudom, melyik a rosszabb.

A blog

A blogot bizony rendesen hanyagoltam, főleg az év 2. fele volt húzós munkaügyben és betegségek miatt, ha volt egy-két szabad percem, inkább olvastam, mint írtam róluk. Goodreadsen azért általában írok egy-két mondatot. 

Mindössze 18 bejegyzés született az idén, témázásban is alig vettem részt, sőt, a végefelé már el se nagyon olvastam a témázós csapat bejegyzéseit. :( Elsodort az élet, ez van. Jövőre talán jobb lesz.

Mindensetre, amíg bírok, maradok, és találkozunk 2020-ban is! BÚÉK!

A viharvert csíkos kis füzetem

(Szándékosan írtam csíkost. :) Kettetlen magzatom már kijavítana, hogy vonalas, de nekem most csíkos lesz, és passz. :D)

Gondoltam, ma már nekiállok az évértékelőnek, aztán max befejezem holnap, és persze, meg akartam emlékezni az olvasmánylistás füzetemről is benne, de aztán úgy gondoltam, hogy mivel 33 éven át kísért el, megérdemel egy önálló bejegyzést.

Aki vezet olvasónaplót vagy olvasmánylistát, emlékszik, minek a hatására kezdte el? Én pontosan emlékszem. Nagy Bandó András nyilatkozta valamikor akkortájt, hogy betörtek hozzájuk, és a lányát az izgatta legjobban, hogy nem esett-e baja az olvasónaplójának. Bandó büszke is volt rá, hogy nem az anyagi javakat féltette. Nekem meg akkor esett le, hogy olvasónapló, micsoda jó ötlet, nahát!

Ami a vicces, hogy bár az első oldal tetején az áll: 1986. február 5., valójában ez nem feltétlenül pontos dátum, mert rögtön az elején elfelejtettem felírni, hogy mikor kezdtem el olvasni. :D Lehet, hogy egy nappal előbb vagy később. Viszont, ami meglepő, ahogy ma átlapozgattam, hogy akkoriban milyen gyorsan olvastam ki egy-egy könyvet.

Az első bejegyzés Tamási Áron Ábel-trilógiája, amit - tessék megkapaszkodni! - egy hét alatt végeztem  ki, vagyis három könyvet hét nap alatt. Ez ma már nagyjából utópiának tűnik (még ha ez kicsit képzavaros is). A következő könyveket is 1-2-3 nap alatt fejeztem be, nagyon ritka volt az ennél hosszabb idő. Azt nem tartottam számon még akkoriban, hogy évente hány könyvet olvastam el, de 60-70 lehetett. Heti 2-3 könyvvel simán lehetett több is.

Azt viszont összeszámoltam, hogy a 33 év alatt 1225 olvasmányt rögzítettem a füzetben. Ez átlag 37 könyv egy évben, aminél voltak, persze, jobb évek, meg ezek szerint rosszabbak is.

Ha valaki egy ügyes Sherlock Holmes, szépen ki tudná következtetni az életem alakulását, az ízlésem változását.

1986-ban kezdtem a főiskolát, szóval négy éven át tanév közben a kötelező olvasmányok voltak túlsúlyban. A legtöbbre emlékszem, legalább arra, hogy olvastam, de van, ami teljesen kiesett, pl. én olvastam Platóntól a Kritónt? :O S vajon önként vagy kötelező volt? De későbbről is van meglepetés, David Baldaccitól A nyertes 1999-ben. Még a cím sem rémlik, nemhogy a tartalma. :D

Csak néhány nagyobb korszakot emelnék ki, a teljesség igénye nélkül. Mindenféle természetfeletti és ezotéria, romantikusok (bezony!), 1. fiam születése után a gyereknevelési könyvek, vámpírok, varázslók, fantasy... Egy címen jót nevettem: Le tudlak fogyasztani - haha, nem tudtál! Bár lehet, hogy ez inkább szomorú. Ami viszont nekem tényleg picit szomorú, hogy milyen sokat romlott a kézírásom, és ez a gyerekszülés után lett nagyon szemmel látható. Mintha állandó kapkodásban lettem volna, nem lett volna időm rendesen formálni a betűket... Később már az is látszik, mikor a fiam megkaparintotta a szegény füzetet, firkálás, tépkedés, gyerekrajzok, stb. Nem csoda, hogy mostanra már szinte szétesik.

Azt ugyan nem számoltam ki, hogy évente hány könyvet olvastam (kivéve az utóbbi pár évet, ahol már jelöltem), de azt megkerestem, melyik volt az 1000. bejegyzés, és ez László Zoltán Egyszervoltja.

A füzet utolsó bejegyzése Cecelia Aherntől az Üvöltés, amit 2019. február 19. és március 4. között olvastam. Még azt is odaírtam, hogy 23.59-kor végeztem vele. :) Egyébként nem szoktam megjegyzéseket fűzni a könyvekhez, legfeljebb a félbehagyásoknál itt-ott, hogy ez marhaság, unalmas, ilyesmi.

(Apró érdekesség, hogy a füzet nem az Üvöltéssel végződik, hanem egy táblázattal az akkoriban vezetett kilométerekről. 1987-ben szereztem jogsit, 20 évesen, de nem voltam valami nagy vezető, 1993. júliusi az utolsó adat, ez idő alatt 1885 km-t vezettem. Ekkor eladtuk az autónkat (egy 100-as Skoda volt, az ám! :D), és onnantól nem vezettem egy métert sem 2008-ig, míg meg nem vettem azt az autót, ami most is van, a KIA Picantómat.

Március 5.-én új füzetbe kezdtem, némi töprengés után, hogy valami szépet és különlegeset vegyek-e vagy egy egyszerűt, a létező legegyszerűbb, kék borítós, vonalas füzet mellett döntöttem. Némiképp szomorúan gondolok arra, hogy valószínűleg ez már nem lesz tele, hiszen 64 oldalas, és egy oldalra 34 sor fér.... Persze, megtartottam a régit is, emlékbe, hiszen a jelenlegi életemnek több mint a felét töltöttem vele.

Az idei év volt az első, hogy már Goodreadsen is vezetek mindent, így a mostani évértékelőben mindenféle csilivili staitisztikai adatok is lesznek, de a füzetbe írogatást nem szándékozom abbahagyni.

Ja, hát fényképeket nem rakok fel róla, de az egyik témázásban voltak. 

Sam Copeland: Kicsi Charlie T-Rex lesz

Az első rész zajos (szó szerint) sikere után nagyon megörültem, mikor megláttam, hogy van új könyv a szerzőtől, és ráadául ez is Charlie-ról szól.

Charlie épp olyan, mint te. Ja, mégse! Mert amikor aggódik és szorong, állattá változik! És pechére, az élete most csupa nehézség...

Az apja cége nagy bajba kerül, így lehet, hogy Brenda nénihez kell költözniük, akinek tizenhét macskája van (meg egy falába). Ráadásul Charlie egyre nehezebben irányítja szuperképességét.

Még szerencse, hogy a legjobb barátai most is készek segíteni. Nem is kell mást tenniük, csupán betörniük egy erősen őrzött irodaházba, és visszalopniuk Charlie apjának az aranyát. Bakfitty az egész! Feltéve persze, ha Charlie végre megtanulja irányítani különleges képességét, és nem végzi örökre galambként...

Alig vártam, hogy belevágjak, és szerencsére, nem is okozott csalódást. Szerintem sikeresen kerülte el a folytatások végzetét, mármint hogy nem elég ötletes, ismétli önmagát, stb. Itt erről szó sem volt. Ellenben megmaradt a rengeteg-rengeteg nevetés, már a legelső oldaltól kezdve egészen a legutolsóig. Néha csak kapkodtam a levegőt, és annyit motyogtam, hogy ezt nem hiszem el. Charlie és barátai egyik kalamajkából a másikba kerülnek, ugyanis Charlie apukájának anyagi gondjai vannak, és a fiú elhatározza, hogy segít rajta. Ez persze, talán mondanom sem kell, egyáltalán nem megy simán, csőstül jön a baj.

Charlie lassan megtanulja irányítani az állattá változást, át és vissza tud változni, de azt, hogy milyen állat lesz belőle, még mindig nem tudja előre. Ez persze, újabb, iszonyú vicces és néha még annál is kínosabb galibákat okoz. Az aranyhalas és a bűzös borzos rész volt számomra a két kiemelkedő.

A stílus humoros és ötletes, de könnyen érthető, mivel gyerekeknek szól elsősorban, a történetmesélés is az ő korosztályuknak felel, meg, de ismét ügyesen bele vannak szőve komoly témák, mint a munkahely elvesztése, a munkahelyi problémák, iskolai zaklatás, kiskamasz szerelem, stb.

A fordító újra Pék Zoltán, és tökéletes munkát végzett, mint mindig. Már az lenne a furcsa, ha nem.

Most is voltak lábjegyzetek, de talán kevesebb, mint az első részben, mindenesetre nem zavartak, ahogy a kaki-pisi humor sem, ami szintén szerepel a könyvben, de azért nem kell megijedni, nem túlzó és nem is visszataszító, inkább a vicces vonalat képviseli. Megint csak érdemes megnézegetni a rajzokat is.

Csak egyet tudok a végéhez hozzátenni, még több Sam Copelandet!

10/10

Decemberi olvasási tervek

Nem szoktam ilyet készíteni, mert általában gőzöm sincs előre, hogy mit fogok olvasni, de most kivételesen kinéztem pár könyvet, amit még talán belefér a decemberbe. Inkább már lazábbakat, pihenősebbeket, elég fáradt vagyok már töményebb, hosszabb olvasmányokhoz.

A lista nem túl hosszú azért. :D

Szeretném folytatni Norbert Winney sorozatát, aminek a 2. része a Sellők, hollók, csodalámpák címet viseli. Évek teltek már el az 1. kötet óta, és időnként eszembe is jutott, hogy mi lehet a folytatással. Most íme, itt van! PuPilla nagyon jókat írt róla, remélem, nekem is be fog jönni. 

Szintén egy folytatás a Kicsi Charlie T-Rex lesz, Sam Copeland tollából, aminek az első részét, a csirkéset végignevettem. Bízom benne, hogy most is így lesz.

