Nevada Barr: Ördögkatlan

Nem szeretek félni. És a meglepetéseket sem igazán. A kettőt együtt meg főleg. Pedig e kettő erre a könyvre igencsak jellemző, úgyhogy a fele tájékán már attól tartottam, hogy nem merem befejezni az olvasást. 

Jó, jó, most túlzok azért, nem egy horror regény, vagy ilyesmi, szó sincs róla. A történetről nem mesélnék a kelleténél többet, sok értékelés van már róla a neten, és a fülszöveg is elárul ezt-azt. Ami vonzott benne,  hogy valami rejtély van a történetben, nyomozás, izgalom, stb. Amire viszont nem számítottam, az a pszichopata vonulat. Azt hiszem, ez azért riaszt, mert kiszámíthatatlan. Nem lehet tudni, mi történik majd a következő oldalon, amitől az ember szorongani kezd. Ráadásul ilyesmi akár bárkivel megeshet, na nem, hogy belökik egy víznyelőbe, hanem, hogy kiszolgáltatottá válik, védtelenné. És ez számomra riasztó.

Pedig a történetszövés majdnem tökéletes. Az írónő mesterien tereli a gyanút egyes szereplőkre, aztán eltereli róluk, majd vissza. Amikor már-már megnyugodnánk, megint történik valami, ami felborzolja az idegeinket. Amikor pl. Anna futni megy, legszívesebben ráordítottam volna, hogy: Ne menj oda, te buta liba! De aztán egyáltalán nem az lesz, amire számítana az ember.

Végül persze nem hagytam abba, ahhoz túlságosan érdekelt a vége. Rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul, nekem ez hiányosság, bár könnyen meglehet, hogy az írónő részéről meg szándékosság.

A jellemek jól kidolgozottak, a tájleírás követhető, pedig az ilyeneket sosem szerettem. Egyes technikai részleteket nem értettem, de a hiba az én készülékemben van. Vizuális típus vagyok, és ha valamit nem tudok elképzelni, baj van. A rangerek munkája nagyon érdekes lehet, bár az emberi ürülék lapátolása engem biztos nem vonzana, de el tudom képzelni, hogy vannak a természetvédelem iránt elkötelezett emberek, akik ezt is vállalják. A nemtörődöm, részeg, buta turisták felháborítottak, és most már azt is tudom, hogy kellene felkészülni, ha ilyen helyre vezérelne a sors.

A fordítás nagyon tetszett. Változatos, gazdag szókincs, jól követhető, gördülékeny stílus. 

A borítóra nem jöttem volna rá magamtól, valami örvénynek gondoltam, de aztán olvastam, hogy ezt láthatta Anna felfelé nézve a víznyelőből, és utána már annyira egyértelműnek tűnt. Nem is értettem, hogy nem találtam ki rögtön.

Összevetve mindent, simán megérdemel 10/9-et. Aki pedig szereti a pszichothrillert, az egész biztosan nagyon jól fog szórakozni. Én most biztosan valami könnyedebb olvasmányba kezdek, haha!

A könyvért köszönet a kiadónak.

The Hollow Crown: IV. Henrik 2. rész - a feliratkészítő szemszögéből

Befejeződik hát a címbeli királyról szóló dráma a 2. résszel. Most is azt éreztem, mint az 1. résznél, hogy nem is tudom, miért IV. Henrik a címe, olyannyira nem róla szól a történet. Alig szerepel, bár, ha megjelenik, az, hála Jeremy Ironsnak, hogy úgy mondjam, ütős. Az a monológ, amikor nem tud aludni, szívemhez szólt, és őszintén meg tudtam érteni atyai (na jó, szülői) aggodalmait, hogy mi is lesz léha fiával, ha ő már ősei mellett pihen. Amikor pedig már tudja, hogy beteg, és ki tudja, meddig él még, de akkor is ragaszkodik a koronájához, teljesen emberivé teszi.

A történet nem sokkal az első rész után folytatódik. Henrik megnyert egy csatát, de nem nyerte meg a háborút, a hatalma ellen való áskálódás folyik tovább, úgyhogy nem dőlhet hátra elégedetten. Sereget szervez, és itt jön be újra a képbe Falstaff, akinek az egyik feladata az, hogy katonákat toborozzon. Falstaff most az előző rész végi hamis dicsőségben sütkérezik, de érezhető, hogy nincs igazán formában. Köszvény gyötri, amitől sántít, az ágyban sem tud már úgy teljesíteni, minden arra utal, hogy öregszik. Az egész darabot és a filmet is átlengi az öregség, az elmúlás.