Kb. félév táján tettem egy fogadalmat, hogy ha elérem idén a 40 könyvet, a 41. egy angol nyelvű lesz. Most a 39. könyvnél járok, szóval van rá esély, hogy megvalósíthatom. Már meg is vettem Amazonról Kindle-re a kiszemeltet, de egyelőre nem árulom el, mi az, csak majd ha sikerül. Mindenesetre a műfajválasztás tőlem szokatlan, de a szerzőtől régen mindent elolvastam, ami magyarul elérhető volt. Sajnos, jó ideje nem jelenik meg több könyve, ezért gondoltam, nekikezdek angolul pótolni.

Rengeteg mindent lenne jó angolul olvasni, főleg sorozatokat, amik magyarul megfeneklettek, de általában az a helyzet, hogy bár tudnék angolul olvasni, nem szeretek. Tekintve, hogy a munkám egy része is az angolhoz köt, se kedvem, se energiám sincs már angolul olvasni egy kemény munkanap után. És magyarul is van bőven mit olvasnom mindig, ezért az angol rendre elmarad. Most ezen próbálok meg változtani kicsit. A téli szünet talán jó alkalom lehet.

Ja, amúgy életemben először írta ki a GR, hogy 2 könyvvel előbbre vagyok. :D Eddig legjobb esetben "on track" volt, de inkább le voltam maradva 2, néha 3 könyvvel is.

Nektek vannak terveitek?

Christelle Dabos: Bábel emlékezete (A tükörjáró 3.)

Milyen távolinak tűnt még tavaly ilyentájt a 3. rész érkezése, és most itt van, végre elolvashattam. (És hogy irigylem azokat, amik már el tudják olvasni eredetiben a pár napja megjelent 4. részt!) Igyekszem spoilermentesen írni, de azért csak óvatosan!

Egy hét alatt végeztem a közel 600 oldallal (ez nálam nagy szó, lévén, kevés időm van olvasni), ami azt bizonyítja, hogy ekkora terjedelmet is meg lehet tölteni tartalommal.

Az első fele nekem kicsit előkészítés volt, nem, nem unalmas, csak picit lassúbb, kis ismétlés (is) az előző részekből, ami nem is ártott, mert félelmetes, hogy mennyire elfelejtettem egyes eseményeket. Megdöbbentett, hogy több mint 2 év telt el az előző kötet vége óta (ez nem spoiler, a fülszövegben is benne van, és ezzel is kezdődik a könyv). Ophélie annyi ideje nem tud semmit Thornról, és ül, ha nem is nyugodtan, de mégis tétlenül a popsiján. Aztán valami vagy valaki kimozdítja onnan, és elindul Bábelbe. Ez a rész jelentős részben a lányé, a többi eddigi szereplőről keveset tudunk meg, van egy-két közjáték, amiben Bérénilde, az immár két év körüli kislánya, Roseline néni, Archibald és Faruk is felbukkannak, de ők itt inkább csak mellékszereplők. Még Thorn is, aki a könyv feléig meg sincs (talán ez sem spoiler), de azt már persze, nem árulom el, hogy és miképp bukkan fel újra. Mindenesetre nem számítottam rá.

Kapunk sok-sok új szereplőt, akik közül nem sok szimpatikus akadt, de Ambrosiust sikerült a szívembe zárnom, és még Octaviót is megkedveltem a végére egy kicsit. Bábel egészen más, mint Anima vagy a Sark volt, de nem kevésbé veszélyes, és időnként rémisztő.

Azt hiszem, életemben nem drukkoltam még ennyire könyves párnak, mint Thornnak és Ophélie-nek, leginkább azért, hogy megtanuljanak jobban bízni egymásban és jobban kommunikálni egymással. Kétségtelen, hogy irtó hülyén viselkedik mindkettő, de nem tudtam elítélni őket ezért, hiszen egyikük sem tudja, mit is kellene tenni. Ophélie még szinte gyerek a történet kezdetén, 18 éves, ha jól emlékszem, honnan is tudná, mi az a házasság? Sok kapcsolatban még 20-30 év után sincs őszinte kommunikáció. Hogy Thorn fejében mi jár, azt maximum sejtem, hisz végig a lány szemszögéből látunk mindent, de ő sem tudja, mit kezdjen a helyzettel, hiába idősebb, de talán a lány lágyságára van szüksége. Az pedig ismét bebizonyosodott, hogy elég néhány gyönyörű mondat egy szerelmi jelenethez, hogy teljes legyen, nem kell szemléletes leírás arról, hogy ki mit hová rak.

Viszont én ennél az Isten dolognál (csak nehogy jöjjenek a robotok! :D) leestem a lóról, egyelőre nem áll össze, de szerencsére lesz még egy rész, talán abban kitisztul a kép. Legfeljebb kezdem elölről az egészet. :D

A fordítás most is, mint eddig, remekmű, Molnár Zsófia munkája.

Ja, igen, és most láttam, hogy van egy 3,5. rövidke könyv, ami inkább afféle bevezető a 4. könyv elé, ha jól értelmeztem, de azért szívesen elolvasnám azt is.

10/9

Jasper Fforde: Monokróm

Hogy én mennnyire megörültem az új Jasper Fforde könyvnek, ha már a Thursday Next sorozat olyan csúfosan félbemaradt magyarul. Aztán kicsit lelohadt a lelkesedésem, mikor kiderült, hogy ez egy disztópia, márpedig az Útvesztő trilógia 3. része után megfogadtam, hogy disztópiát soha többé! Túl nyomasztóak.

Na, de nem tudtam ellenállni, és muszáj volt elolvasnom, meg olvastam olyat is, hogy ez paródia, hát legyen! És most így a végén, hm, hát nem is tudom.. Szerintem nem paródia, vannak ugyan igen bizarr dolgok benne, de láttunk már a világtörténelemben ennél bizarabbat is. Az alapötlet érdekes, miszerint a legtöbb ember csak egyféle színt lát természetes állapotában, és - na, még szép - egyes színek felsőbbrendűek, mint mások. Pl. a Szürkéket lenézik, amolyan rabszolgafélék, a Vörösök bezzeg vezetőknek valók. Hogy miért van ez így, az nem igazán derül ki, vannak utalások valami világégésre, de mivel a főszereplő, Eddie szemszögéből látunk mindent, ő meg nem magyarázza el, eléggé homályban maradunk.

Hát nem mondom, hogy lerágtam a körmöm olvasás közben, de igazából érdekelt, hogy mi lesz, viszont a történet elég kesze-kusza, talán pont azért, amiért nem ismerjük az előzményeket. Elég hirtelen is záródott le, na, mondom, szép, kb. semmit sem tudtam meg, de az utószó szerint ez is sorozat lenne, csak épp nem készültek el a folytatások. Viszont idénre (?) lenne várható angolul egy előzménykötet.

Nem tudom, miért pont ezt a kötetét választotta a kiadó, sokkal jobban örültem volna a Thursday Next folytatásának, vagy a Last Dragonsleyernek (amiből film is készült, és egész jó volt), na, de legalább kiadtak valamit az életművéből.

Vacilláltam a 3 és 4 pont között, mert olyan hiányos a világa, egyelőre a 3-nál maradtam, de ha lennének további kötetek, lehet, hogy ez még változna.

Temesi Ferenc: Miért nem lettem...?

Több mint 20 éve olvastam a Por című szótárregényét, ami nagyon tetszett, de azóta sem vettem kézbe egy könyvét sem. Így visszagondolva, talán azért, mert azt gondoltam, úgysem tud még egy olyan jót írni. 

Ha agyonütnek, se tudom megmondani, most miért pont ezt vettem elő, talán mert jópofa volt az alapötlet, de sajnos, azt kell mondanom, ha csak ebből az egy írásából kellene ítélkeznem, igazolódna a feltevésem.

Közepes személyes történetek, pár jobb, sok unalmas. A végére már nagyon untam a sok piázásra való utalást meg az önsorsrontást, mintha minden művésznek kötelező lenne így élni.

Rövidsége ellenére sokáig elnyűglődtem rajta.

Rövid és gyors félévzárás

Nem szoktam félévzárást írni, de most ejtettem meg az év első félbehagyását (ha nem csal az emlékezetem), és gondoltam, akkor már összegzek is egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. :D

Az első félévben 19 könyvet sikerült elolvasnom, és kettő folyamatban van. 40 van előirányozva az évre, szóval majdnem a felénél tartok. Úgy döntöttem, az idéntől Goodreadsen is rendszeresen vezetem az olvasmányaimat, így GR van oly kedves, és mutatja, épp hol tartok, bár érdekesen számol, mert szerinte tegnap 40/19-cel épp jól álltam...

Több kedvencem is volt, a Nevermoor 2. része, A kicsi Charlie csirke lesz, az Esznek-e a halottak epertortát? (csupa Kolibri Kiadós könyv, hm, érdekes...), de kicsit megszenvedtem a Vadászat a Vörös Októberre könyvvel, nekem túl hossszú és részletes volt, ill. a Cameron Post rossz nevelése sem keltett bennem akkora feháborodást, mint másokban. Ellenben Vámos Miklós Az isten szerelmére c. kötete igazi irodalomtörténeti csemege volt. (Fenti könyvek amúgy recik valának.)

A félbehagyásom pedig (bocsi, Nima!) a Locke Lamora hazugságai voltak. Nem is baj valahol, hogy nem tudtam csatlakozni a legutóbbi témázáshoz, ha majd egyszer eljutok odáig, a kerülendő témákba beleveszem a fantasyt, high fantasyt, urban fantasyt is. Nem megy ez nekem, na! Kár erőlködni. A fura nevek, szóalkotások, helyszínek is rettentően zavarnak (A Gyűrűkúrában volt egy poén, amin hangosan felnevettem: Volt egy falu, ahol azzal próbáltak pénzhez jutni, hogy rövidebb és könnyebben megjegyezhető neveket árultak a turistáknak. Na, ebben a könyvben is lehetett volna ezt alkalmazni.), de az, hogy nem értettem egy csomónak a jelentését, az jobban. Mi a fene pl. az a hercegszél? Mintha a szerző vagy a szerkesztő azt gondolta volna, hogy nehogy már egy uf-ben valami sima szél fújjon, milyen snassz lenne már! Legyen hercegszél! Az már döfi! Aztán random ilyeneket kiáltanak fel: A tizenhárom istenekre! Az Erekre! Meg: mi az az Árnyak Dombja? Nem értem a vallásukat, a víz iránti mániájukat (már nem ivóvíz, hanem folyók, tengerek, stb.), ha később ki is derült több, nem vártam meg, kb. a könyv harmadáig bírtam. De még ennél is nagyobb baj volt, hogy nem kötött le, passz. Azt hiszem, nincs is miről tovább beszélni.

Jót nosztalgiáztam Fehér Klára Négyen meg a Béka c. könyvével. Ami a mai eszemmel viszont feltűnt, az a gyerekveréssel kapcsolatos sokkal megengedőbb nézetek, mármint hogy egy-két pofon az gyakorlatilag semmiség, simán elfogadható volt. Fura, hogy bár én is ebben a szellemben nőttem fel (nem vertek rendszeresen a szüleim, de időnként azért kaptam egy-egy pofont, seggreverést, az iskolában elfogadott büntetés volt a körmös), mégis ez a szemlélet rettentően idegen tőlem. Félreértés ne essék, nem lényeges pontja a gyerekverés a könyvnek, de felbukkan benne, és 20-30 évvel ezelőtt talán simán át is siklom felette. Ettől függetlenül nagyon szerettem ezt a viszonylag rövid, de tartalmas kis könyvet.

Fogadalmakat nem szoktam tenni, de most van egy. Ha elérem a 40 olvasmányt, a következő egy angol nyelvű könyv lesz. Több jelöltem is van, de nem sorolnám fel őket, mert ez úgyis csak év vége felé várható. Ki tudja, akkor majd mire vágyom?

Két szép, szerelmes könyv... vagyis várjunk csak!

Ismét két könyv egyben, az köti össze őket, hogy mindegyiktől mást kaptam, mint vártam.

Madeline Miller: Akhilleusz dala

Néha, egy-egy értékelést látván elgondolkodom rajta, hogy ugyanazt a könyvet olvastuk-e. Így voltam ezzel a könyvvel is. Hol szép ez, basszus? Az első fele nem más, mint egy romantikus könyv ókori görög, mondabéli környezetbe helyezve, és két férfi között. Ráadásul az a fajta romantikus, amit ki nem állhatok. Patroklosz gyakorlatilag ódákat zeng Akhilleuszról, a húsos szájáról (húsos! könyörgöm, nem lehetett volna egy másik jelzőt találni? telt, vagy tudom is én), a rózsaszín (!) talpáról (mi ez, csecsemő vagy kiscica?) és a gyönyörű, szőke fürtjeiről. Blöe. A könyv fele erre megy el, hosszú időre félre is tettem (ebből a feléből csak a Kheirónnál töltött időszak tetszett), de aztán mégis elővettem újra, és valóban, a trójai háborútól fogva megváltozik a helyzet, áthelyeződnek a hangsúlyok, jóval izgalmasabbá válik, nem a szerelmi szál dominál. A vége aztán szívszorító volt, levegőt is alig mertem venni, és a legvégére pedig tényleg rá lehet mondani a "szép" jelzőt.

Valahogy azt érzem, hogy az írók el vannak tévedve, és azt hiszik, erotika meg ilyen ódák nélkül nem lehet eladni egy könyvet. Szerintem tévednek. Ez a könyv a szerelmi szál nélkül is megállta volna a helyét, sőt, kimondottan jobb lett volna. A 2. felétől látszott meg, hogy az írónő egyáltalán tud írni, addig nekem csak egy ócska ponyvaromantikus volt.

A végéig nem voltam benne biztos, hogy a Kirké érdekelni fog, de ha abban nincs, vagy legalábbis nem ennyire hangsúlyos a szerelmi szál, akkor el fogom olvasni.

Nehéz a pontozás, mert az első fele 10/2, a második meg 10/9. Igazán kár.

Bryn Greenwood: Minden csúf és csodálatos dolog

Ez a könyv úgy vonzott, mint a mágnes, nem tudom, miért, abszolút a komfortzónámon túl van. Pedofília? Brrr. 

A fülszöveg egyrészt az egész könyvet elspoilerezi, másrészt teljesen félrevisz, pedofíliát sugallva. A szó hagyományos értelmében nincs szó pedofíliáról. A két főszereplő szerelme kétségkívül furcsa, sőt, bizarr, nekem nem jött be. 

Nos, nem is tudom, hol kezdjem. Belevágok, aztán lesz belőle valami. Spoilerezni fogok! Ja, és szexről fogok írni, szóval vigyázat! Nos, kérdés, mit tekintünk pedofíliának? Egyáltalán mit tekintünk szexuális aktusnak? Csak a behatolást? Na, de leszbikus szerelemnél sincs, és mégis szex. Szóval, ha férfi és nő között a behatolás a szex, a két szereplő nem szexel, mikor a lány 13 éves. Ha a kézzel való kielégítés az, akkor van szex. És az, hogy 13 évesen kezdi a lány, szimpla szőrszálhasogatás, mivel a 14. születésnapján történik, csak a lány nagynénje kapaszkodik abba, hogy este született, ezért a napközbeni petting még 13 évesen történt. Bah... Kellen el akarja venni Wavyt, úgy tudja, hogy 14 évesen engedéllyel már elveheti, és az apjától meg is kapja az írásbeli engedélyt. Ja, és nagy korkülönbségről sincs szó, kb. 12 év lehet.

Szóval nem valamiféle csorgó nyálú, beteg agyú férfiről van szó, aki megerőszakol egy 13 évest, vagy ráveszi a szexre valamivel. Itt szerelemről van szó, ámbár azt felettébb bizarrnak találtam, hogy egy huszonegynéhány éves férfi beleszeret egy 13 éves lányba. Viszont ha belegondolunk, Júlia 14 volt, mikor Rómeóhoz megy, még korábban meg már a 11-12 éves lányokat férjhez adták. Nem mondom, hogy az jó korszak volt, csak annyit akartam mondani, hogy a szex 13-14 évesen nem olyan régóta számít bűnnek.

Ettől függetlenül én is azt gondolom, hogy 13-14 évesen korai a szex, de a könyv nem reklámozza kimondottan a pedofíliát. Ennél sokkal nagyobb bajnak láttam, hogy a szereplők olyan semmilyenek, se szeretni, se utálni, se drukkolni nekik nem tudtam. Nem olvastam szívesen a szerelmi szálat, de nem a lány kora miatt, hanem mert totál hiteltelennek éreztem. Sokkal jobb lett volna, ha mondjuk, barátság alakul ki köztük, ami aztán felnőttkorban szerelemmé alakul. Ami még furcsább, hogy a lány száll rá a pasira már 11-12 évesen.

Ellenben, ha kihagyjuk a szerelmi részt, egész jó kis könyv lehetett volna. Érdekes volt Wavy élettörténete, szívszorító, helyenként izgalmas, habár az elhanyagolt gyerek-borzalmas szülők téma sem a kedvencem.

Nem mondom, hogy csalódott voltam a végén, de azt se mondhatnám, hogy tetszett. Az egynek elment kategória.

Tom Clancy: Vadászat a Vörös Októberre

Az Egyesült Államok tengeralattjáró-haderejének parancsnoksága szokatlan mozgolódást észlel az Atlanti-óceánon. Ramiusz, a litván származású hajóskapitány ugyanis úgy dönt, hogy bosszút áll a szovjet rezsimen, amely a felesége halálát okozta, és átszökik az Egyesült Államokba. Az USA hírszerzése támadásként értelmezi a gépóriás mozgását, és beindítja ellene hadigépezetét, miközben a szökést sejtő oroszok is üldözőbe veszik az áruló tengeralattjárót. Bár a rettenthetetlen parancsnok nagy körültekintéssel tervezte meg a menekülést, minden leleményességét össze kell szednie, hogy kivághassa magát a kettős szorításból. Itt lép a képbe a fiatal Jack Ryan, aki felismeri a hajóskapitány szándékait, és pontosan tudja: az évszázad legnagyobb hírszerzési fogása lenne, ha az amerikaiak idejében megtalálnák és védett kikötőbe vezetnék a Vörös Októbert...

Tom Clancy a katonai-politikai thriller nagymestere. A Vadászat a Vörös Októberre a szerző első regénye, amelyből a nagy sikerű, Oscar-díjas akciófilm készült Sean Connery főszereplésével. A történet Marko Alekszandrovics Ramiusz kapitány és Jack Ryan CIA-ügynök összefonódó kalandjait mutatja be.

Hogy én mennyire megörültem, mikor megláttam, hogy újra kiadják ezt a könyvet! Annak idején szerettem a filmet, de nem olvastam a könyvet, meg ha már Jack Ryan, akkor ott volt még a Férfias játékok Harrison Forddal, ugye, abból a könyvet is olvastam, szóval, úgy éreztem, ez a könyv értem kiált. (Különben most döbbentem rá, hogy ez egyazon könyvsorozat két tagja...)

Nos, szép vaskos és csodás borítójú könyvet hozott a posta, amibe örömmel bele is vetettem magam. 

A könyv nyilván jóval részletesebb, mint a film (ilyes vaskos kötet esetében nem is lehet másként), sok-sok szálon fut a cselekmény, rengeteg a szereplő, a nyelvezete rettentően precíz, mintha tényleg egy tengeralattjárón, anyahajón, vadászrepülőn, stb. lennénk, de be kell vallanom, én egy idő után elvesztem a részletekben. Nem mindig tudtam követni, hogy ez a sok apróság, történetszál, ember hogyan viszi előre a cselekményt, a katonai nyelvet meg szimplán nem értettem.

Kétségkívül nagyon hitelesek a leírások, Goodreadsen több katona értékelését is olvastam róla, akik mind imádták, de hát könnyű nekik, lehetne mondani.