A királynak sikerül Hal herceget és őt elválasztania, már nem puszi pajtások, a darab végéig egyetlen közös jelenetük van, és az sem vicces igazából. A darab végén levő másik közös jelenet meg még annyira sem, sőt. Bár Falstaff egyértelműen gazember, vén iszákos szoknyapecér, korrupt, aki folytonos anyagi gondjai miatt elveri a másoktól (más célokra, pl. toborzásra) kapott pénzt, mégis szánandó figura, akiért a film során többször őszintén megfájdult a szívem. És bár biztos, hogy Halhez az érdek vezérelte, meggyőződésem, hogy szereti is az ifjú herceget. Így, amikor a darab végén az új király, immár V. Henrik, megtagadja őt és régi életét, az nemcsak a megszűnő befolyás és hatalom miatt fáj neki, hanem mert egy barátot veszít el.

Ismét kitűnő színész alakítást láthattam, amit egyszerűen nem is tudok eléggé felmagasztalni. Mikor az első Hal-Falstaff jelenetben bizonygatja, hogy nem akarta megsérteni a herceget, abban volt minden. Fájdalom, ijedtség, bohóckodás. A második jelenetben pedig először nem hisz a fülének, hogy az új király tényleg nem akar tudni róla, aztán kétségbeesik, elszomorodik, stb. A Falstaffot alakító színész arcán annyi érzelem van, hogy felsorolni is alig lehetne.

A humoros vonulat azért ebben a darabban is megmarad, bár ezúttal inkább más mellékszereplők révén. A toborzási jeleneten hangosan röhögtem, a vidéki békebíró és kompániája is erőteljesen a humor forrása.  Valószínűleg már akkor is tudták, hogy a nézőközönséget ezzel lehet becsalogatni a színházba. 

És kiderül az is, hogy a távoltartási végzés nem annyira újkeletű dolog, mint gondolnánk, hisz V. Henrik 10 mérföldes távoltartásra ítéli régi cimboráit. Ami pedig a filmből kimaradt, de a darabban benne van, egy utószó, ami valamiféle középkori "trailerként" szolgált, mivel elárul pár dolgot a következő darabról, az V. Henrikről. Nincs új a nap alatt, kérem!

A feliratkészítés szempontjából sok új nem történt, maradtak azok a vonulatok, amik az 1. részben voltak. A kimaradt és összekutyult jeleneteken már meg sem lepődtem. Bevallom, a végére eléggé belefáradtam a folytonos keresgélésbe. Az egyik részt pedig olyan szinten keverték össze, hogy azon már kiakadtam, hogy vajon miből gondolta a dramaturg, vagy rendező, vagy akárki, hogy ő jobban ír darabot, mint WS, és milyen jogon alkalmaz ekkora változtatásokat. Ezért sajnos, levontam fél pontot, ami igazán nagy kár, mert a színészi alakítások, a rendezés, a díszletek, ruhák amúgy megérdemelnék a maximális pontszámot. Ha nem tudnék a kutyulásról, talán nem tűnne fel, hisz az egységesség nagyjából megmaradt, de egyrészt ez nem mentesíti az alkotókat, másrészt tudok róla, és nem mehetek el mellette szó nélkül.

Így sajnos: 10/9,5

Yann Martel: Pi élete

A különös Jane Eyre eset után egy újabb különös könyvre bukkantam, amely állítólag igaz történetet mesél el. Az indiai Pi Patel Kanadába tart szüleivel egy hajón, de útközben hajótörést szenvednek. Ez még talán nem lenne annyira különös, de az, hogy a hajó Pi szüleinek állatkertjét szállította, és a fiú mentőcsónakjába kerül egy zebra, egy hiéna és egy bengáli tigris, már nem nevezhető szokványosnak. Eddig talán még nem spoilereztem, mivel a napokon belül a mozikba kerülő filmváltozat kapcsán annyit hallani a történetről, hogy ennyi már mindenki számára kiderülhetett.