Én végig úgy éreztem, a szárazabb leírások váltakoznak az izgalmasabb eseményekkel, és már kezdtem azt érezni, hogy velem van a gond, hiszen az értékelések nagy része pozitív, de aztán rájöttem, hogy csak egyszerűen nem én vagyok a célközönség, hanem inkább a műszaki érdeklődésű, tudású férfiak (esetleg nők). Személy szerint nekik ajánlanám. 

Ha pörgősebb, feszesebb tempójú könyvet szeretnétek, akkor másik könyvet keressetek, itt bizony el kell merülni a komótosabb részletekben. Az alaptörténet viszont izgalmas és érdekes, ez tény, és érdemes eljutni a végkifejletig, ami nekem nem okozott különösebb meglepetést, de azért voltak váratlan pillanatok.

A könyv elolvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/7

Vámos Miklós: Az isten szerelmére

Napok óta fel van már írva a cím, én meg ülök itt, a papír fölött, akarom mondani a monitor előtt, és próbálok valami épkézláb értékelést írni a könyvről, de úgy érzem magam, mint az iskolások a házi fogalmazásnál, egyszerűen nem tudom, mit írjak.

Nem azért, mert rossz volt a könyv (akkor lenne mondandóm...), hanem nagyon is jó, csak épp mit lehet írni egy ilyesfajta könyvről, ami visszaemlékezésekből áll? Hogy hogyan lehetett Kodálytól autogramot szerezni? Vagy mi volt Mándy Iván kedvenc mondása? Igen, talán ezekről is, de azt hiszem, jobb, ha a kedves olvasó ezeket a könyvből tudja meg, és nem lövöm le a poént.

Hogy lássuk, mivel van egyáltalán dolgunk, álljon itt a szerző bemutatása:

A Hogy volt portréi 2004-től íródtak, olyan írókról és művészekről, akikkel szoros kapcsolatban álltam, némelyikükkel kifejezetten barátságban. Módosít ez a tény az élményen, ha a műveiket magamhoz veszem? Nehéz a válasz.

Az Írhatnám polgár-sorozat valamivel később kezdett fogalmazódni. Ennek hősei a huszadik század közepének íróóriásai, főleg a Nyugat köre. Zömükkel sajnos csak a műveik, életrajzaik, naplóik, leveleik, s a róluk szóló szájhagyomány révén köthettem ismeretséget. 2009-ben készült a legutolsó. A szövegek döntő többsége az Élet és Irodalomban jelent meg annak idején. Néhányat mind a két csokorból kihagytam, s picit átírtam valamennyit.

Tíz-tizenöt év alatt változtam, s bármily hihetetlen, a hőseim is. A Hogy volthoz mellékeltem néhány dokumentatív fényképet. Az Írhatnám polgárhoz nem tudtam, sajnos nincs közös fotóm például Kosztolányi Dezsővel vagy Karinthy Frigyessel.

Jelszavam: Olvasni arany.

Az első részben tehát azokkal az írókkal, költőkkel, szerkesztőkkel, káderokkal ismerkedhetünk meg, akiket a szerző személyesen is ismert. Bevallom, még sosem éreztem magam ilyen öregnek, hisz jó részük még élt, mikor én születtem, vagy nem sokkal korábban hunyt el, és szinte mindegyik név ismerősen csengett, egyik-másikat láttam tévében, hallottam rádióban, netán személyesen is látni lehetett őket egy-egy ünnepi könyvhéten dedikálás közben. És amikor Vámos zárójelben felteszi a kérdést, hogy na, az ő neve kinek ismerős, na? Na? És az övé? - akkor én némileg keserédesen jelentkeztem gondolatban, hogy nekem, nekem!

A 2. felében pedig mint láthattuk, nagy íróink, költőink kerültek sorra, akiket a szerző már személyesen nem ismert, hanem elsősorban könyvekből tájékozódott sorsukról, életükről. (Meg kell mondanom, könyvtárosként külön meg voltam hatva a rendkívül pontos bibliográfiától, irigylem a türelmét, ha ennek mind egyedül járt utána.)

Talán furcsa módon az első rész volt a személyesebb, de a második az izgalmasabb, és ugyanakkor lehangolóbb. József Attila elmeállapotbeli gondjairól tanultunk az iskolában, de amiket itt olvastam, azon még így is megdöbbentem. Kosztolányiról, Babitsról az ember azt hinné, viszonylag konszolidált emberek voltak, de ez a könyv rácáfol erre, és olyan titkokat (?) tudtam meg, amikre nem voltam felkészülve. Ezeket a portrékat olvasva az ember elgondolkodik rajta, vajon jó-e egyáltalán, ha ismerjük ezeket az élettörténeteket? Kell-e vagy szabad-e, hogy befolyásolja műveik értékelését, ha tudom, hogy a valóságban házasságtörők voltak, neuraszténiások, feleségverők, stb.?

Csak azt tudom, hogy engem befolyásol, többé-kevésbé más szemmel nézek a könyvben szereplő alkotókra, és némi szomorúsággal tettem fel magamban a kérdést, hogy a legtehetségesebb művészeknek vajon miért van szinte kivétel nélkül valamilyen "agyi defektusuk".

A könyv stílusa egyébként rendkívül szórakoztató, hol humoros, hol megható, hol (ön)ironikus, de végig van benne valami játékosság, és tele van "húsvéti tojásokkal", utalásokkal, szójátékokkal, amiket élvezet volt felfedezni, bár gyanítom, mindet nem találtam meg, de amiket igen, azokon jót mulattam.

Kár, hogy ezeknek a szerzőknek egy jó részét már szinte el is felejtettük, pedig sokan érdemesek lennének arra, hogy újra előszedjük őket, és olvassuk. Talán nagyobb sikerük lenne, mint egyik-másik mostani kötelező olvasmánynak.

Kitűnő kiegészítés ez az irodalom órákon tanultakhoz, ha valaki jobban elmélyedne 20. századi íiróink-költőink életében. Én mindenképp gazdagodtam általa.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Jessica Townsend: Csudamíves - Morrigan Crow baljós öröksége (Nevermoor 2.)

Az első rész után nem volt kétséges, hogy folytatni fogom a sorozatot, ha lesz magyarul, és szerencsére lett, méghozzá elég gyorsan. (Kár, hogy a 3. résznek az angol kiadásáról se tudni semmit, szóval most hosszú várakozás jön, sajnos.)

Morrigan Crow legyőzte a halálos átkot, kiállta a veszélyes próbákat, és felvételt nyert a rejtélyes Csudálatos Társaságba, a titokzatos Nevermoor azonban még számtalan felfedeznivalót tartogat számára. Ám hamar rá kell jönnie, hogy nem minden varázslat a jót szolgálja.

Morrigan a Társaság új tagjaként azt reméli, hogy végre igazi családra és barátokra lel. Csudákra számít, kalandokra és felfedezésekre, de kiderül, hogy a Társaság egyetlen dologgal akarja megismertetni: a Csudamívesek által elkövetett rémtettekkel. Ráadásul valaki zsarolja a társait...

És ami a legrosszabb: az emberek sorra tűnnek el. Nevermoor fantasztikus városát, amely valaha a mágia biztonságos szigete volt, most félelem és gyanakvás fojtogatja...

Morrigan boldog, hiszen végre tanulni kezdhet, de hamarosan rá kell jönnie, hogy akik tudnak arról, hogy mi is ő valójában, egy-két kivétellel halálosan félnek tőle, olyannyira, hogy időzített bombaként tekintenek rá, és ahelyett, hogy megtanítanák használni és uralni az erejét, el akarják nyomni azt. Ebből pedig  - azt hiszem, ebben nincs semmi meglepő - semmi jó sem sülhet ki.

Ebben a részben leginkább Morrigan belső fejlődését láthatjuk, és a többiek háttérbe szorulnak. Nagyon keveset kapunk Jupiterből, Jackből, a hotelból, még Hawthorne-ból is, aki továbbra is a lány leghűségesebb barátja. Logikus volt ez így, de azért hiányoztak, csak remélni tudom, hogy a többi részben többet szerepelnek majd. Jupitert állandóan elrángatják mindenféle titkos ügyekbe, és még a saját egységének tagjai is gyanakodva figyelik a lányt, főleg, miután elkezdődnek a zsarolások.

Megismerjük Miss Cheeryt, a Csudalatti egyik kalauzát, aki igazán nagyon kedves nő, csupa melegség és jóindulat, azonkívül a két (?) igazgatónőt, Dearbornt és Murgatroydot, egyikük félelmetesebb, mint a másik, és megtudjuk, mik azok a csudállatok.

Azért picit többet tudunk meg Jackről, és Cadence is jobb fej, mint volt, de sajnos, ez sem elég, hogy Morrigan ne érezze magát rettentő magányosnak, és ilyenkor persze, sokkal könnyebb ostobaságot csinálni, ami elég durva következményekkel jár, de talán épp ez kellett ahhoz, hogy a Társaság végre rádöbbenjen, micsoda hibát követett el.

A fő szál mellett sok új apróságot is kapunk, többet tudunk meg Nevermoorról, jót és rosszat is. Érdekesek és izgalmasak voltak, ugyanakkor félelmetesebbek is, mint az előző részben. Emiatt kevesebb volt a humor, de szerencsére nem maradt ki teljesen, Onstald professzor a hotelba tett látogatásain hatalmasakat nevettem. Aztán ott volt a térképes dolog, meg a trükkös sikátorok, de ezekről spoilerezés nélkül nem mondhatok többet.

Jó volt újra belemerülni ebbe a világba, és nehéz volt kilépni belőle, remélem, hogy hamarosan jön a 3. rész.

A fordító ismét Pék Zoltán, akiről nemrég olvastam, hog valamilyen díjra jelölték a Nevermoor első részének fordításáért, remélem, elnyeri, maximálisan megérdemli.

Egyedül a borítóval nem vagyok teljesen kibékülve, igazából szép, de láttam sokkal szebbeket is a külföldi kiadások között. De legalább egységes az első résszel.