Először Pi indiai életéről olvashatunk. Hogy honnan kapta a különös Piscine Molitor nevet - ez Molitor uszodát jelent franciául. (Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a szülőknek milyen morbid humoruk tud lenni, és hogyan tudnak jó alaposan kiszúrni a gyerekükkel egy ilyesfajta név segítségével. A Piscine-ről mi jut eszébe a többi gyereknek, hát persze, hogy a pisis.) Ezt aztán középiskolában Pi-re rövidíti, arra a bizonyos végtelen számra, amit a matekból jól (?) ismerünk.

Jó néhány érdekességet megtudunk az állatkertről. Nagyon izgalmas volt például számomra, hogy van egy bizonyos távolság, amit az állatok szeretnek megtartani maguk és az emberek között. Ha ez nincs meg, megpróbálják megnövelni a távolságot, ha nem sikerül, nyugtalanok lesznek. Megtudtam (bár ezt már a mentőcsónakos résznél), hogy a hiénák korántsem azok a gyáva, megvetendő lények, akiknek mi tartjuk őket, hanem valódi gyilkosok, akik képesek az embert is megölni.

Megtudjuk, hogy Pinek érdekes elképzelési vannak a vallásról, ugyanis egyszerre szeretne mohamedán, keresztény és zsidó lenni. Sőt, gyakorolja is mindhárom vallást, úgy, hogy erről sem a szülei, sem a három vallás földi képviselője nem tud. Hatalmas jelenet volt, mikor egy parkban összetalálkozik Pi, a szülei és a három vallási képviselő...

A vallási fejtegetések, bár érdekesek voltak, mégsem tudtak lekötni. Arról akartam olvasni, ami miatt belekezdtem ebbe a könyvbe, hogy hogyan élte túl Pi a hajótörést egy tigris társaságában. (Hamarosan ugyanis már csak a tigris marad, szerintem kitalálható, hogy miért.) Így a bevezető nekem túl hosszúra nyúlt, ami miatt kénytelen vagyok levonni egy pontot.

De aztán elkezdődik a kaland (bár az ilyen kalandtól a Jóisten mentsen meg!). Pi szülei arra kényszerülnek, hogy bezárják az állatkertet, és úgy döntenek, Kanadába költöztetik azt. Útközben azonban elsüllyed a hajó, és Pi belekerül abba a bizonyos mentőcsónakba, emberként egyedül három állattal.

Részletes leírást kapunk a hajótörés napjairól (277 nap, uramatyám!), hogy hogyan szerzett élelmet, vizet, hogyan úszta meg, hogy a tigris felfalja... Annak ellenére, hogy igaz történet, mégsem valamiféle útleírást vagy naplót kapunk, hanem egy olvasmányos, izgalmas, néhol félelmetes regényt. A fele környékén kezdtem úgy érezni, hogy az Ezeregyéjszaka Szindbádjának történetét olvasom, olyan hihetetlen dolgok történtek Pivel. A sziget pl., ahol partra vetődtek, nappal maga a paradicsom, de éjjel... De erről nem árulok el többet, mert az már tényleg spoiler lenne.

A könyv harmadik része magnófelvételeket mutat be. Két japán szeretne többet megtudni a hajó elsüllyedéséről, ezért felkeresik Pit, és a könyvet író kanadai férfi rendelkezésére bocsátják a felvételeket. Az eleje nagyon vicces volt. Pl. a japánok nem akarnak hinni Pinek, és azt mondják, csak azt hiszik el, amit látnak. Percekig nevettem Pi válaszán: És sötétben mit csinálnak? De aztán megkeveredtem. Pi, látva, hogy hazugnak gondolják, előad egy olyan történetet, amiben nincsenek állatok, és jóval hihetőbb. Teljesen összezavarodtam, hogy akkor most melyik történet az igazi. Én azt gondolom - remélem - hogy az állatos, és a másikat csak a japánok kedvéért találta ki.

Ezek után nagyon szeretném látni a filmet. A trailer alapján elég mesésnek tűnik, ami nekem nem igazán tetszik. Bár Pi úgy meséli el a történetet, hogy az olvasó inkább eltátja a száját, mint fél, azért 277 napig hánykolódni a tengeren egy tigris társaságában nem nevezhető mesébe illőnek. De igazából csak akkor lenne jogom véleményt alkotni, ha látnám a teljes alkotást. Amit biztosan meg is teszek majd egyszer.

10/9

Maria Murnane: Papíron príma

Elárulok egy titkot. (Már, ha érdekel valakit is.) Sosem olvasom el egy könysorozat két részét közvetlenül egymás után. Soha. Ritkán tartok be fogadalmat, de ezt az egyet igen. Nem igazán tudom megindokolni, miért, egyszerűen csak - amikor régebben még tettem ilyet - nem lett jó vége, valahogy ráuntam a második könyvre valahol a fele környékén. Minimum egy, de inkább több könyvet iktatok be a könyvsorozatok darabjai közé. Így aztán hiába volt akkora cliffhanger a Tündérkrónikák 4. részének vége, mint egy ház, hiába lett volna logikus, ha rögtön rávetem magam az 5. részre, mégis más olvasnivaló után néztem.

Valami könnyedebbet kerestem, mulatságosat, aranyosat. A fülszöveg alapján nem voltam ugyan teljesen meggyőződve, hogy én vagyok a Papíron príma célközönsége, de úgy gondoltam, egy próbát megér.

Waverly Bryson közel 30 éves, és még szingli. Ez manapság már egy cseppet sem ritka, de azért azt hiszem, a nők többségében még mindig működik a program, ami férjet és gyerekeket szeretne. De Waverlynek nincs szerencséje a randizás területén...

Nos, 16 éve vagyok férjnél, úgyhogy elég régen kiestem már a randizós korból, Waverly életstílusa sem igazán illik az enyémhez, úgyhogy először azt gondoltam, a könyvben és bennem nem sok közös lesz. De szerencsére tévedtem.

Miután Waverlyt dobja a vőlegénye nem sokkal az esküvő előtt, a férfival ellentétben, aki hamarosan újabb lagzira készül, sokáig nem tudja túltenni magát a csalódáson. Eltelik egy év, mire újra randizni kezd, és egyik randi nagyobb katasztrófa, mint a másik. És itt kezdtem lelki hasonlóságot felfedezni a főhősnő és köztem.

Eszembe jutottak a bénázások, amiket én is előadtam ennyi idősen, ill. picit korábban, hisz az ő könyvbeli korában én már férjnél voltam. Eszembe jutottak a kínos találkozók, amikor az ember lánya csak azt lesi, hogy mikor tudna már elszabadulni, mikor kínos csöndek állnak be a társalgásban. A visszataszító pasik próbálkozásai, akik valamiért meg vannak győződve róla, hogy menő a szövegük. A pirulások és zavarbaesések, ha olyan pasi tűnt fel, aki tetszett. Hogy az ember félszegen félrenéz, ha az illető ne adj' isten közeledni próbálna. Vannak persze olyan lányok, akik teljes magabiztossággal kezdenek a pasizásba, és bárkit az ujjuk köré csavarnak, de sem Waverly, sem én nem vagyunk ilyenek.

Amiben még közösséget tudtam vállalni a lánnyal, hogy folyton kínos helyzetekbe keveredik. Hol hanyatt esik az utcán, hol beszorul a vécébe, és az ajtó alatt kell kicsúsznia, stb.

A könyvről nagy általánosságban elmondható, hogy aranyos, bár az amerikai életstílussal nem igazán tudok azonosulni, de helyenként kimondottan vicces volt, főleg az elbaltázott randik leírásain mulattam jól.

A vége részben kiszámítható volt, de nem valami cukros, nyálasan vacak formában, hanem olyan kedvesen romantikusan, hogy az ember még  "vén" fejjel is sóhajt egyet, hogy bár lenne ilyen az életben is.

A fordítás jó volt, könnyed, olvasható, de néhány helyen felvontam a szemöldököm. Az Egy angyal érintése sorozat magyarul nem az Angyali érintés volt? Pedig több más sorozatnak és filmnek tökéletesen pontosan szerepelt a magyar címe. St. Luke úgy vélem, inkább Szent Lukács lehet. És van olyan szó, hogy típusrandizni? Ha van, még sosem hallottam, a jelentésével meg végképp nem vagyok tisztában. Ilyenkor érzem magam igazán élemedett korúnak, hehe.

Végeredményben azt mondhatom, hogy többet kaptam, mint amit vártam, és tökéletes kikapcsolódásnak bizonyult.

10/8

A könyvet köszönöm a Cor Leonis kiadónak.