A könyv olvasásának lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

Sam Copeland: Kicsi Charlie csirke lesz

Annyira csábító leírások szerepeltek erről a könyvről a kiadó facebook oldalán, hogy végül nem tudtam ellenállni a csábításnak, és muszáj volt elolvasnom, holott jócskán nem én vagyok a célkorosztály. Külön rá is kérdeztem, hogy egy felnőtt is élvezheti-e ezt a könyvet, és igenlő választ kaptam.

Most pedig a könyv befejezése után örömmel jelenthetem, hogy igen, felnőttek is élvezhetik! Méghozzá nem is kicsit.

Charlie igyekszik a dolgok jó oldalát nézni, de ez nem könnyű, mert eléggé aggódós fiú.

Aggódik például,

mert a tesója kórházban van,

mert folyton beleköt az egyik osztálytársa,

és mert a legváratlanabb pillanatokban átváltozik valamilyen állattá - hol galambbá, hol rinocérosszá, hol kígyóvá...

És bár minden gyerek szuperhős szeretne lenni, Charlie csöppet sem vágyik arra, hogy bolhává alakuljon át.

Barátai próbálnak neki segíteni abban, hogy rájöjjön, hogyan irányíthatja ezt az új, őrült képességét - mielőtt az végzetes bajba sodorná az iskola színpadán!

Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám rá, vicces. Szinte végignevettem az egészet. Volt, hogy annyira rázott a nevetés, hogy az ölemben szundikálni próbáló macska szemrehányó pillantásokat lövellt rám, amiért felébresztem a röhögésemmel. Még a pisi-kaki poénok sem zavartak különösebben, pedig azokat nem igazán kedvelem, de ezek nem voltak alpáriak.

Nagyon jó volt ugyan ennyit nevetni (kuncogni, röhögni, hangosan hahotázni...), de azért azt is élveztem, hogy a könyvnek van mondanivalója is. A beteg báty, az iskolai zaklató, a folyamatos aggódás, az iskolában a külföldi, nem keresztény gyerek, a barátság is szerepet kap a könyvben, méghozzá ügyesen beleszőve a történetbe, és cseppet sem szájbarágósan. Néha kicsit sok volt a marhaságokból, és kevesebb lábjegyzettel is beértem volna, de alapjában véve nagyon jól szórakoztam. Az az egy volt kicsit furcsa, hogy a tanárok ábrázolása annyira negatív volt (és nem először egy gyerekkönyvben), persze, ez is növelte a humorfaktort, de azért elgondolkodtam, hogy vajon miért nincsenek pozitívabb tanárok is benne.

A szerző és egy csirke

Tessék elolvasni a könyv végén a levelet, sőt, még a borítófülön található rövid szerzői életrajzot is! Mindegyik rendkívül szórakoztató.

Ahogy mondani szokták, ajánlom 9-99 éves korig mindenkinek (a kiadó ajánlása 8 év fölött), de azért ha felnőtt kezd bele, tartsa szem előtt, hogy ez gyerekkönyv, és nem árt ezzel a tudattal és nyitottsággal hozzáállni.

A fordító ezúttal is Pék Zoltán, a színvonal pedig a hozzá méltó és megszokott kiváló.

A rajzok is jópofák voltak, érdemes kicsit alaposabban megnézegetni őket.

Nem tudom, egyedülálló könyvről van-e szó, vagy sorozat lesz, de ha a szerző ír még valamit, én vevő leszek rá, az biztos.

Ja, és hogy mi is van Charlie-val és a csirkével, azt nem árulom el, tessék elolvasni a könyvet!

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/9

Két "citromka"

Vagyis két olyan könyv, amiket savanyú ábrázattal olvastam, az egyiket jobban, a másikat kevésbé.

Salman Rushdie: Hárún és a mesék tengere

Először is, hadd filozofáljak kicsit a nevekről. Nem veszek ugyan részt a vcs (=várólistacsökkentős) játékban, de persze, nekem is vannak évek (sőt, évtizedek) óta a polcon porosodó olvasatlan könyveim (nem tudom, miben reménykedem), meg olyan szerzők, akiktől még nem olvastam, de szeretnék. Nos, Rushdie is egy ilyen vcs szerző. Róla először akkor hallottam, amikor Komeini ajatollah 1988-ban kimondta ellene a fatvát, a halálos kiközösítést a Sátáni versek c. könyvéért. 

Hol volt még akkor internet, ahol utána lehetett volna nézni, hogy miről szól a könyv, még magyarra se volt fordítva, ha jól tudom, és én szentül azt hittem, hogy tényleg valami versek, ráadásul sátáni, kit érdekel? Viszont nemrég akadtam erre a könyvére egy bloggertárs ajánlására, és mikor rájöttem, hogy a címbeli Hárúnnak köze van az Ezeregyéjszaka meséi Harun-al-Rasid kalifájához, nagyon megörültem, mert abban reménykedtem, hogy Rushdie valamiképpen azt dolgozta fel.

A meséskönyvet annak idején rengetegszer olvastam, és azt hiszem, a kedvenceim voltak a kalifáról szóló történetek, aki a mi Mátyás királyunkhoz hasonlatosan álruhában járta az országát, és tett igazságot.

Na, és akkor a nevek. Ahogy írtam fentebb, a szerzőre Komeini mondta ki a fatvát. Akit most már Homeininek is láttam leírva, Khomeininnek is, nem beszélve az ajatollahról, ami volt ájátolláh, ajátolláh, ájátollah, meg még ki tudja, mi más.

A szabály ugye, az, hogy a nem latin betűs írások neveit kiejtés szerint kell átírni magyarra. Ez tökéletesen oké is így, szerintem, de azért évtizedek óta bevett neveket, szavakat talán nem kellene megváltoztatni, főleg nem úgy, hogy nem egységes. Ilyen alapon mostantól pl. a gésa lehetne gejsa, mert az az eredeti kiejtése.

És akkor a könyvbeli nevek, némi tartalomismertetéssel egybekötve. Hárún és Rasíd így szerepelnek, már nem bosszankodom, hogy miért, két külön személy, fiú és apa, a vezetéknevük a Kalifa, én egyébként ezt ötletesnek találtam. Az apa híres mesemondó, míg egy nap el nem hagyja a felesége, és onnantól fogva nem tud mesélni. Rasídot egyénként politikai rendezvényekre is meg szokták hívni, mert az a párt, ahol ő mesél, nagyobb eséllyel nyer választást. Most is ez történik, Rasíd és Hárún elutaznak a rendezvényre, megszállnak egy hotelban, és Hárún (juj, de utálom így leírni őket!) éjszaka motozásra ébred. Egy fura emberke próbálja elzárni Rasíd mesecsapját, és ezáltal a mesék tengeréhez való hozzáférését megszüntetni, ami azzal járna, hogy soha többé nem tudna mesélni. Hárún gyorsan kapcsol, és ellopja a célszerszámot, aminek valami cifra neve volt, és elfelejtettem. Inentől kezdődik az őrült kaland, aminek keretében Hárún furcsábbnál furcsább lényekkel találkozik és eseményekben vesz részt. Mi, olvasók, meg furcsábbnál furcsább nevekkel küzdhetünk meg.

Gapföld még csak hagyján, de a csupválákát nem tudtam mire vélni. Mi a nyavalya az a csupválá? Aztán van még Bátcsít királykisasszony, meg Bóló herceg, Kahání, és a egy csomó olyan név, ami meg kiesett a fejemből, pedig alig 1-2 napja fejeztem be. (hogy én mekkora egyest kapnék az iskolában, ha ebből dolgozatot kellene írnom!) Na, és ott van Khatam Sud, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most akkor hogy ejtjük. Ezek a nevek folyton kizökkentettek, elfelejtettem, ki kicsoda, stb. Nagyon sokat rontott az élményen.

A fordító Falvay Mihály, aki még valamikor 80-as, 90-es években fordíthatta, de olyan a stílusa, mintha A Pál utcai fiúkból jött volna. Ki mond olyanokat, hogy föladat, fulákol(!) (fuldokol)? Melyik 12 éves beszél úgy, hogy "Nemde, ha jól megnézzük..."? Nem tudom, mi volt a cél, népies akart lenni, mesés akart lenni? De sajnos, nem lett más, mint avitt és elavult.

Magáról a könyvről. Már az első oldalak beszippantottak, jó lesz ez, dörzsölgettem a tenyerem örömmel, hogy aztán pár oldal után kiköpjön, én meg ott álltam hülyén. És ez így ment végig, beszippantott, kiköpött, beszippantott, kiköpött, hosszú-hosszú unalmas oldalak után jött egy-két izgalmas, változó arányban. Az alig 230 oldalas könyvet egy hónapba telt elolvasnom, ami azért árulkodó, és leginkább azért, mert nem volt kedvem kézbe venni. Az utolsó 30 oldal jól sikerült, és tetszett, kár, hogy az előtte levő 200 meg nem... Voltak ötletes dolgok, pl. a lapród, ami lap és az apród összevonásából keletkezett, vagy kedvenc szereplőm volt a víz színén futni képes kertész (a neve nem maradt meg...) és a gép búbos banka, Dede.

Egy szerzőnél azt hiszem, nagyon fontos az első találkozás, hiszen az esetek túlnyomó többségében ez határozza meg, hogy lesz-e következő. Rowlingtól talán sosem olvasok el mást, ha az Átmeneti üresedés az első, ami a kezembe kerül, most meg a HP miatt még akkor is a kezembe veszem a könyveit, ha netán gyengébbre sikerednek. Rushdie-nál igen valószínű, hogy nem mostanában próbálkozom vele újra, ha egyáltalán valaha. Pedig lehet, hogy más könyvei jobban tetszenének, de ez nem egyhamar fog kiderülni.

10/6

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit (Csellengő gyerekek 1.)

Hát ez volt a nagyon savanyú, pedig ez volt, amit régóta el szerettem volna olvasni. Micsoda zseniális alapötlet! Sosem gondoltam még rá, hogy vajon egy másik világba került gyerek hogy érezheti magát, ha visszakerül a saját világába? Harry Potterről tudjuk, hogy alig várta a nyári szünet végét, de persze ebben benne volt az is, hogy mugli rokonai finoman szólva nem szerették, de vajon Alice vissza tudott szokni unalmasnak vélhető életébe a Csodaországbeli kalandjai után? Vagy hogy érezhették magukat a Narniából hazatért testvérek?

Ezt a gondolatot lovagolta meg a szerző, aki könyvében létrehozott egy iskolát olyan gyerekeknek, akiknek a másik világból ezért vagy azért el kellett jönniük, és nem találták otthon a helyüket, folyton visszavágytak, vagy épp a szüleik nem tudtak velük mit kezdeni.

Csodálatos alapötlet, egyszerűen borzalmas kivitelezés. Kidolgozatlan világok, amit rá lehetne fogni arra, hogy rövid, de olvastam olyan 150 oldalas könyvet, amiből minden lényeges kiderült, szóval ez nem mentség.

Nem értettem az iskola célját, elfeledtetni velük a másik világot? Nem, mert arra van külön iskola, mint kiderült, az olyan gyerekeknek, akik nem akarnak visszatérni a másik világukba, az idejáró gyerekek viszont igen. Nem világos, hogyan akart rajtuk segíteni az igazgatónő. Ami meg nagyon érthetetlen volt, a másik világok besorolása, Oktalanság, Erény, Logika, Logikátlanság, stb. Nem derült ki, miért ezeket a neveket kapták, mit takarnak, meg egyáltalán mire jók.

A gyilkosságos rész gusztustalan volt, az egész könyv rém nyomasztó, a gyilkost ugyan nem találtam ki, de a célját a gyilkosságokkal majdnem, közel jártam. Ráadául olyan fura és bizarr világokat festett le a szerző, hogy nem értettem, miért akarna azokba visszatérni bárki is, hacsak nincs valami baj a fejével. (Ámbár a könyvben szereplő gyerekek nagy részének volt...)

Eredetileg paprikás posztot akartam írni, de még ennyit sem ér meg. Keszekusza marhaság volt, nem értem, mit olvasott az, akinek ez tetszett. Megkímélem magam a folytatásoktól, az biztos. Amúgy nem is tudom, hogy lehetne folytatni, mert nagyjából lezárult a történet.

10/1

Kínos(?) vallomások...

...avagy kimaradt alapművek, divatkönyvek, stb.

Jó, hát ez a februári téma volt, de akkor nem jött össze, hogy megírjam, most viszont véletlenül van pár percem, gondoltam, pótolom. :)

A többiek már nagyon szépen fejtegették, hogy mi számít alapműnek, meg mi számít divatkönyvnek, stb., ezért én erre nem térnék ki bővebben, egyébként is koronként változik, de azért pár szóval mégis. Még akár 10 év alatt is nagyot fordulhat a világ, és ami addig alapvető műveltségnek számított, arra később szinte már a kutya sem emlékszik. Nem egészen ideillő példa, de friss (és végül is van belőle könyv is), a kb. 40 éves takarítónőnk a munkahelyemen, a héten látta az Esőembert színházban, és úgy mesélt róla nekem, mint akinek ez az egész történet teljesen új. Csodálkozva néztem rá: Miért, te nem ismerted a filmet? Pedig anno talán nem volt ember, aki nem látta a Dustin Hoffmann-Tom Cruise főszereplésével készült alkotást.

Vagy már nem is tudom, hol olvastam, talán valami kötelezőkről szóló cikkben, és említettek egy férfit, aki azért kardoskodott, hogy A kőszívű ember fiait meg a Légy jó mindhaláligot igenis mindenkinek ismernie kell, mire megkérdezték tőle, hogy olvasott-e Jósika Miklóstól bármit is. Nemleges volt a válasz, erre a beszélgetés másik résztvevője közölte vele, hogy nahát, uram, 100-200 évvel ezelőtt ön bunkónak számított volna.

Szóval ennyit az alapművekről. Szorgos voltam, és mindig elolvastam a kötelezőket, most hirtelen egyet sem tudnék mondani, amit nem olvastam volna el. Főiskolán még Jósika Miklós is volt, bizony. :D Bár senkit sem buzdítanék az elolvasására. Sokra nem emlékszem belőle, csak arra, hogy borzalmas volt. :D

Mivel magyar-könyvtár szakot végeztem, volt bőven a főiskolán kötelező olvasmányunk, volt olyan félév, amikor 35 kötelezőt kaptunk, igaz, ebbe a gyorsan elolvasható novellák és színdarabok is beletartoztak. Ekkora mennyiséget viszont csak átszáguldva lehet legyűrni, aminek az lett az eredménye, hogy egy csomónak összevissza a címére emlékszem, és passz. Se történetre, se szereplőkre, se semmire, és nyilván szó sem lehetett elmélyülésről.

Később arra vetemedtem, hogy saját magamtól, mindenféle erőszak nélkül olvastam klasszikusokat. Gondolkodtam is, hogy mit fogok írni ebbe a posztba, hiszen kb. "mindent" elolvastam, még ha ez persze, túlzás is. De megvolt nagyjából minden híresebb könyv, a Monte Cristo grófja, A párizsi Notre-Dame, Dickens, Jókai, stb. Kimondottan szerettem Mikszáthot és Maupassant-t, akiktől sokat elolvastam magamtól is, és néhány Jókait is. Tőle a kedvencem volt a Lélekidomár, amit többször is (!) olvastam, és jaj, mekkora pofáraesés volt főiskolán, mikor az egyik tanárom közölte, hogy az egy lektűr, én meg jó mélyen elbújtam a padban. :D Mintha a lektűr valamiféle szitokszó lenne, egyébként meg nem is értem, mi a baj vele. Komolyan megkedveltem Tamási Áront, egy időben szép sorban haladtam a műveivel, el tudom képzelni, hogy egyszer még folytassam az életművét, pedig amúgy már nem tartom valószínűnek, hogy sok klasszikust el fogok olvasni életemben.

Azért bőven fel tudok sorolni olyan szépírókat, divatírókat, akikre nem került sor, főleg a mai irodalomból, valamiért a modern, komoly irodalom nekem nem jön be. Kimaradt a Sorstalanság, és nem is tervezem pótolni, mert fizikailag rosszul vagyok a holokausztos-zsidós témától, és lehetőleg kerülöm. Nem olvastam az Anne Frank naplóját, sem a Mesterségem a halált, és sorolhatnék még híres filmeket is, amiket nem láttam.

Kimaradt a horror, Stephen Kinggel az élen, de a romantikus is, legalábbis az elmúlt nem tudom hány évben, korábban azért szerepelt pár ebből a műfajból a repertoáromban.

A klasszikus fantasy sem az én műfajom, legalábbis eddig nem igazán találtam olyat, amit nagyon szerettem volna. A Trónok harcát elkezdtem sorozatban, de abbahagytam, és a könyveknek meg sosem fogok nekiállni. 

Neil Gaimannel és Zafónnal sem sikerült összebarátkoznom, és azt hiszem, ez már így is marad. Vagy a magyarok közül kimaradt, és nem is hiányzik pl. Lackfi, Tóth Kriszta, Karafiáth Orsolya. Valahogy bőven elég az, amit hallottam róluk, hogy ne is akarjam olvasni őket. Csúnya előítélet ez, tudom, de hát gyarló ember volnék, vagy mifene.

A divatkönyveknél meg azt vettem észre, hogy egyre kevesebb érdekel, és egyre többről derül ki, hogy egy nagy felfújt lufi. Persze, nálam sem maradt ki a Twilight, sőt, még A szürke ötven árnyalata első részét is elolvastam, hogy aztán sikítva meneküljek a többi részétől. Manapság meg akkora a választék, hogy képtelenség is követni mindent, amit az ember szeretne olvasni, és még nehezebb dönteni, hogy melyiket is olvassam.

A többiek posztjai az alapkörben:

PuPilla
Dóri
Shanara
Nikkincs
Nita
Abstractelf
Anett
Nima

Csatlakozók:

Sister
Mandi
Vicky
Heloise

és Lobo, aki nem csatlakozott, de a témával kapcsolatban írt. :)

Emily M. Danforth: Cameron Post rossz nevelése

Bevallom, féltem kicsit ettől a könyvtől, hogy majd nagyon megvisel lelkileg, hogy nagyon felháborodom, vagy ilyesmi, de végül is elég jól bírtam.

Egyre több olyan könyv, film és sorozat jelenik meg, amikben már igyekeznek tabuk nélkül kezelni a homoszexualitást. Nem állítanám, hogy minden rendben van e téren a világban, még mindig sokakat ér mindenféle attrocitás, de közel sem olyan rossz a helyzet, mint volt akár csak 20-30 éve is. Nem beszélve arról az időszakról, amikor még börtön járt érte. Sajnos, még ma is vannak, akik tagadják a homoszexualitás létét, és úgy gondolják, holmi átnevelő táborokkal meg lehet oldani a kérdést.

Részben egy ilyen átnevelő táborról szól ez a könyv is. A 12 éves Cameron a szénapadláson csókolózik a legjobb barátnőjével, és később rájön, hogy ami csak vagány bátorságpróbának indult (meg mersz-e csókolni?), kezd komolyra fordulni.

Hamarosan szörnyű hírt kap, a szülei meghaltak autóbalesetben. Ezután nagymamájához és nagynénjéhez kerül, aki ugyan jóindulatú vele, de igazán közel nem kerülnek egymáshoz.

A regény első fele kicsit leegyszerűsítve Cameron szexuális ébredezéséről szól, ahogy szép lassan, az évek során rájön, hogy a szénapadlás nemcsak egy kaland volt, hanem ő valóban a lányokhoz vonzódik. Láthatjuk a mindennapjait, hogy hogyan próbál megfelelni annak az elvárásnak, amit rokonai és a társadalom állít elé, mármint hogy párkapcsolat egy férfiból és egy nőből áll, amibe belebukik, hiszen esélye sincs, hogy működjön. Láthatjuk, hogy éppolyan útkereső kamasz, hibákkal, tévedésekkel és balhékkal, mint egy átlagos lány. (Talán egy kicsit több balhéval, remélem, nem minden kamasz lop és füvezik...) Mígnem aztán egy napon le nem bukik, és nagynénje villámgyorsan be nem dugja egy egyházi átnevelő táborba.

Amit nagyon élveztem ebben a részben, a visszatekintés volt a 90-es évekbe. Öröm volt felidézni a filmeket, tévéműsorokat, amik egyeztek, a játékokat, stb. Ugyanakkor be kell vallanom, nekem ez a rész kicsit hosszú volt, Cameron hétköznapjai, érzései, fejlődése, ébredezése érdekelt, de a szexuális kalandjai, próbálkozásai nem, ezt szívesen kihagytam volna. Sokkal inkább vártam a tábort, hogy vajon milyen módszerekkel próbálkoznak majd, mennyire lesz szigorú, lelkileg vagy fizikailag megterhelő Cameron számára. És még mielőtt elértünk volna magának a tábornak a leírásához, felmerültek bennem olyan kérdések, hogy mi lesz a lánnyal, be betölti a 18-at, és nem sikerül addig átnevelni? (már 15 vagy 16 éves, mikor bekerül az intézménybe.) Kénytelen lesz bujkálva élni, vagy felvállalja a másságát? Az ott levő többi kamasz vajon tényleg át akar térni, vagy csak tettetik?

Én nem tudtam senkit sem elítélni, aki helytelenül bánt a lánnyal, sem Ruth nénikéjét, sem a tábori nevelőket. Rick tiszteletes szimpatikus volt, még ha ostobaság is volt, amit képviselt, és amit el akart hitetni önmagával és a világgal is, de szerintem őszintén hitt abban, amit csinál. Lydia már nem ilyen egyértelmű eset, szimpatikus kicsit sem volt, de gyűlölni nem tudtam, mert egyszerűen tudatlan volt, ámbár talán a tudatlanság az, ami a legnagyobb károkat képes okozni, sok esetben a gyűlölet alapja is a tudatlanságból fakadó félelem. Ők egyszerűen ebben hittek, mint ahogy annak idején abban (meg most újra...), hogy lapos a Föld, és a Nap kering a Föld körül. Fel sem merült bennük, hogy másképp is lehet, ami fel ugyan nem menti őket, de indokolja a tetteiket. Egyszerűen csak csodálkoztam, hogy most komolyan azt hiszik, hogy ez működni fog? A terápia meg rajzolás meg a többi?

Nem kaptam minden kérdésemre választ, mert a könyv bár valahol lezárt, mégsincs befejezve. Simán lehetne belőle folytatást írni. Kíváncsi lennék, vajon hogy alakul Cameron és barátai, no, meg Ruth nénikéje élete. A könyv tulajdonképpen pozitív végkifejletűnek is tekinthető, de hosszú út áll még a lány előtt.

Javaslom a könyv olvasását azoknak, akik nyitottak a téma iránt, de azoknak is, akik nem, mert ráébredhetnek, hogy egy homoszexuális is ugyanolyan ember, mint a hetero, érzelmekkel, vágyakkal, csalódásokkal, stb. És azoknak is, akik hisznek az átnevelő táborokban, hogy rájöjjenek, milyen parttalan és értelmetlen az egész.

Számomra komfortzóna elhagyás volt ez a könyv, de kell néha, hogy belekóstoljon az ember egy másik világba.

A "kóstolás" lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/8

U.i.: A könyvből díjnyertes film is készült, amit alkalomadtán biztosan megnézek majd.

Cecelia Ahern: Üvöltés

Még sosem olvastam az írónőtől, mert a romantika nem az én műfajom (igaz, az Utóirat: Szeretlek c. könyvéből készült filmet 2-3x is megnéztem, ami azért jelent valamit), de ennek a kötetnek nagyon megfogott a fülszövege.

A kötetben harminc különleges, fantáziadús történetet olvashatunk, amelyekben nők küzdenek le ezernyi viszontagságot agyafúrtságuk, leleményességük és könyörületességük révén. 

A novellák főszereplőit olyan dilemmák, vágyak és törekvések mozgatják, amelyekkel a világ minden pontján azonosulni tudnak a nők. Az ismerős élethelyzetek jó adag mágikus realizmussal fűszerezve meghökkentő és sokszor roppant mulatságos végkifejletbe torkollnak. A gondolatébresztő írások hősnői életük különböző területein (házasság, gyereknevelés, politika, karrier) szembesülnek titokzatos, de nagyon is valós problémákkal. 

Egyikük bőrén vészjósló harapásnyomok jelennek meg, a másikat egy rémálomszerű prezentáció kellős közepén szó szerint elnyeli a föld, a harmadik pedig elhatározza, hogy visszaviszi megunt férjét a boltba, ahol annak idején beszerezte. A különféle akadályokkal birkózó nők életét az is formálja, miként tekintenek rájuk mások, de leginkább persze az, hogy ők maguk érzékelik-e a bennük rejlő erőt. 

A harminc novella őszinte képet mutat arról, milyen a mai világban nőnek lenni.

Erős, ügyes nők, némi mágikus realizmus, ide vele! A beleolvasó végképp meggyőzött arról, hogy ezt nekem olvasnom kell. És nem is csalódtam.

Olvastam pár helyen, hogy ez egy feminista könyv. Nem tudom, én nem éreztem annak, hacsak nem feminizmus az, hogy a kötetben szereplő nők megtanulnak kiállni magukért, teljesítenek egy feladatot, felismerik saját erejüket vagy a változtatás szükségességét. Megmondom őszintén, amilyen negatív felhangja van manapság a feminizmus szónak, egyesekben inkább taszítást válthat ki a feminista könyv kifejezés, mint vonzást, így én nem is szeretném ezt használni.

Ez egy női könyv, női problémákkal, nemcsak nőknek.

A fülszöveg már nagyon szépen bemutatja, miről szól a könyv, 30 különböző történet, amik között volt hasonlóság, de különbség is bőven. És bár nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindegyik tetszett, voltak kiemelkedő, kedvenc történetek, amik jobban megfogtak, jobban meg is ragadtak a fejemben.

A nő, aki rózsaszínben járt egy olyan világot mutat be, amiben élesen elkülönülnek a nők és a férfiak. A nők rózsaszínben járnak, a férfiak kékben, de ha netán valaki mégis eltérne ettől, mindenki csuklóján szalag van, talán mondanom sem kell, a nőkön rózsaszín, a férfiakon kék. Időnként be is kell mondaniuk, hogy pénisz vagy vagina, hogy egész biztosan meg lehessen különböztetni őket. Elborzasztó világ...

A nő, aki herékre vigyázott főhőse valójában egy férfi, aki vaszektómiát szeretne, és egy csupa nőből álló bizottság előtt kell bizonyítania, hogy joga van rá. Azt hiszem, nem nehéz rájönni, hogy a női abortusz kifordított megfelelője ez a történet.

A nő, aki nőül beszélt világában ugyan elvileg megbecsülik a nőket, de a kormányban és az államtanácsban csak férfiak vannak, aki nem értenek nőül... A kormány első számú tanácsadója, az Egyes megpróbálja rávenni a főnököt, hogy vegyenek fel egy olyan nőt, aki beszél férfiul és nőül is, hogy legalább közvetíteni tudjon a két nem között. Hogy a mi csattanó, azt nem árulom el, de meglepett.

Emellett sok történet címe furcsa, kifordított, a lábjegyzet szerint egyes kifejezések, közmondások szó szerinti lefordítása, és a szerző ezeket szó szerint is alkalmazza a történeteiben, amitől bizarr, de nagyon érdekes, helyenként humoros, de tanulságos "meséket" kapunk. A nő, aki elvesztette a józan eszét, és elment megkeresni. A nő, akit beskatulyáztak olyan nőkről szól, akik egy-egy dobozban ücsörögnek, és háborognak, mert szerintük nem abba valók, sőt, van, aki nem is osztható be egy dobozba, A nő, aki elvetette a kétely magvait - megint csak szó szerint cselekedett, és ennek volt talán az egyik legmeglepőbb csattanója, bár valahol a közepe felé már gyanítottam.

A tanulság mindegyikben elég egyértelmű, de nem szájbarágós. Engem elbűvöltek ezek a történetek, és az írónő stílusa, csodálatos első találkozás volt, remélem, még követi több.

A fordítót, Szieberth Ádámot is ki kell emelnem, aki értően nyúlt ehhez a női témához, és hogy visszautaljak az egyik történetre, úgy tűnik, tud nőül.

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!

10/10

2018 a blog életében...

...meg persze, vele együtt az enyémben is egy kicsit.

Na, csak eljutottam idáig, mostanra már mindenki megírta a sajátját, de sebaj, évértékelőt bármikor lehet írni. :)

Őszintén csodálom azokat, akik mindenféle statisztikákat gyűjtenek, és százalékokat számolnak, nekem ehhez nincs türelmem. Gőzöm sincs, hány oldalt olvastam, vagy mekkora az arány a női és férfi szerzők között, a magyar és a külföldi között, stb.

Egyet tudok, az évet 42 befejezett könyvvel zártam, ami nem éri el a 2017-es 47-et, de ebben egy novella kivételével nem voltak rövidebb történetek, novellák, rövid mesék, szóval bármi, amivel gyorsan meg lehet nyomni a számokat. De ne gondoljátok ám, hogy csalódott vagyok! Én elégedett vagyok ezzel a számmal. Egyszer jó lenne elérni a bűvös 50-et, na, de ne legyünk telhetetlenek. :D

Mi valósult meg, és mi nem? Összefoglalás

Szerettem volna a heti egy könyvet tartani, de a számokból látszik, hogy ez nem sikerült. Év elején még egész jól haladtam ezzel a tervvel, de valahol év közepén lelassultam, nem nevezném még olvasási válságnak sem, csak valahogy nem csúsztak annyira a könyvek, hogy aztán az év utolsó hónapjaiban belehúzzak rendesen, és néhány nap alatt toljak le egy-egy könyvet, méghozzá nem is vékonyakat.

Az angolul olvasást sem növeltem, maradt az egy szem novella januárban, bár nem volt ez fogadalom, hogy növelem, inkább csak némi halvány vágy, hogy jó lenne azokat a sorozatokat folytatni angolul, amiknek magyarul vége szakadt. De hát annyi magyarul megjelent könyv vár a sorára, hogy sosem fogyok ki belőlük, és nem "fanyalodok" (ez persze, nem jó szó rá, de most jobb nem jut eszembe) az angol könyvekre.

Ami nagyon jó volt 2018-ban könyves téren, hogy végre egy halom kedvencet olvastam, amiket imádtam, és nemcsak a langymeleg, egynek elment könyveket, mint előtte több évig. Viszont nem vettem több e-könyvet, mint előtte, a Kinsella-novella meg talán még egy volt, Pratchett-től a Csip-csap népek. Ennek részben az az oka, hogy még mindig nem jelenik meg minden könyv e-ben, részben meg a türelmetlenségem meg a bizonytalanság, hogy nem akarom kivárni, míg megjelenik, ill. azt se biztos, hogy fog valaha is.

Blog, kihívások, recenziós könyvek

2018-ban 37 posztot írtam, ami nem valami sok, de meg vagyok lepve, mert úgy éreztem, még ennyi sem volt.

Még mindig az ütött-kopott füzetemben vezetem az olvasásaimat, aminek az utolsó oldalán tartok, így hamarosan új füzetet kell nyitnom. Úgy gondoltam, 2019-ben megpróbálom rendesebben vezetni Goodreadsen is, de ez sem fogadalom, inkább csak terv.

Kihívásokban nem vettem részt, nem is tervezem, hiába tudom, hogy csak játék, és nincs semmi baj, ha nem sikerül, az én makacs agyam abban a pillanatban kötelezőnek venné, és minden erővel megpróbálna rávenni, hogy még véletlenül se teljesítsem. :D Még várólistám sincs, áll ugyan egy halom olvasatlan könyv a polcon, de ezekkel úgy vagyok, hogy majd elolvasom, ha kedvem lesz, ill. egy jó részükre rájöttem, hogy nem is érdekelnek már, azoktól meg igyekszem megszabadulni.

Ugyanez volt kicsit a helyzet a recikkel is, az év első felében elvállaltam, ami csak egy kicsit is érdekelt, és hát - fogalmazzunk így - nem mindegyik váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Az év 2. felében sokkal jobban meggondoltam, hogy mit is szeretnék.

Ez pont én voltam: Enyém, enyém! :D

Beszerzések

Az első kb. 9 hónapjában nem is könyvmoly, hanem hörcsög üzemmódban működtem, és összeharácsoltam mindenfélét. Egy érdekes fülszöveg, szép borító, és már nyomtam is a rendelés gombra. Valamikor október tájékán tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért is csinálom ezt, és onnantól pánikszerűen mondtam le az előrendeléseket, és kezdtem eladni a már megvetteket. Így november-decemberben már csak egy-egy könyvet vettem meg. Amúgy nem számoltam, hány könyvet szerezhettem be, de talán jobb is, szerintem elborzadnék. :D

Aminek örültem volna, ha befejeződik, az a Rejtő hangoskönyvsorozat, de az utolsó része átcsúszott idénre, remélem, hamarosan ezt is a polcra tehetem. Majdnem 43. könyv lehetett volna, mivel a CD-k mellett mindegyik részben van egy részlet Matuscsák Tamás Rejtő Jenő elveszett naplója c. könyvéből, ami nyilván csak képzeletbeli napló, nem Rejtő maga írta. De mivel az utolsó részt nem tudtam elolvasni, így 2018-ba már számít bele. Amúgy sem a teljes könyv, kb. 2/3-át tartalmazhatja.

Mese, fantasy, ya és ízlésváltozások

Na, itt azért értek számomra is meglepetések. A ya-val évek óta nyűglődöm, hogy abba kéne hagyni, és ez idén csak erősödött, az év legjobb olvasmányai mégis ebből a kategóriából kerültek ki, igaz, egyik sem hagyományos ifjúsági könyv, de két félbehagyásom is innen van.

A fantasy, főleg az ún. high fantasy sosem volt igazán az én műfajom, van egy-egy, ami tetszik ebből a műfajból, de igazából nem élvezem.

A mesék, gyerekkönyvek terén voltak a legnagyobb változások, pl. már zavarnak az olyan gyerekkönyvek, amik felnőttek számára nem élvezhetőek. Hm, hogy is magyarázzam? A kiszólások, tényleg gyerekes megfogalmazás, stb.

Mondok inkább példát. A Christmasaurus c. könyvnek cuki a története, fontos dolgokról esik szó benne, pl. mozgáskorlátozottság, szülő elvesztése, iskolai zaklatás, stb., de már nem nekem valók az ilyen mondatok, mint:

És akkor a gonosz vadász beleesett a kéménybe!

Vagy:

Vili annyira imádta a dinókat, hogy inkább csupa nagybetűvel kellene írnom: VILI IMÁDTA A DÍNÓKAT!

Ezt talán élvezi egy 8 éves, én nem. Örülök, hogy nincs már 8 éves gyerekem, akinek ezt fel kellene olvasnom. :D

Ugyanezen ok miatt nem fogom folytatni az Így neveld a sárkányodat sorozatot sem.

Ami ugyanakkor a legnagyobb döbbenet számomra is, hogy gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra "kiszerettem" Rick Riordanból. Pont most, mikor Az Olimposz hősei sorozatból megjelent az utolsó rész is. Egy ismerősöm nemrég fejezte be az eredeti ötösfogatot, és mesélte nekem, hogy milyen fura lett a vége, neki nem volt hiteles. Én meg egy mukkra sem emlékeztem belőle... Egy mukkra sem, értitek? Akkor meg minek is olvassam?

Az ember persze, nem emlékszik minden könyvre részletesen, amit olvasott, de jó esetben legalább valamire a történetből. Még azoknál sem emlékszünk mindenre, amit többször is elolvastunk, a kedvencünk, na, de hogy a világon semmire? Azért ez árulkodik valamiről.

Ja, és ha már kedvencek...

Harry Potter és Legendás állatok szekció

Persze, hogy 2018-ban sem maradtunk HP nélkül, még ha új könyvet vagy új illusztrált kötetet nem is kaptunk, akadt azért bőven kiadvány, ami a rajongókra épül. Mindent ész nélkül nem veszek meg, de teljesen elzárni sem tudom magam tőle. Így megvettem az Utazás a mágia történetében c. kiadványt, ami a gyerek változata a British Library kiállításán bemutatott tárgyak könyvesítésének, de sajnos, nekem szinte semmi újat sem mondott, nem is tartottam meg, a Mézesfalás c. könyvet, amiben illatminták voltak, de a sima dörzsölgetésre semmit sem éreztem, vadabbul meg nem akartam nekiesni.

Én még sosem emlegettem rókabőrt a HP-vel kapcsolatban, pedig azért - halkan mondom - néha lehetne, de Rowling Az élet dolgai c. könyvének (könyvének? beszédének!) kiadása nekem már az a kategória. 70 oldal az egész, de csak azért, mert egy csomó rajzzal, a szövegből való kiemeléssel felduzzasztották akkorára, különben az egész nem lehet több 10 oldalnál. És bár értékes gondolatokat tartalmaz, a 2500 Ft-ot kissé sokallom érte.

Amire már nem került sor, de még szeretném megvenni, az Utazás... felnőtt változata, ill. a Legendás állatok gondozása illusztrált kiadása. Ez utóbbiról láttam néhány képet a neten, és egyik-másiknak nekem nagyon fura a stílusa, de mégis érdekelne, mert legalább lennének adatok róluk magyar névvel, és mégis lenne egy elképzelésem, hogy hogyan néznek ki ezek a lények. Csak az tart vissza kicsit, hogy aztán később majd adnak ki belőle kiegészítettet, és amiatt veheti meg az ember újra.

Kaptunk Legendás állatok filmet, Grindelwald bűntettei alcímmel, amiről nem írtam posztot, de majd ha kiadják DVD-n, és újranézem, esetleg írok. Emellett megvettem a BubbleBook Harry Potter és Legendás állatok fandom dobozát, amiről szintén nem írtam, de rengetegen igen, meg lehet nézni, mi volt benne (apropó, volt benne bárkinek Dumbledore Funko Pop bábuja? Én Göthét kaptam, és csak olyan posztot olvastam, aki szintén azt kapott) ezer helyen. Bár összességében tetszett a doboz, minőségi dolgok voltak benne (némi csokit hiányoltam ugyan...), de bármilyen furcsa, ez döbbentett rá, hogy nem akarok ilyesmiket venni a jövőben. Amúgy is csetresz fóbiám van, de úgy tűnik, nem is vagyok akkora rajongó, hogy ilyesmiket gyűjtsek.

Alvég és felvég, avagy a legjobbak és a legrosszabbak

Amolyan igazán falhoz csapkodós könyvem nem volt tavaly, amit annyira gyűlöltem volna, hogy legszívesebben megtaposom, de volt pár halálosan unalmas, néhány félbehagyós, és néhány nyögvenyelősen befejezett, vagy ami előtt értetlenül álltam.

A félbehagyottakról itt írtam, ill. az egyik nyögvenyelősről, a számomra érthetetlenről itt (Gőzkorszak), a másik nyögvenyelősről meg itt (Csatadal).

A legjobbak között nagyon nehéz lesz sorrendet felállítanom, nem is tudok teljesen, és milyen érdekes, egy kivétellel mind a Kolibri Kiadó könyvei.

Az első ötben mindenképp benne van Virág Emília Tündérfogó c. könyve, amit 3 nap alatt olvastam ki, olyan izgalmas volt, és a gyönyörű Esznek-e a halottak epertortát? A 2. és 3. helyért holtversenyben áll az Ivy Pocket trilógia (itt, itt és itt) és a Nevermoor, és épp csak egy paraszthajszállal, de a dobogó legfelső fokára A tükörjáró sorozat került. (1. rész, 2. rész).

Tervek, fogadalmak

Megfogadom, hogy tervezek el semmit. :D GR-en bejelöltem célnak a 40 könyvet, aztán ha meglesz, meglesz, ha nem, akkor nem. :)

Inkább kívánságaim vannak: Kedv, idő, jó könyvek, egészség. :)

Ezt kívánom nektek is, kedves olvasóim, bloggertársaim!